Magyar Szó, 1954. augusztus (11. évfolyam, 206-236. szám)
1954-08-01 / 206. szám
4. oldal LATAY ISTVÁN elbeszéléseit és költeményeit gyakorta olvashatjuk az újságok és folyóiratok hasábjain. A proletárköltőnek a felszabadulás utáni időszakban három kötete jelent meg: VIHAROS IDŐK VÉTÉSE című verseskötete 1948- ban, ÚJ ÉLET FELÉ című elbeszéléseket tartalmazó könyve 1949-ben és NYUGTALAN ÁLMOK című verseskötete 1952 ben. Mindezekben Laták a felszabadult élet szépségeit írja. De a múlt árnyai melyektől nehezen tud szabadulni, nyomot hagynak a kötetekben. A nap az égen erősen lefelé hajlott már, amikor végkép elkeseredve hazajött Agnes. Sehol semmi. Se kölcsön, se munka. És itthon egy falat kenyér sincs. És négy gyerek éhes szájacskája tátong, mint örökké éhes kisfecskék szája. Honnan, de honnan vegye a falatot, hogy megetesse őket? Sehol senki az udvaron. A lakószomszédok, úgy látszik, még nem értek haza, fiuk meg még az iskolában lehet. A szomszéd udvarban nagy gyerekcsiripelés. Az ő négy porontya is ott játszadozhat a bodzabokros, nagy udvaron. Ott csintalankodnak, amikor csak nem parancsolják őket haza szüleik. Szegények, sokszor a nagy játékban egy-egy órára arról is megfeledkeznek, hogy éhesek. Sosem játszanak eleget. Sápadt arcocskájuk vörösben izzik a játék hevületétől, amikor egy kis kenyérkéért hazafutnak, ha már nagyon éhesek. De alig harapnak egy-két falatot, máris rohannak vissza játszani. Olyan, de olyan komolyan veszik a játékot. Nincs az a munkaszerető felnőtt, aki odaadóbban dolgozna, mint ahogy az ő gyerekei játszanak ... Most is a játék foglalja le őket. Pedig a boldogtalanok reggel óta tán egy falatot sem ettek. Hacsak Gábor nem hozott valamit, az apjuk. Hisz az is munka után és kenyér után indult. Hogy valami pénzt hajtsanak föl... Pénz, kenyér, munka ... Iszonyú szavak, kisértő NINCSEN. Már mindenkinek tartoznak a házban és a szomszédos házakban is. Kinek kenyérrel, ecettel, zsírral, kinek fával, pénzzel, liszttel, hagymával... Mióta Gábor, az ura munkanélküli és Ágnes is kiesett abból a bejáróhelyből, mindenüket eladogatták, elzálogosították, elcserélték. Négy gyerek, jó isten! Minden nap kenyeret szelni nekik és néha valami falatot a kenyér mellé... Ha mást nem, vékonyan kent zsírt vagy egy hagymácskát, vagy bármit, hogy jobban csuszszon a száraz kenyérdarab. De sokat sírtak a gyerekek, mikor éhen maradtak, de sokat lefeküdtek Gábor és Ágnes korgó gyomorral, hogy a gyerekeknek nyújthassák az utolsó falatot... Ma reggel is csak egy kis kenyérmaradékot adhattak a gyerekeknek. A szülőknek nem jutott. És aztán semmi. Gábor keserű szájjal indult neki a városnak, hogy megint próbáljon valamit. Ágnes is később ezzel a céllal indult el hazulról. Most holtrafáradva ért haza az asszony. Éhesen és izzadtságtól csapzott hajjal dobta le a kendőjét és ült le a hűvös üres konyhában. Mihez kezdjen, mihez, mihez? Fölkelt. Benézett a takarónélküli ágyakkal szomorkodó szobába. Aztán az udvarra indult. A rossz, csörgő vödörrel vizet húzott a kútból, ivott néhány kortyot. Közben arra gondolt, hogy milyen vonzó a hűvös mélység... Legjobb volna a kútba ugrania. De Gábor és a gyerekek egyedül maradnak! Szegény ember, még jobban elkeseredne. Úgyis alig beszél már napok óta. Eddig az asszony tartotta bennük a lelket. Ágnes éhesen is talált erőt, hogy megcirógassa a gyerekeket és fáradt arcú, egykor olyan szerelmes emberét is. A kamrába indult az aszszony. Talán a megszokás hajtotta, hogy valami fahulladékot szedjen össze, begyújtáshoz. Hogy vizet melegítsen. Üres teát főzzön. Maga sem tudta már, miért ment. Amikor a kamra hűvösébe ért, megborzongott. Határozottan rosszérzet