Magyar Szó, 1951. augusztus (8. évfolyam, 181-206. szám)
1951-08-02 / 181. szám
«Folytatás a vasárnapi számból) H ja a becskereki rendőrfőnök idősebb Szervó Mihálynét, így folyt le köztük a beszélgetés— Van-e magának egy Mihály nevű szabó fia? — Van. — Aztán volt-e mér büntetve a fiú? — Büntetve? Dehogy is volt. Hogyan lett volna! — Lázításért, mozgalmi munkáért sem? — Nem ... Nos, a maga fia itt van nálunk Becskereken, hazatoloncolták Karlovácról. Estére haza mehet. Csak aztán vigyázzon rá jobban, hogy ne csavarogjon, s verje ki a fejéből azt a kommunista szamárságot. De Szervóné már nem is hallja a kapitányt. Azon gondolkozik, van-e otthon minden, hogy egy pazar vacsorát készítsen estire. Itthon van a fia! S nem is hagyja el néhány évig huzamosabb időre Szervó Mihály Becskereket... Ellenben ezerkilencszázhuszonötben kitör a becskereki szabósegédek általános sztrájkja. A munkások kilencvenkilenc százaléka részt vesz benne. Mindössze néhány sztrájktörőt kénytelenek elverni, hogy ők is abbahagyják a munkát. A hat és fél dináros órabért nyolc dinárra kénytelenek emelni a munkaadók. Ekkor beszüntetik a segédek a sztrájkot. . . Utóvégre mindegy az, hol van az ember. Lehet dolgozni a mozgalomért akár hol, Becskereken is. Ekkor már szépen gyarapodnak a pártsejtek a városban. A mozgalom általános fejlődésnek indul. A sztrájk szervezői azonban nem kapnak munkát sehol. Szervó Mihály sem. S ezerkilenszázhuszonötben megalakul Becskereken a szabók szövetkezete. Hét kiközösített szabósegéd áll össze. Tagjai: párttagok és rokonszenvezők. Rendelői, vevői: szintén. S nem rossz az ötlet mozgalmi szempontból sem. Meg is kell rendelni azt a ruhát, próbálni kell vagy kétszer, aztán eljönni érte. Sőt vissza is lehet hozni, ha mondjuk »húz« az ujja. Becskereken a Párt egyik »legális« központja ez a szövetkezet. Emellett igen szépen is és jól dolgozott a szövetkezet. Pákai Mihály bátyánk, aki mint taxisoffőr és benzinkutas szintén rokonszenvezője volt a Pártnak, az ő benzinraktárában, nem egy jelentős határozatot hozott a becskereki pártszervezet; most frontaktivista és népbíró — büszkén mutatott nem éppen irigylésre méltó karcsúságára, amikor az elmúlt hetekben, — ezerkilencszázötvenegyben! — Zrenyaninban jártam. — Látja, ezt a nadrágotis a szövetkezet csinálta. Még most sincs semmi baja, csak kinőttem egy kissé... A szabószövetkezet egyik tagját, Szervó Mihályt jelöli ki a tartományi pártvezetőség küldöttként az ezerkilencszázhuszonhét évi május elsejei ünnepségre Moszkvába. Nem tőle függött, hogy nem jutott ki. Ketten mentek, társa egy kumáni parasztim volt, kit egymás között csak szocialistának hívtak. Mennek ők ketten Graz napsütötte utcáin a zsúfolt járdán, — idáig szerencsésen eljutottak, — amikor is Szervót előbbre sodorta a tömeg. Társa nem akarta elveszíteni szem elől, kiáltozni kezdett utána. Ekkor a grázi rendőrség letartóztatta, előbb őt, majd Szervót. Sok külföldi jött ekkor öszsze, a rendőrség tudta, miért, s úgyszólván minden átutazó külföldit, figyeltek. S hiába öltöztették elegáns sárga cipőbe a szocialistát, csak humáni maradt ő, nem volt nehéz felismerni benne a külföldit a gráziak között. Hazafelé jövet, ahogyan toloncolták őket, a jugoszláv határon kiugrottak a vonatból. Megmenekültek, mielőtt a hazai rendőrség rájuk tette volna kezét. A munkásotthon ezerkiencszázhuszonnyolcayiki szilveszter estjére valamenynyien emlékeznek az idősebbek Zrenyaninban. Előadták az »Érik a búzakalász« színművet, aztán egy élőképet »Három kovács« címmel, és hatalmas vörös zászlóval a háttérben. A rendezés szálai egy csendes szabósegédnél futnak össze, ahogyan a becskereki független szakszervezet egyéb kultur és Balzac, a regényirodalom felülmúlhatatlan mestere, bírálva korának irodalmárait nem átallott kiönteni maró gúnyját, epés megjegyzéseket fűzve az akkoriban gombamódra elszaporodott regényekhez, no, de még a középszerű művekről is megmondta »balzac-i véleményét.