Magyar Szó, 1901. március (2. évfolyam, 52-78. szám)

1901-03-26 / 73. szám

EllenzeléM &r Ecréo évre .­­ «iiiKor. — 1U. Fél évre 4 . , 14 Neg­y0Cl évra . « *7 * » Egy írottapra. - . *2 . « . Eg­ye» tzLm­­ . 9­3116*. VívóKÖO . . « . Szerkesztőség , Budapest, 1801. (MÁSODIK ÉVFOLYAM. 73. szám.) 17., Sarkantyús-utcza 3.MAGYAR SZÓ Politikai napilap. Felelős szerkesztő : Dr. PÁLTI EDE. Apróhirdetésed ára: Egy rap................................4 Ak­i Vastagabb betilva) . . . 8 tűié* Elrdetbaefe SlJ.z&bi* Ezerlut. Megjelen minden nap. Klaáchl­atalt IT, Sarkantyú.-útoz. A Kedd, március 26. Iparfejlesztés és munkahiány. Budapest, márc. 25. Hogy ez a két, látszólag ellentétes fogalom — az iparfejlesztés és munkahiány — egymás mellett nemcsak papíron, hanem a valóságban is megállhat, sőt nálunk nagyon is megáll: legjobb bizonyítéka annak a többnyire csak sej­tett, de kellőképen be nem ismert ténynek, hogy a közgazdasági életnek törvényei vannak. Igenis, törvényei vannak, amiket nem törvény­­hozás és nem minisztérium alkot, nem is szak­­referens ajánl elfogadásra, sőt még csak le sem tárgyalódik előzetesen, hanem csak akkor ves­­­szük észre, hogy a törvény megvan, amikor a mi törvényünkben szépen és okosan lefektetett elvekkel homlokegyenest ellenkező eredménye­ket mutat fel a valóság. — Mindenki, aki csak némileg tájékozva van az ok és okozat világá­ban fönnálló kapcsolatok felől, azt hinné, hogy ahol iparfejlesztés van, ott nem munkahiány, hanem munkáshiány szokott föllépni. És a va­lóság mégis az ellenkezőjét igazolja be ennek a természetesnek látszó okoskodásnak Magyaror­szágon. Hoztunk törvényeket az iparfejlesztésre, igye­keztünk is azokat végrehajtani. Adtunk állami kedvezményeket, ingyen telket, állami segélyt az új iparvállalatok létesítésére. Fölhívtuk a kö­zönséget a magyar ipar pártolására, a nem dé­delgetett és a túlságos teher alatt tönkre­menő egyéb közgazdasági ágakat pedig a türelemre és még több áldozatkészségre; pártoltuk is, sőt ma is dédelgetjük, minden lehető és lehetetlen mó­don előmozdítani törekszünk a ma­gyar ipart. És mégis az eredmények mily különös alakban je­lentkeznek : eleinte nem volt munkás, de volt munka; azután nem volt elég ipartermék; most meg épen a munka fogyott el s a munkások sok ezre hasztalan rimánkodik munkáért! Igazán különös, hogy az eredményekben min­den előfordul, csak éppen az hiányzik a legna­gyobb következetességgel, aminek a kedvéért az egész iparfejlesztési politikát megteremtettük s azt óriási áldozatok, sőt a nemzet nagy számot kitevő részének öntudatos föláldozása árán fön­­tartjuk: hiányzik a kifejlett és virágzó magyar ipar, a jó és tökéletes, olcsó és ízléses belföldi ipartermék, a megerősödött és jólétre vergődött munkás társadalom és a legelemibbnek hangsú­lyozott közgazdasági elvnek, a minél több oldalú gazdasági rendszernek a megvalósítása. Hogy mit jelent az, ha közel harminc esz­tendőn át milliókra menő áldozatok árán fön­­tartott közgazdasági irányzat ily visszás ered­ményekkel jár, ezúttal nem fejtegetjük; annyit úgyis tudunk, hogy a sok kárba veszett hazafias lelkesedést épen úgy nem lehet többé vissza­­szívni, mint az eltemetett vagy jobban mondva a sok kidobott milliót készpénzre váltani. Még a közgazdasági törvényeknek nagyobb tisztelet­ben tartására sem hívjuk fel a megérdemelt fi­gyelmet, mert egyrészt még mindig vannak oly lánglelkű bajnokok, akik a meggyőző valósággal szemben