lepte meg... Ijedten pillantott szét. Egy vékony vörös sugár tört be a nyikorgó ajtó résén és az a sugár egy lógó kezet világított meg. Ágnes tágra nyitotta szemét. A félhomályhoz alkalmazkodott tekintete most már egy a gerendáról lógó emberi testre meredt. Háttal lógott feléje a test. De mintha rögtön Gábor vásott gúnyáját látta volna... Megtántorodott. Majd őrjöngő gyors mozdulatokkal a lógó árnyhoz rohant. Gábor volt... Eltorzult arccal, lógó, tehetetlen kezekkel csüngött a kamra gerendájáról. A férfi kezéhez kapott. Már kihűlt. Agnes az eszét vesztette. ^®Pa*reménye, támasza halott. Hallgatagon is egyetlen beszédes hite, hogy kimásznak valahogy a megpróbáltatásokból. És most nincs többé. Nincs és nincs tovább. Semmi sincs tovább. . A hosszú, rossz ruhaszárító kötél, amellyel Gábor fölkötötte magát, ott húzódott a földön, a fölrúgott kisszék mellett... Az asszony megragadta a kötelet Hurkot csinált és a kisszékre állva, gondolkodás nélkül a meghidegült ember mellé kötötte magát. Kirúgta a kisszéket maga alól Elsötétült a világ. Még egy pillanatra megvalant előtte a gyerekek arca és Gábor valaha fiatalos tekintete... A gyerekek befutottak az udvarra. Az éhség megint hazahajtotta őket. Tárva-nyitva találták az ajtókat. Keresni kezdték a szülőket hátha hoztak valami ennivalót. Mikor a kamrába értek, anyjuk már nehezen vonaglott. Még zajt csapott halkan ... Mint egy tőrben vergődő madár... Sikoltozni kezdtek a gyerekek és ki-berohantak a kamrából az udvarra, az utcára és vissza... Az egyik hazatérő szomszéd nézett be hozzájuk először az iszonyú kiáltozásra. A rémült gyerekektől mást nem hallott csak ezt: — Anyám, édesapám!... Jaj!... A kamrában... — Es eszelősen mutogattak a kamra felé. A szomszéd ember beugrott a kamrába. Az asszony még himbálódzott. A férfi gyorsan előkapta bicskáját és mindkettőjüket levagdosta a kötélről. Mindez pillanatok alatt folyt le. De akkorra már összefutottak a zsúfoltan lakott szomszéd házakból az asszonyok. Sírva nézték a szomorú látványt. Egy öreg asszony Ágnest fölültette. — Még él... — mondta a többieknek. — Meleg a teste... — És megsimogatta a csapzott fejet. A szomszéd férfi bicskáját éltéve a halott férjet tapogatta meg. — Ezen már nem segíthetünk — legyintett szomorúan és levette a kalapját. Az asszonyok vizet hoztak. Locsolták, simogatták lágyan a lázas, csukló lélekzéssel éledező asszonyt. Meg a karjait lóbálgatták. Néhány szomszédnő a gyerekek kezét fogta. Hánykódó fejüket simogatták, hogy a rémületből visszahívják őket Két nő óvatosan talprasegítette a még mindig önkívületben révedező szerencsétlen asszonyt és a ház felé akarta vezetni. De az asszony nem akart, nem tudott mozdulni Éledező öntudata tán rémesebben fojtogatta, mint a halálba menekvés kísérletében ■ kötél. Fájdalmas iszonyattal nézték a gyerekek apjuk hideg, eltorzult arcú tetemét. Rajta már nem lehetett segíteni Nem is merték megközelíteni. Talpraállított és a fejét kétségbeesetten markoló anyjukhoz rohantak hát és félrelökték a szomszédokat, hogy maguknak ragadják vissza a halál ösvényéről visszarántott szülőjüket. Az őrültek hihetetlen erejével tolták el a szomszédnőket és húzták anyjuk ruháját, szorították drága gyámolójuk kezét. Dermedt, kiszáradt szemekkel, könnytelen nézett a halálból megtért asszony a gyermekeire. Szivét mint vasmarok szorította a gond, torkát az előbbi kötélnél jobban fojtogatta a fájdalom. Nem tudott még szólni és ölelni Csak nézett a gyerekekre, akik halálra kerekült szemmel, az életösztön, a szeretet és a félelem szörnyű erejű dulakodásban fogták anyjuk kötényét, blúzát, simogatták csapzott haját, s éhséget, mindent feledve, rémült