Magyar Szó, 1901. március (2. évfolyam, 52-78. szám)
1901-03-26 / 73. szám
EllenzeléM &r Ecréo évre . «iiiKor. — 1U. Fél évre 4 . , 14 Negy0Cl évra . « *7 * » Egy írottapra. - . *2 . « . Egye» tzLm . 93116*. VívóKÖO . . « . Szerkesztőség , Budapest, 1801. (MÁSODIK ÉVFOLYAM. 73. szám.) 17., Sarkantyús-utcza 3.MAGYAR SZÓ Politikai napilap. Felelős szerkesztő : Dr. PÁLTI EDE. Apróhirdetésed ára: Egy rap................................4 Aki Vastagabb betilva) . . . 8 tűié* Elrdetbaefe SlJ.z&bi* Ezerlut. Megjelen minden nap. Klaáchlatalt IT, Sarkantyú.-útoz. A Kedd, március 26. Iparfejlesztés és munkahiány. Budapest, márc. 25. Hogy ez a két, látszólag ellentétes fogalom — az iparfejlesztés és munkahiány — egymás mellett nemcsak papíron, hanem a valóságban is megállhat, sőt nálunk nagyon is megáll: legjobb bizonyítéka annak a többnyire csak sejtett, de kellőképen be nem ismert ténynek, hogy a közgazdasági életnek törvényei vannak. Igenis, törvényei vannak, amiket nem törvényhozás és nem minisztérium alkot, nem is szakreferens ajánl elfogadásra, sőt még csak le sem tárgyalódik előzetesen, hanem csak akkor vesszük észre, hogy a törvény megvan, amikor a mi törvényünkben szépen és okosan lefektetett elvekkel homlokegyenest ellenkező eredményeket mutat fel a valóság. — Mindenki, aki csak némileg tájékozva van az ok és okozat világában fönnálló kapcsolatok felől, azt hinné, hogy ahol iparfejlesztés van, ott nem munkahiány, hanem munkáshiány szokott föllépni. És a valóság mégis az ellenkezőjét igazolja be ennek a természetesnek látszó okoskodásnak Magyarországon. Hoztunk törvényeket az iparfejlesztésre, igyekeztünk is azokat végrehajtani. Adtunk állami kedvezményeket, ingyen telket, állami segélyt az új iparvállalatok létesítésére. Fölhívtuk a közönséget a magyar ipar pártolására, a nem dédelgetett és a túlságos teher alatt tönkremenő egyéb közgazdasági ágakat pedig a türelemre és még több áldozatkészségre; pártoltuk is, sőt ma is dédelgetjük, minden lehető és lehetetlen módon előmozdítani törekszünk a magyar ipart. És mégis az eredmények mily különös alakban jelentkeznek : eleinte nem volt munkás, de volt munka; azután nem volt elég ipartermék; most meg épen a munka fogyott el s a munkások sok ezre hasztalan rimánkodik munkáért! Igazán különös, hogy az eredményekben minden előfordul, csak éppen az hiányzik a legnagyobb következetességgel, aminek a kedvéért az egész iparfejlesztési politikát megteremtettük s azt óriási áldozatok, sőt a nemzet nagy számot kitevő részének öntudatos föláldozása árán föntartjuk: hiányzik a kifejlett és virágzó magyar ipar, a jó és tökéletes, olcsó és ízléses belföldi ipartermék, a megerősödött és jólétre vergődött munkás társadalom és a legelemibbnek hangsúlyozott közgazdasági elvnek, a minél több oldalú gazdasági rendszernek a megvalósítása. Hogy mit jelent az, ha közel harminc esztendőn át milliókra menő áldozatok árán föntartott közgazdasági irányzat ily visszás eredményekkel jár, ezúttal nem fejtegetjük; annyit úgyis tudunk, hogy a sok kárba veszett hazafias lelkesedést épen úgy nem lehet többé visszaszívni, mint az eltemetett vagy jobban mondva a sok kidobott milliót készpénzre váltani. Még a közgazdasági törvényeknek nagyobb tiszteletben tartására sem hívjuk fel a megérdemelt figyelmet, mert egyrészt még mindig vannak oly lánglelkű bajnokok, akik a meggyőző valósággal szemben