Magyar Szó, 1900. március (1. évfolyam, 26-52. szám)

1900-03-16 / 39. szám

6­39. szám. Azzal belediktált a szobalányba két nagy po­hárral. Egán félrevonta a doktort és titkolódzva így szólt: — Nem jó lenne összecsomagolni azt a süte­ményt s felküldeni az országos mű­vegyészhez ? —■ Felletárkoz ? Hm. Kár lenne. — Miért? — Az öreg úr elronthatná vele a gyomrát. — Úgy értem, hogy vegyelemezze s megálla­píthassa a méreg tartalmat. Most az orvos nézett nagyot. — Ah, értem. No majd vegyelemezem én magam. — Van doktor urnak laboratóriuma? — Hogyne! Itt la. A gyomrára mutatott s azon nyomban felka­pott egy darab süteményt, óvatosan ketté törte és kitűnő étvág­gyal elfogyasztotta. Egán nyugtalankodva nézte a doktort — Hogyan, ön nem fél ? — Egy csöppet sem. Immunis vagyok, vála­szolt tele szájjal a doktor, már 30 év óta eszem. Minden Parimkor küldenek. — A zsidók ? — Igen. — S milyen szándékkal? — Soha sem kutattam. — Hát nem mérgezett? — De igen. Hanem az ember megszokja, mint a tiroliak az arzenikumot. Olyik meg is hí­zik tőle. — S mi a neve a méregnek? — A kazár idiómában: kindli. Vigyázzon ne egyék sokat belőle. Alászolgája. A szobaleány, mint örömmel értesülünk, a kö­rülményekhez képest elég jól érzi magát. Egan úr is, természetesen szintén a körülményekhez képest Lucián .­­ MAGYAR SZÓ______________ demokrata és nemzeti jelszavakkal ? Minek vere­gessék meg az ő selyemzászlójuk bojtjával a plebejus-vállakat, így beszélt a feketevérü ember. A sokaság morgott egy kicsit, de aztán haza­széledt. * Tudósítónk délután 5 órai kelettel konstatálja, hogy a Nemzeti Casinón még mindig nincs zászló, ellenben az Országos Casinón kitűzve két nagy lobogó. Az eltűnt zászlók. Megvallva az igazat, a mai március 15-ikén nem sok zászlót láttunk Budapest házain. Egy kis túlzással szólva, minden zászló külön látvá­nyosság volt s a járókelők valamennyit külön mérlegelték és értékelték. De a legnagyobb feltűnést mégis az a két zászló keltette, a­mely­­ nem volt kitűzve. A Nemzeti Kaszinóé és az Országos Kaszinóé. Az emberek összecsoportosultak a két ház körül s várták a zászló megjelenését. A nagy­urak utóvégre is későn kelnek s úgy lehet, nekik március 15-dikén is csak délben virrad. Hogy azonban ne tűzzék ki a zászlót, az lehe­tetlen. Hiszen kitűzték harmadéve és kitűzték tavaly is. Igaz, hogy azelőtt sohase tűzték ki. De ime akkor felismerték, hogy arisztokrata és plebejus, mind egyforma magyar és egyesül­nünk kell mindnyájunknak egy célban. így beszélt a sokaság, a­mely mindig opti­mista. De azután a várakozó tömeg közé odament egy feketevérü ember és igy szólott: — Ugyan mit várnak ? Hát gondoltak ezek valaha nemzeti ünnepre ? Kitűzték 189S. márc. 1ő-én a nemzeti zászlót azért, mert Bánffy ellen akartak vele tüntetni. Akkor Bánffynak egy öt­lete támadt. Azt az érzést, mely bennünket az 1848-iki eseményekhez fűz, összekapcsolja di­nasztikus momentumokkal. Összeegyeztetni igye­kezett olyan dolgokat, a­melyek addig egymásnak idegenek voltak. De hiszen, minek mondjam el az április 11-ike történetét ? Azt az összhangot, melyet Bánffy az uralko­dóház és a nemzet közt elő akart segíteni, azt rontotta meg a Casino, mikor, szakítva eddigi szokásával, március 15-én kitűzte a nemzeti lo­bogót. Most már nincs rá szüksége, mert Bánffy nincs a kormányon. Minek