Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-09 / 41. szám

MAGYAR SZEMLE Előfizetési árak: Effész évre............6 írt 8 kr. Laptulajdonos és kiadó: KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG: Félévre.......... Kaczvi­­1­szky Laj­os Budapest, VI., Uj-utcza 14. sz. Negyedévre . .. . . 1 frt 50 kr. Megjelelt minden vasárnap. Budapest, VI. ker., Uj-utcza 14. sz.­­ Egyes szám­ára 15 kr. BUDAPEST 1892. október 9. IV. év. 4. SZÁM. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Amerika fölfedezése. Nem szándékunk a merész génuai hajós élettörténetét apró részleteiben előadni. Attól fogva, hogy karddal és zászlóval a kezében az amerikai szigetek egyikére lépett, az epochális munka meg volt teremtve a többi részlet szinte érdektelenül csekély mellette. De most, hogy az egész művelt világ ünnepli e fölfedezés négyszázados fordulóját, a hatalmas munka néhány momentuma önkény­telenül fölhívja magára a figyelmet, s szívesen időzünk azon eseményeknél, melynél nevezete­sebbet a világtörténelemben nem ismerünk. 1492. október 12-én érintette Kolumbus Kristóf lába először az amerikai földet. A sziget lakói leírhatatlan csodálkozással to­longtak köréje. A mesék világának legérde­kesebb rajzai váltak valósággá s alig bírjuk elképzelni, hogy mily különös érzések raj­­zottak a hőslelkü tengerész szivében. A vele jött matrózok, kishitűségük fölött érzett szégyenükben, lábaihoz vetették magu­kat s bátor vezetőjüket alkirálynak üdvözöl­ték. És valóban Kolumbus az is volt jog és igazság szerint, mert a spanyol udvarral kö­tött szerződés szerint ez állás illette őt meg a fölfedezendő világrészben. Már nem volt fiatal ember, ötven esz­tendőnek súlya nyomta vállait, de tettereje bámulatosan ifjúi volt. Mintha csak ép ak­kor lépett volna a küzdő­térre. Az először érintett szigetet az átélt küz­delmek emlékezetére San Salvadornak nevezte el. A szigetbeli benszülöttekkel érintkezve, megtudta, hogy dél felé aranyban bővelkedő országok vannak. Nem késlekedett tehát so­káig, hanem hajóra szállt és október 28-án Cubát és dec­ember 6-án Haitit fedezte föl. Hogy fogalmunk legyen arról a lázas tevékenységről, melyet e rettenthetetlen ten­gerész kifejtett, szükséges fölemlítenünk, hogy már 1493. január havában, miután a fölfede­zett helyeken csekély őrséget hagyott hátra, már visszatérőben volt Európa felé. Ez ut­án borzasztó tengeri vihar érte utol, megsemmisítéssel fenyegetve meglehe­tősen rozoga karban levő hajóit. A nagy munka érdemes hőse el volt készülve a ha­lálra, de nem kicsinyes megadással, hanem nemes elszántsággal készült a csapást fo­gadni. Lelkét csak egy gondolat töltötte el, az, hogy az emberiség érdekében kifejtett tevékenysége ne vesszen kárba. Ehhez képest vékony pergamentje a vihar dühös tombolása között nyugodtan leírta útját, s ez iratot egy légmentesen elzárt hordóba rejtette azon re­ményben, hogy azt a habok valamely euró­pai parton szárazra vetik. De alig végezte el munkáját, a vihar lecsendesedett s az apró fodros habok vígan vitték hajóit a pálosi kikötőbe, hova 1493­ márczius 15-én érkezett meg. Ágyulövések bömbölése, harangzúgás és a nép szűnni nem akaró ujjongása között vonult be a városba Kolumbus, honnan haladék nélkül Barcelo­nába ment, hol a királyi udvar részéről a kitüntető kegy minden képzelhető jelével fo­gadtatott. A bátor lelkű tengerészt a dicső­ség e szokatlan özöne egy pillanatra sem mámorosította meg. Nyugodt szavakkal, min­den túlzástól menten beszélte el viszontag­ságait s vázolta a fölfedezett tartományok természeti bujaságát s viruló gazdagságát. Képzelhető, hogy a tudósítások minő ha­tást keltettek. Kolumbus neve diadalmas szár­nyakon járta be egész Európát. A király spanyol grandi méltóságra emelte. 