a fegyvert letenni most sem hajlandók ; másrészt pedig a meggyőződés a teljes kudarc valósága felől, túllelkesedés vagy elfogultság következtében, még mindig hiányzik s el kell várnunk, hogy amire az első negyedszázad nem tanította meg az embereket, majd csak megtanítja a második! Hanem egy nagyon fontos, nemcsak közgazdasági, de köztársadalmi szempontból is rendkívül nagy horderejű körülményt lehetetlen elhallgatnunk s ez az, hogy az iparfejlesztésnek az a módja, amely a munkások számát a szükséges létszám fölé emeli, amely a munkások megélhetését lehetetlenné teszi s amely mesterségesen neveli a társadalom és a nemzet proseltáit; az úgy a társadalomra és a közgazdaságra, mint a nemzetre, sőt az államra is fölötte veszélyes. Volt alkalmunk több ízben is elmondani véleményünket arról az iparfejlesztési politikáról, amely az összes tényezők erőszakos bevonásával akarja a magyar ipart mesterséges eszközökkel megteremteni. Azért ezúttal a közgazdaság megdönthetetlen törvényeit, amelyeket kijátszani sem fortéllyal, sem milliók kidobásával nem lehet, fölösleges volna recitálni, — annyival is inkább, mert tapasztalatainkban még mindig nem tartunk annál a pontnál, ahol okulni is akarunk. Hanem azt a különös fölfogást, amellyel a legilletékesebb körök, a sok éven át eredménytelenül űzött iparfejlesztési politika által megteremtett s ugyanaz által eloszlatni, orvosolni nem tudott bajokat a saját maga szempontjaival és a hirdetett józan közgazdasági elvekkel ellentétesen magyarázza: lehetetlen szó nélkül hagynunk. Értjük alatta a miniszterelnök által március 11-ikén, a munkanélküli munkások monstre-küldöttségéhez mondottakat. Ugyanis a miniszterelnök a mondott alkalommal aövetkező Magyarázatát adta (szó szerint) a munkahiánynak: „Tudjuk, és önök is tudják, hogy a jelenlegi állapotnak mi az oka. A nagy és hirtelen föllendülés (?) a gazdasági életben, különösen az 1886-iki kiállítás idején beállott és még azután is mutatkozó nagy és nem is egészen természetes építkezési kedv sok munkát juttatott a fővárosi munkásoknak és iparosoknak. Ezt a nagy fejlődést visszafejlődés követte, amint hogy a természetben is a dagályt az apály váltja föl.“ Hogy ma a kiállításoknak talán nincsen már oly nagy jelentősége a gazdasági fejlődésre, mint ezelőtt két-három évtizeddel , mint amily nagy jelentőséget azoknak az egyes túlzók tulajdonítanak , az világos. De hogy a mai munkanélküli állapotnak különösen az építőiparral semmi összefüggésben nem álló iparágakra nézve, miképen vált az 1896-iki kiállítás okozójává , fölötte homályos. De ha így volna is, a hivatalosan és tudományosan magasztalt, közgazdasági fontos tényezőnek nyilvánított kiállítást ily szomorú eredmények okozójának hivatalosan föltüntetni , legalábbis túlzott dolog. Mert ha nem a tudományos elmélet alapjáról nézzük is a dolgokat, a kiállításoknak akkor sem tulajdoníthatunk ily káros befolyást a közgazdaságra. De ha esetleg, kivételesen ily káros hatása lett volna is az 1896-iki kiállításnak, a magyar kormányelnöknek ezt ily nyilvánosan és ily határozottan kinyilatkoztatnia — ha egyébért nem — már csak azért sem lett volna szabad, mert azt a kiállítást az állam rendezte s az akkori kormány a kiállításoknak épen ellenkező hatásáról igyekezett az iparosokat és gyárosokat, valamint az egész közönséget meggyőzni. Sőt ez a fölfogás ellenkezik magával a ma is követett