Magyar Szó, 1959. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1959-01-01 / 1. szám

1959. jan. 1., 2, 3 MAGYAR SZÓ ÍGY INDULTAM Elmondja: Panisa Perovics Interjúsorozat Pártunk 40. évfordulójára is. Jubiláris esztendőt kezdünk ezzel az újévvel. 40 évvel ezelőtt, 1919-ben alakult Pártunk. Ebből az alkalomból közöljük interjúsorozatunkat „így indultam” címmel. Ismert közéleti munkások mesélnek első élményeikről, küzdelmeikről, arról, hogyan lettek kommunistákká, közvetve pedig, hogyan terebélyesedett a mozgalom és lett belőle forradalom, majd az új Jugoszlávia. Már gimnazista koromban kezdtem felfigyelni az élet igazságtalanságaira. Lassan, fokozatosan mind többet láttam a körülöttem folyó életből. Niksicsen járam gimnáziumba és hozzánk, gimnazistákhoz gyorsan eljutott a beográdi egyetemisták politikai megmozdulásainak híre. Beográdból néhány haladó szellemű egyetemistát hazatoloncoltak Niksicsbe, s ezek kapcsolatba léptek a hetedikes és nyolcadikos gimnazistákkal. 1931-ben egy élményem végleg meghatározta későbbi utamat. Az iskolából mentem hazafelé. Piaci nap volt, és a város központjában a piactéren tömeggyűlés és tüntetés. Nem emlékszem már rá, hogy ki beszélt az egybegyűlt tömegnek. Munkások, parasztok és meglehetősen nagyszámú fiatalság volt a téren. A beszélő még le sem jött a rögtönzött emelvényről, amikor megjelentek a csendőrök. Szuronnyal és kardlappal rohantak a tömegre. Nem nézték, hogy kire ütnek, és én porzadva néztem az összeroskadó ubereket Néhányat azonnal a börtönbe vittek. A tömeg azonban nem oszlott szét. Előbb a piacon lévő árut dobálták a csendőrökre, később követ, a végén már a piaci asztalokat. Szörnyű zűrzavar volt Én is a tömegbe vegyültem és egy széket ragadva harcba szálltam. Sohasem felejtem el ezt a tömegverekedést és azt a képet ahogy szanaszét fiatalok és öregek hevertek a piactéren véresen. .....—...__ Nem sokkal később a gimnáziumban szervezett formát öltött az ellenállás. Mi hatodikos, hetedikes diákok „Forradalmi szervezetinek neveztük magunkat. Összejöveteleinket éjszaka tartottuk a városon kívül. Egy ilyen megbeszélésünkön — pont éjfélkor kezdtük, egy barlangban — elhatároztuk, hogy sztrájkot szervezünk a francia tanár ellen. A rezsim embere volt, s lépten-nyomon kinyilvánította odatartozását. Embertelenül bánt velünk diákokkal. Másnap a nyolcadikosok kihirdették a sztrájkot. Kivonultunk az iskola elé, és ott sétáltunk amig a csengő az óra végét nem jelezte. Az iskola igazgatósága mindent elkövetett, hogy visszatérjünk a termekbe. Egy-két diák meg is ijedt az iskola hatóságtól és gyáván otthagyott bennünket. De a többség kitartott Beidézték szüleinket, de ez sem segített. Első sztrájkunk sikerrel is járt. Győztünk. Egy hét múlva minden kérésünket teljesítette az iskola igazgatósága. Más ízben elhatároztuk, hogy megtámadjuk a városi fogházat és kiszabadítjuk a munkásokat és egyetemistákat, akiket a piactéren tartott tömeggyűlés után letartóztatnak. Az utolsó pillanatban azonban lemondtunk szándékunkról, mert beláttuk, hogy nincs erőnk véghezvinni. Nagy események voltak ezek számunkra. Mi magunk is kerestük a társadalmi ellentmondások magyarázatát, és tanulmányoztuk a munkásosztály szerepét, lehetőségeit és forradalmi hivatását, olvastuk, tanultuk, a marxista irodalmat és hovatovább élethivatást láttunk abban, hogy elősegítsük a kizsákmányolás megszüntetését. Az egyetemen már meglehetősen erős ifjúsági szervezet működött. 