Magyar Szó, 1951. július (8. évfolyam, 154-180. szám)
1951-07-01 / 154. szám
EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL.» ÚGY érzem, kötelességem és éppen nekem a kötelességem az, hogy emlékezem. Azért is, mert a Szabadságharc tizedik évfordulója alkalmával amúgy is emlékezünk a mozgalom múltjára, régmúltjára is, nem csupán magára a Szabadságharcra és azért is, mert ez a régebbi múlt, mind politikai mind kulturális és irodalmi téren — ismeretlen és szile már, mint a kóré, magamra maradtam azok közül, akik itt az első világháború alatt és után sen kezdtek és úgy gondolták, hogy az irodalom „tribün“ is, szószék is és az ember megváltását és megteremtését, az „örömös élet“ megteremtését jelenti egyúttal. A fiatalok nem is tudtak róla, a kissé idősebbek, ha emlékeznek is még néhanapján, sokszor elfelejtik a régvoltakat és csak lírai mód gondolkozva, a méiltnak csak egy kis részét, egy-egy kis körszeletét veszik már észre és azt állítják be az egész múlt helyébe. Persze egy csöpp tengerből merített vízben benne lehet az egész tenger. De éppen arról van szó, hogy számtalan tenger, vagy ha úgy tetszik, számtalan vízcsepp volt akkor és ezek egyáltalán nem hasoztítottak egymásra ... Mindennek pedig az ad éppen most aktualitást, hogy írótársam, Herceg János egy nagyon érdekes és megszívlelendő cikket írt irodalmi helyzetünkről és talán emlékezve régiekre, felvetette újra az egykori kérdést, mendkülik azt, hogy van-e egyáltalán vajdasági magyar irodalom ...se írásában mellékesen arról is írt, hogy Szentelek! próbált itt irodalmat teremtéi, de neki se igen sikerült ez, kénytelen volt ő is írókká feéli, dilettánsokat is, „lektorkodva“, akár ma is sok ízben, sőt teljesen átírva egész regényeket is ... Mindez természetesen igaz volt, de mindez csak legfeljebb is egyharmada volt a körnek, egy körszelet csupán, nem eddig az akkori teljes irodalmi élet. Írtam már magam is Szentelékirel — irodalmi levejezése nyomán — de sokan még ma is úgy emlékeznek rája, saját szemszögükből nézve és látva és igy emlékezve is, hogy a volt üist az első és egyedüli és nélküle és rajta kívül nem volt itt semmi és senki. Holott a Szentelekacsoport irodalma (még az átírások után semi volt több, értékesebb, mint a másik csoport irodalma — „lektorkodás“ nélkül is. Hogy ne is említsük azt, hogy a mai irodalom nem a Szentelek síkjáról indult, hogy vajdasági írásunk ma nem „Vajdasági írás“ és nem is „Kalangya“ ebben gyűl kévébetez a vajdasági szó), hanem mint „Híd“ feszül a múlt és jövő két partja közé. Ennek pedig a számbelinman feltétlenül nagyobb a jelentősége. Ennek hagyomány, teremtő ereje van. Persze azt mondhatják egyesek, hogy a „Vajdasági írás“ előbb volt a „Hid'-nál s hogy így mégis hozzá kell visszatérni a „Hid“-től és „Hid“-rl is, ha arról van szó, hogy kezdetben vates az ige és az Írás, tehát a „Vajdasági írás“... De hiszen három irányból indult ki irodalmunk a régi Jugoszláviában. Akármennyire megvetnék is a „Napló“ irányát, be kell vallanunk, hogy sokkal előbb gondolt irodalomra az a csoport, amely körülötte rakott kévét, sőt azt is, hogy maga üzentelek! is tagja volt ennek a körnek. Nem lehet azt sem mondani, hogy ennek a csoportnak ne lett volna néhány tehetséges tagja, úgy a Dettre idejében. Talán később is. Elvégre, meg lehet mindenkinek a maga egyéni véleménye Mákó Izidorról; annyi bizonyos, hogy ő is jelentett valamit akkoriban. Debreceni is annak a