Magyar Szemle, 1899 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
BUDAPEST 1899-arcz. 26. «_ SZÉPIRODALMI, KRITIKAI És MŰVÉSZETI HETILAP. Előfizetési árak : Egész évre . 6 írt — kr. = 12 kor. Félévre . . 3 írt — kr. = 6 kor. Negyedévre . 1 írt 50 kr. = 3 kor. Megjelelt minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó: J .Kaczvinszky Lajos.: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: I Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. Egyes szám ára 15 kr. 1 30 fillér. ; XI. IV. 13. szám. I Meghalt a nagy Pán! A természetből elszállott a lélek... Nem lesznek többé gondtalan kedélyek. 01). Thamusz, ezt jelenti jóslatod: Meghalt a nagy Pán ! A nagy Pán halott! Reviczky Gyula: EZDŐDIK suttogásként, feltést ülő árnyak ajkán, tengerparton, berkekben, a világ minden tájékán és terjed a gyászhír, mind hangosabb, érthetőbb lesz a jajjongás, mind egyetemesebb tivészkiáltás: „Meghalt a nagy Pán! Kihalt a költészet, elhalt a pásztorsíp hangja , nincs dal többé a berkek lombjai közt, nincs ének az ajkakon, nincs tűz, nincs édes rajongás többé a szivekben! Elröppent a költészet szines mámora az agyakból, kiapadt az érzelmek kristályforrása s eltépve a szivárványszinfátyol, melyet a tündérképzelet álmatagon vetett a szív világára ! Kincs költészet, oda a dal, elpattant a lantok utolsó búrja is. Csupa sötétség, csupa kietlen szürkeség a világ!“ S szegény Thamusznak még az a vigasztalása sincs, hogy az ég másik oldalán pirkadni látná az új világ hajnalát, hogy sejtené egy új világalkotó közeledtét, amely el lenne jövendő a régi helyébe megváltani a kijózanult lelkeket, szebb jövő bizalmát plántálni az elcsüggedt szívekbe. Akkor várták, akkor el is jött! De most sehol semmi jel; nem hangzik a pusztában egyetlen prófétaszó, mely a régi adomány eljöttét hirdetné a kiveszett régi ideál helyébe. Ma még csak suttogásként terjed, de már csodálatoskép megérti mindenki, mert látta évek óta az égből jöttnek, a babérkoszorús szellemnek, akit halhatatlannak hittünk, hosszú senyvedését, ereje fogyását, lassú haldoklását. Még itt amott felcsendül egy-egy ifjú tanítvány, gyermeteg szirti, magányos pásztor ajkán a tilinkó, egy-egy futam, egy-egy dal, melyre egykor a nagy szellem tanította. Az is inkább fájó emlékkép lopózik ajkára, titkolja, magába rejti, hisz nincs már, aki hallgassa, nincs, aki megértse , elfordul tőle közömbösen az arra járó tömeg, fásult azoknak a szíve, elvitte belőlük a nagy szellem, magával vitte sírjába a nótakedvet, a megértésnek túlvilági szikráját, az ábrándos elmélyedésnek olimpusi gyönyörét, ügy van. Nagy, igen nagy szellemmel lett szegényebb a világ. Nagy hely maradt utána üresen a szív legértékesebb zugában. Koldus lett a lélek, mert elvesztette egyik legbőkezűbb pártfogóját. Lassankint meg kell e gondolattal, bármint fáj is, barátkoznunk. Lassankint be kell látnunk, hogy csakugyan oda van az emberiség egyik legszebb eszménye: kihalt a költészet! Nem magától senyvedt el; nem öregség, nem kiapadt erők hiánya vitte sírba; hisz a mi szellem, ami túlvilági, nem árt annak idő, nincs azon múló burok, porlandó test; élhetett volna még időtlen időkig, de megölte valami. Mert a szellemet is meg lehet ölni; talán nem olyan egészen, olyan örökre, mint a testet; talán a halála nem is