1933-ban vettek fel a Pártba. Hárman voltunk a sejtben, mindhárman újak (Gyekó Kovácsevics, aki Spanyolországban esett el, Cvijetin Mijátovics és én.) Első összejövetelünkön munkatervet készítettünk. Az első pártfeladat a dialektikus materializmus tanulmányozása volt. Mondanom sem kell, hogy mit jelentett számomra a párttagság: élmény, elismerés, kitüntetés. Tudtam már előbb is a Pártról, de bármennyire szerettem volna, előbb nem jutottam közvetlen kapcsolatba vele. A pártszervezetbe való felvétel új erőt adott a munkához. Az egyetemisták aktivitásának fénykora volt ez az idő. Úgyszólván nem múlt el nap esemény nélkül. Vagy az egyetemen, vagy az utcán juttattuk ki fejezetre tiltakozásunkat. Nagy harcot vívtunk a fasiszta törekvéseket támogató új egyetemista szervezettel, szóval, de néha ököllel is. A rezsim ugyanis ellensúlyozni akarta a kommunista ifjak működését az egyetemen ezért alakítottak kommunista ellenes szervezetet. A politikai tevékenységre rengeteg lehetőség adódott. Harcoltunk az egyetemi rezsim ellen, amely megnehezítette, majdnem lehetetlenné tette a szegény szülők gyermekei számára a tanulmányokat. A választások az egyetemi szervezetekben is kitűnő alkalmat nyújtottak arra, hogy aktív politikai munkát fejtsünk ki. A beográdi egyetemisták egyik nagy akciója 1935 február 1-én kezdődött, a Jestics-kormány uralma alatt. Jestics mindinkább fasiszta vizekre evezett. A visegrádi koncentációs táborba hurcoltatott 40 beográdi egyetemistát, az ifjúsági szervezet legjobb harcosait. (közöttük volt Szvetozár Vukmanovics Tempo és Cvijetin Mijatovics . De ez az intézkedés semmi eredményt nem hozott, mert a vezetők nélkül maradt egyetemi ifjúság nem hogy megrettent volna, hanem íée tudatosabban, bátrabban harcolt az egyetemen és az országban uralkodó önkényuralom ellen. _A kicsempészett levelekből értesültünk, hogy milyen embertelen bánásmódban van részük az elvtársaknak Visegrádon. A táborban lévők a szörnyű télen hideg cellákban aludtak, nappal követ törtek az útépítésen, nem levelezhettek és meg sem látogathatta őket senki. Amikor helyzetükről tudomást szereztünk, azonnal megszerveztük az akciót kiszabadításukra. Küldöttséget menesztettünk az egyetem rektorához, hogy a belügyminiszternél járjon el a visegrádi táborban lévő egyetemisták ügyében. Köpontokban felszólítottuk a polgárokat, hogy támogassák elvtársaink szabadon bocsátását. Február 1-én reggel több mint ezer egyetemista gyűlt egybe a jogi fakultáson és követelte az elhurcolt elvtársak szabadonbocsátását. Kijelentettük, hogy tiltakozásunk jeléül éhségsztrájkot kezdünk ,s addig el nem hagyjuk az egyetem épületét, amíg a belügyminiszter szabadon nem bocsátja a Visegrádon lévő egyetemistákat. A rendőrség lezárta az épület bejáratait és az egyetemhez vezető utcákat. Még a villamosközlekedés is leállt. Az épület erkélyéről beszédek hangzottak el az öszszeverődött tömeg előtt az igazságtalan egyetemi rezsimről, a szegénysorsú egyetemisták helyzetéről, a diákok betegsegélyző bizottságáról, az egyetem szabadságáról stb Délelőtt 11-kor a rendőrség erősítést kért. Be akartak hatolni az egyetem épületébe. Erre elbarikádozták a bejáratokat, és a