« Volt neki azonban dicsérő szava is, így 1839-ben a »Revue parisienne« című folyóiratban ismertette Beyle Marie Henrynek, vagy ahogy jobban ismerik Stendhalnak »Pármai kolostor« című regényét, a következőket írta: »Na, végre meg tudom mutatni, hogy nemcsak szidni, hanem dicsérni is tudok«. Most a »Pármai kolostor« című francia művészfilmről végre Balzac szavaival szólva elmondhatjuk: Na, végre egy igazi művészfilm, amelyet csak dicsérni lehet... A forgatókönyvet igaz hárman írták — Pierre Very, Pierre Jarry, Christian Jaque — de szó ami szó, derék munkát végeztek. Tollak nyomán a regény meséje filmre átdolgozva olyan változáson ment át, mint a mohamedánok azon csodakalifája, aki híveinek mindig ugyanazt a beszédet mondta el, de mindig más változatban, s mindig más személynek öltözve, — ésmindig eredetiben is, lenyűgöző hatással. A szerzők ugyanis kiragadták a regényből az* igazi film-storyt, azt, ami a legjobban* érvényesülhet a vászon síkján, egyáltalán nem ragaszkodtak a szöveg szószerinti átviteléhez, az események a regényben leírt sorrendje szerinti bonyolításához. Christian Jaque, a film rendezője, (ismerjük az »Ember az emberért« és más hasonló sikerű filmekből), céljául tűzte ki: a felvételek készítésénél nem átmesélni a regény leírását, nem képpel festeni Stendhal tájait, hanem a regényt ,csak kiinduló bázisul használva, eredeti filmképeket, sajátságos filmszerű bonyolítást adni. Rendezői keze nyomán felelevenedik előttünk a múlt századból a pármai hercegség, s így a XIX. század eleji városállamokkal nem kulturtevékenységének jó része. S hozzáfűződik a»Lira« munkásdalárda megalakítása is a Feketics féle vendéglőben, amikor ezerkilencszázhuszonnyolc őszén a rendőrség feloszlatja a szakszervezeteket, bezárja a munkásotthont. S amely daláda ere teli Olaszország hű képe, — ahol mint azt egy olasz történetíró megjegyzi — két magányos kunyhó gazdája közül az erősebb az alattomosabb »hercege« volt a másiknak. Világos és tiszta a korkép: látjuk IV. Ernő, a zsarnok és kegyetlen, de amellett gyáva és korlátolt a pármai herceg önkényuralmát, cselszövésekkel és besúgásokkal tarkított udvarának életét, az elnyomott, még csak lázadozó, de a forradalomra is kész polgárokat. A regény nyomán tökéletesen visszaadja azt a légkört, ahol a herceg és csúszómászó udvara uralmukat a hadseregre és a város fölé tornyosuló hírhedt Farnese várbörtönre alapozták. S ebben a környezetben szövi a főszemély Fabricius del Dongo kalandos életét, bemutatja hogyan talál rá igazi szerelmére, Cleriára, hogyan kerül a várbörtönbe, miként szabadul meg és szerelmesét elvesztve, miként vonul kolostorba ... Jaque jól megválogatta szereplőit is, olyanokat választott munkatársul, akik »kiköpött« jellemszínészek, így a főszerepet, Fabriciust Gerard Philipe alakítja, Cleriát Renée Faure, Rossit a csúszómászó, aljas rendőrminisztert Lucien Coedel hozza elénk. Nagyszerűek a többiek is: Maria Casares, Louis Siegner, Aldo Silvani, Mario Michi, Clausio Gora, Tullio Carminati, stb. A filmnek minden mértéket és igénytkielégítő művész színvonalát jelentősen emeli Renzo Rosselli remek, a drámai cselekményt kiemelő és hatásosan aláfestő kísérőzenéje is. V. G. Táguló tüdővel szívja magába a kisváros Ilyenkor nyáron a petómak illatától terhes, oly k®dves és ismerős levegőjét. Otthon van ismét a fiatal szabósegéd, családja és kamaszkori barátai között. S