Magyar Szó, 1951. július (8. évfolyam, 154-180. szám)

1951-07-01 / 154. szám

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL.» Ú­GY érzem, kötelességem és éppen nekem a köte­lességem az, hogy emlékez­em. Azért is, mert a Szabadság­harc tizedik évfordulója alkal­mával amúgy is emlékezünk a mozgalom múltjára, régmúltjára is, nem csupán magára a Sza­badságharcra és azért is, mert ez a régebbi múlt, mind politi­kai mind kulturális és irodalmi téren — ismeretlen és szil­e már, mint a kóré, magamra ma­radtam azok közül, akik itt az első világháború alatt és után sen­ kezdtek és úgy gondolták, hogy az irodalom „tribün“ is, szószék is és az ember megvál­tását és megteremtését, az „örö­­mös élet“ megteremtését jelenti egyúttal. A fiatalok nem is tudtak róla, a kissé idősebbek, ha emlékez­nek is még néhanapján, sokszor elfelejtik a régvoltakat és csak lírai­ mód gondolkozva, a méilt­­nak csak egy kis részét, egy-egy kis körszeletét veszik már ész­re és azt állítják be az egész múlt helyébe. Persze egy csöpp tengerből merített vízben benne lehet az egész tenger. De éppen arról van szó, hogy számtalan tenger, vagy ha úgy tetszik, számtalan vízcse­pp volt akkor és ezek egyáltalán nem hasoztí­­tottak egymásra ... Mindennek pedig az ad éppen most aktualitást, hogy írótár­­sam, Herceg János egy nagyon érdekes és megszívlelendő cik­ket írt irodalmi helyzetünkről és talán emlékezve régiekre, fel­vetette újra az egykori kérdést, mendk­ü­lik azt, hogy van-e egyál­talán vajdasági magyar iroda­lom ...se írásában mellékesen arról is írt, hogy Szentelek! pró­bált itt irodalmat terem­téi, de neki se igen sikerült ez, kény­telen volt ő is írókká fe­éli, dilet­tánsokat is, „lektorkodva“, akár ma is sok ízben, sőt teljesen át­írva egész regényeket is ... Mindez természetesen igaz volt, de mindez csak legfeljebb is egyharmada volt a körnek, egy körszelet csupán, nem eddig az akkori teljes irodalmi élet. Írtam már magam is Szentelé­­kirel — irodalmi levejezése nyo­mán — de sokan még ma is úgy emlékeznek rája, saját szemszö­gükből nézve és látva és igy em­lékezve is, hogy a volt üist az első és egyedüli és nélküle és rajta kívül nem volt itt semmi és senki. Holott a Szenteleka­­csoport irodalma (még az átírá­sok után semi volt több, érté­kesebb, mint a másik csoport irodalma — „lektorkodás“ nélkül is. Hogy ne is említsük azt, hogy a mai irodalom nem a Szentelek­ síkjáról indult, hogy vajdasági írásunk ma nem „Vajdasági írás“ és nem is „Kalangya“ ebben gyűl kévébe­tez a vajdasági szó), ha­nem mint „Hí­d“ feszül a múlt és jövő két partja közé. Ennek pedig a számbelinman feltétle­nül nagyobb a jelentősége. En­nek hagyomány, teremtő ereje van. Persze azt mondhatják egye­sek, hogy a „Vajdasági írás“ előbb volt a „Hid­'-nál s hogy így mégis hozzá kell visszatérni a „Hid­“-től és „Hid“-r­l is, ha arról van szó, hogy kezdetben vates az ige és az Írás, tehát a „Vajdasági írás“... De hi­szen három irányból indult ki irodalmunk a régi Jugoszláviá­ban. Akármennyire megvetnék is a „Napló“ irányát, be kell val­lanunk, hogy sokkal előbb gon­dolt irodalomra az a csoport, a­­mely körülötte rakott kévét, sőt azt is, hogy maga üzente­lek! is tagja volt ennek a kör­nek. Nem lehet azt sem mon­dani, hogy ennek a csoportnak ne lett volna néhány tehetséges tagja, úgy a Dettre idejében. Talán később is. Elvégre, meg lehet mindenkinek a maga egyé­ni véleménye Mákó Izidorról; annyi bizonyos, hogy ő is jelen­tett valamit akkoriban. Debre­ceni is annak a