1493. szeptember 25-é­n tizenhét jól föl­szerelt hajót, melyeken 1500 harc­os foglalt helyet, bocsátottak rendelkezésére, s Kolum­bus másodszor is átvitorlázott Hispániolába. Minthogy a hátrahagyott gyarmatokat elpusztítva találta, egy erődített város épí­téséhez fogott, melyet hálája jeléül a királyné neve után Izabellának nevezett. És akkor kezdődött Kolumbus életében a korára nézve oly szégyenteljes korszak, melyről a történelem pirulás nélkül nem tud megemlékezni. A vele jött harczosok abban a reményben követték őt az új hazába, hogy itt minden munka és fáradtság nélkül meg­gazdagodhatnak. Mihelyt e reményükben csa­lódva látták magukat, a kincsszomjas lel­kük egész gyűlöletét mozgósították Kolumbus ellen. A rágalmak, a hamis vádak egész özö­nét küldötték a spanyol udvarhoz, képtelen híreket koholva, úgy állították a királyi pár elé, mint egy vérengző zsarnokot De még ennél undokabb vádaktól sem riadtak vissza. A királyné sokáig küzdött e vádak ellen, de végre oly határozott alakban terjesztették eléje, hogy ő is elejtette Kolumbust. A ki­rály Bovadilla Ferenczet küldötte át a ten­geren, hogy vizsgálja meg az ügyeket és ítéljen felettük. Ennek az embernek jutott osztályrészül az a szégyenteljes cselekedet, hogy korának legnagyobb emberét, s az emberiség egyik legnemesebb jótevőjét bilincsekbe verje. E szégyenfoltot az akkori spanyol udvar politikájáról mi sem törölheti le, még az sem, hogy a derék király és nemes hitvese, midőn Kolumbus lélekben megtörve panaszos alakkal náluk megjelent, ismét kegyeikkel halmozták el. Kolumbus ismételve hajóra szállt, de már lelki erélye nem volt oly aczélos, mint midőn először útnak indult. Mindenütt mél­tatlansággal, s a­mi még annál is fájóbb, hálátlansággal találkozott. A spanyol udvari politika, hol az intrikának mindig nagy tere volt, a legjogosabb követeléseit sem elégítette ki annak, ki Spanyolországért többet tett, mint annak valamennyi hadvezére. E hálátlanság fölött érzett keserűségek rohamosan ásták alá vasegészségét. Kolumbus betegeskedni kezdett, s miután egyre haszta­lanul könyörgött igazainak megszerzéséért a királyi udvarnál, 1406. május 21-én meghalt Valladolidban. Végrendeletében tudvalevőleg meghagyta, hogy a bilincseket, miket egykor reá vertek, koporsójába tegyék. Ennél lesujtóbb ítéletet nem mondhatott korára, a melyért annyit fáradott. Poétácskák. Irta: Constantinus, Kisteleki Ede. Egyike azoknak a poétáknak, a kik ezer befolyás alatt nyögnek és valószínűleg sohse jutnak önállóságra. Verseiben a Petőfi, Vajda és Arany hatása váltakozva észlelhető — és ez nagyobb hiba, mintha a külföld egyes jeles költői hatottak volna rá. Mert Petőfi, Arany és Vajda amúgy is magyar poéták s nincs szükség arra, hogy egy Kisteleki-féle gyönge trubadúrocska reprodukálja őket; míg ellenben, ha idegen költők hatásait adja visz­­sza, legalább az idegen nyelvű termékek át­ültetése által szerzett volna némi érdemet a­­ megszólásra, így igazán bajos Kistelekiről még rosszat is írni. Ezt az egész ver­ifikátort nem lehet komolyan venni, annyira nincs benne önálló­ság. Erényei nincsenek és egyetlen hibája sincs — mely az övé volna. Mindössze egy tulajdonáról vehetünk tudomást: az értel­metlenségről, mely fő jellemző vonása. Kis­teleki nemcsak homályos, de zűrzavaros ; gon­dolatai bénán kelnek és leggyakrabban a kifejezés alatt teljesen megsemmisülnek. Mindjárt a „Költemények“ czímű köte­tének első verse a „Puszta halála“ második strófája fényes tanúbizonyságot tesz arról, hogy Kisteleki nem tudja a gondolatait ki­fejezni. A strófa ez: Nem maradt rám egyéb, mig el valék távol, Csak egy tündérmosoly élted alkonyából, Kiszenvedő tájék. Nem hagyott a sors mást a dalnoknak hátra, Hogy ajakát nyissa bús elegiára, Áténekelni a másik világra Koporsódhoz állék.

Next