Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-09-11 / 37. szám
438 A franczia rémuralom százados évfordulója. Szeptember 2-án múlt száz esztendeje annak, hogy a Bertalan-éji mészárlásnál, az armagnaci vérengzésnél és a szicziliai vecsernyénél is szörnyűbb eseményekre ébredt Páris városa. A királyi család már a Temple-be volt zárva és minthogy a törvényhozó gyűlés a rémület hatása alatt megdermedtnek látszott, Marat volt az uralkodó lelkiismeret felügyelője. A Mars-mezőn tábori sátrakat állítanak föl és folyik az ujonczozás. A csatatérről ugyanis szomorú hírek érkeztek, Verdun elesett és a braunschweigi herczeg manifesztumban hirdette, hogy néhány nap alatt Párisban fog ebédelni s húsz ölnyi magasságú akasztófákat fog állíttatni a hazafiak számára. Rémület uralkodik Páris utczáin, rémület és düh; könyök és őrjöngés; félrevert harangok rémes kongása száll szét a légben ; szilaj kétségbeesés a harczba rohanóknál; az anyák könytől nedves szemekkel bár, de boszutól és szenvedélytől lihegő szívvel küldik fiaikat a halál elé. „A hintók lovainak zablását — találjuk a történelemben följegyezve — megragadják ; ágyú elé azzal a lóval! Az istrángot elvagdalják, a hintó ott marad az utczán.“ A 179-ik év szeptember 2-ika vasárnapra esett. Vasárnap délutántól csütörtök estig száz óra következik egymásután. E száz óra történeténél iszonytatóbbat hiába keresünk az emberiség évkönyveiben. „Rettenetes óra az — mondja Carlyle Tamás — midőn az ember lelke paroxizmusában széjjelzúzza a korlátokat és törvényeket s megmutatja, hogy minő pokol s mekkora mélységek nyilatkozhatnak meg benne. Mert az éj és az Orkusz törtek elő ebben a Párisban földalatti börtöneikből, iszonyt és borzalmat keltve.“ E szeptemberi napokkal tüzetesebben kell foglalkoznunk s bármily visszataszító érzést kelt is a vér orgiáinál való időzés, meg kell vele ismerkednünk, ha meg akarjuk ismerni azt a kort s annak szereplő embereit. Hét börtöne volt Párisnak, amelyekben ama végzetes vasárnapi éjen hirtelen egy sajátságos törvényszék alakult meg, mely helyet foglalt egy asztalnál, előtte kiterítve lévén a börtön foglyainak névsora. Meg kell jegyeznünk, hogy a börtönök zsúfolásig tömve voltak. Kint, a börtönök előtt lándzsákkal, kardokkal és késekkel fölfegyverkezett néptömeg ordít. E tömeg a söpredék legundokabb fajtájából való, a párisi külvárosok pinczelakásaiból került javarésze. Meglátszik rajtuk, hogy a gyilkosságból nem lelkiismereti, hanem csak elvégzendő dolgot csinálnak. Odabent a beszúálló törvényszék elnöke egy nevet olvas föl a lajstromból, a zárak csörögnek és a fogoly megjelenik. Csak néhány kérdést intéznek hozzá, mert ennek a rögtönítélő bíróságnak igen sietős a dolga. Királypárti-e, vagy nem? Ha nem találják annak, akkor szabadon bocsátják és pedig azzal az utasítással, hogy kilépésekor a nemzetőröknek „Vive la Nation“-t kell kiáltania. Ez esetben a vérengző mód szétválik és utat enged neki s meg is éljenzik. De ha kétes a hazafisága, akkor az ítélet igy hangzik: „A fogolyt vigyék a La Force börtönbe.“ E fogoly soha sem ér a La Forceba, mert amint a kapun kilép, egy üvöltő áradatba jut, a csőcselék bőszülten reá rohan s néhány másodpercz múlva izekre vagdalva, roncstetemmé válik, így esik el egyik a másik után, lassan kint a holttestekből egész halom képződik s a csatornákban piros vér foly. Lelkünk sokáig nem tudja leküzdeni a borzadályt, midőn e hallatlan vérengzések részleteit olvassa. A szép De Lamballe herczegnő fölött is így hangzott az ítélet: — Asszonyom, önt elhelyezik az Abbayeba. — Én nem óhajtom az áthelyezést, elég jó nekem itt is. — De az áthelyezésnek meg kell történnie. A szép herczegnő, a királyné benső barátnéja, néhány pillanatnyi haladékot kér, hogy öltözetét rendbe hozhassa. — Nem messze kell mennie! ordítja egy rekedt hang gúnyosan. Őt is oda vezetik a pokol kapujához. A szegény herczegnő lelkét kimondhatatlan borzadály tölti el, midőn az undok, véres alakokat megpillantja. De nem tart sokáig, a lándzsák fölemelkednek és a szép fő ketté hasad. De ne higyjétek, hogy hullája izgalomra tarthat számot. A szép testet darabokra vagdalják s a legocsmányabb gyalázatosságokat követik el vele, fejét pedig egy dárdára tűzik a Temple ablakai előtt, hogy egy még gyűlöltebb nő, Mária Antoinette láthassa. Az egyik tisztviselő, ki a Templeban volt a királyi foglyoknál, abban a pillanatban azt mondá: „Nézzenek ki.