körnek volt inkább tagja. Műnk, a hadifo­goly-regény írója is onnan in­dult és, ha jól emlékszem, Maj­­tényi sem vetette meg ezt a kört, eltekintve attól, hogy so­kan a Szentelek! körből később is odajártak még a „Naplóhoz“ — tiszteletdíjért, havi fizetésért. Eltekintve e csoport abszolút, értékétől — nem lehet rá azt km ignorálni. Különben Dettre még 1924-re (1323-ban) Alitana­­hot is adott ki és ebben részt vettek a többi akkori csoportok is. Ne feledjük azt sem, hogy körülbelül a Napló síkján, Ju­hászék is megpróbálkoztak Becs­kereken irodalomteremtéssel, má­sok is, és ott még 1320 elején indult irodalmi folyóirat: a „Renaissance“, a „Fáklya“ és a becskerekiek adták mondjuk a régi Somfait és Szigethit vagy az ak­kor induló tehetséges, ké­sőbb persze elkallódó, misztikum­ba futó Fiser Árpádot is. Vagy már senki sem emlékszik a „Mária-dalokra“? Sőt merném azt állítani, hogy egy sokkal értékesebb folyóirat is ott állt a vajdasági irodalom bölcsőjénél a „Vajdasági írás“ előtt, még akkor is, ha ez a lap Pécsett jelent meg, egykori Kon­dor (Regös) Laci szerkesztésé­ben. Pécs persze nem vajdaság. Mégis a „Krónika“ már 1920—21 ben jelent meg és gárdája Pécs kiürítésekor jórészt Jugoszláviá­ba emigrált. (Kondor Váradra ment). Mert hisz a „Krónika“ gár­dájából került ide , a „Vajda­sági írás“ élére Csuka Zoltán is, a „Krónika“ társszerkesztője, onnan jött át Tamás István is és sokan mások, így pl. Haraszti, Mikes (Bajáról) és a sorok író­ja is akkor tért vissza Vajda­ságba, a „Krónikából“ az­­ „Út“-ba. De ha el is tekintünk ezek­­től a lapoktól, akkor is úgy áll a dolog, hogy a Pécsről jött emberek, a Bajáról jött embe­rek, a fiatal aktivista írók te­remtették itt meg az első komo­lyabb irodalmat, magukkal ra­gadva nagy lendületükben, ak­tivitásukban, az itteni haladó­­szellemű írókat is. Az első ex­presszionista vers különben még 1920-ban a „Renaissance-ban je­lent meg (csillag alatti meg­jegy­zéssel, hogy a se­rkesztőség nem azonosítja magát az új irányzat­tal és Láng versével). 1922-ben azután Újvidéken megindult az aktivista folyóirat, „Ut“ néven, akkori, ma már és régen elve­tett, érvelésem alapján, hogy nincs más mint az örök moz­gás, az „Ut“ és az ut — minden célkitűzés nélkül, mert sehol sincs a keresett Jobb, csak ép­pen a — mást! Csuka Zoltán szerkesztette, meg Ember Zol­tán. Az út gárdája persze nem volt egységes, amint hogy az aktiviz­­mus is inkább gyűjtőneve volt mindazoknak az irányoknak, a­­melyeik az akkori romanti­kát (saját elgondolásuk szerint) elvetve, a szimbolizmus pasz­­szivizmusa és egyes szociálde­mokrata platkánzók szentimenta­lizmusa helyébe a maguk len­dületes aktivitását akarták ten­ni és úgy hitték, hogy a művé­szet már maga hites akció az új emberért, a jobb jövőért. Bátran helyet foglalhattak kö­zöttük mind a futuristák, ex­presszionisták, kubisták, sőt egy későbbi fokon mind a dadaisták mind a konstruktivisták és a képarchitektúra hívei vagy a meroisták is. Viszont ezeken az irányokon túl nem jutott a vaj­dasági aktivizmus, sohasem fu­tott be a szürrealizmusba, így hát forma szerint is, az „izmu­sok“ szerint is különnemű volt az­UT (a közönség nem igen vette észre ezeket a különbsé­geket, egyszerűen csak­­ értel­metlennek és nevetségesnek ta­lálta az egész lapot sokszor,­­de elváltak mint olaj a víztől az „UT“ egyes írásai egymástól tar­talomban, eszmeiségben is. Ez különösen a dadaizmus idején vált érezhetővé, amikor végleg különváltak a polgári írók a proletárdróktól. Bizonyos