a fegyvert letenni most sem hajlan­dók ; másrészt pedig a meggyőződés a teljes kudarc valósága felől, túllelkesedés vagy elfo­gultság következtében, még mindig hiányzik s el kell várnunk, hogy amire az első negyedszázad nem tanította meg az embereket, majd csak megtanítja a második! Hanem egy nagyon fontos, nemcsak közgazdasági, de köztársadalmi szempontból is­­ rendkívül nagy horderejű körülményt lehetetlen elhallgatnunk s ez az, hogy az iparfejlesztésnek az a módja, a­mely a munkások számát a szükséges létszám fölé emeli, amely a mun­kások megélhetését lehetetlenné teszi s amely mesterségesen neveli a társadalom és a nemzet prosel­táit; az úgy a társadalomra és a köz­gazdaságra, mint a nemzetre, sőt az államra is fölötte veszélyes. Volt alkalmunk több ízben is elmondani véle­ményünket arról az iparfejlesztési politikáról, amely az összes tényezők erőszakos bevonásával akarja a magyar ipart mesterséges eszközökkel megteremteni. Azért ezúttal a közgazdaság meg­dönthetetlen törvényeit, amelyeket kijátszani sem fortél­lyal, sem milliók kidobásával nem lehet, fölösleges volna recitálni, — annyival is inkább, mert tapasztalatainkban még mindig nem tartunk annál a pontnál, ahol okulni is akarunk. Hanem azt a különös fölfogást, amel­lyel a legilletéke­sebb körök, a sok éven át eredménytelenül űzött iparfejlesztési politika által megteremtett s ugyanaz által eloszlatni, orvosolni nem tudott ba­jokat a saját maga szempontjaival és a hirde­tett józan közgazdasági elvekkel ellentétesen magyarázza: lehetetlen szó nélkül hagynunk. Értjük alatta a miniszterelnök által március 11-ikén, a munkanélküli munkások monstre-kül­­döttségéhez mondottakat. Ugyanis a miniszterel­nök a mondott alkalommal a­övetkező Ma­gyarázatát adta (szó szerint) a munkahiánynak: „Tudjuk, és önök is tudják, hogy a jelen­legi állapotnak mi az oka. A nagy és hirtelen föllendülés (?) a gazdasági életben, különösen az 1886-iki kiállítás idején beállott és még azután is mutatkozó nagy és nem is egészen természetes építkezési kedv sok munkát jutta­tott a fővárosi munkásoknak és iparosoknak. Ezt a nagy fejlődést visszafejlődés követte, amint hogy a természetben is a dagályt az apály váltja föl.“ Hogy ma a kiállításoknak talán nincsen már oly nagy jelentősége a gazdasági fejlődésre, mint ezelőtt két-három évtizeddel , mint amily nagy jelentőséget azoknak az egyes túlzók tulajdoní­tanak , az világos. De hogy a mai munkanél­küli állapotnak különösen az építő­iparral semmi összefüggésben nem álló iparágakra nézve, mi­képen vált az 1896-iki kiállítás okozójává , fö­lötte homályos. De ha így volna is, a hivatalo­san és tudományosan magasztalt, közgazdasági fontos tényezőnek nyilvánított kiállítást ily szo­morú eredmények okozójának hivatalosan föltün­tetni , legalább­is túlzott dolog. Mert ha nem a tudományos elmélet alapjáról nézzük is a dolgokat, a kiállításoknak akkor sem tulajdoníthatunk ily káros befolyást a közgazda­ságra. De ha esetleg, kivételesen ily káros ha­tása lett volna is az 1896-iki kiállításnak, a magyar kormányelnöknek ezt ily nyilvánosan és ily határozottan kinyilatkoztatnia — ha egyébért nem — már csak azért sem lett volna szabad, mert azt a kiállítást az állam rendezte s az akkori kormány a kiállításoknak épen ellenkező hatásáról igyekezett az iparosokat és gyárosokat, valamint az egész közönséget meggyőzni. Sőt ez a fölfogás ellenkezik magával a ma is követett