zokogással jajongták, esküdözték neki: — Anyánk, édes jó anyánk, ne halj meg! Ne akarj meghalni! Többet sose fogunk kenyeret kérni ha nem tudsz adni akármilyen éhesek leszünk! Csak te élj, csak te maradj velünk! Sose kérünk eztán kenyeret, jó anyánk!... A halódó állat vicsorgó rémülete nem visit rémesebben, mint a gyerekek iszonyata süvöltött A tizenkétéves vézna Katica beszélt a többi helyett is, mint egy előimádkozó. Ő alig sírt, szipogósan, csuklóan megmegakadt, de vérzően éles hangja hatolt legjobban anyja tudásra. A karoncérves, zömök Jani is — az apja kedvence volt — önállóan talált mondatokat zokogott: — Anyám, bocsáss meg, ne halj meg! Nem leszek többet rossz! Kenyeret se kérek mindig! Jaj, édesapám, mit csináltál!... A hétéves, félénk Karcsiké félholtan, sápadtan reszketett, még vinnyogni is alig tudott Annál élesebben sírt, sikoltozott a kis négyéves Bözsi Az még nem tudta szavakba foglalni a nagy pillanat bajait és fogadkozásait Nem tudott mást mondani mint a testvérei de mindegyiküknél vérfagyasztóbban visított és szeméből mint óriás gyöngyszemek, hullottak a könnyek s patakként omlottak le vörösre ijedt, kerek arcán. A nap is olyan szomorúan vetette alkonyt vörös sugarait a sötétedő, üres kamrába. Távolról egy vékonyhancal, ,vörösvégi harangocska szólalt meg. Úgy kongott, mintha ezt az egész kínlódó életet sírjába kísérő lélekharang volna... A szomszédok közül valaki már előbb rendőrért szaladt És most egy testes rendőrrel lépett be az udvarra. A kutya morogva húzódott félre a rendőrtől. A szomszédok is helyet csináltak a vállas, egyenruhás embernek. A rendőr megfogta a halott arcát és kérdezgetni kezdte az összegyűlteket... LATAK Kívia A KAMRÁBAN (Édesanyám fájó emlékének) AZT MONDJA a Gyula sógor, kedves szerkesztő néptársak, hogy nagyon jó az az antialkoholisták újságja ott Beográdban, de még jobb volna, ha mottó gyanánt azt a híres Csokonai Vitéz Mihály verset tűznék ki az első oldalukra, hogy „Ha szíhatok borotskát. A gondjaim zsuzsuilmak!“, vagy azt a másikat, hogy „Hej, vizivók! de sürü Pocsolyában foly világtok!“, merthogy, jó, ő elismeri, a sok bor is káros lehet, de amit a sok víz csinál ezidén, hát attól biztosan nem tsutsutnak a horgászok gondjai, dehát nem is erről akarok írni, hanem a szuboticai kutyakedvelők klubjáról, nehogy azt higygyék, hogy ők találták fel ezt a puskaport, merthogy a régészek már sokszor találtak régi sírokon egy furcsa felírást, hogy „minister catellarum“ ami latinul van , és azt jelenti, hogy az „ebecskék szolgája“, hét ebből is kiderül, hogy már a régi rómaiak korában is voltak kutyakedvelők, dehát ezt jól tudhatják a szuboticaiak is, merthogy épen ott történt, még a háború előtt, hogy egy kutyakedvelő boldog reménységül selyempincsijét bevitte a szanatóriumba, dehát már akkor is véges volt az orvosi tudomány és a szegény pincsi megboldogult... erről jut eszembe, hogy például Berlinben kutyatemető is van és olvastam, hogy abban ilyen furcsa sírfeliratok is vannak: „Im hát letettük az anyaföldbe a mi jó kis Veránkat. Életének jelmondata volt: jónak lenni! Hálával uracskád és asszonykád.“ Vagy egy másikon: „Itt nyugszik az Urban a mi kedves Mieldenünk. Nyugodjál békében, hű barát!