Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

438 A franczia rémuralom százados évfordulója. Szeptember 2-án múlt száz esztendeje annak, hogy a Bertalan-éji mészárlásnál, az armagnaci vérengzésnél és a szicziliai vecser­­nyénél is szörnyűbb eseményekre ébredt Páris városa. A királyi család már a Temple-be volt zárva és minthogy a törvényhozó gyűlés a rémület hatása alatt megdermedtnek látszott, Marat volt az uralkodó lelkiismeret felügye­lője. A Mars-mezőn tábori sátrakat állítanak föl és folyik az ujonczozás. A csatatérről ugyanis szomorú hírek érkeztek, Verdun el­esett és a braunschweigi herczeg manifesz­­tumban hirdette, hogy néhány nap alatt Párisban fog ebédelni s húsz ölnyi magas­ságú akasztófákat fog állíttatni a hazafiak számára. Rémület uralkodik Páris utczáin, rémü­let és düh; könyök és őrjöngés; félrevert harangok rémes kongása száll szét a légben ; szilaj kétségbeesés a harczba rohanóknál; az anyák könytől nedves szemekkel bár, de bo­­szutól és szenvedélytől lihegő szívvel küldik fiaikat a halál elé. „A hintók lovainak zablását — találjuk a történelemben följegyezve — megragadják ; ágyú elé azzal a lóval! Az istrángot elvag­dalják, a hintó ott marad az utczán.“ A 179­­-ik év szeptember 2-ika vasár­napra esett. Vasárnap délutántól csütörtök estig száz óra következik egymásután. E száz óra történeténél iszonytatóbbat hiába keresünk az emberiség évkönyveiben. „Rettenetes óra az — mondja Carlyle Tamás — midőn az ember lelke paroxizmu­­sában széjjelzúzza a korlátokat és törvénye­ket s megmutatja, hogy minő pokol s mek­kora mélységek nyilatkozhatnak meg benne. Mert az éj és az Orkusz törtek elő ebben a Párisban földalatti börtöneikből, iszonyt és borzalmat keltve.“ E szeptemberi napokkal tüzetesebben kell foglalkoznunk s bármily visszataszító érzést kelt is a vér orgiáinál való időzés, meg kell vele ismerkednünk, ha meg akarjuk ismerni azt a kort s annak szereplő em­bereit. Hét börtöne volt Párisnak, a­melyekben ama végzetes vasárnapi éjen hirtelen egy sajátságos törvényszék alakult meg, mely helyet foglalt egy asztalnál, előtte kiterítve lévén a börtön foglyainak névsora. Meg kell jegyeznünk, hogy a börtönök zsúfolásig tömve voltak. Kint, a börtönök előtt lándzsákkal, kardokkal és késekkel fölfegyverkezett nép­tömeg ordít. E tömeg a söpredék legundo­kabb fajtájából való, a párisi külvárosok pin­­czelakásaiból került javarésze. Meglátszik rajtuk, hogy a gyilkosságból nem lelkiisme­reti, hanem csak elvégzendő dolgot csinálnak. Odabent a beszúálló törvényszék elnöke egy nevet olvas föl a lajstromból, a zárak csörögnek és a fogoly megjelenik. Csak né­hány kérdést intéznek hozzá, mert ennek a rögtönítélő bíróságnak igen sietős a dolga. Királypárti-e, vagy nem? Ha nem találják annak, akkor szabadon bocsátják és pedig azzal az utasítással, hogy kilépésekor a nemzetőröknek „Vive la Na­­tion“-t kell kiáltania. Ez esetben a vérengző mód szétválik és utat enged neki s meg is éljenzik. De ha kétes a hazafisága, akkor az íté­let igy hangzik: „A fogolyt vigyék a La Force börtönbe.“ E fogoly soha sem ér a La Forceba, mert a­mint a kapun kilép, egy üvöltő áradatba jut, a csőcselék bőszülten reá rohan s néhány másodpercz múlva izekre vagdalva, roncstetemmé válik, így esik el egyik a másik után, lassan kint a holttestek­ből egész halom képződik s a csatornákban piros vér foly. Lelkünk sokáig nem tudja leküzdeni a borzadályt, midőn e hallatlan vérengzések részleteit olvassa. A szép De Lamballe herczegnő fölött is így hangzott az ítélet: — Asszonyom, önt elhelyezik az Abbayeba. — Én nem óhajtom az áthelyezést, elég jó nekem itt is. — De az áthelyezésnek meg kell tör­ténnie. A szép herczegnő, a királyné benső ba­­rátnéja, néhány pillanatnyi haladékot kér, hogy öltözetét rendbe hozhassa. — Nem messze kell mennie! ordítja egy rekedt hang gúnyosan. Őt is oda vezetik a pokol kapujához. A szegény herczegnő lelkét kimondhatatlan bor­­zadály tölti el, midőn az undok, véres ala­kokat megpillantja. De nem tart sokáig, a lándzsák fölemelkednek és a szép fő ketté hasad. De ne higyjétek, hogy hullája izga­lomra tarthat számot. A szép testet dara­bokra vagdalják s a legocsmányabb gyaláza­tosságokat követik el vele, fejét pedig egy dárdára tűzik a Temple ablakai előtt, hogy egy még gyűlöltebb nő, Mária Antoinette láthassa. Az egyik tisztviselő, ki a Templeban volt a királyi foglyoknál, abban a pillanatban azt mondá: „Nézzenek ki.