körnek volt inkább tagja. Műnk, a hadifogoly-regény írója is onnan indult és, ha jól emlékszem, Majtényi sem vetette meg ezt a kört, eltekintve attól, hogy sokan a Szentelek! körből később is odajártak még a „Naplóhoz“ — tiszteletdíjért, havi fizetésért. Eltekintve e csoport abszolút, értékétől — nem lehet rá azt km ignorálni. Különben Dettre még 1924-re (1323-ban) Alitanahot is adott ki és ebben részt vettek a többi akkori csoportok is. Ne feledjük azt sem, hogy körülbelül a Napló síkján, Juhászék is megpróbálkoztak Becskereken irodalomteremtéssel, mások is, és ott még 1320 elején indult irodalmi folyóirat: a „Renaissance“, a „Fáklya“ és a becskerekiek adták mondjuk a régi Somfait és Szigethit vagy az akkor induló tehetséges, később persze elkallódó, misztikumba futó Fiser Árpádot is. Vagy már senki sem emlékszik a „Mária-dalokra“? Sőt merném azt állítani, hogy egy sokkal értékesebb folyóirat is ott állt a vajdasági irodalom bölcsőjénél a „Vajdasági írás“ előtt, még akkor is, ha ez a lap Pécsett jelent meg, egykori Kondor (Regös) Laci szerkesztésében. Pécs persze nem vajdaság. Mégis a „Krónika“ már 1920—21 ben jelent meg és gárdája Pécs kiürítésekor jórészt Jugoszláviába emigrált. (Kondor Váradra ment). Mert hisz a „Krónika“ gárdájából került ide , a „Vajdasági írás“ élére Csuka Zoltán is, a „Krónika“ társszerkesztője, onnan jött át Tamás István is és sokan mások, így pl. Haraszti, Mikes (Bajáról) és a sorok írója is akkor tért vissza Vajdaságba, a „Krónikából“ az „Út“-ba. De ha el is tekintünk ezektől a lapoktól, akkor is úgy áll a dolog, hogy a Pécsről jött emberek, a Bajáról jött emberek, a fiatal aktivista írók teremtették itt meg az első komolyabb irodalmat, magukkal ragadva nagy lendületükben, aktivitásukban, az itteni haladószellemű írókat is. Az első expresszionista vers különben még 1920-ban a „Renaissance-ban jelent meg (csillag alatti megjegyzéssel, hogy a serkesztőség nem azonosítja magát az új irányzattal és Láng versével). 1922-ben azután Újvidéken megindult az aktivista folyóirat, „Ut“ néven, akkori, ma már és régen elvetett, érvelésem alapján, hogy nincs más mint az örök mozgás, az „Ut“ és az ut — minden célkitűzés nélkül, mert sehol sincs a keresett Jobb, csak éppen a — mást! Csuka Zoltán szerkesztette, meg Ember Zoltán. Az út gárdája persze nem volt egységes, amint hogy az aktivizmus is inkább gyűjtőneve volt mindazoknak az irányoknak, amelyeik az akkori romantikát (saját elgondolásuk szerint) elvetve, a szimbolizmus paszszivizmusa és egyes szociáldemokrata platkánzók szentimentalizmusa helyébe a maguk lendületes aktivitását akarták tenni és úgy hitték, hogy a művészet már maga hites akció az új emberért, a jobb jövőért. Bátran helyet foglalhattak közöttük mind a futuristák, expresszionisták, kubisták, sőt egy későbbi fokon mind a dadaisták mind a konstruktivisták és a képarchitektúra hívei vagy a meroisták is. Viszont ezeken az irányokon túl nem jutott a vajdasági aktivizmus, sohasem futott be a szürrealizmusba, így hát forma szerint is, az „izmusok“ szerint is különnemű volt azUT (a közönség nem igen vette észre ezeket a különbségeket, egyszerűen csak értelmetlennek és nevetségesnek találta az egész lapot sokszor,de elváltak mint olaj a víztől az „UT“ egyes írásai egymástól tartalomban, eszmeiségben is. Ez különösen a dadaizmus idején vált érezhetővé, amikor végleg különváltak a polgári írók a proletárdróktól. Bizonyos