Magyar Szó, 1958. december (15. évfolyam, 297-322. szám)
1958-12-02 / 297. szám
2. oldal így ünnepelt Három nap pihenés, szórakozás, ünnepelés mögöttünk van: elmúlt a köztársaság napja. Az ünneplés nemcsak ünnepi sortüzekből, tűzijátékból, ünnepi akadémiákból, pazarul kivilágított és szépen feldíszített kirakatokból állott. Mindez csak külső megnyilvánulása egy ország népe érzésvilágának, valami kellemes közérzet, ünnepi hangulat varázslására hivatott. Most az emberek, a dolgozók ünneplése érdekel bennünket. Mert az igazi ünnep ott volt, ott folytatódott: a kandalló mellett, a meghitt családi körben, a délutáni sétákban, esti kiruccanásokban stb. Találomra ismerőst, ismeretlent az utcán menet, az autóbuszban, a váróteremben megkérdeztünk, hogyan töltötte el a háromnapos ünnepet. A TANÁRI — Mi az, hogy pihentem? Nekünk arra jó az ilyen ünnep, hogy lehozzuk, ami már a körmünkre ég. Ha nem is tanítottam, azért dolgoztam. — Én pihentem is, rádióztam, olvastam, tanultam egy kicsit — mondja a társa. KÖZÉLETI MUNKÁS: — Az ünnepeket megelőző napokban terepen voltam, szerveztem, ellenőriztem, verseny is volt, azt sem tudom hol a fejem. E három nap alatt fellélegzettem, kipihentem magam. Két napig ki sem mozdultam, otthonról. Ma már lassan újra kezdem a munkát. CIPŐTISZTÍTÓ: — Hogy én nem ünnepelek mert, mindhárom nap itt ültem? Ünnepelek azért én is. Ha elkezd havazni, leünnepelek én egyházamban minden elmulasztott, létező és nemlétező ünnepet. — Ilyenkor biztosan többet keres? ! — Ördögöt. Az emberek kitisztított cipővel, ünneplővel jönnek elő otthonról. Jobb a hétköznap. 4—500, néha ezer dinárt is keresek naponta. A következő! — és vidám kopácsolásba kezd faládikóján. AZ ÚJSÁGÍRÓ: — Nagyokat aludtam. Két napra elfeledtem, hogy újságíró vagyok, kiszellőztettem a fejem. Most még van egy kis szabadidőm, elmegyek sakkozni. AZ AUTÓKALAUZ: — Mi sohasem ünnepelünk. — Nana. — Hát nem? Mindhárom nap szolgálatban voltam, nagy volt a tolakodás, különösen pénteken. Most már a rendes kerékvágásba jön minden. Az emberek még kicsit álmosak, kábultak, suták — ünnep utáni hangulatban vannak ... AZ ÖZVEGY ASSZONY: — A három napból a mai a legszebb (én ugyanis hajnali háromig számítom a napot). Most találkoztam egy jóképű fiatalemberrel. A FAVÁGÓ: — Ki-kinéztünk az utcára, járkáltunk mindhárom nap, hogy kell-e valahol fát vágni, szenet behordani, de nem kellett. Nyolcan-tizen összejöttünk otthonunkban, melegedtünk, beszélgettünk a kies Makedoniáról. AZ EGYETEMI HALLGATÓ: — Hazajöttem felfrissíteni élelmiszer készletemet. Most újévig kitartok. Pihentem is. Falun kikapcsolódtam, pár napra a nagyváros megszokott életéből. Nekem pihenés volt az is, hogy édesanyámnak fát hasogattam egy-két napra. Néhány ünneplőt ragadtunk ki. Nem általánosítás, csak pillanatkép, egy ünnepi séta eredménye. Mert túl harsonán, ünnepi kivilágításon, sortűz dörején bensőleg azért mindenki ünnepelt, kiki a maga módján, takarójához (értsd: zsebéhez) mérten. TÓTH László Károly hórihorgas, sovány ember volt, ahogy lépegetett, meg-meggörnyedt, s mindig attól kellett tartani, hogy összeesik. Nagy, álmodozó szemével eltűnődve, fáradtan nézett a világba, az utcán is meg-megállt, s elbámult akármin, mondjuk azon, lám, milyen váratlanul, s milyen szépen kivirágzott az akác — s bizonyára ezen is hosszan eltöprengett. Mindennapi munkájában hallgatag természetű volt, alig is ejtett szót. Csak