ugyanis, hogy az ak­tivista irány a „haldokló burzso­ázia hattyúdala“ volt, a széthul­lás, a bomlás tünete. És a mű­vészeti bomlás, részekre bontás feltétlenül az életben végbemenő „dekompozíció“, bomlás, haldok­lás tükröződése volt csupán. Mégis, nagyon leegyszerűsít­­j­ük a dolgokat, ha ennyivel meg­elégednénk. Számos jó proletár harcos akadt az aktivisták so­raiban, akik nagyon komolyan vették az „öröm társadalmának“ és az „öröm emberének“ meg­teremtését, politikai téren részt is vettek az osztályharcban. Ezeknél az íróknál a dadaizmus, amely náluk mindig is fintort jelentett a burzso­á - társad­a­lom felé, komoly tagadása volt a tő­kés rendszernek és grimaszt je­lentett egyúttal az aktivista ér­telmetlenség felé is, az „Út“ meg a dadaizmus és képarchitektúra felé is. Ezek az írók így azután hamar odajutottak, hogy azt mondták: elérkezett újra az ér­telmes és komoly, harcos szavak ideje, a harc ideje eszmei síkon­­ is az új emberért és új társa­dalomért. Ez a kikristályosodás a folyamat nálunk, Vajdaságban az „Út“-ban folyt le 1922 és 1924 között. Ennek a belső harcnak volt következménye, hogy az „Út“ 1924-ben feloszlott, meg­szűnt. Különben még hosszabb életű lehetett volna e földön. A polgári (Kassák-csoport) írók közé a két Csuka (Csuka Zoltán és Csuka János) tartozott egye­bek között, akik Szenteleki vagy a Napló mellé kerülve egyre in­kább sodródtak azután jobbra. Különben már lehiggadva, kissé már elüzletiesedve került az igen agilis Csuka Szenteleki mellé, hogy most mellette szervezze a vajdasági irodalmat. A polgári csoport tagja volt és később a „Kalangya“ munkatársa lett Ara­tó Endre is. A másik oldalon viszont ott volta­k Haraszti Sándor, Mikes Flóris és e sorok írója, akik — már aki újságíró volt — esetleg írtak a Naplóba, de csupán nagy ritkán szépirodalmat is, vagy in­kább — mint e sorok írója is — elhallgattak, ha nem volt ép­pen haladó szellemű újság vagy folyóirat. Én magam utoljára 1923- ban adtam egy írásom az említett Almanachnak, amely 1924- re szólt. De a laptalanság nem soká tartott. Ha 1920-ban csak 9 számot tudott megérni a be­­s­­kereki „Közakarat“, a párt ma­gyarnyelvű mozgalmi hetilapja, most 1925-ben már megindul a Független Szakszervezetek, aza­z a Párt, kiadásában a szabadkai „Szervezett Munkás“, amely 1929 januárjáig jelent meg, mindad­dig míg a január 6-iki nyílt, vé­res monarchofasiszta diktatúra be nem tiltotta végleg. Szóval ez sem volt rövidlélekzetű lap mint a „Vajdasági írás és nem a részvétlenség volt a sírásója, hanem a politikai helyzet. Mun­katársai sorában ott voltak az egykori aktivisták előbb emlí­­­tett haladószellemű csoportja és mások is. Mert a „Szervezett Munkás“ állandóan hozott iro­dalmat, a főlapon is, de főleg az ünnepi mellékleteken (Május 1-i mellékletek) és a minden év­ben megjelenő „Munkás és Pa­rasztnaptárban“. AZ egykori ak­tivisták ekkor már értelmesen írtak, úgy hogy megérthessék őket azok, akiknek szánták írá­saikat. Most is az volt a hitük, hogy az irodalom „tribün“, hogy célja a munkásság mozgósítása és az új ember és új társada­lom megteremtése. Ez az iro­dalom főleg eszmei, főleg tar­­talmat­ adó volt, de semmikép­pen sem vetette el a formát, az egyéni formákat és egyéni stí­lust. Mégis talán inkább volt szó még szimbólumokról, eszmék adásáról és tükrözéséről a való­ság tükrözése mellett. Mai szem­mel nézve, persze, újból téve­désben voltunk és helytelen utón jártunk és csak a 30-as években­ tudtunk azután a szocialista realizmus talajába