iparfejlesztési politikával is, amely a kiállításokat első rendű tényezőknek tünteti föl a programmjában. Azonban nem annyira a kiállítás káros hatására utalt magyarázat ellen van kifogásunk, hanem kifogásunk van az őszinteség hiánya miatt. Hogy egy nemzedékről csaknem teljesen új nemzedékre, bizonyos hagyományszerűséggel átszármazott politikától a kormány eltérjen s e téren önmagát és eddigi irányát megtagadva, beismerő vallomásokat tegyen, ezt nem kívánjuk , de helyes és nagyon szép dolog lett volna az amúgy is következetlenséget jelentő s a valóságban csupán bűnbak keresésére valló magyarázat helyett legalább annyit beismerni: „kísérletezünk és eddig a kísérleteinket a közgazdasági törvények mind meghiúsították.“ Annyi bizonyos, hogy fölösleges álürügyeket előrántani a helyzet igazolására. A legvérmesebb reményekkel eltelt iparfejlesztő politikus is beismer, belát annyit, hogy az iparnak mesterséges fejlesztésével eddig még előbbre nem jutottunk. Akinek pedig a látköre túlterjed valamivel a hangzatosság kedvéért gyártott, többnyire üres jelszavakon, az még azt is tudja, látja, hogy az a várt eredmény a követett után és a fordkozott módozatok szerint bekövetkezni nem fog soha. De ha ez így van, — pedig a tapasztalat sok év óta ezt igazolja, — talán egyes részleteiben lehetne az u. n. iparfejlesztő politikát a várakozási állományba helyezni. Hogy többet ne mondjunk, legalább abban a részben, hogy ne neveljünk több munkást, mint amennyinek munkát vagyunk képesek adni. Mert az a munkára lelkesített és hangzatos jelszavakkal reményekre fölbiztatott tömeg, mely ma keserű csalódásában megelégszik egy csomó kávéház és üzletkirakat ablakának heremével, amelyet ma talán sikerül az 1896-iki kiállítás bűnbakul állításával — ha nem is nyugalomra, de — bámulatra s ennek benyomása alatt hallgatásra bírni; lehetséges, hogy holnap socialismust, communismust, vagy éppen anarkiát éltetve fog fegyvert a szemeikben ámító szerepet játszott iparfejlesztők ellen s vérbe, romlásba borítják — legalább egy időre — az országot, vagy annak egy részét. Talán nem is rémlátás vagy oktalan nagyítás rajzoltatja velünk meg ezt a rémes képet, hanem az a jogos aggodalom, hogy egyik-másik tapasztalt szomszédállam föltalálja ismerni a dolog valódi lényegét s elhíreszteli rólunk, hogy mi itt Magyarországon, iparfejlesztés ürügye alatt, egész Európa veszedelemére, anarkistákat nevelünk. Ezzel a különösen hangzó, de a jelenségek szerint nem éppen minden alapot nélkülöző váddal szemben aztán aligha lesz elégséges előhozakodnunk az 1896-iki kiállítással, hogy ennek is az a tulajdonképeni oka ! Dr. F. L. Budapest, március 25. A kvóta bizottság. A közösügyi kiadásokhoz való hozzájárulás arányának megállapítása tárgyában kiküldött országos bizottság tegnap a képviselőház egyik tanácskozási termében ülést tartott, melyben a kormány részéről Széli miniszterelnök és Lukács miniszter voltak jelen. A bizottság megválasztotta elnökének Tisza Kálmánt, jegyzőjének és előadójának Fáik Miksát. Elhatározta továbbá a bizottság, hogy a miniszterelnök közvetítésével tudomására hozza az osztrák bizottságnak, hogy kész az írott üzenetváltás mellőzésével a kvótaarány megállapítása ügyében közvetlen szóbeli tárgyalásba bocsátkozni az osztrák bizottsággal. A magyar országos bizottság legközelebbi ülését Bécsben, L hó 28-án délelőtti 11 órakor fogja megtartani a!