ugyanis, hogy az aktivista irány a „haldokló burzsoázia hattyúdala“ volt, a széthullás, a bomlás tünete. És a művészeti bomlás, részekre bontás feltétlenül az életben végbemenő „dekompozíció“, bomlás, haldoklás tükröződése volt csupán. Mégis, nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, ha ennyivel megelégednénk. Számos jó proletár harcos akadt az aktivisták soraiban, akik nagyon komolyan vették az „öröm társadalmának“ és az „öröm emberének“ megteremtését, politikai téren részt is vettek az osztályharcban. Ezeknél az íróknál a dadaizmus, amely náluk mindig is fintort jelentett a burzsoá - társadalom felé, komoly tagadása volt a tőkés rendszernek és grimaszt jelentett egyúttal az aktivista értelmetlenség felé is, az „Út“ meg a dadaizmus és képarchitektúra felé is. Ezek az írók így azután hamar odajutottak, hogy azt mondták: elérkezett újra az értelmes és komoly, harcos szavak ideje, a harc ideje eszmei síkon is az új emberért és új társadalomért. Ez a kikristályosodás a folyamat nálunk, Vajdaságban az „Út“-ban folyt le 1922 és 1924 között. Ennek a belső harcnak volt következménye, hogy az „Út“ 1924-ben feloszlott, megszűnt. Különben még hosszabb életű lehetett volna e földön. A polgári (Kassák-csoport) írók közé a két Csuka (Csuka Zoltán és Csuka János) tartozott egyebek között, akik Szenteleki vagy a Napló mellé kerülve egyre inkább sodródtak azután jobbra. Különben már lehiggadva, kissé már elüzletiesedve került az igen agilis Csuka Szenteleki mellé, hogy most mellette szervezze a vajdasági irodalmat. A polgári csoport tagja volt és később a „Kalangya“ munkatársa lett Arató Endre is. A másik oldalon viszont ott voltak Haraszti Sándor, Mikes Flóris és e sorok írója, akik — már aki újságíró volt — esetleg írtak a Naplóba, de csupán nagy ritkán szépirodalmat is, vagy inkább — mint e sorok írója is — elhallgattak, ha nem volt éppen haladó szellemű újság vagy folyóirat. Én magam utoljára 1923- ban adtam egy írásom az említett Almanachnak, amely 1924- re szólt. De a laptalanság nem soká tartott. Ha 1920-ban csak 9 számot tudott megérni a beskereki „Közakarat“, a párt magyarnyelvű mozgalmi hetilapja, most 1925-ben már megindul a Független Szakszervezetek, azaz a Párt, kiadásában a szabadkai „Szervezett Munkás“, amely 1929 januárjáig jelent meg, mindaddig míg a január 6-iki nyílt, véres monarchofasiszta diktatúra be nem tiltotta végleg. Szóval ez sem volt rövidlélekzetű lap mint a „Vajdasági írás és nem a részvétlenség volt a sírásója, hanem a politikai helyzet. Munkatársai sorában ott voltak az egykori aktivisták előbb említett haladószellemű csoportja és mások is. Mert a „Szervezett Munkás“ állandóan hozott irodalmat, a főlapon is, de főleg az ünnepi mellékleteken (Május 1-i mellékletek) és a minden évben megjelenő „Munkás és Parasztnaptárban“. AZ egykori aktivisták ekkor már értelmesen írtak, úgy hogy megérthessék őket azok, akiknek szánták írásaikat. Most is az volt a hitük, hogy az irodalom „tribün“, hogy célja a munkásság mozgósítása és az új ember és új társadalom megteremtése. Ez az irodalom főleg eszmei, főleg tartalmat adó volt, de semmiképpen sem vetette el a formát, az egyéni formákat és egyéni stílust. Mégis talán inkább volt szó még szimbólumokról, eszmék adásáról és tükrözéséről a valóság tükrözése mellett. Mai szemmel nézve, persze, újból tévedésben voltunk és helytelen utón jártunk és csak a 30-as években tudtunk azután a