“ No de elég is a kutyálkodásból, bárhogy elég kutyálkodás az is, amit az a bajmoki cukorkaérus, a Dervisovszki Latoi csinált azzal a két kisgyerekkel, akiket fizetés nélkül dolgoztatott, bizony keserű életük lehetett a cukorkaárus mellett, de reméljük, hogy az a Lati! sem úszkál sokáig a szirupban, hanem a Balkáni Játékokban igazén nagy sikerünk volt, csak az a kár, hogy a Gyula sógor nem indult, mert amikor meghallotta, hogy az apatini sörgyár olcsóbbá akarja tenni a sör árát, akkorát ugrott örömében, hogy biztosan megjavította volna a rekordnak a csúcsát, ami egy nagyon tompa csúcs lehet, mert olvasom, hogy folyton javítják, akárcsak nálunk a vízvezeték motorját, hát nem furcsa, hogy épen ilyen vízbőség idején hiányzik a víz mifelénk, pedig mink aztán felkészültünk ám az árvízveszedelemre még a teknőket is beállítottuk a szobába, hogyha a víz feljön a második emeletre, le tudjunk csónakázni a lépcsőn, de az a beszélő papiros igazán nagyszerű találmány lehet, hogy az ember csak belediktálja a papirosba a mondókéját és akkor a papiros visszamondja, bárhogy a Gyula sógor azt véli, hogy szép, szép a beszélő papiros, ha most még a hallgató feleséget is kitalálják hozzá, az volna még csak csúcsvivménya a technikának, de azon meg nagyon csodálkoztunk, hogy baj esetén legelőször is a róka meg a nyúl menekülnek, lám, eddig mindig azt hittük, hogy a patkány a legelső, dehát holtig tanul az ember, az Enver Hodzsa is lemondott a miniszterelnökségről meg a főtitkárságról, hiába, mégiscsak igaz, amit mondanak, hogy a róka egy ravasz állat, a nyúl meg olyan, mint egy gyáva nyúl, nem ő szüli Nubia párducát, hanem az a kínai-angol-amerikai repülőgépviszály, az nem nagyon tetszik nekünk sem, úgy van az valahogy, hogy egyszer a Pistibe tépetten, össze-vissza karmolva érkezett haza, hát ő is azzal védekezett, hogy a verekedés úgy kezdődött, hogy a szomszédék Palikája visszaütötte, biztosan ez az igazság arrafelé is, valaki visszaütött valakit, hanem azt nagy érdeklődéssel olvastuk, hogy a Révai József elvtársat kigolyózták az új magyarországi poldtbáróból, lám, nem is olyan régen olvastuk, hogy a Révai azt írta egyszer, hogy Ady után még ő is lehet „abszolút“ a magyar irodalomban, dehát ez sem olyan egészen abszolút, inkább az, hogy Ady sem lehetett volna Ady, ha már akkor is Révai az irodalmi pápa odaát, viszont ezekkel a „kigolyózásokkal“ is úgy van az ember, hogy nem tudja ki iszik, ki fizet, merthogy azért lehet ám, hogy még mindig a Révai elvtárs tartja a drótot a függöny mögött, aztán ő rángatja a helyére állt új abszolútot a magyar irodalomban mert azt is hallottuk, hogy az Előadói Iroda vitájában épen ő révaizta, hogy klikkharcok dúlnak az íróik között, meghogy ismét felütötte a fejét a származáselmélet, hogy ki az igazi falusi író, meg ki a városi — hát ő aztán mindenesetre városi, méghozzá: Moszkva-városi. ROZsánovó MAGYAR SZÓ ______Vatásnap, MM Vff. L Debreczeni József: Két ugyen Régi szobánk Ádáz, nagy csöndben megint egymagam Ismerős szobában ültem én. Ekkora csendből kisértet fogan. Vagy kisértet, vagy költemény• Ellobbant évek vackára dőltem, A pókhálóban dajkadal kuporgott. Négy barna, vén fal borzongott kihűlten S szerelmes verset zümmögtek a dolgok. Itt laktunk egyszer. Itt állt a kályha. Itt remegett a sánta hintaszék. Itt ablak néz a kisvárosi tájba Fölötte most is virágzik az ágit lefüttél gyöngyöt, doglottál kézimunkán. Lebke cérnádon tündökölt a szem. Minden itt van s mi hol vagyunk már? Hogy voltunk ketten, már alig hiszem. Itt éltünk s kint a kocsiúton Robogtak gyilkos nácikatonák. Tükörbe néztünk, megroppant a bútor , egy sötét kor nézett vissza ránk• Napnyugta a dubrovniki vár felett A bástyafok, mint rohamban a tiszt Ódon kövek zengő vezényszavát kiáltja rám. A hullámzás lenn micsoda ametiszt Itt fenn az élet micsoda parányi müvem és léptem, dobbanjunk egybe ketten Kő, ha szólal, ki tudja mit jelent? Bámuljunk alkonyt. Arany etikettel Mint zárja le a tűz a végtelent, A nap mosdik a csend vizében fönn: Fáradt utas. Bejárta már a bottot Gyújtott rügyet, virágokat kioltott. Most már itthon van. Ide hazajön-