Magyar Szemle, 1893 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1893-01-01 / 1. szám
1. szám. MAGYAR SZEMLE. Az első cselekedet, amelylyel megnyerte a különben eszes, de szeszélyes, sőt kegyetlen királynő kegyét, hogy Írországban segített üldözni és leverni a katholikusokat. Ezért később rá is nehezedett az Isten keze. Hanem az első esztendőkben örülhetett a kitüntetéseknek, melyekkel akkor mindenkit elhahnoztak, a ki a katholikusok üldözésében kivált. És mégis ő, aki annyira segített irtani az ír népet, lett annak önkéntelen megmentőjévé, mert a szegény írek, csak úgy, mint a mi felvidéki tótjaink, a mai gazdasági helyzetükben éhen veszhetnének a burgonya nélkül. Raleigh iránt föl volt keltve a királynő figyelme, jóllehet eddig még nem juthatott az ő közelébe. Egyszer Erzsébet királynő sétára indult parkjában. Séta közben egy nyirkos helyre jutott, melyen nem mehetett át selyemczipőivel. Kerülnie kellett volna. Megállt habozva az akadály előtt. Raleigh véletlenül épen szembe jött. Vagy talán már kereste az alkalmat, hogy találkozhassék a királynővel. Szép ember volt, délczeg termetű s a hiú királynő szeme megakadt rajta. Raleigh drága bársonypalástot viselt az akkori divat szerint. Amint meglátta a királynő zavarodottságát, levette válláról a drága ruhadarabot s leteritette a latyakos helyre. A királynő száraz lábbal mehetett keresztül. Természetes, hogy az ifjú lovagot bemutattatá magának a királynő, behivá udvarába s nemsokára kegyeltjei közé tartozott. Ez a palást szolgált a burgonya útjául, hogy Európába jöhetett. Raleigh 1584-ben hét hajóval indult fölfedező útjára. És nagy darabbal szerezte meg Anglia birtokait. A következő évben visszatérve, magával hozta a földi almának nevezett gumókat. A fölfedezett ország Virginia nevet kapott, ma is úgy hívják azt, jóllehet ma már nem angol birtok, hanem az éjszakamerikai Unió egyik állama. A burgonyát újév napján tálalták föl először a királynő asztalára. Mégpedig egy sült lúd kíséretében. A pecsenye ízlett, de még inkább az újság. Általános elragadtatással dicsérték jóságát. Ezóta hagyományos lett az angol családokban, hogy új esztendő napján ludpecsenyét esznek burgonyakörítékkel. Ezt a ludat ma is Raleigh hídjának hívják. Van akkora tekintélye az angol asztalon, mint nálunk Mártonludjának. De hát a nagy asszonyok kegye ingatag, a nép pedig rendesen hálátlan. Raleigh nem egy tengeri csatát vitt hősiesen a spanyolok ellen , de nem bírta ki a harczot a szerelmi cselszövények ellen, melyek annál élénkebbek lettek az udvarban, mennél inkább öregedett a magát mindig fiatalnak hivő Erzsébet, aki mindjobban már csak a hízelgés s arczátlanságának foka szerint mérlegelte embereit. Raleigh kegyvesztett jön. Nem kellett több, mint egy vesztett csata Spanyolország partjain s elfeledték minden győzelmét, minden érdemét. Elvesztette parancsnoki méltóságát. Még egyszer rámosolygott Erzsébet kegyének sugara. De ez csakhamar kialudt a királynő halálával. Erzsébet utódja, I. Jakab király gyűlölte őt, mert okosabb volt s nem támogatta, sőt roszszalta terveit. Midőn Jakab éreztetni kezdte vele gyűlöletét, a hiúságában sértett tengernagy ahhoz az összeesküvéshez pártolt, mely a Stuartokat akarta visszahelyezni Anglia trónjára. Az összeesküvést szétrobbantották, Raleighet elfogták. Kimondták rá a halálos ítéletet. Ámde az utolsó percben mégis eszükbe jutott, hogy rút hálátlanság lenne csak úgy könnyedén elütni a fejét, mint egy üres pitykét. Mikor matrózpipájuk füstje felszállott, az a füst karikázva irta ki a levegőben Raleigh nevét : lám, ezt is neki köszönhetitek! S az urak tüsszentettek rá. Úgy van ! Raleighnek élnie kell. Nem semmisítették meg a halálos ítéletet, csak felfüggesztették. Erzsébet rendszerét, melylyel Stuart Máriát gyötörte, most Raleighen folytatták. Tizenhárom évig szenvedett a börtönben, feje fölött a pallossal. Azt az időt arra használta föl, hogy irt egy nagy történelmi munkát. Itt, itt, szaporodtak a kötetek tolla alatt, de a szabadulás nem akart elérkezni. Jakab király, a puritán király kérlelhetetlen volt. Ekkor azt üzente Raleigh, hogy ő, aki ehető kincset hozott a népnek, hoz majd új kincset, aranyat. Csak ereszszék még egyszer útnak. Hadd menjen el Guyánába, meghódítja annak aranybányáit. Az arany ígérete megnyitotta börtönének ajtaját. 