szocialista realizmus talajába belenőni, hogy onnan csírázzunk ki aztán újólag. Irodalmi érték tekintetében nem járt sem az „útt“ sem a „Szervezett Munkás“ az akkoriban induló polgári folyóiratok irodalmának színvonala mögött, sőt általában véve fölöttük állott. Már említettem, hogy a diktatúra vágta el a „Szervezett Munkás“ további életét és éppen ekkor vált lehetségessé teljes folyóirat indulása, habár a nemzeti síkon sok bajuk volt ezeknek a lapoknak is a hatóságokkal. Mindegy: ennyi minden történt a vajdasági irodalom berkeiben — Szentelekiék előtt, a a „Vajdasági írás“ és a „Kalan-', gya“ előtt, az „első“ vajdasági magyar folyóiratok indulása ’ előtt. Az ismert aktivista csoport srói mellett néhány új író is indult ekkor a „Szervezett Munkás“ lapjain. Ezek munkások voltak és nem az „izmusokból“, nem a polgári haldoklásból jöt tek. Főleg két emberről kell itt megemlékeznem. Az egyik So- Smogyi Pál volt, aki már régeb- ben írogatott és már 1925 óta közölte a lap írásait, főleg verseit. A másik, aki csak az utolsó esztendőben cseperedett ifjúvá és íróvá, Laták István volt. * Érdekes, hogy — különösen somogyi Pál, — az aktivista cso-port hatása alá került és átvet-te annak tömör, frappáns stílusát, vers-szerkezetét és szabad- vers-formáját. Somogyi azután feltűnt Vajdaság életéből. Haraszti is hamarosan, a kis fiatal Mikest meg elvitte a tüdővész, amellyel annyit küzdött, hogy ott temessék el a zágrábi Mirogoj egyik parcellájában és úgy elfeledjék magát is, verseit is, akár a távoli sírt, amelyben nyugszik. Ketten maradtunk meg a Szervezett Munkás gárdájából. A szabadkaiak azután megmegpróbálkoztak egy-egy újabb lap indításával a legsötétebb diktatúra idején is, de persze emberük se igen volt hozzá, a körülmények sem kedveztek ekkoriban, a legdühödtebb terror idején, proletárirodalom teremtésének, méghozzá magyar nyelven, így a „Tovább“, a „Kritika“, az „őrtűz“ rövid életűek voltak. Magam néha a pesti „100%“-ba, a kolozsvári „Korunk“-r? írtam, vagy inkább szerb-horvát folyóiratokba. A „Korunkba“ i-11 " -miv Haraszti és Doktor Sándor is, igaz Haraszti ekkor his, nemeti ,ajdóságban. öt év múlva, 1934-ben indult csak meg azután a „HID“, az a folyóirat, amelyet már a mai nemzedék is ismer, persze ekkor még nem volt harcos, proletár folyóirat. Egy haladó szellemű, de polgári ifjúsági csoport indította, de együtt haladva az akkori időkkel (Világhelyzet-Abesszínia, Spanyolország stb. Belső helyzet — a Párt és a mozgalom erősödése, a profasiszta uralom) a lap és emberei, ha nem is mindannyian, balra fejlődtek és végül is a Párt vonalán kötöttek ki. 1936-ban már ez a „Híd“ iránya és ezen meg is marad egész 1941-ig, amikor újból nem a részvétlen ég, miatt szűnt meg az éppen megjelenő haladószellemű lap, hanem ugyanazért, amiért 1929.ben a „Szervezett Munkás“. Megölte a reakció, ezúttal a magyar fasizmus. Tehát a „Híd“ sem rövidéletű. 1934-ben született. 