“ A másik ellenben azt suttogá: „Ne nézzenek oda.“ De a mészárlás e borzasztó helyén érdekes jelenetek is fordulnak elő, melyeknek jellemzésére nincs szava az emberi nyelvnek. Az öreg Sombereuilt szép leányával együtt vezetik a kapu elé. A fiatal leány hősi elhatározással így szól a tömeghez: „Esküszöm önöknek, hogy mi nem vagyunk arisztokraták, atyám és én gyűlöljük az arisztokratákat.“ — Fogsz-e inni arisztokrata vért ? ordítja az egyik gyilkos hazafi és valami edényben vért nyújt neki. A szegény leány ivott belőle. — Akkor hát ez a Sombereuil ártatlan ! üvöltő a tömeg. S e kijelentésre a véres dárdák a földre esnek, a besztiális üvöltést örömujjongás váltja föl, az öreg embert és leányát véres keblükre ölelik s forró kények között, diadallal viszik haza. A „Vive la Nation“ kiáltásoknak se vége, se hossza, sőt meg kell említenünk, hogy a mészárlók a kínált pénzt sem fogadták el. És a múlt század e hírhedt szeptemberi napjaival kezdetét vette a rémuralom ; a girondisták még többségben voltak, de megfélemlítve. A királyság eltörlésében és a háború erélyes folytatásában a konvent, mint egy ember egyetértett. Azonban egy mély és széles örvény két pártra választa őket. Az egyik részen azon államférfiak ültek, kiket azon megye után, melyet közülök néhányan képviseltek, általában girondiaknak neveztek. A girondiak — mondja Macaulay — nem kevés és nem csekély hibákat követtek el, de ha egybevetjük magatartásukat a forradalmi időszak bármely más pártjáéval, kénytelenek vagyunk elismerni felsőbbségüket minden tulajdonságra nézve, csak egyre nem, mely ily időkben és a legdöntőbb. Lelkes hívei voltak ugyanis a nemzetgyűlés által alkotott nagy társadalmi reformoknak, elszántak megvédeni hazájuk függetlenségét az idegen invázió ellen s volt bennük elég politikai bölcseség arrra, hogy belássák, hogy az ingadozó Lajos királylyal élükön nem vezethetik sikeresen a háborút az európai koalíczió ellen. E mellett köztársaságiak voltak, de a köztársaságot fölékesíteni óhajtották mindazzal, ami az elbukott monarchiának kellemet és méltóságot kölcsönzött. Elrémülve nézték azon bűnöket, melyeket a túlzásaiban határt nem ismerő hegypárt a hazafiasság örve alatt egyre halmozott s melyeknek rettenetessége először a szeptemberi mészárlásokban nyilvánult. De hibájuk, gyengeségük abban állott, hogy nem volt kellő elszántságuk a körülöttük támadt viharnak homlokot tárni. Ingadoztak akkor, midőn tenniök kellett volna. A girondiakkal szemben ült egy párt, melyet sok ideig az egész művelt világ átkozott. Nem lehet tagadni, hogy a hegypárt néhány tagja őszinte és hazafias volt. De ezek közt még a legjobbak is mértéktelenül lelkiismeretlenek voltak azon eszközök megválasztásában, melyekkel czéljaikat elérni óhajtották. A király perének tárgyalásakor a többség a girondiaké volt s ez alkalommal vezéreinek magatartása nem vált becsületükre. Kegyetlenséget nem vethetünk szemükre, de lehetetlen, hogy bűnös határozatlansággal ne vádoljuk őket. Teljességgel nem szomjúhozták Lajos király vérét és mégis halálára szavaztak. Attól féltek, hogy ha a szerencsétlen király életét védelmükbe veszik, gyanússá teszik köztársasági érzelmeiket. Meg akarták menteni a király életét, de a királygyilkosok hírnevét is szerették volna elnyerni. Kerülő után remélték e kettős czélt elérni. Előbb a király bűnösségére szavaztak, majd sorsát az egész nép ítéletére akarták bízni s végül — utolsó kísérletnek — az ítélet végrehajtásának elhalasztására szavaztak. Ez az ingadozás okozta a király vesztét, de egyúttal a girondiakét is. A király feje a vérpadon hullott alá s Páris utczai csőcseléke napról-napra döntőbb szerepet kezdett játszani a közügyek vezető MAGYAR SZEMLE, 37. szám.