lépcsőházban állásukat rögtönöztünk. Minden elmozdítható bútordarabot oda hurcoltunk. Padokat és székeket dobáltunk az ablakból az épülethez közeledő rendőrökre. Amikor ez elfogyott kibontottuk a közfalakat és téglával támadtunk a rendőrökre Erre puskatűzzel válaszoltak. A rendőrök az ajtón át belőttek az épületbe majd közelebb nyomulva könnyfakasztó gránátokat dobtak be. Nem volt más választás fel kellett adni a földszintet és felvonulni az emeletekre. Egy ideig tartottuk magunkat az első emeleti barikádoknál, aztán ezt is feladtuk és feljebb mentünk. Mind válságosabb helyzetbe kerültünk, mert a könnyakasztó gránátok füstjehúzódott hozzánk. A rendőrök szüntelenül lövöldöztek A barikádoknál állandóan váltottuk egymást és neveltünk, hogy a rendőrök célba ne vehessenek. A rendőrök megszállták a szomszéd házakat is és a tetőről is lőttek bennünket. Szrzonics Mirko, a jogi fakultás hallgatója kinézett az ablakon, hogy megfigyelje a rendőri állásokat. A következő pillanatban holtan rogyott össze A szemközt lévő ház tetejéről rálőttek, és a golyó pontosan szívén találta. Társunk halála mérhetetlen elkeseredést váltott ki köztünk. Olyan elszántan védekeztünk, hogy a rendőrök egész nap egy lépéssel sem jutottak előbbre az épületben. Időközben telefonon felhívtuk az egyetem rektorát és az ő felelősségére két elvtársat küldöttként útnak bocsátottunk, hogy tárgyaljon vele. Követeltük, hogy a rendőrség hagyja el az épületet és, hogy eltemethessük halottunkat. Késő este volt már, lehetett vagy10 óra. Mirko Tomics és Vukman Kruscsics volt a küldött. Amint leértek, a rendőrség azonnal elfogta, a kapitányságra szállította és úgy összeverte őket, hogy amikor éjfél után visszaértek, alig álltak a lábukon. Arcuk és egész testük csupa véraláfutás volt az ütlegeléstől. Ezzel adta tudtunkra a rendőrség, hogy nem enged. Meg is üzenték, hogy feltétel nélküli megadást várnak. Egyöntetű volt az álláspontunk — tovább harcolunk. Hajnalban a rektortól azt az üzenetet kaptuk, hogy kérni fogja a vukováriak szabadonbocsátását. Reggel tanácskozásra gyűltünk össze. A rendőrség azt ígérte, hogy nem lesz semmilyen megtorlás mindenki haza mehet. A rendőrök visszavonultak az épület bejáratához. Amikor azonban lementünk a rendőrök mindenkit igazoltattak és az egyetemi ifjúság vezetőit magyarázat nélkül azonnal elhurcolták. Becsaptak bennünket, nem tartották meg ígéretüket. Kétszázunkat a Hírhedt Glavnyacsaba vittek., Itt ismét megrostáltak bennünket, s a diákok felét hazaengedték. Én is ezek közé kerültem. (akkor még nem tudott rólam a rendőrség). A többit bezárták, egy részét elítélték, más részét pedig hazatoloncolták szülővárosába. Szrzentics temetése hatalmas politikai tüntetéssé vált. A temetőből ezres tömegek vonultak végig a Sándor király utcán, amíg a csendőrség szét nem oszlatta a tömeget A felvonuló tömegben nemcsak egyetemisták, hanem munkások és más polgárok is voltak Hangosan kiáltoztunk, hogy a kormány névellenes Nagy politikai visszhangja volt ennek az eseménynek országszerte Tüntetések törtek ki Crnagorában és más országrészekben, és a közvélemény nyomására, nem sokkal később szabadon engedték a visegrádi tábor egyetemista foglyait Nagysikerű egyetemista akelő volt a 25 napos sztrájk Beográd valamennyi egyetemén, 1939 áprilisában. Az egyetemi rendőrség