Magyar Szemle 42. kötet (1942. 1-6. sz.)
Sinkovics István: A régi magyar Temesvidék
Az eltűnt, elfelejtett középkori magyar világot a múlt század második felében tárták fel e vidék lelkes történetkutatói, a temesvári Pesty Frigyes, a krassó megyei Ortvay Tivadar és a torontáli Szentkláray Jenő. A Délvidék magyar múltjának megismertetése egyik fontos fegyverük volt az ottani magyarság szellemi felemeléséért folytatott szívós küzdelmükben. Valósággal felfedező munkát végeztek, amikor összegyűjtötték a forrásanyagot, megállapították a terület egyházi és világi közigazgatásának beosztását, megrajzolták a vármegyék életfolyását és az akkori helytörténetírás módszerével keresték a nagy országos eseményeknek, fordulatoknak a Tiszán, Marosontúlra érő hullámverését. Mellettük Csánki Dezső történeti földrajzának az érdeme, hogy elsőnek derített világosságot a délvidéki megyék középkori határaira és sok, még névből is alig ismert vár, város, falu helyére. Amit a mai történetírás a Temesvidék középkori életéről felszínre hozott, jóformán teljesen az ő munkásságukon és az általuk összegyűjtött adattömegen alapszik. A Maros—Tisza—Duna-szög középkorvégi tájképének legjellegzetesebb vonása : a falutelepek sűrű elhelyezkedése. Apróbb-nagyobb falvak lepték el a sík és dombos vidékeket, a folyók szalagját kísérve, a völgyekben itt-ott messzire bemerészkedtek az erdős-hegyes területek közé; a síkság és a hegyvidék találkozási vonalán túl erősen megritkulnak, a hegyekben pedig már csak elszórt szállások mutatják az emberi település határát. A fejlődésre alkalmasabb helyeken a falvak várossá nőttek, a folyók átkelőhelyein és a fontosabb pontokon várak őrködtek az alattuk húzódó területek életére-nyugalmára. A Maros és Duna közé eső területen a középkor vége felé 48 vár, 56 város, mezőváros és közel 1700 falu árulta el az emberkéz nyomát, munkáját. Míg a török uralom előtt a Temességben több mint 1800 helység volt, a török kiűzése után 110 évvel, amikorra már eltűntek a pusztulás nyomai, és egészében kialakult a vidék új képe. Torontál, Temes és Krassó megye területén — leszámítva a katonai igazgatás alatt lévő határőrvidék sávját — 594 lakótelepet írnak össze. Újabb három emberöltő múlva, a világháború előtt a polgári közigazgatás alá visszatért területekkel kiegészült Maros—Tisza—Duna-szöglet népe összesen 809 városban, faluban él. A középkorhoz mérve, a lakott helyek száma a török után kiépült temesi tájban 67—56%-os visszaesést mutat. A középkori századokban tehát a Temesvidék a Magyar Alföld — ennek volt ugyanis sajátsága az egymást érő, sok apró falu, amely a török világban itt is elpusztult, népe pedig egy-egy nagyobb helységbe költözött össze — jellegzetes települési képének átmenet nélküli folytatása. A régi magyar temesi táj részleteiben is olyan volt, mintha a Duna— Tisza-köz síkján vagy a Tiszántúlon járna az ember. A falvak képéből először a tornyos, toronynélküli kőegyházak, kápolnák tűnnek elő, körülöttük temető, arrébb a jobbágynép zsúfolt vagy egy-egy utca vonalához igazodó házai, itt-ott nemesi udvarházak, kastélyok, sok helyen kőből, várszerűen megerősítve. A falu szomszédságában kertek, kutak, távolabb felszántott, parlagon pihenő földek, rétek, kaszálók, ligetek, makkoltatásra alkalmas erdők nagyobb foltjai, itt-ott szőlőhegyek, gyakori halastavak, kerekes vízimalmok. A legelőkön lovak, szarvasmarhák, disznók, juhok százai és ezrei, amelyeket téli időre, a hidegtől védve, istállóznak. Külön színeket adnak a képnek a prépostságok, bencés, cisztercita és a ma már meghatározhatatlan szerzetesrendek által lakott monostorok — összesen mintegy 17 tanította-gondozta a Maros—Tiszaszög népét — mintaszerű gazdaságaikkal, kertjeikkel, majorjaikkal. Az egész vidék életének középpontja Temesvár. Külseje azonnal elárulta, hogy nagy napokat, országgyűlést látott, az Anjouk, Ozorai Pipo és a Hunyadiak idején olasz építészek dolgoztak falai közt, Károly Róbert, míg az országot szétbontással fenyegető kiskirályokkal leszámolt, itt rendezte be királyi udvarát. Kellemes fekvése: