Magyar Szó, 1955. augusztus (12. évfolyam, 207-237. szám)

1955-08-01 / 207. szám

r 8. oldal 1. Honnan származik az «bork»? 2. Kiket neveztek igricek­nek? 3. Ki volt Grafberg? aCríSsv • VÁLASZ: 1. Sok konyhakerti vete­­nyény őshazája Amerika ■vagy Ázsia. Így az uborka Indiáiból, a Himalája d®d lejtőiről származik. A ke­reskedelem fejlődésével az uborka gyorsan és nagy téri­ hódított Európában te. Ma az európai áramokban sokkal nagyobb mennyiség­ben termelik, mint a ke­leti országokban. 2. "A régi magyar m­u­lal­latokat nevezték eredetileg igrieeknek. Énekkel és ze­nével szórakoztatták az u­­ralkodó osztályt. A régi oklevelekben különféle el­nevezésük van, mint regő­sök, gajdosok, lantosok, sőt­­deákok. Az igrie szó tulaj­donképpen szláv eredetű. Arc tgra vagyis a játék, lene szóból származik. 3. Az otesz szobrászat e­­gyik kimagasló alakja Ghi­berti. A firenzei olasz szob­rász a XV. század elején lett híressé, amikor a Fi­renze egyik kápolnájának bromekapujához készített dombo­rműveivet. A 26 dom­borműn 20 évig dolgozott Ghiberti. Ezekkel és még más művekkel az olasz szobrászat kiemelkedő alak­jai közé lépett. Dombormű­veiben, amelyeknek hátte­re túlnyomórészt tájkép, Ghiberti igen nagy festői tulajdonságokat árul el. A szobrászaton kívül a nagy olasz művész üvegablak festészettel is foglalkozott. Idős korában emlékirato­kat adott ki, amelyek a leg­első művészettörténeti m­un­kák közé tartoznak.­­ Azt mondják, hogy majd bele­bolond­ult, mert akár­hol járt, akár aludt, akár feküdt, hallotta a beszéda­dásokat, és a zenét. Hogy humorosabb legyen az eset, valamilyen fasiszta állo­mást hallott, és mindig ve­szekedett velük, visszaza­­bált. Sztéva nevetett. Valahol olvasott már hasonló fur­csaságról. — Lehetséges — mondta, — hogy az illetőnek fog­­köve van, és a foga úgy működik, mint a detekto­ros kései­ék kristálya, a dobhártyája pedig, mint a hangszóró. Mondd meg az illetőnek, ha ismered, hogy menjen a fogorvoshoz... A feladatot végrehajtot­ták. De Sztévó készüléke semmit sem állapított meg. Nem jelezte, hogy a gya­nús házból rádióhullámok szállnának az éterbe. Joskó türelmetlen volt, és önhatalmúlag úgy dön­tött, hogy néhány emberé­vel bemegy a házba, iga­zoltatja a bennlévőket, az­tán majd meglátja, hogy mi a további teendő. És mert így határozott, nem tette meg a kellő óvintéz­kedéseket sem. XVI. FEJEZET Fösze új híreket és élénk­séget hozott a házba. A leadókészül­ék gyakran volt működésben, amíg leadták a jelentéseket, és felvették az utasításokat. Pösze főzött a két férfi­nak. Naponta többször fris­sítő kávét is készített. Tegnap este azért majd egymásnak ment a két fér­fi. Pösze gyakorlott szeme nyomban észrevette, hogy hangtalan harc folyik ér­te. Jólesett neki a siker, de semmi kedve sem volt e­­nyelgésre. Tegnap jött Sze­gőtől, akiben még a Pesti tanfolyamon beleszeretett. Mégis, mint a fenevadakat ingerelte a két férfit Egy ízben úgy nekihevültek, hogy a rádióban felhang­zottak a kémközpont kivé­­telei, de a készülékhez csak akkor ült le az idegen, a­­mik­or már adta a szöveget. — Te Pösze, — húzta maga melllé az asszonyt Krakszler János, — ne játssz velünk, mert baj lesz! Ma este gyere be hozzám, csendesen nem a­­karom, hogy Károly meg­tudja, nem szeretek osztoz­kodni... — Nem jövök sem hoz­zád, és a másikat sem kí­vánom, hagyjatok békén. Komoly feladatunk van, és ilyenre nincs idő. — De az orvoshoz be­mennél, ugye? — Micsoda? — Talán azt hiszed, hogy nem tudom, hogy már Pes­ten szeretkeztek. — Ki mondta neked? — A mikrofon, amely a te szobádban és az orvos szobájában is fel volt sze­relve. Mindent hallot­tam ... — Pfuj, szegyeld magad! — Most is az orvostól jössz, azt hiszed, nem tu­dom. Pösze elsápadt. — Honnan tudod? — kér­dezte ijedten. — Na ugye, hogy kita­láltam. Rögtön mondd meg, hogy hol van az a kutya. Már több mint egy hete nem adott hírt magáról, most, amikor a legnagyobb szükség van rá. — Hagyjátok békében, mindenki úgy menti a fe­jét, ahogy tudja. Állítom, hogy nem láttam, és nem tudom, hogy hol van. — Esküdre hivatkozom, rögtön mondd meg az or­vos címét, mert szükségem van rá. — Mondtam már, hogy nem tudom, de ha tudnám, akkor sem mondanám meg. Krakszler hirtelen és gya­korolt mozdulattal megra­gadta és hátracsavarta a nő kezét. Pösze fájdalmá­ban térdreesett- Krakszler kikutatta zsebét, de nem talált benne semmit. Fél­kezével felszakította ru­háját a mellén, és belemar­kolt. Egy kis zacskót ta­pintott meg és leszakította nyakáról. Elengedte a nőt, aki va­dul kapkodott a vászon­zacskó után. Pénzt és egy levelet szedett ki belőle. Pösze a férfire ugrott, lá­bával átfogta derekát, az arcát karmolta, haját tép­te, de Krakszler egy erő­teljes ütéssel lefejtette ma­gáról. — Na látod, hogy mégis tudod, hogy hol van. Itt a levélen a dátum: »Zomibor, 1944 december«- Látod, mégis megtaláltam. Szó­val az orvossal mész, de velem nem akarsz. Node most tudom, hogy hol az orvosod, majd beszélek ve­le. Pösze az ütéstől még ká­bult volt, és tehetetlensé­gében fogát vicsorította Krakszlerre. Ebben a pillanatban erő­teljes kopogás hallatszott az ajtón. A két férfi felugrott. Ki­rántották pisztolyukat Krakszler kézenragadta Pöszét, és maga után van szób­a az egymásba nyíló szobákon át az utcai ablak felé. Kinyitotta az ablakot. Az udvar felől lövés dör­dült, majd gyors egymás­után több lövés. Krakszler kiugrott az ablakon és Pö­szét kezénél fogva maga mögött húzta. A katonák az udvar fe­lől nyomultak be az udvar­ba, nehogy feltűnést kelt­senek. Pösze sikoltozására három katona kirohant az utcára, és látta, hogy egy fér­fi jajveszékelő nőt vonszol maga után. Felkapták pus­kájukat, de nem mertek lőni, féltek, hogy az ordí­tozó asszonyt is eltalálják. Közben Krakszler a tere­bélyes fákkal szegélyezett utca másik oldalára ért. Pisztolyából egymás után két golyót eresztett a fé­lig átért Pöszébe. Fától fá­ig ugrálva rohant. Most már lőttek utána, de siker­­telenül. A községet körülvették katonasággal, de a leeresz­kedő estben Krakszlernak sikerült elmenekülnie. Még a távolabbra kiküldött jár­őrök is eredménytelenül tértek vissza. A nő halott volt. Semmit sem találtak nála. Az ud­varban lelőtt férfi arcát szétroncsolták a golyók, úgyhogy felismerhetetlen volt. — Látod, Joskó — mond­ta Sztévó barátjának — most Hamletre emlékez­tetsz. Egy koponya, egy is­meretlen koponya van előt­ted, és egyben a végzetes kérdés. Negyedórával eze­lőtt azon tanakodtál, hgy lőni vagy nem lőni, és most, végleg nem tudod megfejteni a kérdést, hogy ki ez az alak... — Egyet biztosan tudok, hogy fasiszta gazember a töb­bit meg majd megtudjuk — mondta dühösen Joskó. Fogát csikorgatta a szö­kés miatt, és felelősnek é­­rezte magát, mert elhamar­kodta a dolgot- Nem tette meg a kellő védelmi intéz­kedéseket. A lakásban egy érintet­len rádióleadó és vevőké­szüléket találtak, mellette rejtélyes táblázatot, vala­mennyi ruhaneműt és apró­ságokat, amelyek a kém­banda tulajdonát képezték. (Folytatjuk) A „Lóugrás vállalkozás” kémtörténet eredeti okmányok alapján íródott. Tekintettel, hogy az esemény a közelmúltban történt, az író megvál­toztatta a szereplők nevét és a helységneveket. B. Szabó György rajz» . Robert Jordan Madridból az ellenséges vonal mögé ment, hogy felrobbantson egy oldat. Megismerkedett Itt egy hegyi ge­­rilacsoportal, vezetőjével, a megbízhatatlan rablóval ennek feleségével, a Köztársaság­hoz