mégis, mintha megváltozott volna valahogy az a Becskerek 1916 óta, amióta nem látta. Nem, nem csak külsőében. Az emberek és a történések is. Azelőtt oly fontosnak tűnő dolgok jelentéktelenek most, s egészen apró jelenségek kaptak szinte életbevágó fontosságot, az élet háború felkavarta lerakodásában. Vagy nem is a város, de Galmon valahány éves, világot ésforradalmat lárt Szervo Mihály látja másként szülővárosát? Flsősorban a dimenziók, a távolságok zsugorodtak oszsze’ . A bandukoló bámészkodó egykori inas belátható’trímekkel es lehetös vrk'-ei teli metropolisa r y- ;’nor régi épületből, poros utcákból álló egyszerű egyhangú s kicsiny vidéki helységgé lett... Nem sikerült megtudnom, mi késztette arra a fiatalember Szervó Mihályt, hogy alig néhány esztendei tartózkodás után ismét búcsút mondjon begaparti szülővárosának. Lehet, sőt valószínű, hoggy a munkásmozgalom szempontjai. Az államvédelmi törvény és az törvényenívül helyezte a Kommunista Pártot. Felső vezetőit csaknem valahányat letartóztatták országszerte, fej nélkül maradt az amúgy is szétvert mozgalom. Az idősebbek Becskereken jórészt visszahúzódtak. S csak nagyon lassan szedi össze magát a Párt. 1921-ben alakítják újra a „Függetlenek”szervezeteket“, amely a legfelsőbb vezetők széthúzása folytán szintén igen vérszegény Becskereken is. Dere hét, hogy a Párt küldi. Egy azonban biztos: szívesen megy. Megy elébe az csemernyeknek, közelebb a tan-Horvátország jelenlegi állomáshelye, Karkvácon dolgozik. Ezerkilencszázhuszonnégyben egy szép napon behívat t pármai kolostor (Francia film) heti feladata mellett állítóilag néha még énekelt is. Ugyanis újra súlyos felhők vetették előre árnyékukat, s hamarosan elcsendesedik a becskereki szabószö- Ivetkezet jókedvtől s munkától hangos helyisége is. (Folytatás a vasárnapi számban) I ■■ I ^ V 'f :• ví• sSgf| a..áfcg-jh. A régi Munkás otthon épülete A Szervó-család teljes számban EGY ÍRÓ NAPLÓJA Most került kezembe Somerset Maugham naplója. Felfigyeltem, mert a vajdasági írók számára is sok megszívlelni való van benne. Somerset Maugham nemcsak Nyugaton ismert és olvasott író, hanem még nálunk is. Az angol társadalmi életeit ábrázoló finana és sima eleganciával megfestett képei, melyekből nem hiányzik némi enyhe gúny, mely itt-ott már szatírának mondható, ama nagy írók sorába emelteik Maugham-ot, akik nemcsak tanúi voltak koruknak, hanem bírái is. Maugham nem mondott túl szigorú ítéleteket, nem, ez igazán nem állítható róla. De meglátta és megrótta az angol burzsoázia rideg, sokszor embertelen erkölcsi felfogását, észrevette és kigúnyolta az angol polgári körök társasági letének kisebb-nagyobb ellentmondásait, rámutatott arra, hogy amit általában nemesnek mondtak ezekben a körökben, az tulajdonképpen igen közönséges, amit puritánnak tartottak, nem egyéb vaskalaposságnál. Hogy mégis olvassák, hogy mégis szeretik éppen azok a körök, melyeknek világnézetét, emberi és erkölcsi felfogását bírálat tárgyává teszi, azzal magyarázható, hogy Maugham nem szakadt el osztályától, csak kissé fölébe emelkedett. Nem forradalmár — polgár csupán. S mint maga mondja, igyekszik úriember maradni, de ez nem mindig sikerül neki Hiába minden jólnevel! !", és angol hidegvér, az életben vannak olyan helzetek meg, ebben a gentlemen hiába vip.'