Magyar Szemle, 1906 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1906-01-11 / 2. szám
MAGYAR SZEMLE Ha életének nem ismerjük is minden mozzanatát, annyit bizton tudunk róla, hogy intézésében Verlaine akaratának nem sok része volt. Akarata egyáltalán nem volt, époly kevéssé, mint öntudata, csak művészi öntudata. De abban sem volt semmi rendszer, mint a nyugodtan élő poétákéban, sem egyöntetűség, csak pillanatnyi. Azé a pillanaté, mely épen úrrá lett rajta megrázó hangulatával. Akkor igenis a legnagyobb művészi öntudattal tudott utat nyitni lelkében kavargó érzéseinek, amelyek annyi melegséggel és közvetlenséggel ömlöttek át dalainak formáiba, mint talán soha senkinél. Öntudatlanul élte végig az életet, mint egy gyermek, nem számított soha, nem tudott törődni senkivel, sem magával, sem másokkal, ma keresztény volt, holnap pogány, ma imádkozott, holnap átkozódott, épúgy, mint könyveiben az egyik oldal maga a tisztaság, nyomban rá a másik maga a lelket sorvasztó bűn és perverzitás. A Rubens részeg Silenje ő, annak idegei, kövér húsa, termékenysége és röhögése nélkül. Csúf szatir, akinek bűnös testét a mámor elragadozta egy öntudatlanul álmodó lélektől s rózsás utak helyett tüskés mezőkre s mérges ingoványokra vezette. Alkohollal áztatott testéből, egy ittas Sokrateséhez hasonló hatalmas fejéből azonban csodálatos dalok, törékeny szirmú, egyszerű kis fehér virágok fakadtak, melyek kelyhében ott ringott a lelke, mint a virágillat. Befelé fordult szem, melyből befelé könyek hullanak. Mint maga mondta, kis gyermek, azok közül való, akiket Jézus szeret s benne van a gyermek semmitmondó, öntudatlan gügyögése épúgy, mint a lélek és ész nagy küzdelme, mely oly természetes nála, mint a halál. Benne van zabolátlan durvasága és állatiassága az ősembernek, melynek Verlaine egyik énje egyenes utóda s benne van a betegen finom idegek érzékenysége, mely a legészrevehetetlenebb rezgésekre reagál. Önmagát kutatja, jóságát érzi, romlottságát gyűlöli s görcsösen markol mellébe, hogy elvesző nemességét és tisztaságát visszatartsa, ha kell,, erőszakkal; e küzdés legapróbb nüanszait meglátja, közben, mivel aggastyán is volt mindig, nagy vakságában és feledékenységében a világról teljesen megfeledkezik. Részegen támolyog végig az életen s nem akar semmit. Olykor azonban fölbugygyan benne egy hang, mely a szabadba tör. E pillanatokban költő, a legnagyobbak közül. S mivel nemcsak érzései megfoghatatlanok, hanem formájuk, színük, hangjuk is csupa sejtelem és sejtetés, félig elmondott bűvös szavak, melyek másik fele örökre visszacseng az ember lelkében, az uj költészet apjának nevezik s bár életében nem sikerült esztétikát adni a csak káromló szót vagy fájdalmas muzsikát dörmögő szájába, költészetéből kiolvasták az uj poézis esztétikáját, melynek ma már époly szabályai vannak, mint a réginek: ha megmondod, mit akarsz, elfojtod a költeményben rejlő öröm háromnegyed részét, melynek hivatása, hogy az apránkint való kitalálással tegyen boldoggá, szuggerálni, ime az álom. De la musique avant tout chose, — Et tout le reste est littérature: zenét mindenekelőtt — a többi már irodalom, ez viszont Verlaine esztétikája, mely tényleg alig több ennél. Az ősz siró hegedűszavának, a halhatatlan kis daloknak nagy mestere egyike a legfinomabb melódiájú művészeknek. A legkeresztényebb, a legkatholikusabb francia költő s oly nagy, amilyen legfölebb egy terem egy században, mondta róla Anatole France. S