a fejét vakarta gyakran, szőke, dús haját kócolta és arcával savanyú fintort vágott. Talált rá okot eleget. Valamikor, a forradalom előtt kőműves volt Károly, s bizonyára nemcsak keserű természetének köszönhette, hogy a faluban sohasem kapott munkát szakmájában. Így hát messzi városokba járt dolgozni, éveken át falazta a szép emeletes házakat, s csak vasárnapokra járt haza. Felesége négy gyermeket szült, aztán meghalt, s Károly többé meg sem nősült. Legidősebb kislánya talán tíz éveske lehetett, ő nevelgette a többi gyereket a bérelt kis faluszéli házikóban, s arról talán a szomszédok sem tudtak, hogy ezután Károly hetente többször is hazautazott a késő éjjeli vonattal, hajnalig a gyerekekkel foglalkozott, s akkor ismét robogott vissza a városba. Így ment ez évekig, aztán egyszercsen észrevétlenül elköltözött a család, s nyomuk veszett, mint ahogy annyi ember eltűnik életünkből, anélkül, hogy észrevennénk. Elköltözésükről a falu csak akkor vett tudomást, amikor a forradalom a n egyszeresen váratlanul ismét megjelent családostól a faluban. Ezután évekig a figyelem központjában maradtak, Károly ugyanis hamarosan a népbizottság élére került. Legtöbbnyire bent ült az irodájában, órákon át szótlanul maga elé meredt és töprengett s nem zavarta, bármi történik is körülötte Éppoly csendes, halk volt, mint azelőtt, feltűnés nélkül végezte dolgát Mindig kemény volt, magában tépelődő. Nagyon küzdött a nyelvével, nagyon nehézkesen beszélt, s talán éppen ezért, amikor beszédre szánta magát, hosszasan mondta, csűrve-ftv.va-va. négyszer-tttször is elismételve ugyanazt, fárasztó volt ez, unalmas, a népek ásítoztak. Nem egyszer mondták is neki emberei: — Károly, meg kell tanulnod beszélni a néphez. Olyan unalmasan beszélsz, hogy az embernek muszáj elaludni. Még mi is elalszunk. — Nem úgy van az — mondta Károly. — Ha ötször is elismétlek mindent, az azért van, hogy mindenki jól az eszébe vésse, amit mondok. Aztán egy se mondhatja, hogy nem hallotta. Károly hamarosan rájött, hogy módszere félelmetes fegyver a kezében. A földreformot, az államosítást, s más hasonló nagyobb méretű vállalkozást úgy készítette elő, hogy heteken át minden este egybehívta az érdekelteket, egy kancsó vizet és poharat tett az asztalra, s halk szóval, megfontoltan, komolyan mondta, mondta éjfél után kettőig, csak aztán hagyta, hogy kóvályogva hazamenjenek az emberek. Főképp a zsírosparasztokat és az üzemek tulajdonosait, szerette masszírozni, vagyis azokat, akiket szívből megvetett, bár sohasem mutatta ki (mint ahogy csendes nyugodtsága mindig eltakarta minden egyéb érzelmét is), azokat, akiket gyűjtőnéven reakciósoknak nevezett És sikeresen megbirkózottvelük. Csak egy ember volt, akivel Károly sehogy sem boldogult, s aki sok keserűséget és fejtörést okozott neki. Alacsony tömzsi ember volt, szemüveges mokány. Hosszú Bélának hívták. Mindig ott ült az első sorban a konferenciákon, bámulatos kitartással figyelte Károly szavait, s szorgalmasan bólogatott Károlynak, amikor legkevésbé várta. Károlynak az volt az érzése, hogy ezzel a bólogatással is gúnyt űz belőle. Jóval éjfél után pedig, amikor már az emberek majd lefordultak a székről, s Károly is kimerülten fejezte be mondókáját, ez az alacsony tömzsi ember szót kért s addig beszélt recsegő hangján, míg mindent el nem rontott, s visszájára nem fordította Károly beszédének értelmét, s a tényállást. Hosszú Bélától elvették a