kacérkodjanak többé Eg­y igazi siker. Lukács Bélát a párisi kiállítás érdemes ma­gyar kormánybiztosát tegnap audiencián fogadta Loubet úr, a francia köztársaság elnöke. Mit beszélt a két nagyállású ur, abból csak egy rész jutott a nyilvánosság elé. Úgy írják, Loubet úr élénken érdeklődött a magyar kiállítás iránt és nagy megelégedéssel hallotta, hogy Magyaror­szágon mindenki buzgón közreműködött a kiállí­tás sikere érdekében. Lukács Béla, élve az alka­lommal, arra is utalt, hogy Magyarországon némi kedvetlenséget okoz az, hogy nem engednek helyet a magyarországi szarvasmarhának a nemzetközi marhakiállításon. Az elnök re­ményt nyújtott az iránt, hogy a sérelem lehe­tőleg orvosoltatni fog. A legőszintébb örömmel vesszük tudomásul a francia köztársaság elnökének nyilatkozatát, a­mely kilátást nyújt arra, hogy a párisi világkiál­lítás kapui megnyílnak a magyar szarvasmarhák előtt. Szarvasmarhának születni bánatos végzet és a francia tilalom, a­mely a keleti sertésvész okán kizárta a porondról a magyar szarvasmar­hát valóban egy igaztalan csapással tetézte ezt a végzetet. Az igaztalanság annál reparálhatat­­lanabbnak látszott, mert a tilalom a galiokkal szövetséges Oroszországra is kiterjedvén, nem látszott hihetőnek, hogy a mi állatainkkal kivé­telt tegyenek. De ha szarvasmarhának születni bánatos végzet is, Rátóton születni szarvasmar­hának nem a legutolsó állapot, sőt siementhali­­nak születni Rátóton igen enyhe szerencsétlen­ség. A rátóti siementhali híres állat és megér­demli a hírét. Hivatott ajkak mondják, olyan ajkak, amelyekről egy egész ország hallja — és bőven hallja — a szót, hogy a rátóti siemen­thali lefőzi a svájcit. Nagyon természetes dolog, hogy a rátóti siementhaliakat nem hagyta érin­tetlenül a tilalom. Az igaztalan kiparancsolás fájt nekik, nagyon fájt. Kedélyük elborult, fejük bu­sán hanyatlott alá, étvágyukat a pompás takar­mány nem izgatta és bánatos bőgésü­k felverte a rátóti gazdaság csendjét. És a mi a siementha­­linak fáj, az a gazdának is fáj. Nemesen érző, kegyelmes lelkét megbolygatta a bánatos hang és szelíd nyugalmát nem találta se a rátóti tusku­­lánumban se a budai villákban, se a pesti bankban. Teret a becsületes ambíciónak­­ mon­dotta­k és intervenált. Intervenált, buzgón, in­­tervenált sűrűn, intervenált írásban és interve­nált szóban. Íme kiderült, mely nagy dolgok azok, a melyek miatt a magyar mi­niszterelnök annyi órán át tárgyalt­­ a kül­ügyminiszterrel. A rátóti bika már belekerült a hagyományba. Azt értjük, a­mely a torony tete­jéről oly takarosan lelegelte a füvet. Most még magasabb helyre jutott : a magas diplomáciába. Őszintén gratulálunk, mert kedves előttünk min­den megérdemelt carrier és tiszta szívvel kíván­juk, hogy arassanak diadalt svájci kollegáik fe­lett. Hozzanak annyi dicsőséget haza, a­men­­nyit csak a négy lábuk elbír és kolompjuk szava büszkén hirdesse világgá a rátóti szarvasmarha diadalát. nem a bálok, a bankettek, az ünnepségek gond­talan publikuma volt az, hanem a külvárosok munkát kereső szegény népe gyűlt egybe, hogy éledező reménységgel lépje át a csudás intézet küszöbét, amelyről azt mondották neki, hogy ott munkát és kenyeret kap. De bizony nem egy csalódottan távozott. Már ezen az első napon is bebizonyult, hogy a mun­­kakínálat nem áll arányban a munkakereslettel. A