belenőni, hogy onnan csírázzunk ki aztán újólag. Irodalmi érték tekinte­tében nem járt sem az „útt“ sem a „Szervezett Munkás“ az akko­riban induló polgári folyóiratok irodalmának színvonala mögött, sőt általában véve fölöttük ál­lott. Már említettem, hogy a diktatúra vágta el a „Szervezett Munkás“ további életét és éppen ekkor vált lehetségessé telj­es folyóirat indulása, habár a nem­zeti síkon sok bajuk volt ezek­nek a lapoknak is a hatóságok­kal. Mindegy: ennyi minden tör­tént a vajdasági irodalom ber­keiben — Szentelekiék előtt, a­ a „Vajdasági írás“ és a „Kalan-', gya“ előtt, az „első“ vajdasági­­ magyar folyóiratok indulása ’ előtt.­­ Az ismert aktivista csoport s­­rói mellett néhány új író is­­ indult ekkor a „Szervezett Mun­­­­kás“ lapjain. Ezek munkások­­ voltak és nem az „izmusokból“,­­ nem a polgári haldoklásból jöt­­­ tek. Főleg két emberről kell itt­­ megemlékeznem. Az egyik So- S­mogyi Pál volt, aki már régeb-­­ ben írogatott és már 1925 óta­­ közölte a lap írásait, főleg ver­seit. A másik, aki csak az utol­só esztendőben cseperedett if­júvá és íróvá, Laták István volt. * Érdekes, hogy — különösen so­­­­mogyi Pál, — az aktivista cso-­­­port hatása alá került és átvet-­­­te annak tömör, frappáns stílu­­­­sát, vers-szerkezetét és szabad-­­ vers-formáját. Somogyi azután f­eltűnt Vajdaság életéből. Ha­­­­raszti is hamarosan, a kis fiatal­­ Mikest meg elvitte a tüdővész,­­ amellyel annyit küzdött, hogy ott temessék el a zágrábi Miro­­goj egyik parcellájában és úgy elfeledjék magát is, verseit is, akár a távoli sírt, amelyben nyugszik. Ketten maradtunk meg a Szervezett Munkás­ gárdájá­ból. A szabadkaiak azután meg­megpróbálkoztak egy-egy újabb lap indításával a legsötétebb dik­tatúra idején is, de persze em­berük se igen volt hozzá, a kö­rülmények sem kedveztek ekko­riban, a legdühödtebb terror idején, proletárirodalom terem­tésének, még­hozzá magyar nyelven, így a „Tovább“, a „Kri­tika“, az „őrtűz“ rövid életűek voltak. Magam néha a pesti „100%“-ba, a kolozsvári „Ko­runk“-r­?­ írtam, vagy inkább szerb-horvát folyóiratokba. A „Korunkba“ i-11 " -mi­v Ha­raszti és Doktor Sándor is, igaz Haraszti ekkor h­is, nem­eti ,­aj­dóságban. öt év múlva, 1934-ben indult csak meg azután a „HID“, az a folyóirat, amelyet már a mai nemzedék is ismer, persze ekkor még nem volt harcos, proletár folyóirat. Egy haladó szellemű, de polgári ifjúsági csoport indítot­ta, de együtt haladva az akkori időkkel (Világhelyzet-Abesszínia, Spanyolország stb. Belső hely­zet — a Párt és a mozgalom erő­södése, a profasiszta uralom) a lap és emberei, ha nem is mind­annyian, balra fejlődtek és vé­gül is a Párt vonalán kötöttek ki. 1936-ban már ez a „Híd“ irá­nya és ezen meg is marad egész 1941-ig, amikor újból nem a részvétlen ég, miatt szűnt meg az éppen megjelenő haladószel­lemű lap, hanem ugyanazért, a­­miért 1929.­ben a „Szervezett Munkás“. Megölte a reakció, ez­úttal a magyar fasizmus. Tehát a „Híd“ sem rövidéletű. 1934-ben született. 