Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-10-09 / 41. szám
MAGYAR SZEMLE Előfizetési árak: Effész évre............6 írt 8 kr. Laptulajdonos és kiadó: KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG: Félévre.......... Kaczvi1szky Lajos Budapest, VI., Uj-utcza 14. sz. Negyedévre . .. . . 1 frt 50 kr. Megjelelt minden vasárnap. Budapest, VI. ker., Uj-utcza 14. sz. Egyes számára 15 kr. BUDAPEST 1892. október 9. IV. év. 4. SZÁM. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Amerika fölfedezése. Nem szándékunk a merész génuai hajós élettörténetét apró részleteiben előadni. Attól fogva, hogy karddal és zászlóval a kezében az amerikai szigetek egyikére lépett, az epochális munka meg volt teremtve a többi részlet szinte érdektelenül csekély mellette. De most, hogy az egész művelt világ ünnepli e fölfedezés négyszázados fordulóját, a hatalmas munka néhány momentuma önkénytelenül fölhívja magára a figyelmet, s szívesen időzünk azon eseményeknél, melynél nevezetesebbet a világtörténelemben nem ismerünk. 1492. október 12-én érintette Kolumbus Kristóf lába először az amerikai földet. A sziget lakói leírhatatlan csodálkozással tolongtak köréje. A mesék világának legérdekesebb rajzai váltak valósággá s alig bírjuk elképzelni, hogy mily különös érzések rajzottak a hőslelkü tengerész szivében. A vele jött matrózok, kishitűségük fölött érzett szégyenükben, lábaihoz vetették magukat s bátor vezetőjüket alkirálynak üdvözölték. És valóban Kolumbus az is volt jog és igazság szerint, mert a spanyol udvarral kötött szerződés szerint ez állás illette őt meg a fölfedezendő világrészben. Már nem volt fiatal ember, ötven esztendőnek súlya nyomta vállait, de tettereje bámulatosan ifjúi volt. Mintha csak ép akkor lépett volna a küzdőtérre. Az először érintett szigetet az átélt küzdelmek emlékezetére San Salvadornak nevezte el. A szigetbeli benszülöttekkel érintkezve, megtudta, hogy dél felé aranyban bővelkedő országok vannak. Nem késlekedett tehát sokáig, hanem hajóra szállt és október 28-án Cubát és december 6-án Haitit fedezte föl. Hogy fogalmunk legyen arról a lázas tevékenységről, melyet e rettenthetetlen tengerész kifejtett, szükséges fölemlítenünk, hogy már 1493. január havában, miután a fölfedezett helyeken csekély őrséget hagyott hátra, már visszatérőben volt Európa felé. Ez után borzasztó tengeri vihar érte utol, megsemmisítéssel fenyegetve meglehetősen rozoga karban levő hajóit. A nagy munka érdemes hőse el volt készülve a halálra, de nem kicsinyes megadással, hanem nemes elszántsággal készült a csapást fogadni. Lelkét csak egy gondolat töltötte el, az, hogy az emberiség érdekében kifejtett tevékenysége ne vesszen kárba. Ehhez képest vékony pergamentje a vihar dühös tombolása között nyugodtan leírta útját, s ez iratot egy légmentesen elzárt hordóba rejtette azon reményben, hogy azt a habok valamely európai parton szárazra vetik. De alig végezte el munkáját, a vihar lecsendesedett s az apró fodros habok vígan vitték hajóit a pálosi kikötőbe, hova 1493 márczius 15-én érkezett meg. Ágyulövések bömbölése, harangzúgás és a nép szűnni nem akaró ujjongása között vonult be a városba Kolumbus, honnan haladék nélkül Barcelonába ment, hol a királyi udvar részéről a kitüntető kegy minden képzelhető jelével fogadtatott. A bátor lelkű tengerészt a dicsőség e szokatlan özöne egy pillanatra sem mámorosította meg. Nyugodt szavakkal, minden túlzástól menten beszélte el viszontagságait s vázolta a fölfedezett tartományok természeti bujaságát s viruló gazdagságát. Képzelhető, hogy a tudósítások minő hatást keltettek. Kolumbus neve diadalmas szárnyakon járta be egész Európát. A király spanyol grandi méltóságra emelte. 