földjét, megmaradt a szódagyára. Államosították a szódagyárat, visszatért szakmájához, s géplakatos műhelyt nyitott. Ez a Hosszú Béla mindig úgy viselkedett, mintha mindig a legnagyobb rendben lenne a szénája, s Károly legnagyobb ámulatára, semmi sem tudta kihozni a sodrából. Idővel aztán Károly szilárdan hitte, hogy ez az ember csak azért ül az első sorban a konferenciákon, hogy bólogasson neki, s hogy az orra alá füstöljön, mert kétségtelenül észrevette, hogy Károly nem viseli el a füstöt, s egy-egy konferencián éppen ezért többször is szellőztet Úgy rémlett neki, hogy ez az ember azelőtt csupán cigarettázott, s csak mostanában szí pipát, s ilyen büdös dohányt. Végül már úgy volt vele Károly, hogy szorongva indult a konferenciákra, amikor megérkezett, első dolga volt körülnézni, s csak akkor nyugodott meg, amikor ezt az embert nem látta a hallgatók soraiban. Egy konferencián, amikor Károly az adó ügyében gyúrta az embereket, újra szólásra emelkedett ez a Hosszú Béla. Szaporán hunyorogva azzal kezdte, milyen szépen indult itt az élet, szépen erősödik a munkás nép hatalma, s milyen tetszetős eredményeket ért el a faluban is. — Amit mindannyian saját szemünkkel is láthatunk — mondotta szemlesütve Hosszú Béla. Csupán az a baj, mondotta azután, hogy sehol sem lehet anyagot kapni a munkához, ennek folytán ha nincs munka, nincs miből adót fizetni. — Még mint se lehet kapni — mondotta Hosszú Béla —, hogy az ember elmenne legalább drótostótnak, fazekakat cinezni. Károly kerekre nyílt, eltűnődő szemmel nézte a kis tömzsi embert, feszült figyelemmel hallgatta, s keserű arckifejezéssel várta, mire fog kilyukadni. Az utolsó mondatot hallva, gondolkodás nélkül rávágta: Van cin éppen elég, csak tehetetlenek vagytok utánajárni. — Hát ha van, akkor szerezz nekünk — mondta bámulatos nyugalommal a tömzsi ember. * Szerzek — hagyta rá Kárely, s csak akkor esett gondba, amikor már kimondta a szót. Egyéb gondja is volt neki, nemhogy cin beszerzés. A konferencia után azonban kíméletlenül elébeállt az emberke. — Mikor szerzed be? — kérdezte. Károly szorongva nézett a szemüveg alól pislogó szemekbe, s abban a pillanatban pokoli ötlete támadt. Elmosolyodott. Felhajtotta az az utolsó pohár vizet s azt mondta: — Holnap bemegyek a járásba, s csak egy hét múlva jövök vissza. De még holnap elküldöm valakivel, aki erre utazik. Megkérem, hogy adja le az állomáson, te meg majd megvárod. — De hogyan ismerem meg? — Persze, ő se ismer majd téged... Hát menj végig a vonat mellett és mondogasd a neved. Majd én megmondom neki, hogy várod. Másnap a kis tömzsi ember kiment a délutáni vonat elé. Forró nyári nap volt, a búza már halványan sárgult. Sok nép várakozott. A kis emberke kimérten, rátartóan, szótlanul sétált a sínek mellett, mint mindig, ügyet se vetve senkire. Amikor befutott a vonat, elkiáltotta magát: — Hosszú vagyok! Senki sem jelentkezett. Megindult a sínek mellett. — Hosszú vagyok! Hosszú vagyok! Hosszú vagyok! Tömegével ugráltak le az utasok, s megrohanták az ártézi kutat. Sietve kortyoltak néhányat. De hozzá senki se fordult. Türelmetlenül szaporázta lépteit, futkosott a vonat mellett, benézett az ablakokon, föllépett a kocsikra, s egyre hangosabban kiabálta: — Hosszú vagyok! Hosszú vagyok! Az emberek gyanakodva mérték végig. Feltűnően kitértek előle, s összesúgtak mögötte. Falubeli ismerősei rémülten figyelték az állomásépület sarkáról. — Hosszú vagyok! «» mondta