1936-ban vált férfivá és 1941-ben ölték meg, hogy — mert lap, mert nem ember — 1945-ben feltámadjon halottai­ból, így ha már 17 éve is an­nak, hogy megindult, csak 15-ik évfordulóját üli az idén. Közben akadt újból egy rövid­­­ életű folyóirat is, az újvidéki „ÉK“, amely 6 számot ért meg, mert rosszul volt szerkesztve és szektáns is volt. Egy-két ,hidas" írt az „Ék“-be is, különben az „Ék“ főleg kezdő munkásírókat közölt. A „Hid"-gárda tagjai között ott volt a „Szervezett Munkásból“ megmaradt két író is, azután Svajb Miklós, somor­­jai, majd az akkor a „Grimaszt“ szerkesztő Gál László léptek be a gárda tagjai közé. A „Grimasz“ különben szintén közölt verse­iket is. Főleg Gál tollából. Ak­koriban jelentkezett a fiatal Thurzó Lajos is. Szépen, szépiro­dalmi hangon írt riportjait, e­­gyes cikkeit Mayer Ottmár, a szerkesztő és nemkülönben a jóstílusú politikai vezér, Papp Pál is. Ennyit kellett elmondanom ar­ról, hogy nem a „Vajdasági írás“ és nem a „Kalangya" voltak itt az első irodalmi folyóiratok. És különösen el kellett ezt monda­nom most, nem csak a Herceg­­cikk alkalmából, de főleg azért, mert az idén ünnepeljük a „Híd“ 15-ik évfolyamának ünnepét. Ti­zenhét (17) éve, hogy megindult a „Híd", de ha ez is igen nagy idő egy folyóirat életében, hoz­zátehetjük mégis azt is, hogy a „Kkv-hagyományok sokkal na­gyobb távlatot nyernek, ha tud­juk, hogy már a „Közakarat“-tól (1926) kezdve fejlődött az az irány, amely a „Híd“-ban azután megszilárdult. És ez a hagyomány­t kötelez. És nem csak arra, hogy emlé­kezzünk régiekről... Lőrinc Péter tek­ Min Irem­ • • • a noviszádi rádió vidámestjének — Ez! tette indokolttá ezt a bús noviszádi magyar uí -------------------­ Ufiiti/veink ILYIN-SZEGÁL: Hegyet vált az ember óriássá. II. Maxim Gorkij vetette fel azt az ötletet, hogy mese alakjá­ban megírják az ember, a világ­űr egész rendszerében legjelen­tősebbé vált élőlény fejlődését. Ilyin gyakran itt azelőtt is, azóta is érdekes, könnyed han­gú ismeretterjesztő könyveket és mestere annak, hogy a leg­nehezebb kérdéseket is köny­­nyed olvasmánynak dolgozza fel. Szegállal, a történelemtudóssal társult és igy a könyv nemcsak könnyed mese, szórakoztató ol­vasmány, hanem az­ ismereteket és a történelemtudást is gszda-­­gitja. Az első kötet a világűr kialakulását és az ember ösfejl­­ődését dolgozta fel. Az újabb kötet a középkor végéig szem­lélteti a továbbfejlődést. Latók Ist­ván: Tömegek álm Én minden szép álmomról lemondtam. Mit magam kezdtem sorba rambadől. Ahol jártam, virágok hervadtak S némán is zokogtak a hegedűk. Jó mámor sohasem dalolt nekem, Kötelesség hajtott inszakadtan. Sz­édülőn tüzeket hessegettem. Amit munkám hozott, másnak adtam. Negyven évig korlátok közt járni Egy szűkös élet sovány mezején, Szépség és csók fölött alkut kötné: Ez, amit sohasem tűnhettem el én. Még járom az ösvényt és haladok, De a fáradtság egyre sirba von — És csak a tömegek merész álma Világit hossza s nehéz utamon. QÁzi pjcurkbajt Szivet gyógyít nyugalom, Bu a völgyön túl maradt Álmodsz este, hajnalon Csivognak víg madarak. Patak mormol éber és Üdítő álmaidba. Oly könnyű az ébredés, Hív száz rózsafa inda. Hív hosszú, csodás fasor Eget verdeső fákkal. Padjain megnyugtatói S mámorát lágy madárdal. 4 Messze csaj el a sétány, Lábad alatt kövecsek. Illat kisér a sétán, Jó tisztaság körülvett. Itt a jégnek nincs súlya, Por nem szálldos semerre. Virág him porát szórja, Napsugárral enyelgve. Szép fenyők, vén platánok. Hatalmas gesztenyefák Épitnek föléd sátort. Őrzik századok titkát. Álldogálsz fahidakon, Nézed gyors patak vizét. • Kavicsot mar sziláján. Zaja gyógyító beszéd. Érted kövek zenéjét, Ősi park halk zúgását. Hogy gondod megcseréljék, Kell-e értés, tudás hát? Áldott béke enyhe száll Ether! '.Nagy szárnyakon. Ékszered egy bibeszál, Füvet, fát szeretsz nagyon Egészségtől barna vagy. Arcod nevet feketén. Szamócát érlel a nap A domb puha kebelén. Megállsz társaid között. Munkások, meg tanítók. Vidámságba öltözött Gyerek kacag föl itt-ott. Hűs árnyak