1936-ban vált férfivá és 1941-ben ölték meg, hogy — mert lap, mert nem ember — 1945-ben feltámadjon halottaiból, így ha már 17 éve is annak, hogy megindult, csak 15-ik évfordulóját üli az idén. Közben akadt újból egy rövid életű folyóirat is, az újvidéki „ÉK“, amely 6 számot ért meg, mert rosszul volt szerkesztve és szektáns is volt. Egy-két ,hidas" írt az „Ék“-be is, különben az „Ék“ főleg kezdő munkásírókat közölt. A „Hid"-gárda tagjai között ott volt a „Szervezett Munkásból“ megmaradt két író is, azután Svajb Miklós, somorjai, majd az akkor a „Grimaszt“ szerkesztő Gál László léptek be a gárda tagjai közé. A „Grimasz“ különben szintén közölt verseiket is. Főleg Gál tollából. Akkoriban jelentkezett a fiatal Thurzó Lajos is. Szépen, szépirodalmi hangon írt riportjait, egyes cikkeit Mayer Ottmár, a szerkesztő és nemkülönben a jóstílusú politikai vezér, Papp Pál is. Ennyit kellett elmondanom arról, hogy nem a „Vajdasági írás“ és nem a „Kalangya" voltak itt az első irodalmi folyóiratok. És különösen el kellett ezt mondanom most, nem csak a Hercegcikk alkalmából, de főleg azért, mert az idén ünnepeljük a „Híd“ 15-ik évfolyamának ünnepét. Tizenhét (17) éve, hogy megindult a „Híd", de ha ez is igen nagy idő egy folyóirat életében, hozzátehetjük mégis azt is, hogy a „Kkv-hagyományok sokkal nagyobb távlatot nyernek, ha tudjuk, hogy már a „Közakarat“-tól (1926) kezdve fejlődött az az irány, amely a „Híd“-ban azután megszilárdult. És ez a hagyományt kötelez. És nem csak arra, hogy emlékezzünk régiekről... Lőrinc Péter tek Min Irem • • • a noviszádi rádió vidámestjének — Ez! tette indokolttá ezt a bús noviszádi magyar uí ------------------- Ufiiti/veink ILYIN-SZEGÁL: Hegyet vált az ember óriássá. II. Maxim Gorkij vetette fel azt az ötletet, hogy mese alakjában megírják az ember, a világűr egész rendszerében legjelentősebbé vált élőlény fejlődését. Ilyin gyakran itt azelőtt is, azóta is érdekes, könnyed hangú ismeretterjesztő könyveket és mestere annak, hogy a legnehezebb kérdéseket is könynyed olvasmánynak dolgozza fel. Szegállal, a történelemtudóssal társult és igy a könyv nemcsak könnyed mese, szórakoztató olvasmány, hanem az ismereteket és a történelemtudást is gszda-gitja. Az első kötet a világűr kialakulását és az ember ösfejlődését dolgozta fel. Az újabb kötet a középkor végéig szemlélteti a továbbfejlődést. Latók István: Tömegek álm Én minden szép álmomról lemondtam. Mit magam kezdtem sorba rambadől. Ahol jártam, virágok hervadtak S némán is zokogtak a hegedűk. Jó mámor sohasem dalolt nekem, Kötelesség hajtott inszakadtan. Szédülőn tüzeket hessegettem. Amit munkám hozott, másnak adtam. Negyven évig korlátok közt járni Egy szűkös élet sovány mezején, Szépség és csók fölött alkut kötné: Ez, amit sohasem tűnhettem el én. Még járom az ösvényt és haladok, De a fáradtság egyre sirba von — És csak a tömegek merész álma Világit hossza s nehéz utamon. QÁzi pjcurkbajt Szivet gyógyít nyugalom, Bu a völgyön túl maradt Álmodsz este, hajnalon Csivognak víg madarak. Patak mormol éber és Üdítő álmaidba. Oly könnyű az ébredés, Hív száz rózsafa inda. Hív hosszú, csodás fasor Eget verdeső fákkal. Padjain megnyugtatói S mámorát lágy madárdal. 4 Messze csaj el a sétány, Lábad alatt kövecsek. Illat kisér a sétán, Jó tisztaság körülvett. Itt a jégnek nincs súlya, Por nem szálldos semerre. Virág him porát szórja, Napsugárral enyelgve. Szép fenyők, vén platánok. Hatalmas gesztenyefák Épitnek föléd sátort. Őrzik századok titkát. Álldogálsz fahidakon, Nézed gyors patak vizét. • Kavicsot mar sziláján. Zaja gyógyító beszéd. Érted kövek zenéjét, Ősi park halk zúgását. Hogy gondod megcseréljék, Kell-e értés, tudás hát? Áldott béke enyhe száll Ether! '.Nagy szárnyakon. Ékszered egy bibeszál, Füvet, fát szeretsz nagyon Egészségtől barna vagy. Arcod nevet feketén. Szamócát érlel a nap A domb puha kebelén. Megállsz társaid között. Munkások, meg tanítók. Vidámságba öltözött