hű Pd­arral, a többi harcossal és egy vonatrobbantás alkalmával hozzájuk szökött fiatal leánnyal, Máriával. Ez utóbbival meg szeretik egymást. Robert Jordan előkészítet­te a támadást két erhiz és a hiú ellen. Egy gerilla-harcostól, Andrástól jelentést küldött a főhadiszállásra a helyzetről. A köztársasági csapatok támadását másnap reggelre várják. (110) Ilyesmire emlékezzél. Igyekezz valami valóra, kézzelfoghatóra emlékezni. Em­lékezz nagyapád kardjára, milyen fényes volt és olajos horpadt hüvelyében, nagy­apád megmutatta milyen vékony volt már a pengéje a sok köszörüléstől. Emlékezz nagyapád Smith-Wesson pisztolyára, egy­lövetű volt, tiszti revolver, 32-es kaliberű a nem volt závára. A ravasza meg a leg- simább, legérzékenyebb ravasz volt, ami valaha a kezedbe került, s mindig meg volt olajozva, a csöve tiszta, habár egé­szen kikopott, és a cső is meg az agya is egészen fényesre kopott a bőrtoktól. Min­dig a tokban volt, a tok hajtókáján rajta volt a jel U. S., ott tartotta a szekrény­­fiókban a csőtisztítóval és kétszáz töltény­nyel együtt. A töltény keménypapír-do­bozokban volt, a dobozok becsomagolva és viaszos madzaggal átkötve. Néha szabad volt kivenned a pisztolyt a fiókból és kezedben tartanod. — Egész szabadon kezeld — mondta mindig e nagyapja. De nem tudtál vele játszani, mert túl komoly fegyver volt hozzád. Egyszer megkérdezted nagyapádat, vár­jon megölt-e valaha valakit ezzel a pisz­tollyal, s ő az felelte: Igen. Megkérdezted: — Mikor, nagyapám? — és ő azt felelte: — A lázadás idején meg azután. — Elmeséled-e nekem, nagyapám? — kérdezted akkor tőle. — Nem szeretek róla beszélni — mond­ta ő. Aztán, amikor az apád agyonlőtte ma­gát ezzel a pisztollyal, s te hazajöttél az iskolából, már a temetés után, a halott­kém a vizsgálat után visszaadta neked és azt mondta: — Hallod-e, Bob, bizonyosan szeretnéd megőrizni ezt a pisztolyt. Tu­lajdonképpen meg kellene tartanom, de tudom, hogy apád nagyon sokra becsülte, mert az ő apja egész háború alatt visel­te, meg aztán is, amikor idekerült a lo­vassággal, és még mindig átkozottul jól visz. Kipróbáltam ma délután, nem vala­mi nagy a golyója, de pontosan visz. Visszatette a pisztolyt a dolgozószoba szekrényébe, ahol azelőtt­­e állt, de más­nap újra kivette és Chubbal együtt kilo­vagoltak a Bear Tooth fennsíkon át Red Lodge fölé a hegyre, oda, ahol a Cooke City-i utat építették, a szakadék fölött, és ott fenn — a levegő ritka volt és nyá­ron is mindig volt hó — megálltak a tó mellett, sötétzöld vize volt s azt mondták róla, hogy vagy nyolcszáz láb mély, és Chub tartotta a lovakat, ő meg felmá­szott egy sziklára és a csendes víz fölé hajolva meglátta lenn a képét, amint a pisztolyt fogja, és akkor a csövénél fogva beleejtette a vízbe, s látta mint süllyed le bugyborékok között, amíg egész picike nem lett, és el nem tűnt a szeme elől. Az­tán leugrott a szikláról és amint felvetette magát a nyeregbe, úgy megsarkantyúzta az öreg Besst, hogy hányta-vetette magát, akár egy hintaló. Két-háromszor ágas­kod­­tatta a lovat a tó partján, aztán, amikor lecsendesült, visszatértek az ösvényen. — Tudom, miért tetted ezt az öreg pisztollyal, Bob, — mondta Chub. — Hát akkor ne beszéljünk róla többet — felel­te­k neki. Nem is beszéltek róla soha többé, és ez lett a vége a nagyapja pisztolyának. Csak­ a kard maradt meg, azt még mindig őriz­te Missoulában egyéb dolgaival együtt egy ládában. Várjon, mit szólna ehhez a helyzethez nagyapám, gondolta magában. Nagyapám átkozottul jó katona volt, mindenki azt mondja. Azt is mondják, hogy ha ott lett volna Custerral azon a napon, nem hagy­ta volna, hogy olyan rutul fölüljön. Hogy az ördögbe nem látta a füstjét