délelőtt folyamán talán kétezer munkásember fordult meg az intézetben ; ezek közül sok, — ha elhelyeztek százat. — Csak türelem ! Majd lesz a maga számára is munka ! Biztatták a kétségbeesetteket az udvarias hi­vatalnokok. Kitöltetnek vele egy munkakinálati lapot és azután elmehet. Ha akad valami, érte­sítik. Egy dolog miatt azonban nagyon meg vannak elégedve a szegény munkakeresők az uj inté­zettel. A hatalmas földszinti termekben jó me­leg van. Ilyen kellemetlen, hideg időben jól esik a szegény ember vékony nyári kabáttal vé­dett testének az ingyen meleg. S ha egyébért nem, ennek a kedvéért, legalább míg a hidegség tart, bizonyára szorgalmas vendége lesz az uj intézetnek sok szegény ember. A várótermek beosztása praktikus. Külön te­rem áll rendelkezésére a férfi munkakeresőknek, külön a nőknek és külön a tanoncoknak. A házi­rend okosan intézkedik arról, hogy a férfiak a nőkkel ne érintkezhessenek. Különben is a mun­kakereső nők igen tartózkodók. Beszólónak van-e munka? Ha hallják, hogy nincs, sóhajtva távoznak. Ellenben a férfiak nyugodtan ülve ma­radnak egyrészt a jó meleg kedvéért, másrészt ama titkos reménységben,­ hátha beállít egyszerre valami potrohos gyáros és viszi valamennyit munkába. Hej, hol az a miniszter, a­ki nemcsak közve­títene, de munkát is teremtene a szegények eme egszegényebbjeinek ? 1... A munkanélküliek. Aki még nem látott éhező, nyomorgó, de mégis dolgos kezű munkás embereket, az láto­gasson el a József körúti munkaközvetítő hiva­talba, — ott láthat eleget. Ma nyitották meg az új intézetet és nyugodtan ideírhatjuk, hogy a „közönség“ rendkívüli érdeklődése mellett. Ámde Március 16. Stefánia főhercegasszony esküvője. A „Fremden Blatt” ma azt a hírt közli, hogy Stefánia trónörökösné csak eljegyzését fogja megtartani a legközelebbi napokban Mira­­mareban. Az esküvő később lesz. Mint nekünk Bécsből táviratozzák, ez a hír nem felel meg a valóságnak. A trónörökösné és gróf Lónyai es­küvőjüket minden bizon­nyal hétfőn délelőtt 11 órakor tartják meg Miramareban. A Fremden- Blatt hírének csak az a célja, hogy elrias­sza az újságírókat, a­kik a világ minden részéből nagy számmal érkeznek Triesztbe. — Uj palotahölgy. A király — mint a hi­vatalos lap jelenti — Széll Kálmán miniszter­elnök nejének, Vörösmarty Mihály leányának a palotahölgyi rangot adományozta. — Petőfi-emléktábla Pozsonyban. A po­zsonyi Toldy-kör emléktáblával jelöli meg azt a házat, ahol Petőfi Sándor lakott Pozsonyban. Az emléktábla felírása a következő: Ebben A Házban Lakott PETŐFI SÁNDOR 1843. Május És Junius Hónapban. Kegyeletes Emlékül A „Pozsonyi Toldy-Kör“ 1900. Március Hó 15-én. Ma, március 15-én van a leleplezési ünnepély. — Gyászrovat. Tegnap délután 3 órakor kisérték örök nyughelyére özvegy Muraty Szi­­lárdné, született Szaczelláry Mária tetemeit. A beszentelést a józsef téri gyászházban a görög­keleti egyház szertartása szerint három lelkész végezte megfelelő segédlettel, nagyszámú részt­vevő közönség jelenlétében, a­melynek soraiban ott láttuk többek közt Tisza Kálmánné és Te­leki Sándorné grófhölgyeket, jelen voltak to­vábbá Fejérváry Géza báró honvédelmi mi­niszter, Rohonczy, Gh­yczy Emil altáborna­­gyok, Eötvös Lóránt báró, Nenckheim Frigyes gróf, Gränzenstein és Bedő államtitkárok. Ta­­bódy kamarás, sok főrendiházi tag, képviselő

Next