á '» *r»kizökken szerepéből és akkor vagy ember tesz vagy magáról megfeledkezett fenevad. Az élet nem mindig és nem mindenütt finom, nyugalmas és sima, hanem általában nyers és közönséges és habzó szájjal háborog, mint a tenger. Ismerjük el, hogy Maugham igen határozottan, emberségesen és biztos kézzel vezette sajkáját — bocsánat az ósdi közhelyért! — az élet tengerén. Mindig ember tudott maradni. Ezt különben nemcsak művei bizonyítják, de még inkább tavaly megjelent naplója, az a könyv, amely „A. Writer’s Diary“ címmel oly nagy sikert artott az angolszász könyvpiacon. Az ember naplója, ha őszinte és igaz, mindenkinek érdekes és izgalmas kell, hogy legyen. De még inkább egy író naplója. Emlékezzünk csak Dosztojevszki és Flaubert naplójára, Tolsztoj vallomásaira, amelyek ugyan már irodalmi kompozícióban láttak napvilágot! Mert Maugham naplója igazán csak napló és semmi több. Összefüggéstelen gondolatok, gondolatfoszlányok, apró feljegyzések az életről, az emberekről, egy-egy érdekesebb helyzetről, az irodalomról és önmagáról. Mégis egy kerek, zárt világ tárul elénk és egy józan, okos, olykor örvendező, olykor tragikusan kétségbeeső életszemlélettel ismerkedünk meg. Naplójában Maugham már nem akart gentleman lenni, hanem ember csupán, az a stendhali ember, aki maga elé idézi önmagát, s ezekben a szaggatott feljegyzésekben emberi és Írd áramkörének pillanatnyi kiüléseiben hiába keresnénk a híres simamodorú elbeszélőt, a csodálatos stilisztikát, akinek minden szava oda talál, ahova szánta, a könnyed, szellemes, elegáns csevegőt, mert ötven esztendőt átfogó naplójának, minden oldalán egyszerű szavakkal megfogalmazott, szinte darabosan természetes gondolatokat, rajzokat és vallomásokat találunk. A naplóban vannak feljegyzések szerelemről, háborúról, politikáról, de engedjék meg nekem, hogy azokból a részekből idézzek, amelyekben csak Irodalomról van szó Mert azt hiszem, hogy az írói alkotó munkáról, az Írástudók mesterségéről soha sehol nem mondtak még ilyen őszinte, élményekkel és tapasztalatokkal teli véleményeket, mint Maugham a maga naplójában. Persze az Irodalomról szólva is önmagáról beszél, saját írói módszeréről, csüggedéséről, kishitűségéről, saját felismeréseiről. Negyvenhároméves korában, 1917-ben, amikor már jónéhány drámája és regénye jelentős sikert aratott, amikor már Európában is megismerték és megbecsülték, ezeket a sorokat jegyezte naplójába: „Tehetségem nem figyelemre méltó, de bizonyos erős akarattal rendelkezem s ez lehetővé teszi számomra, hogy sok mindent pótoljak, ami hiányzik belőlem ... A legtöbb embernek nincsen szeme, én viszont élesen látok mindent ami az orrom előtt végbemegy. Az igazán nagy iők tekintete a falat is átfúrja. Ilyen éles látásom nekem nincsen . . .“ Tizenkét évvel később az emberábrázolásról szólva így ír: „Az írónak alaposan kell tanulmányoznia az embereket s nagy hiba, hogy ezt én sokszor fölöttébb unalmasnak találom. Mert az emberek tanulmányozása sok türelmet igényel. Persze, vannak emberek, akik úgy viselik magukon egyéni tulajdonságaik ismertető jeleit, mint valami bélyeget . .. ezek azok a feltűnő egyéniségek. Kevesen vannak. Kiemelkednek atömegből s meg van bennük a szokatlan jelenségek előnye, de hátránya is ... Az átlagembert megfigyelni, megismerni nehezebb dolog . . Maugham szerint a típus sohasem feltűnő, hanem megbúvó, körvonalaiban elmosódó, s az írónak, akinek mindig arra kell törekednie, hogy a nehezebb feladatot válassza, az átlagember típusát kell olyan élesen és olyan határozottan megrajzolnia, mintha kivételes egyéniség lenne. Egyébként: „minden ember megérdemli az Író figyelmét, minden esemény az irodalom malmára hajtja a vizet“. Az Író legyen fölényes, hideg és komoly, de ugyanakkor gyermekien kell hinnie olyan dolgokban, melyeket az egészséges emberi értelem meglehetősen jelentékteleneknek tart. „Nem szabad felnőttnek lennie. Olyan dolgok után is érdeklődnie kell, melyek korához már nem illenek. Ötven éves korában is szüksége van olyan felfogásra, mellyel Edward Kunigunda iránt érzett szenvedélyes szerelmét a legnagyobb komolysággal tudja kezelni“. Maugham sohasem tagadta, hogy alakjait élő emberekről mintázta. Mindig azt vallotta, hogy a szem megbízhatóbb, mint a képzelet. Napló,lábán most megállapítja, hogy Edgar I’ce csupán azért bízta magát teljesen a képzeletére, mert azt hitte, hogy csak így lehet új és eredeti. „Tévedett. Ahhoz, hogy az ember újat mondjon, önönmagának is szüntelenül változnia kell ahhoz, hogy eredeti legyen, saját egyéniségének tartalmát kell folytonosan növelnie, fokoznia és elmélyíteni.