sértődötten, durcásan. — Na ne mond! — kiáltott rá valaki s szemügyre vette, mint valami csodabogarat. — Hosszú vagyok! — Azt látom, kisöreg! — rühögte a kútra futva egy suhanó, miközben arca elé tartva és mozgatva tenyeret susogott, s megértően bólogatva röhögött. Még föl se ocsúdott a kis tömzsi ember, már szuszogni kezdett a mozdony, s előrelódult. Emberünk ott állt a sínek között, krétafehéren, üres kézzel és keserűen, hitetlenkedve bámult a tovatűnő vonat után. .Attól a naptól kezdve egycsapásra Károly lett a legnépszerűbb a faluban. Csak persze hamarosan le kellett váltani tisztségéről. Az emberek nagyon elkanászkodtak vele szemben tréfának, ugratásnak vették minden szavát, közbeszóltak beszédétbe, mamik is ugratták véllveregetve, s harsányan röhögtek, mihelyt csak megjelent valahol. Konferenciáiról nevetőgörcsben hordták ki az embereket, az általa el -♦ idézéseket és ajtócédulákat röhögve vágták zsebre, s nem vették komolyan, még a marhapasszust is visszavitték, hogy jó jó, de ez nem tréfa, ki* csak alá inkább valaki más . .. így hát le kellett váltani szerény Károlyt, le kellett váltani., VEREBÉLYI Antal A bosszú MAGYAR SZs.CS A sikerek ünnepe volt november 29-e Szuboticán Elkészült аг aluljáró Televízió az ifjúsági otthonban és a Népközben Minden évben történik valami jelentős esemény köztársaságunk ünnepére. Szuboticán ebben az évben a gazdag ünepségek mellett legjelentősebb esemény a vasúti híd aluljárójának átadása. Az ünnep előtti nap az autók, autóbuszok, kocsik kerékpárok, traktorok már nem kerülték meg a fél várost, hanem az elkészült híd alatt haladtak Palics felé vagy a városba. A gyönyörűen kivilágított úttest Szubotica egyik legszebb útja. A másik nagy esemény a televízió. A Szocialista Szövetség alapszervezeteiben, az ifjúsági otthonban, a Népkörben és a járás egyes községeiben mintegy húsz televízió készüléket szereltek fel az ünnepre. Ez a korszerű szórakozási lehetőség kellemes időtöltés lesz a dolgozók számára. XXX Tavankúton a falu életének legnagyobb eseményét ünnepelték: a faluban kigyúlt a villany. Az ünnepség alkalmából a Szuboticai Népszínház horvát nyelvű együttese tartott előadást. A Népszínház magyar együttese pedig bemutatta Novák: Az amerikai nagynéni című vígjátékot. Dér Lajos: Szerelem című színművével pedig Adán vendégszerepeltek. A Zorka gyár mellett megnyitották az új kulturotthont. Kelebián több után bevezették a villanyt. A város VIII. körében a Szibinyanin Jankó utcában, új kutat adtak át a környékbeli lakosságnak. A Partizán testnevelési egyesület a palicsi gyakorlótér és nyaraló harmincadik évfordulója alkalmából emlékkönyvet adott ki 180 fényképpel. A város díszítésére külön gondot fordítottak. Színes villanyégők, feliratok díszítették a városháza tornyát, a homlokzaton pedig a Kommunista Szövetség és a köztársasági zászlók között Tito elnök képe volt látható. A városi könyvtár, a munkásotthon, a Partizán testedző szervezet otthona és más köz- és magán épületeken elhelyezett színes villanyégők és többezer kis és nagy zászló ritkán látott képet nyújtottak. A gyermekünnepségek fénypontja az új pionirok felvétele volt. Szuboticán és a járás minden településén, községében a pionirok felvétele szép műsorral egybekötvetörtént. A mozikban dokumentáris filmeket mutattak be a filmvetítések előtt. XXX Horgoson a köztársaság napja alkalmából irodalmi estet rendeztek. A horgosi munkásegyetem