Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-02-14 / 7. szám

74 előtt ötven esztendővel, a nagyhangú tragé­diák, az intrikus vígjátékok és darabos bohó­zatok korszakában. Hajlandók vagyunk kimondani, hogy te­hetsége sokkal korlátoltabb mértékben érvé­nyesült volna, mint manapság a Sardouk, Dumas­k s különösen az Ibsenek korsza­kában. Mert ezeknek hisztérikus lázban égő hősnőit személyesíti ő oly bámulatos bra­­vourral, mely messze földön párját ritkítja. Messze elterelne bennünket, ha elméleti fejtegetésekbe bocsátkoznánk a fölött, hogy az új irány inkább idegeinkre, mint szí­vünkre kíván hatni. A pathológus különben is azzal torkolna le, hogy a szív maga is csak idegekből áll, fizológiai értelemben. Min­ket inkább az érdekel, hogy Márkus Emilia mily virtuozitással játszik azon a hatalmas hangszeren, mely emberi idegekből áll. Tagadhatatlanul sok tűz és lélek lakozik benne, hisz valódi bensőség nélkül nem volna képes valódi hatást előidézni. Mert jegyez­zük meg magunknak, hogy a­mint tekintet felel a tekintetnek, úgy felel a szív a szív hang­jának. De mind­a mellett­e fényes tehetségű művésznő a színpadi mesterfogások valódi remekléseivel lep meg bennünket, néha oly mértékben, hogy észre sem vesz,szűk, hogy azok csak mesterfogások. Ez sikereinek titka, de egyúttal művé­szetének egyik árnyékoldala. Mert ne feled­jük, hogy a talentum kimeríthetetlen, de a mesterfogások arzenálja, ha még oly bősége­sen van is fölszerelve, idővel kiürül. Ki ne ismerné szép Loreley-haját s ki ne látta volna, hogy e dús aranyszálak nagy színpadi effektus okáért mint hullámzanak hirtelen kibontakozással vállain végig? A hatás persze el nem marad. Kérdés, hogy a valódi művészi becsvágy­nak szabad-e oly segédeszközre súlyt fektetni, mely elvégre is minden női fodrász­műhelyben kapható ? De ha itt-ott kissé sallangosnak találjuk is azt a módot, melylyel a hatást magának biztosítja, a valódi művészi értéket meg tud­juk találni minden ábrázolásában. És ez az ő szilaj temparamentuma, mely mesteri alakításokra képesíti. Néha érezzük, hogy nincs meg az a mély­sége, mely mint a tengeré a valódi gyöngyö­ket rejti, de a­mit elébünk hoz, az mégsem imitáczió. Legalább nem hisszük, hogy az, h­ogy el tud bennünket kápráztatni izzó hevé­nek elemi kitöréseivel, merész fordulatokkal és varázslatos effektusokkal. Szóval modern művésznő a szó legreáli­sabb értelmében. Nem enged számot vetnünk azzal a mű­élvezettel, melyet nyújt; oly hatásosan, káp­ráztatóan, döntő rohammal nyújtja, hogy lel­kesedésünk már birtokában van, mielőtt tud­nánk, hogy miért adtuk azt neki. Mit sem méltányolhatunk jobban művé­szetében, mint azt a fültétlen önállóságot, melylyel minden újabb alakítását a saját egyéni vonásaival ruházza föl. A jellemet, a­mint a színköltőtől veszi, azonnal saját énjébe forrasztja, mindig Már­kus Emíliát látjuk benne a színpadon. Hiába látna ő egy szerepet százszor Sarah Bern­­hardtól, az ő alakításaira e fényes minta semmi hatást sem tudna gyakorolni, mert ő csak Márkus Emiliásan tud játszani. És valljuk meg, hogy ez az ő művésze­tének legsarkalatosabb vonása. Ez emeli őt előttünk művészi becs tekintetében a legma­gasabb helyre. Ezért szívesen megbocsátjuk neki még azt is, hogy gyakran több virtuozi­tással, mint inspiráczióval látjuk őt játszani. Nemrégen volt alkalmunk tapasztalni, hogy mily beczézett kegyencze a közönségnek s hogy mint zendült föl a közvélemény, midőn arról volt szó, hogy holmi anyagi differen­­cziák következtében megválik az első inté­zettől. A kegyenczeknek pedig nem vehejük rossz néven, ha élnek s néha egy kissé vissza is élnek pártfogójuk kegyeivel. Luczián: Álmatlan éjszakák. I. Nem tudok aludni, fölhajszol ágyamból a békétlenség, az indulat. Jobb sorsot érde­meltem volna. Bár a hétköznapi gondok terhe egyre nyomott, bénított: haladtam, mentem a becsület és a kötelesség útján minden pa­nasz nélkül; szerettem feleségemet, gyerme­keimet ; életemet áldoztam volna érettük s