1493. szeptember 25-én tizenhét jól fölszerelt hajót, melyeken 1500 harcos foglalt helyet, bocsátottak rendelkezésére, s Kolumbus másodszor is átvitorlázott Hispániolába. Minthogy a hátrahagyott gyarmatokat elpusztítva találta, egy erődített város építéséhez fogott, melyet hálája jeléül a királyné neve után Izabellának nevezett. És akkor kezdődött Kolumbus életében a korára nézve oly szégyenteljes korszak, melyről a történelem pirulás nélkül nem tud megemlékezni. A vele jött harczosok abban a reményben követték őt az új hazába, hogy itt minden munka és fáradtság nélkül meggazdagodhatnak. Mihelyt e reményükben csalódva látták magukat, a kincsszomjas lelkük egész gyűlöletét mozgósították Kolumbus ellen. A rágalmak, a hamis vádak egész özönét küldötték a spanyol udvarhoz, képtelen híreket koholva, úgy állították a királyi pár elé, mint egy vérengző zsarnokot De még ennél undokabb vádaktól sem riadtak vissza. A királyné sokáig küzdött e vádak ellen, de végre oly határozott alakban terjesztették eléje, hogy ő is elejtette Kolumbust. A király Bovadilla Ferenczet küldötte át a tengeren, hogy vizsgálja meg az ügyeket és ítéljen felettük. Ennek az embernek jutott osztályrészül az a szégyenteljes cselekedet, hogy korának legnagyobb emberét, s az emberiség egyik legnemesebb jótevőjét bilincsekbe verje. E szégyenfoltot az akkori spanyol udvar politikájáról mi sem törölheti le, még az sem, hogy a derék király és nemes hitvese, midőn Kolumbus lélekben megtörve panaszos alakkal náluk megjelent, ismét kegyeikkel halmozták el. Kolumbus ismételve hajóra szállt, de már lelki erélye nem volt oly aczélos, mint midőn először útnak indult. Mindenütt méltatlansággal, s ami még annál is fájóbb, hálátlansággal találkozott. A spanyol udvari politika, hol az intrikának mindig nagy tere volt, a legjogosabb követeléseit sem elégítette ki annak, ki Spanyolországért többet tett, mint annak valamennyi hadvezére. E hálátlanság fölött érzett keserűségek rohamosan ásták alá vasegészségét. Kolumbus betegeskedni kezdett, s miután egyre hasztalanul könyörgött igazainak megszerzéséért a királyi udvarnál, 1406. május 21-én meghalt Valladolidban. Végrendeletében tudvalevőleg meghagyta, hogy a bilincseket, miket egykor reá vertek, koporsójába tegyék. Ennél lesujtóbb ítéletet nem mondhatott korára, a melyért annyit fáradott. Poétácskák. Irta: Constantinus, Kisteleki Ede. Egyike azoknak a poétáknak, a kik ezer befolyás alatt nyögnek és valószínűleg sohse jutnak önállóságra. Verseiben a Petőfi, Vajda és Arany hatása váltakozva észlelhető — és ez nagyobb hiba, mintha a külföld egyes jeles költői hatottak volna rá. Mert Petőfi, Arany és Vajda amúgy is magyar poéták s nincs szükség arra, hogy egy Kisteleki-féle gyönge trubadúrocska reprodukálja őket; míg ellenben, ha idegen költők hatásait adja viszsza, legalább az idegen nyelvű termékek átültetése által szerzett volna némi érdemet a megszólásra, így igazán bajos Kistelekiről még rosszat is írni. Ezt az egész verifikátort nem lehet komolyan venni, annyira nincs benne önállóság. Erényei nincsenek és egyetlen hibája sincs — mely az övé volna. Mindössze egy tulajdonáról vehetünk tudomást: az értelmetlenségről, mely fő jellemző vonása. Kisteleki nemcsak homályos, de zűrzavaros ; gondolatai bénán kelnek és leggyakrabban a kifejezés alatt teljesen megsemmisülnek. Mindjárt a „Költemények“ czímű kötetének első verse a „Puszta halála“ második strófája fényes tanúbizonyságot tesz arról, hogy Kisteleki nem tudja a gondolatait kifejezni. A strófa ez: Nem maradt rám egyéb, mig el valék távol, Csak egy tündérmosoly élted alkonyából, Kiszenvedő tájék. Nem hagyott a sors mást a dalnoknak hátra, Hogy ajakát nyissa bús elegiára, Áténekelni a másik világra Koporsódhoz állék.