meghívására a szuboticai irodalmi kör tagjai november 27-én irodalmi estet tartottak. Az esten Lázár Merkovics ünnepi írást olvasott fel. Csépe Imre, Urbán János, Fair József verseket és novellát olvastak fel. Vlaovics József elbeszélést, Franc Mihály és Hinko Zlomiszlics pedig verseiket adták elő. A munkásegyetem otthona zsúfolásig megtelt. II. 1958. december 2- Ünnepi illések, emléktáblák, tűzoltógyakorlat Becsén Becsén több diszgyüléssel és egyéb rendezménnyel ünnepelték meg a köztársaság napját. November 29-e előestéjén a munkásotthon zsúfolásig megtöltött nagytermében ünnepi diszgyülést tartottak. Glasvacski Totna népbizottsági tag méltatta a köztársaság napját és utána jól sikerült kultúrműsor egészítette ki az estet. November 29-én délelőtt a községi népbizottság tartott ünnepi ülést. Kovács László népbizottsági tag emlékezett meg a köztársaság napjának évfordulójáról. Ezután az önkéntes tűzoltó testület szervezésében a város központjában jól elkerült tűzoltó gyakorlatot tartottak. Valamivel később a középfokú közgazdasági iskolában, bensőséges ünnepség volt. Az iskola épületein emléktáblát lepleztek le és ezzel az iskola új nevet kapott: Ivan Perisics mérnök nevét. Vaezin Uros, az iskola előadója méltatta ez elesett harcos érdemeit. A városi képtár helyiségébenkiállítás volt. A zomboriak ajándéka Gombnyomásra megszólalt a villanycsengő. A gépek megindultak. Koszta Gucunya, a zombori városi népbizottság elnöke ünnepélyesen üzembe helyezte a MLADOSZT gyermekcipőgyárat. Ezt a jelenetet a filmhíradóban is megörökítették. Zomborban egy új gyár született. A korszerűen berendezett gyárteremben, miután a munkások elfoglalták a munkahelyeket, számos vendég jelenlétében Bogdán Vukojev, a gyár igazgatója beszédet mondott. Hangsúlyozta, hogy a gyár 34 nappal a határidő előtt — köztársaság napja — felépült. A fiatal munkaközösség 8500 önkéntes munkaórát adott a terem rendbehozására és a gépek beszerelésére. A városi népbizottság is mindent elkövetett, hogy a termelést minél előbb megkezdhessék. Külön köszönetet mondott a borovói kombinátus nélkülözhetetlen segítségéért. A kommuna saját eszközéből 26 millió dinárt ruházott be a gyér építésére. A beruházás kifizetődik: 1 dináros befektetés 20 dináros bruttó termelést eredményez és 81 millió dináros évi jövedelmet. Évente 300 000 pár gyermekcipőt gyártanak. Jelenleg két váltásban 300 munkás dolgozik, öt dolgozót 5 000—10 000 dinár pénzjutalomban részesítettek a gyár üzembe helyezésében kifejtett odaadó munkájukért, éspedig Vit Zorcsicset, Dusán Zoranovicsot, Nikola Konsztantinovicsot, Horvát Ferencet és Radovan Prodanovicset Továbbá 12 munkásnőt, akik a borovói kombinátusban szervezett szaktanfolyamon legjobb tanulási eredményt értek el könyvvel ajándékoztak meg. A borovói cipőgyár munkaközösségének pedig elismerésül Milán Konyovics egyik festményét ajándékozták. A köztársaság napjára a zombori munkástanácsok klubja a munkásotthonban megnyitotta klubhelyiségeit. Szreten Opacsics, a munkásegyetem igazgatója méltatta köztársaságunk évfordulóját. A klub helyiségeinek pompás berendezésére a városi népbizottság 3 millió dinárt juttatott. A társalgó, sakkozó és olvasótermen kívül a dolgozóknak rövidesen televízió is rendelkezésükre áll. A köztársaság napja, tiszteletére a zombori pionír otthonban ünnepélyesen megnyitották a bábszínházát. Ez alkalommal több száz kisdiákot avattak pionírrá.