azoknak a gunyhóknak ott lenn a Little Big Horn öblében, ha csak nem volt nagyon sűrű köd. De hát nem volt köd. Szeretném, ha nagyapám volna itt most helyettem. Nos, lehet, hogy együtt leszek vele holnap estére. Hát ha volna olyan átkozottul ostoba dolog, mint a túlvilág, már­pedig én biztos vagyok benne, hogy nincs, gondolta magában, szeretnék be­szélgetni vele. Nagyon sok mindent sze­retnék megtudni tőle. Most már jogom van megkérdezni, miután magamnak is sok hasonlót kellett tennem. Azt hiszem, most már nem bánná, ha megkérdezném Ezelőtt nem volt jogom kérdezgetni. Ér­tem most már,, miért nem mondta el ne­kem. Nem ismert még. De azt hiszem, most már jól megértenénk egymást. Jó lenne most beszélgetni vele, tanácsot kérni tőle. Még ha nem kaphatnék is ta­nácsot tőle, pokoli mód szeretnék vele elbeszélgetni. Gyalázat, hogy ilyen nagy időbeli távolság van, két ilyen ember kö­zött, mint mi. Aztán, ahogy tovább erre gondolt, eszé­be jutott, hogy ha lenne valami újratalál­­kozás-féle, mindkettőjüket, őt te, nagyap­ját te, nagyon zavarná apja jelenléte. Igaz, gondolta magában, mindenkinek joga van megölni magát. De csúnya dolog megtenni. Megértem ugyan, de semmi­képpen sem helyeslem. Erre csak az az egy szó felel meg: ladie. Mondd, való­ban megérted? Igenis, megértem, de... Ilyesmit csak az csinálhat, akit teljesen lefoglal saját maga. Az ördögbe te, szeretném, ha nagy­apám itt volna, gondolta magában. Leg­alább egy órára. Hiszen azt a keveset, ami bennem van. Ő küldte nekem annak a révén, aki visszaélt az ő fegyverével. Lehet, hogy ez az egész közünk egymás­hoz. Vigye el az ördög! Hát vigye el az ördög, de igazán szeretném, ha az az idő­­távolság nem lett volna olyan nagy, hogy meg ne tanulhassam nagyapámtól azt, amire az a másik soha meg nem tanítha­tott. De tegyük fel, hogy az a sok félelem, amin nagyapámnak át kellett mennie, amit le kellett küzdenie és amitől meg kellett szabadulnia az indiánokkal való négyéves harc alatt, — még ha ebben a harcban végeredményben nem is lehetett olyan sok félelem, — tegyük fel, hogy ez a félelem tette azt a másikat cofoarde-dá, ahogy az rendszerint történni szokott a bikaölők második nemzedékével. Tegyük fel. És lehet, hogy a jó vér is csak ilyen­módon juthatott el hozzám, újra tisztán az ő révén. Sohasem felejtem el, milyen szörnyű volt megtudnom, hogy cobarde volt. Gye­rünk, mondd csak angolul: gyáva. Sokkal könnyebb, ha a nevén nevezed, nincs semmi értelme idegen kifejezéssel hívni egy kurafit. Nem, nem volt kurafi, csak gyáva volt. Ez pedig a legrosszabb, amit egy emberről mondani lehet. Mert ha nem lett volna gyáva, szembeszállt volna azzal az asszonnyal, és nem hagyta volna, hogy kínozza. Várjon milyen lettem vol­na én, ha más asszonyt vett volna el? Ez aztán olyasmi, amit sohasem fogsz meg­tudni, mondta magában nevetve. Lehet, hogy éppen a kínzás pótolta azt, ami hiányzott benne. Hát te? Nyugodj meg egy kicsit. Ne beszélj jó vérről és hason­lókról, ne addig, amíg a holnapiakon túl nem­­ leszel. Csak ne hencegj túl korán. Egyáltalában ne hencegj! Majd meglátjuk mifajta vér van benned, holnap. De aztán újra nagyapjára gondolt. — George Custer nem valami intelli­gens lovas-parancsnok volt. Robert, — mondta neki a nagyapja. — Egyáltalában nem volt intelligens ember. MAGTAR SZÓ Hétfő, 1955. VTTT 1. 1 A DOLGOZÓ NÉP SZOCIALISTA SZÖVETSÉ­GÉNEK NAPILAPJA- - Megjelenne naponta. — Felelős szerkesztő: REBAK LÁSZLÓ. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: NO­VISZ­AD, Jovana Djordjevtcaa »/II. - Telefonszámoló: 25-as, 25-as. - Folyószámla a Nemzeti Bank noviszádi fiókjánál 200—T—255. Előfizetés: 1 hó­napra 890, 1 hónapra 890, 8 hónapra 880 db­ár.

Next