Gyerek kacag föl itt-ott. Hűs árnyak simogatnak Csal virág, cserje, bozót. Ládd a munkáshatakont: Úri parkban dolgozók. (Doloma) Sáfrány: Vázlat BESZTERCE OSTROMA1 a szerb közönség előtt Érdekes magyar vonatkozású irodalmi eseménye lesz a legközelebbi jövőben a jugoszláv könyvpiacnak. Az ország egyik legtekinitélyesebb könyvkiadója, a belgrádi „Proszveta“ gondos szerb fordításban viszi a közönség elé Mikszáth Bálmán örökbecsü, szép regényét a „Beszterce ostromát“, a kötethez, mely már sajtó alatt van és pár hét múlva megjelenik, Debreczeni József a következő előszót írta: Mikszáth Kálmán, akinek »Beszterce ostroma« című regényét bizonyára szívesen veszi Jugoszlávia olvasóközönsége, a századvég legjelentékenyebb és legnépszerűbb magyar elbeszélője. , Hatása vetekszik a szerb közönség előtt jól ismert Jókaiéval, sőtt a két, sok éven át párhuzamos írói pálya közül Mikszáth pályafutása bizonyult sok tekintetben diadalmasabbnak. Jókai, élete vége felé már a második hellyel volt kénytelen beérni és a népszerűségnek ezt a Mikszáth művészete felé billenő mérlegét hitelesítette későbbi korok elemző bírálata. Méltán mert termékenyégben, képzelőkében, témái sokoldalúságban nem is mérkőzhetett Jókaival, lebilincselő meccsnövőt is. Emellett pedig bensőbb életet, több valóságérzéket hozott. Hőseinek, történeteinek formálásában, cselekedeteik, sorsfordulataik lélektani megokolásában maga mögött hagyja a délibábos pszichológia útvesztőiben, a tündért és ördögi árnyképek sablonjai között sokszor nagyot botló Jókait, aki a tárgyi, sőt logikai igazságot áldozza fel a meseszövés melochjénak. Múlóközönségsikerrel nem lehetett igazolni egy mű vagy művész értékét. Ahol azonban évtizedes esztétikai szűrővizsgálatok eredményei ennyire fedik az olvasók ízlését, ott a siker fémjelzetté válik, ott már reális, megérdemelt, időálló sikerről beszélhetünk. Hűen sikerű regényírója, elbeszélője, múltbatekintő és kortársi krónikása a magyarságnak Mikszáth Kálmán. 1849-ben Szklabonyán született és 1910-ben Budapesten halt meg. Szülőfalujána’' nevét később »Mikszáthfalvára« változtatták Fordulatos de mindenkor műdvebben szántó mesemondó, aki ért hozzá, hogy történeteihez az érdekkeltés minden, művészileg megengedett eszközét felhasználja. Könnyedkezü mestere gazdag nyelvének és ösztönös realizmusból fogant fel leinformáló érzéke emberi közelségbe vetíti legvalószerűtlenebbeknek tetsző történeteit is. Mert legnagyobb sikerű regényei: a szerbre már régebben átültetett »Szent Péter esernyője«, a misztikus mesemagból rejlő »Kísértet Lublón«, az örök emberiesség elragadó apológiájaként ható »Vén gazember«, a politikai szatíra legmagasabb régióiban szárnyaló »Új köntös«, de még a kifejezetten antiklerikális, papságot, pápaságot ostorozó »Különös házasság" és a kalandos »Fekete város« is, megannyi, egyegy többé vagy kevésbbé fantasztikus alapmotívumból terebélyesedik emberi és kordokumentummá. Apróbb írásaiban, u. n. rajzaiban, amelyek mellesleg elsőkként hozták meg népszerűségét („A jó palócok“, „Mácsik a nagyerejü“, „Nemzetes uraimék“, „A tekintetes vármegye", „A lohinai fű“, „A zöld légy és a sárga mókus“, „A fészek regényei“, „Prakovszki a siket kovács“ stb.) a múlt század magyar „úri“ „kisnemes“ osztály, az úgynevezett „dzsentri“ krónikásaként, történetírójaként és birájaként lép fel. Noha származása őt magát is ebbe az osztályba utalja, habozás nélkül, katen sök mondással konstatál