magamra hagytak; ketté szakadt a kis csa­lád ; nincs hatalom, a mely valaha újra ösz­­szeforraszsza ezt a mindörökre szétpattant gyűrűt. Már hónapok óta nem teszek egyebet, mint újra meg újra rendezem a szobákat. A régi bútorok eltűntek, minden új, s minden a maga legjobb, legrendesebb helyén, s kü­lönös­­ mégis minden dúlt marad. E bútorok, e tárgyak oly hidegek, oly színtelenek és illattalanok! Nem reszket egy parány sem fölöttük az élet fényes melegéből, csak valami árny borong rajtuk, melyet lelkem örök­nek sejt. Nevezhetetlen bú, majdnem harag szo­rítja össze a szivemet s úgy látom : sorsom kérlelhetetlen. Nem fog itt többé csattogni a boldogság pacsirtája, mint komor, sötét rém­madár vonul el fölöttem az idő, — csak éjszakám lesz, csak gyászom, — örömöm, napsugaram többé soha! Leülök íróasztalomhoz s eltűnődöm, el­gondolkodom. Tekintetem arczképére száll, kezem gépiesen morzsol szét egy kis száraz czyprus-ágat. Nem látom, mi van körülöttem, de bármire nézek, minden ráemlékeztet. Ég, föld be van telve az ő nevével, ki az életnek immár mindörökre névtelen. Alakjának sugár­vonalai folyton előttem ingának; mozdulatai — megannyi liliomlengés — elém rajzolód­nak ; itt omlik össze menthetetlenül; itt szi­­lánkolja szét szépsége büszke koronáját gyá­szos végzete. Végig kell újra szenvednem mindent; hasztalan akarom az egykori bol­dog idill meleg álmaival elűzni e kálvária­jeleneteket : képzeletem fölött összecsapnak a gyász hullámai, pehely vagyok a fájdalom e forgó viharában, lelkem egy sikoltás a rekviemek komor zajából, egy elégtételt kö­vetelő, haragos vád, mely hiába ostromolja az eget s hasztalan tépdesi a jövendők füg­gönyét. Mindenütt homály, roncs mindenütt. De valót, igazat beszélek-e én, álmok álmodója ? Nincs-e még két szép gyermekem? Nem ragyog-e rajtok egy-egy szirom azokból a rózsákból, melyek anyjuk arczán tündö­költek, hogy aztán mindörökre lehulljanak ? Nem kedvesek-e, nem édesek-e s nincs-e miért élnem, ha ők élnek? Oh, kedvesek és édesek igazán ! Jók és szépek e kis gyermekek, mint a nap melege, mint a kikelet mosolya. Lelkem egy pillanatra megenyhül, ha látom boldog arczotok s a tiszta, zavartalan álom szelíd sugarait zárt pillátokon, mely fölött mégis az élet melege reszket. Ti éde­sek, ti drágák! Titeket megmentett az Irga­lom, nem estetek áldozatul a hajótörésnek, melyet ifjúságom büszke gályája szenvedett; — titeket, felkarolt a szeretet védő keze s a nagyanyai dédelgetés nyájas jósága mellett mosolyogva nézitek ezt a rózsás világot, mely nekem csak tarlót mutat; hahotázva szórjá­tok jókedvetek virágait a vész szemébe, mig engem elborít az árny s szivem még mellet­tetek is csak fájni tud . . . II. Késő ősz. Megyek csöndesen utamon, egy mind­örökre letarolt világ sápadt avarján keresz­tül és gondolkodom, tűnődöm sorsomon, hall­gatva hozzá azt a bús nótát, a­mit az őszi szél a fülembe fütyörész. Ez az őszi szél, mely most elégiákat hordoz szárnyain, valamikor pajkos tavaszi fuvalom volt s nyíló, égő rózsák szirmait ingatta, reszkettette körülöttem. A rózsa lehullott, az illat eláradt. . . Egyedül vagyok el nem sirt könyeimmel, sikoltani nem tudó fájdalmaimmal e végtelen magányban, melynek árvaság a neve. Csüg­gedten, fáradtan járkálok föl-alá szobámban. A szőnyeg felfogja lépteim zaját, köröttem iszonyú, rémes csend, de azért folyton hal­lom azt a nagy zajt, mely búgó akkordokká töredezve, a túlvilág ormairól csapkod felém. Mintha egy óczeán harsogna, pedig nem tör­ténik egyéb, csak a­­ lelkem zokog. ... A rózsa lehullott, az illat eláradt... Nem tudok szabadulni e rhithmikus mondatok szomorú varázsától. Egy-két szó, de úgy cseng a fülembe, mint valamely méla­bús dallam végső sirama. Napok óta hallom már, keresztül tör a borún, az éjszakán, le­süvölt az őszi fellegekből, kizeng a parthoz ütődő víz zajából és sajátságos, komor meló­diáját mintha még késő álmaimban is hal­lanám . . . A rózsa lehullott, az illat eláradt. . . MAGYAR SZEMLE, 7. szám.

Next