Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-02-14 / 7. szám
74 előtt ötven esztendővel, a nagyhangú tragédiák, az intrikus vígjátékok és darabos bohózatok korszakában. Hajlandók vagyunk kimondani, hogy tehetsége sokkal korlátoltabb mértékben érvényesült volna, mint manapság a Sardouk, Dumask s különösen az Ibsenek korszakában. Mert ezeknek hisztérikus lázban égő hősnőit személyesíti ő oly bámulatos bravourral, mely messze földön párját ritkítja. Messze elterelne bennünket, ha elméleti fejtegetésekbe bocsátkoznánk a fölött, hogy az új irány inkább idegeinkre, mint szívünkre kíván hatni. A pathológus különben is azzal torkolna le, hogy a szív maga is csak idegekből áll, fizológiai értelemben. Minket inkább az érdekel, hogy Márkus Emilia mily virtuozitással játszik azon a hatalmas hangszeren, mely emberi idegekből áll. Tagadhatatlanul sok tűz és lélek lakozik benne, hisz valódi bensőség nélkül nem volna képes valódi hatást előidézni. Mert jegyezzük meg magunknak, hogy amint tekintet felel a tekintetnek, úgy felel a szív a szív hangjának. De minda mellette fényes tehetségű művésznő a színpadi mesterfogások valódi remekléseivel lep meg bennünket, néha oly mértékben, hogy észre sem vesz,szűk, hogy azok csak mesterfogások. Ez sikereinek titka, de egyúttal művészetének egyik árnyékoldala. Mert ne feledjük, hogy a talentum kimeríthetetlen, de a mesterfogások arzenálja, ha még oly bőségesen van is fölszerelve, idővel kiürül. Ki ne ismerné szép Loreley-haját s ki ne látta volna, hogy e dús aranyszálak nagy színpadi effektus okáért mint hullámzanak hirtelen kibontakozással vállain végig? A hatás persze el nem marad. Kérdés, hogy a valódi művészi becsvágynak szabad-e oly segédeszközre súlyt fektetni, mely elvégre is minden női fodrászműhelyben kapható ? De ha itt-ott kissé sallangosnak találjuk is azt a módot, melylyel a hatást magának biztosítja, a valódi művészi értéket meg tudjuk találni minden ábrázolásában. És ez az ő szilaj temparamentuma, mely mesteri alakításokra képesíti. Néha érezzük, hogy nincs meg az a mélysége, mely mint a tengeré a valódi gyöngyöket rejti, de amit elébünk hoz, az mégsem imitáczió. Legalább nem hisszük, hogy az, hogy el tud bennünket kápráztatni izzó hevének elemi kitöréseivel, merész fordulatokkal és varázslatos effektusokkal. Szóval modern művésznő a szó legreálisabb értelmében. Nem enged számot vetnünk azzal a műélvezettel, melyet nyújt; oly hatásosan, kápráztatóan, döntő rohammal nyújtja, hogy lelkesedésünk már birtokában van, mielőtt tudnánk, hogy miért adtuk azt neki. Mit sem méltányolhatunk jobban művészetében, mint azt a fültétlen önállóságot, melylyel minden újabb alakítását a saját egyéni vonásaival ruházza föl. A jellemet, amint a színköltőtől veszi, azonnal saját énjébe forrasztja, mindig Márkus Emíliát látjuk benne a színpadon. Hiába látna ő egy szerepet százszor Sarah Bernhardtól, az ő alakításaira e fényes minta semmi hatást sem tudna gyakorolni, mert ő csak Márkus Emiliásan tud játszani. És valljuk meg, hogy ez az ő művészetének legsarkalatosabb vonása. Ez emeli őt előttünk művészi becs tekintetében a legmagasabb helyre. Ezért szívesen megbocsátjuk neki még azt is, hogy gyakran több virtuozitással, mint inspiráczióval látjuk őt játszani. Nemrégen volt alkalmunk tapasztalni, hogy mily beczézett kegyencze a közönségnek s hogy mint zendült föl a közvélemény, midőn arról volt szó, hogy holmi anyagi differencziák következtében megválik az első intézettől. A kegyenczeknek pedig nem vehejük rossz néven, ha élnek s néha egy kissé vissza is élnek pártfogójuk kegyeivel. Luczián: Álmatlan éjszakák. I. Nem tudok aludni, fölhajszol ágyamból a békétlenség, az indulat. Jobb sorsot érdemeltem volna. Bár a hétköznapi gondok terhe egyre nyomott, bénított: haladtam, mentem a becsület és a kötelesség útján minden panasz nélkül; szerettem feleségemet, gyermekeimet ; életemet áldoztam volna érettük s