“ S végül az Írásról: „Az ember sokat kínlódik a stílussal, igyekszik mindig jobban írni. Szeretné magát minél egyszerűbben, világosabban és találóbban kifejezni. Az ember ritmusra törekszik és mértéktartásra. Ha leírt néhány mondatot, felolvassa, hogy ellenőrizze: jól csengenek-e a szavai. Mégis megdönthetetlen tény marad, hogy a világ négy nagy regényírója: Balzac, Dickens, Tolsztoj és Dosztojevszki a maguk nyelvén igen középszerűen írtak. S ez azt bizonyítja, hogy ha az embernek megvan az adottsága hozzá, hogy egy történetet elmeséljen, ha képes, jellemeket formálni, ha azokkal bánni is tud és ha mindezt becsületesen gondolja és szenvedélyesen éli át, akkor egyáltalán nem fontos, hogyan ír. Azért, persze, mégis jobb szépen írni.“ Maugham sokat elmélkedik az Irodalomról, vitatkozik önmagával, ellentmondásokat helyez egymással szemben, próbálja megtalálni az Irodalmi alkotómunka általánosan érvényes szabályait, de véll be kell ismernie, hogy nincsenek általános axiómák s az írás kánonjait "minden író csak magánéit hozza meg. Másra nem vonatkoznak, nem érvényesek. Alepelvei csak a kritikának lehetnek, az alkotóművészet alapelvei nem vonatkoztathatók el magától az alkotóművészetial. Maupassant Flaubert tanítványa volt és Z.ora köréhez tartozott, de tőlük teljesen függetlenül lett a francia elbeszélő művészet H’nike-i Az író szabadítsa fel önmagát, szakadjon le az előítéletektől és tartsa meg a szükséges távlatot az emberek és az élet szemléletéhez. I Körülbelül ez a tanulság vonhat I téle paradoxonokban annyira I gazdag feljegyzéseiből, melyek I könyvének utolsó lapjain már bölcs megadással fejezik ki a búcsút élettől és irodalomtól egyaránt. „Amikor hatvanéves lettem. Így szóltam magamhoz: Itt az ideje, hogy elrendezd dolgaidat, mert az aggkor küszöbén állsz, számvetést kell csinálnod.... Hetven esztendős korában az ember már nem a küszöbön áll. Amckor az ember már egyszerűen csak egy öregember". Maugham azonban még így a halál küszöbén állva sem öregember csupán, hanem a világ egyik legnagyobb és Shaw halála utána egyik legöregebb írója, aki a világról és az emberekről Igalról még ma is életrevaló megjegyzéseket tesz. Naplója megjelenése után, például, valaki megkérdezte tőle, hogy milyen érzés híres írónak lenni? — A hírnév — felelte Maugham — roppant problematikus dolog. Nekem olyan, mint valami gyönyörű ékszer, melyet ajándákba kapott az ember Kezdetben örül, el van ragadtatva és nem tud betelni vele. De bizonyos idő múlva halkan megszólal benne a gyanakvás: várjon az ékszer drágakövei valódiak-e? . | Ez a szkepszis a nagy angol elbeszélőt egész életén át elkísérjte, s alkotásaiban is mindenütt ott van. Talán ez az oka, hogy polgár maradt, ha ugyan eszi írónál, aki osztálya fölé emel- kedett, még érvényes az ilyen meghatározás. | HERCEG JÁNOS ■ Javítja a sz iskoléépületeket Pancseván Pancsevó város népbizott- ságának kulturtanácsa már az iskolaidény befejezésével mindent megtett az iskolai épületek rendbehozása érdekében. A tizennégy iskola íel tatarozása, meszelése, a padlók fölolajozása, a tetőzet rendbehozása valószínűleg e hó derekáig elkészül. (