1617-ben tizenkét hajót bízott rá a király. Ámde az expedíczió meghiúsult, Raleighet cserben hagyta önbizalma. Szökni akart, hogy menedéket találjon Francziaországban. De nem teljesíthette szándékát. Elfogták. Egy év múlva kivégezték. Nyugodtan ment a vérpadra. Mert nem szórhat aranyat a kiváncsi nép közé, nem töltheti meg a pazarló udvar kincstárát, ezért kell lerepülnie fejének. Nyugodtan mondá a hóhérnak: Erős egyszer ez a bárd , de a legbiztosabb orvossága minden bajnak. Janus. Onorató házassága. (Kép a tengerészéletből.) Mentek, mendegéltek, míg egy bormérés elé nem értek. — Hallod-e, pajtás, menjünk be ide egy italra ! — szólt Gaetano, az idősebb. — Van-e pénzed ? kérdé Onorató. — Nekem nincs, hanem te talán kisegíthetsz, ha fizetésre kerül a sor. — Én ép otthon felejtettem a tárczámat, ami ugyan nem nagy baj, mert úgy is üres volt! — Üres? Mily könnyelmű vagy, hisz tudtommal tegnap adta ki a hajótulajdonos a havi béredet. — Ép úgy, mint neked, Gaetano, kedves barátom. — Tudod, hogy én némi adósságokat fizettem ki s a mi megmaradt, az elúszott, vagy jobban mondva lecsúszott a Szilveszter-esti baráti lakomán. De te egy pohár grog mellett virrasztottad át az élét. Onorató az utczai lámpához támaszkodott s közönyös arczczal nézte azt a fénycsikot, mely két ház között egy keskeny utcza végén kicsillámlott. — Látod ott a tengert ? Kérdezd meg, honnan jön, hová megy ? szólt végre. — Bolond beszéd, a víz nem fog felelni szavamra ! — Nos tehát, miért ostromolsz engem oly kérdésekkel, melyekre nem akarok, nem fogok felelni. — Igazad van, Onorató, semmi közöm sincs a te pénzedhez, oda teszed, ahová akarod, lásd, csak úgy véletlenül fordult erre a beszéd, mint ahogy hullámhullámot hajt. Csak nem fogunk újév napján összeharagudni, gondold meg, újév napján! Gaetano itt elérzékenyült és kényezve borult Onorato kopott zubbonyára. — Még csak ökölnyi gyerek voltál, mikor a kezem alá kerültél a hajón, azóta második apád voltam, te árva fiú, minden dologra én tanítottalak és most egy kis pénzkérdés miatt képes lennél haragudni reám. Nem, ezt nem érdemlem. Gaetano, ha ittas volt, igen a szivére vett mindent. Onorate ismerte már a természetét s ilyenkor azon volt, hogy lefektesse; tudta, hogy ha kialuszsza mámorát, ép oly zord, erőteljes tengerész, mint valamennyi bajtársa a „Junó“ fedélzetén. Most is legkevésbbé se viszonozva ömlengéseit, erélyesen mondá: — Jer, menjünk haza, még aludni szeretnék egy keveset, délre a hajón kell lennünk. — Igen, menjünk, Onorató, menjünk a tiszteletreméltó Signora Maddalena hajlékába, ahol évek óta bérelünk egy közös ágyat. Signora Maddalena már a küszöbön várta őket. — Szent Szűz, mily csoda történt a házban ! Nem hallottak még felőle semmit a városban ? — Nem tudunk semmit, tiszteletreméltó Signora! — felelte Gaetano, egy ölelésszerű mozdulattal félre fordítva a küszöbről a nyájas háziasszonyt és belépett Onoratóval a közös szobába. — Akkor rögtön el kell mondanom mindent, lelkeim. — folytatta Maddalena, mind a két kezével megtörülve száját, hogy jobban folyjon a beszéd. — Ismerik Giuseppinát önök ? Azt a csinos varróleányt, aki a földszinten lakik beteg anyjával s két apró testvérével. Nos tehát, ezeknek az utóbbi hetekben ugyan rosszul folyt a dolguk , az asszony fekvő beteg és Giuseppina nem járhatott a varróba, mert nem hagyhatta egész nap magára szenvedő anyját az ágyon, kisebb testvéreit is gondoznia kellett. — Halljuk a csodát, asszonyom, ne tegyen nagy kerülőket, teljes vitorlákkal előre békétlenkedett Gaetano. — Mondom már, lelkeim , tehát azok a szegények minden garasból kifogytak, de már zálogba se volt mit tenni, hacsak az utolsó