“ A másik ellenben azt suttogá: „Ne nézzenek oda.“ De a mészárlás e borzasztó helyén érde­kes jelenetek is fordulnak elő, melyeknek jellemzésére nincs szava az emberi nyelvnek. Az öreg Sombereuilt szép leányával együtt vezetik a kapu elé. A fiatal leány hősi elha­tározással így szól a tömeghez: „Esküszöm önöknek, hogy mi nem vagyunk arisztokraták, atyám és én gyűlöljük az arisztokratákat.“ — Fogsz-e inni arisztokrata­ vért ? ordítja az egyik gyilkos hazafi és valami edényben vért nyújt neki. A szegény leány ivott belőle. — Akkor hát ez a Sombereuil ártatlan ! üvöltő a tömeg. S e kijelentésre a véres dárdák a földre esnek, a besztiális üvöltést örömujjongás váltja föl, az öreg embert és leányát véres keb­lükre ölelik s forró kények között, diadallal viszik haza. A „Vive la Nation“ kiáltások­nak se vége, se hossza, sőt meg kell emlí­tenünk, hogy a mészárlók a kínált pénzt sem fogadták el. És a múlt század e hírhedt szeptemberi napjaival kezdetét vette a rémuralom ; a girondisták még többségben voltak, de meg­félemlítve. A királyság eltörlésében és a háború erélyes folytatásában a konvent, mint egy ember egyetértett. Azonban egy mély és szé­les örvény két pártra választa őket. Az egyik részen azon államférfiak ültek, kiket azon megye után, melyet közülök né­­hányan képviseltek, általában girondiaknak neveztek. A girondiak — mondja Macaulay — nem kevés és nem csekély hibákat követtek el, de ha egybevetjük magatartásukat a forradalmi időszak bármely más pártjáéval, kénytelenek vagyunk elismerni felsőbbségüket minden tu­lajdonságra nézve, csak egyre nem, mely ily időkben és a legdöntőbb. Lelkes hívei vol­tak ugyanis a nemzetgyűlés által alkotott nagy társadalmi reformoknak, elszántak meg­védeni hazájuk függetlenségét az idegen in­vázió ellen s volt bennük elég politikai böl­­cseség arrra, hogy belássák, hogy az inga­dozó Lajos királylyal élükön nem vezethetik sikeresen a háborút az európai koalíczió ellen. E mellett köztársaságiak voltak, de a köztársaságot fölékesíteni óhajtották mind­azzal, a­mi az elbukott monarchiának kelle­met és méltóságot kölcsönzött. Elrémülve nézték azon bűnöket, melyeket a túlzásaiban határt nem ismerő hegypárt a hazafiasság örve alatt egyre halmozott s melyeknek ret­tenetessége először a szeptemberi mészárlá­sokban nyilvánult. De hibájuk, gyengeségük abban állott, hogy nem volt kellő elszántságuk a körülöt­tük támadt viharnak homlokot tárni. Inga­doztak akkor, midőn tenniök kellett volna. A girondiakkal szemben ült egy párt, melyet sok ideig az egész művelt világ át­kozott. Nem lehet tagadni, hogy a hegypárt néhány tagja őszinte és hazafias volt. De ezek közt még a legjobbak is mértéktelenül lel­kiismeretlenek voltak azon eszközök megvá­lasztásában, melyekkel czéljaikat elérni óhaj­tották. A király perének tárgyalásakor a több­ség a girondiaké volt s ez alkalommal vezé­reinek magatartása nem vált becsületükre. Kegyetlenséget nem vethetünk szemükre, de lehetetlen, hogy bűnös határozatlansággal ne vádoljuk őket. Teljességgel nem szomjúhozták Lajos király vérét és mégis halálára szavaz­tak. Attól féltek, hogy ha a szerencsétlen király életét védelmükbe veszik, gyanússá teszik köztársasági érzelmeiket. Meg akarták menteni a király életét, de a királygyilkosok hírnevét is szerették volna elnyerni. Kerülő után remélték e kettős czélt elérni. Előbb a király bűnösségére szavaztak, majd sorsát az egész nép ítéletére akarták bízni s végül — utolsó kísérletnek — az ítélet végrehajtásá­nak elhalasztására szavaztak. Ez az ingadozás okozta a király vesztét, de egyúttal a girondiakét is. A király feje a vérpadon hullott alá s Páris utczai csőcseléke napról-napra döntőbb szerepet kezdett játszani a közügyek vezető­ MAGYAR SZEMLE, 37. szám.

Next