megszervezéséről hozott kormányhatározat, amely ellen fölkeltünk, alig egy hónapig volt csak érvényben, mert szervezett, ellenállásunkra kénytelenek voltak visszavonni. A Cvetkovics kormány még fokozottab mértékben fojtott el minden demokratikus megnyilvánulást Mind világosabbá vált, hogy a tengely hatalmak felé tájékozódik. Ebben az időben még hatásosabban lépett fel a Párt. Hatására egyöntetűen lépett fel a munkásosztály és a haladó értelmiség hlyen volt az 1933 december 14-i felvonulás is. Beográd helyi pártvezetéséned nagygyűlést szervezett, tiltakozásul a kormány politikája ellen. Óriási tömeg vonult az utcákra — munkások, egyetemisták, hivatalnokok. A Szláviéról indultunk a főutcán át a műszaki egyetem felé. Itt a park hól fedezékek mögül ránk tüzeltek a rendőrök Az első sortűz a fejünk fölé ment, de a következő már a tömegbe. Sebesültek és holtak buktak az úttestre, de a tömeg nem oszlott szét. Folytattuk a felvonulást, a Grob- Ivanszka, majd a Dimitrije Tucovity utcában. Ott újabb csendőrosztag fogadott bennünket, úgyhogy a Pristinszka utca felé folytattuk utunkat. Itt a helyi pártvezetőség néhány tagja beszédet mondott. A Pristinszka utca végén újabb sortűz dördült, úgyhogy a tömeg lassan szétszéledt. Mirko Lukovics joghallgató, Zsiván Szedlán orvostanhallgató és néhány munkás életét vesztette, többen pedig megsebesültek. Bosza Milicsevics egyetemista később belehalt sebeibe Ez a tüntetés nagy sikere volt a Pártnak, mert megnyilvánult, hogy a dolgozók zöme elítéli a Kormány politikáját és a Párt ha kell szembenéz a csendőrfegyverekkel. A letartóztatások, vagy ahogy mi mondtuk, lebukások, mindennaposak voltak, és az aktivisták nagy része, előbb utóbb rendőrkézre került. Elmondom röviden, hogyan buktam le én 1935 áprilisában a szkojisták és párttagok közül több mint százat letartóztattak. A SzKOJ beográdi vezetősége az én lakásomban tartotta összejöveteleit. Úgy látszik ezt megtudták és a hírhedt Koszmajac vezetésével éjjel rámtörtek. Hogy meglepjenek, nem az ajtót nyittatták ki velem, hanem az ablakon át törtek be a szobába, míg én aludtam. Nem találtak semmit, de azért magukkal vittek. Vagy 20 napig a fogházban tartottak, de mivel semmi bizonyítékuk nem volt, végül is szabadon engedtek. Egy másik alkalommal az egyetemi pártszervezet tagjaival együtt tartóztattak le. Már vagy 3 hete a fogházban voltam, de a rendőrök mindenütt kerestek Csak amikor átkerültem a Glavnyacsába, ott jöttek rá, hogy már kezükben vagyok. A Glavnyacsa kínzási módszereiről felesleges részletesen beszélnem, azok ismertek. Néhány hónapi vizsgálati fogság után a bíróság bizonyítékok híján felmentett. Ugyanez történt 3 évvel később, 1938-ban is. Attól kezdve azonban illegalitásban éltem, lakhelyemet állandóan változtattam, mert nem hiszem, hogy harmadszor megúsztan volna. Mint látható, a beográdi egyetemen a harmincas években erős pártszervezet nevelte és edzette a fiatal értelmiséget szakadatlan politikai harc útján. A Harmincas évek végén, amikor már Tito elvtárs állt a Partelen, аг egyetemi ifjúság politikai munkája messze túlnőtt аг egyetemen és hatással volt az egész országra Beográd (S. Kragujevics felvétele) Punisa Perovics néphős, a K. Sz. Központi Vezetőségének tagja, a munkásmozgalmat tanulmányozó intézet igazgatója. (Egykori fénykép) 3. oldal ]