hozzátehetjük, hogy egy darab megelevenedett középkor: asszizis Szent Ferenc s a misztikusok, Eckhart, Tauler, Suso idejéből. Hogy mint ezek, misztikus volt ő is, érezte jól s meg is siratta misztériumainak szertefoszlását teste és lelke roncsai közepette. De míg küzdeni, háborogni, rajongani, szeretni és imádkozni tudott benne a lélek, addig nem szűnt meg, legalább időközönként, művészete legszebb kincseit a kézzelfoghatásig elképzelt Jézusa lábai elé szórni. Mint a Miasszonyunk legendás jongleurje, aki produkcióit mutatta be áldozatul a Szűznek, ő is együgyű lelke sugallatát követte s dalokban beszélt és vitt áldozatot a Megváltónak. Porban vergődő bűnös ősz feje csak egy gyönyörűségre sóvárgott még, hogy a Megfeszített sebzett lába reátétessék. A megbocsátásban hinni nem tudott, hisz ő sem bocsátott meg magának soha, de megtudta jól, hogy a másik percben úgy is ott folytatja bűnös életét, ahol elhagyta — csak arra a percre, míg a földet verte megalázott homloka, csak addig akarta érezni az isteni kéz simogató lágyságát és szeretetét. Mint ahogy szinte dühvel vetette magát kifosztott, sötét, de mindvégig nemes lelke a szeretetnek valahol egy pillanatra fölvillanó sugarára: Szeretni akarok! Gyönge szívem bolond, ha a szépnek, nemesnek, fenköltnek egy sugara fölvillan — mindegy, hogy hol, mindegy, hogy milyen, mindegy, hogy mikor — oda siet, rohan, repül... Helyzetéről, jelentőségéről a modern költészetben külön kellene beszélni, de úgy, hogy csak költészetéről, művészetéről essék szó. A Fetes Galantes watteaui bájáról, koketteriájáról, watteaui melancholiájáról és a Sagesse orgonaszóhoz hasonló himnuszi zengéséről. Az ártatlan rezeda- és a tikkasztó tömjénillatról, mely a kis chansonokból s a nagy vallomásokból árad. S ekkor lehetne szó a nagy bűnökről is, melyek mint események elmondhatatlanok, mint költemények és vallomások, elsikkaszthatatlan kellékei Verlaine egyéniségének. Nélkülük olyan volna költészete, mint a fehérruhás leány, aki sohase nő nagyra, hanem megmarad mindig fehérnek, koszorúzottnak és fiatalnak. A Verlaineben lakott fehérruhás leány azonban megnőtt és végigcsavarogta az országutakat, kocsmákat és kórházakat. Nőiesnek az emelkedettség perceiben megmaradt; Verlaine idővel bestiának hívta. Valószínűleg meg volt rá az oka. Rövid, 3—4 strófás leheletszerű dalok és melódiák s épen ezért szinte lefordíthatatlan poémák mestere volt. Talán a leginkább költő költő a franciák közt, az érzés, a haszontalan, céltalan, gondolatokat nem kereső, szimpla, együgyű érzés magas artisztikuma, a primitívségig raffinált művésze. Formacizeláló, akinél minden szó új életre kel, minden elkoptatott hangulat megelevenedik. Egy öntudatlan nagy alkotó, aki talán ma sem hinné el, hogy a munkára nem való kezei közül kihullott dalok egy egész világ termőföldjébe hullottak bele s e magokból azelőtt nem látott virágok hajtottak ki mindenfelé. Legdusabban ott, az ő virágtalan sírja táján. ★ Verlaine arcát, hatalmas, tar koponyáját, a számtalan festő közül, kiknek ez a fej problémája volt, Carrare örökítette meg a legtöbb karakter-érzéssel. A Verlaine egyéniségét híven kifejező képmását tettük cikkünk elejére. Őszi dal — írta Paul Verlaine Az ősz lankadt Halk siralmat Hegedül, Szivemre száll S búra talál Egyedül. Szivszorongva, Mig a lomha Óra kong, Emlékezem S könnyes szemem Elborong. S holt avarba Holtként hajt a Fergeteg, Mint sorvatag Ágról szakadt Levelet. Ford.: Harsányi Kálmán