megsemmisülés, inkább elköltözés innen ez áldatlan vásári zajból s tovaröppenés más világba, édeni tájakra, a hol megérdemlik az igazak, hogy közöttük éljen a tanító, nemesitő nagy szellem, a hol szívesen látják, hozsannával fogadják s nem üldözik el, nem vetik meg, nem fordulnak el tőle gőgös közömbösséggel, mint ahogy idelenn bántak vele. . . . Ha vigasztalás az, hogy nemcsak a mi szűkebb hazánkból költözött el a poézis, hát vigasztalódjunk, így van ez mindenütt, az egész gyárfüstös, gépzakatolással teli, vonatfütytvel felriogatott, művelt és megvénhedt világrészünkben. Mert ez űzte el. Megváltozott a légkör, felfordult fenekestül a talaj, oda a régi csend és magány, oda a természet szabad levegője. Tüdőnkbe ózon helyett széngőz tolul, közöttünk az emberek milliója zsibongó iszonyú létbarczuk küzdelmes zajától visszhangzik a táj. Ebben a környezetben olyan finom szervezetű, olyan érzékeny tündér, mint a költészet, nem élhet meg. Hasztalan panaszkodik a tömeg, amely egy-egy nyugalmasabb, vasárnapi pihenője alatt édes-bús éneket szeretne hallani s nem talál lontost többé, hogy kihaltak a nagy költők, hangulatokban meddő a világ! Hiába rázza üstökét néhány titán ivadék, átkozván keserű haraggal a siket tömeget, mely nem hallgat rá, mely tompa nemtörődéssel törtet el mellette s fut az uj ideál, a fényesen csillogó mammon után. Mind hiábavaló a kölcsönös szemrehányás. Nemcsak hasztalan, igazságtalan is! A hallgatók közönye, az énekesek koros elfajulása mind csak ráfogás. Nem közönyös lelke mélyén a hallgató, nem meddő a költőivadék, csakhogy ép mindkét felől elszoktak az igazi költészettől. Nagy átalakító hatalom a megszokás, az elszokás! Az indiai lótusz csodavirágát nem plántálhatod át sivó homokba. Elhozhatod magját, melyben ott szunnyad az életképes csira, mellé állíthatod a leggondosabb ápoló kertészt, azért ha nem veheted körül a gangeszi tájak forró páráju levegőjével, ha talajul nem adsz neki mozdulatlan, zavartalan viztslkört, elcsenevészedik a szunnyadó, egészséges csira, szánalmas kórót bajt virágzó törzs helyett s az is kipusztul időnap előtt. Nem a közönség, nem a költőnemzedék a hibás benne, hanem az égalja korszellem az ellensége. A poézis tanyája, légköre a csend, a magány, a magábamélyedésnek háborútlan alkalma. Inter arma silent musae. A hol nyugalom honol, a hol kicsi körben melegérzés, csendes öröm tanyáz, ott kifinomul a lélek érzékeny húrja, ott mélyebb a szív fogékonysága, ott a keblekben háborútlanul nyílhat a poézis illatos virága. Nagyváros nem poétának való. S a világ újabban egyetlen nagyvárossá lett. Nincs távolság többé, nincs ismeretlen vidék, nincs idegen szellemi világ; rövid utazással megnézhetünk, megtapinthatunk mindent a helyszínen s a tapasztalat nyomán kél a kiábrándulás. Amit láttál, amit megismertél, arról ama pillanatban lefoszlott a varázs, azt a darab földet a fantázia elvesztette birodalmából. S a képzelet e mesés szép birodalma zsugorodik, kevesbedik napról-napra; ma már alig van zúg, a melyre vágyakozással gondolnál, a mit kifesthetnél fantáziád szines ecsetével tetszetősre, meghatóra, csalogatóan gyönyörűre. Nincs már tárgya, talaja a képzeletnek s a mint elvontad gyökere alól az anyaföldet, elpusztul ez a túlvilági természettudomány, kihamvad benned a prométheuszi szikra.