magamra hagytak; ketté szakadt a kis család ; nincs hatalom, a mely valaha újra öszszeforraszsza ezt a mindörökre szétpattant gyűrűt. Már hónapok óta nem teszek egyebet, mint újra meg újra rendezem a szobákat. A régi bútorok eltűntek, minden új, s minden a maga legjobb, legrendesebb helyén, s különös mégis minden dúlt marad. E bútorok, e tárgyak oly hidegek, oly színtelenek és illattalanok! Nem reszket egy parány sem fölöttük az élet fényes melegéből, csak valami árny borong rajtuk, melyet lelkem öröknek sejt. Nevezhetetlen bú, majdnem harag szorítja össze a szivemet s úgy látom : sorsom kérlelhetetlen. Nem fog itt többé csattogni a boldogság pacsirtája, mint komor, sötét rémmadár vonul el fölöttem az idő, — csak éjszakám lesz, csak gyászom, — örömöm, napsugaram többé soha! Leülök íróasztalomhoz s eltűnődöm, elgondolkodom. Tekintetem arczképére száll, kezem gépiesen morzsol szét egy kis száraz czyprus-ágat. Nem látom, mi van körülöttem, de bármire nézek, minden ráemlékeztet. Ég, föld be van telve az ő nevével, ki az életnek immár mindörökre névtelen. Alakjának sugárvonalai folyton előttem ingának; mozdulatai — megannyi liliomlengés — elém rajzolódnak ; itt omlik össze menthetetlenül; itt szilánkolja szét szépsége büszke koronáját gyászos végzete. Végig kell újra szenvednem mindent; hasztalan akarom az egykori boldog idill meleg álmaival elűzni e kálváriajeleneteket : képzeletem fölött összecsapnak a gyász hullámai, pehely vagyok a fájdalom e forgó viharában, lelkem egy sikoltás a rekviemek komor zajából, egy elégtételt követelő, haragos vád, mely hiába ostromolja az eget s hasztalan tépdesi a jövendők függönyét. Mindenütt homály, roncs mindenütt. De valót, igazat beszélek-e én, álmok álmodója ? Nincs-e még két szép gyermekem? Nem ragyog-e rajtok egy-egy szirom azokból a rózsákból, melyek anyjuk arczán tündököltek, hogy aztán mindörökre lehulljanak ? Nem kedvesek-e, nem édesek-e s nincs-e miért élnem, ha ők élnek? Oh, kedvesek és édesek igazán ! Jók és szépek e kis gyermekek, mint a nap melege, mint a kikelet mosolya. Lelkem egy pillanatra megenyhül, ha látom boldog arczotok s a tiszta, zavartalan álom szelíd sugarait zárt pillátokon, mely fölött mégis az élet melege reszket. Ti édesek, ti drágák! Titeket megmentett az Irgalom, nem estetek áldozatul a hajótörésnek, melyet ifjúságom büszke gályája szenvedett; — titeket, felkarolt a szeretet védő keze s a nagyanyai dédelgetés nyájas jósága mellett mosolyogva nézitek ezt a rózsás világot, mely nekem csak tarlót mutat; hahotázva szórjátok jókedvetek virágait a vész szemébe, mig engem elborít az árny s szivem még mellettetek is csak fájni tud . . . II. Késő ősz. Megyek csöndesen utamon, egy mindörökre letarolt világ sápadt avarján keresztül és gondolkodom, tűnődöm sorsomon, hallgatva hozzá azt a bús nótát, amit az őszi szél a fülembe fütyörész. Ez az őszi szél, mely most elégiákat hordoz szárnyain, valamikor pajkos tavaszi fuvalom volt s nyíló, égő rózsák szirmait ingatta, reszkettette körülöttem. A rózsa lehullott, az illat eláradt. . . Egyedül vagyok el nem sirt könyeimmel, sikoltani nem tudó fájdalmaimmal e végtelen magányban, melynek árvaság a neve. Csüggedten, fáradtan járkálok föl-alá szobámban. A szőnyeg felfogja lépteim zaját, köröttem iszonyú, rémes csend, de azért folyton hallom azt a nagy zajt, mely búgó akkordokká töredezve, a túlvilág ormairól csapkod felém. Mintha egy óczeán harsogna, pedig nem történik egyéb, csak a lelkem zokog. ... A rózsa lehullott, az illat eláradt... Nem tudok szabadulni e rhithmikus mondatok szomorú varázsától. Egy-két szó, de úgy cseng a fülembe, mint valamely mélabús dallam végső sirama. Napok óta hallom már, keresztül tör a borún, az éjszakán, lesüvölt az őszi fellegekből, kizeng a parthoz ütődő víz zajából és sajátságos, komor melódiáját mintha még késő álmaimban is hallanám . . . A rózsa lehullott, az illat eláradt. . . MAGYAR SZEMLE, 7. szám.