iparfejlesztési politikával is, amely a kiállításokat első rendű tényezőknek tünteti föl a programm­­jában. Azonban nem annyira a kiállítás káros hatá­sára utalt magyarázat ellen van kifogásunk, ha­nem kifogásunk van az őszinteség hiánya miatt. Hogy egy nemzedékről csaknem teljesen­ új­­ nemzedékre, bizonyos hagyományszerűséggel át­­származott politikától a kormány eltérjen s e téren önmagát és eddigi irányát megtagadva, beismerő vallomásokat tegyen, ezt nem kíván­juk , de helyes és nagyon szép dolog lett volna az amúgy is következetlenséget jelentő s a va­lóságban csupán bűnbak keresésére valló ma­gyarázat helyett legalább annyit beismerni: „kísérletezünk és eddig a kísérleteinket a közgaz­dasági törvények mind meghiúsították.“ Annyi bizonyos, hogy fölösleges álürügyeket előrántani a helyzet igazolására. A legvérmesebb reményekkel eltelt iparfejlesztő politikus is be­ismer, belát annyit, hogy az iparnak mesterséges fejlesztésével eddig még előbbre nem jutottunk. Akinek pedig a látköre túlterjed valamivel a hangzatosság kedvéért gyártott, többnyire üres jelszavakon, az még azt is tudja, látja, hogy az a várt eredmény a követett után és a fordk­ozott módozatok szerint bekövetkezni nem fog soha. De ha ez így van, — pedig a tapasztalat sok év óta ezt igazolja, — talán egyes részle­teiben lehetne az u. n. iparfejlesztő politikát a várakozási állományba helyezni. Hogy többet ne mondjunk, legalább abban a részben, hogy ne neveljünk több munkást, mint amennyinek mun­kát vagyunk képesek adni. Mert az a munkára lelkesített és hangzatos jelsza­vakkal reményekre fölbiztatott tömeg, mely ma keserű csalódásában megelégszik egy csomó kávéház és­ üzletkirakat ablakának here­mével, amelyet ma talán sikerül az 1896-iki kiállítás bűnbakul állításával — ha nem is nyu­galomra, de — bámulatra s ennek benyomása alatt hallgatásra bírni; lehetséges, hogy holnap socialismust, communismust, vagy éppen anarkiát éltetve fog fegyvert a szemeikben ámító szerepet játszott iparfejlesztők ellen s vérbe, romlásba borítják — legalább egy időre — az országot, vagy annak egy részét. Talán nem is rémlátás vagy oktalan nagyítás rajzoltatja velünk meg ezt a rémes képet, ha­nem az a jogos aggodalom, hogy egyik-másik tapasztalt szomszédállam föltalálja ismerni a do­log valódi lényegét s elhíreszteli rólunk, hogy mi itt Magyarországon, iparfejlesztés ürügye alatt, egész Európa veszedelemére, anarkistákat nevelünk. Ezzel a különösen hangzó, de a je­lenségek szerint nem éppen minden alapot nél­külöző váddal szemben aztán aligha lesz elég­séges előhozakodnunk az 1896-iki kiállítással, hogy ennek is az a tulajdonképeni oka ! Dr. F. L. Budapest, március 25. A kvóta bizottság­. A közösügyi kiadások­hoz való hozzájárulás arányának megállapítása tárgyában kiküldött országos bizottság tegnap a képviselőház egyik tanácskozási termében ülést tartott, melyben a kormány részéről Széli mi­niszterelnök és Lukács miniszter voltak jelen. A bizottság megválasztotta elnökének Tisza Kálmánt, jegyzőjének és előadójának Fáik Mik­sát. Elhatározta továbbá a bizottság, hogy a miniszterelnök közvetítésével tudomására hozza az osztrák bizottságnak, hogy kész az írott üzenetváltás mellőzésével a kvótaarány megálla­pítása ügyében közvetlen szóbeli tárgyalásba bo­csátkozni az osztrák bizottsággal. A magyar or­­­szágos bizottság legközelebbi­­ ülését Bécsben, L hó 28-án délelőtti 11 órakor fogja­ megtartani a!

Next