simogatnak Csal virág, cserje, bozót. Ládd a munkáshatak­ont: Úri parkban dolgozók. (Dolo­ma) Sáfrány: Vázlat BESZTERCE OSTROMA1 a szerb közönség előtt Érdekes magyar­ vonatkozású irodalmi eseménye lesz a leg­­közel­eb­bi jövőben a jugoszláv könyvpiacnak. A­z ország egyik legtekinitélyesebb könyvkiadója, a belgrád­i „Proszveta“ gondos szerb fordításban viszi a kö­zönség elé Mikszáth Bálmá­n örö­kbecsü, szép regényét a „Beszterce ostromát“, a kötet­hez, mely már sajtó alatt van és pár hét múlva megjelenik, Debreczeni József a következő előszót írta: Mikszáth Kálmán, akinek »Beszterce ostroma« című re­gényét bizonyára szívesen veszi Jugoszlávia olvasókö­zönsége, a századvég legje­lentékenyebb és legnépsze­­­­rű­bb magyar elbeszélője. , Hatása vetekszik a szerb kö­zönség előtt jól ismert Jó­kaiéval, sőtt a két, sok éven át párhuzamos írói pálya kö­zül Mikszáth pályafutása bi­zonyult sok tekintetben dia­dalmasabbnak. Jókai, élete vége felé már a második hellyel volt kénytelen beér­ni és a népszerűségnek ezt a Mikszáth művészete felé bil­lenő mérlegét hitelesítette későbbi korok elemző bírála­ta. Méltán mert termékeny­­égben, képzelők­­ében, témái sokoldalúságban nem is mér­kőzhetett Jókaival, lebilin­cselő meccsnövő­t is. Emel­lett pedig bensőbb életet, több valóságérzéket hozott. Hőseinek, történeteinek for­málásában, cselekedeteik, sorsfordulataik lélektani megokol­á­sában maga mögött hagyja a délibábos pszicholó­­gia útvesztőiben, a tündért és ördögi árnyképek sablon­jai között sokszor nagyot bot­ló Jókait, aki a tárgyi, sőt logikai igazságot áldozza fel a meseszövés melochjénak. Múló­­közönségsikerrel nem lehetett igazolni egy mű vagy művész értékét. Ahol azonban évtizedes esztétikai szűrővizsgálatok eredményei ennyire fedik az olvasók íz­lését, ott a siker fémjelzetté válik, ott már reális, megér­demelt, időálló sikerről be­szélhetünk. Hűen sikerű re­gényírója, elbeszélője, múlt­­batekintő és kortársi króni­kása a magyarságnak Mik­száth Kálmán. 1849-ben Szklabonyán született és 1910-ben Budapesten halt meg. Szülőfalujána’' nevét később »Mikszáthfalvára« változtatták Fordulatos de mindenkor műdvebben szán­tó mesemondó, aki ért hoz­zá, hogy történeteihez az ér­dekkeltés minden, művészi­leg megengedett eszközét fel­használja. Könnyedkezü mes­tere gazdag nyelvének és ösz­tönös realizmusból fogant fel leinformáló érzéke emberi közelségbe vetíti legvalósze­­rűtlenebbeknek tetsző törté­neteit is. Mert legnagyobb sikerű re­gényei: a szerbre már régeb­ben átültetett »Szent Péter esernyője«, a misztikus me­semagból rejlő »Kísértet Lub­lón«, az örök emberiesség el­ragadó apológiájaként ható »Vén gazember«, a politikai szatíra legmagasabb régiói­ban szárnyaló »Új köntös«, de még a kifejezetten anti­­klerikális, papságot, pápasá­got ostorozó »Különös házas­ság" és a kalandos »Fekete város« is, megannyi, egy­­egy többé vagy kevésbbé fan­tasztikus alapmotívumból te­rebélyesedik emberi és kor­­dokumentummá. Apróbb írásaiban, u. n. rajzaiban, amelyek melles­leg­­ elsőkként hozták meg népszerűségét („A jó paló­cok“, „Mácsik a nagyerejü“, „Nemzetes uraimék“, „A te­kintetes vármegy­e", „A lo­­hinai fű“, „A zöld légy és a sárga mókus“, „A fészek re­gényei“, „Prakovszki a si­ket kovács“ stb.) a múlt szá­zad magyar „úri“ „kisneme­­s­“ osztály­, az úgynevezett „dzsentri“ krónikásaként, tör­ténetírójaként és birájaként lép fel. Noha származása őt magát is ebbe az osztályba utalja, habozás nélkül, ka­ten sök mondással konstatál

Next