Magyar Szó, 1960. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1960-01-01 / 1. szám

4. old­al Tóth Anna, diáklány: ÍZLÉSRE is tanítson az iskola — Hogy miben maradtak az öregek? Ruhavarratáskor rendszerint így kezdik: a ru­ha ne legyen szűk, ne legyen rövid, az öv ne legyen fe­szes, a nyakkivágás ne le­gyen mély­ .Csak a ruha vé­dőszerepet tartják szem előtt, és erkölcstelennek minősí­tik, ha a ruhában a nő fizi­­onómiai lénye is kifejezésre jut. Ez a helyzet falun. És a városban? A városban vi­szont sok szülő lánya sikerét a legmodernebb divatsiko­lyokkal szeretné megalapoz­ni. Szerintem mindkét fel­fogás helytelen. — A divattervezők agyá­ban sokszor fantasztikus modellek születnek. A divat­lapok a legpompásabb szín­ben és kivitelezésben tárják elénk a modelleket, a ruha­mintáikat. Mi pedig utánoz­zuk ezeket a modelleket, jól vagy rosszul, és ekkor kez­dődik a baj! Ha a festett hajtól a tűsarkú cipőig min­dent betartunk, hogy diva­tosak legyünk, egyszerűbb környezetben, hóbortos fel­tűnni vágyó személlyé válto­zunk. Nem kell a divat min­den jelenségét egyesíteni magunkon. Legyünk divato­sak, de tudjuk, mit mivel és milyen alkalmakkor veszünk fel. Ha ezzel tisztában va­gyunk, nem tartanak ben­nünket sem­­maradinak, sem ízléstelennek. — Az ízlésnevelés szem­pontjából nagy szerepet játsz­hatnának a divatlapok, de sokszor csak rontanak a helyzeten. Véleményem sze­rint ezért az ízlés nevelését már az iskolában meg kelle­ne kezdeni. A képzőművé-­­szeti órának ne csak az le­gyen a célja, hogy megtanul­junk szépen rajzolni és fes­teni, hanem, hogy alkalmaz­ni is tudjuk a művészetet gyakorlati, mindennapi éle­tünkben. TÓTH ANNA: MAGYAR SZÓ Kulturáltabbak leszünk az új évben? / ■■ünnepi ankétünk a fiatalokkal AZ ÖLTÖZKÖDÉSRŐL, VISELKEDÉSRŐL LAKBERENDEZÉSRŐL, VÁROSRENDEZÉSRŐL Az év vége felé a Magyar Szó többször felve­tette a kulturáltság problémáját. Most, az új esz­tendő küszöbén azt a nemzedéket szólaltatjuk meg, amely arra hivatott, hogy ezt is merészeb­ben vesse fel és oldja meg, mint mi. Átadjuk nekik a szót, hadd mondják el véle­ményüket. Papp István, a noviszádi Grafosztrop tanonca: A FEKETE LÉGIÓSOKBÓL - RENDFENNTARTÓK — Nem is olyan régen a noviszádi sportklubot a vá­rosban úgy emlegették, mint a kötekedő fiatalok gyüleke­ző­helyét. Az egyesületben rendezett táncmulatságokon alig múlt el egy szobát vagy vasárnap este verekedés nél­kül. Ez azonban már a múl­té. — Bizonyára kitiltották a kötekedőket? — Nem. A régi társaság jár most is ide, de a vezető­ség állandó beavatkozása megtette a magáét. Igaz, előbb sok rendbontót bizo­nyos időre ki kellett tiltani az egyesületből, de később azok is megjavultak. A régi úgynevezett fekete légiósok közül, akik leszolgálták megérdemelt büntetésüket többen az egyesület rend­­fenntartóihoz csatlakoztak. Sokan beiratkoztak a sport­szakosztályokba. Verekedés helyett mert a klubokban ve­zetik le a felgyülemlett erő­felesleget. A viselkedés meg­változásához hozzájárult az is, hogy a tagok használhat­ják az egyesület könyvtárát, rádióját, esténként pedig társasjátékokkal szórakozhat­nak. — Úgy látszik a klubélet elősegíti az ifjúság viselke­désének megjavulását? — Igen. Ha minden egye­sületben annyit törődnének a vezetők az ifjúsággal mint itt, bizonyára csökkenne a rendbontók száma, de sok új és hasznos dolgot is elsa­játíthatna az ifjúság. Ebben a sportegyesületben az ifjú­ság viselkedésének javulását elősegíti az is, hogy itt van a felderítők gyülekező helye, akik nemcsak kulturáltabb szokásokban, hanem a sza­badidő hasznos eltöltésében is példát mutatnak. „A szuboticai­ gimnázium­ból kerültem ide a noviszá­di filozófiai fakultásra... A most megnyílt magyar ka­tedra általában az érdeklő­dés központjában áll, ezt sa­ját bőrünkön is tapasztalhat­juk, már ami kolléga­nőimet és engem illet. A szerb, ma­kedón, crnagorai fiúk rend­kívül élénken érdeklődnek utánunk, lépten-nyomon „le­kapcsolnak” bennünket, eny­hébb esetekben csak beszél­getésre, azután következik a moziba hívás ,stb. Szép szép mindez, de én nem va­gyok hajlandó minden fil­met másik fiúval megnéz­ni... Nem akarom dicsérni a szuboticai fiatalokat, de szerintem fegyelmezetteb­bek az ittenieknél. Azután, milyen a mi e­­gyetemista klub­életünk? — csaknem egyenlő a nullával Nagyszerű eszmék születnek, például az, hogy alakítsunk dzsessz-klubot, de nincs sen­ki, aki meg is szervezné. Itt nálunk, a fakultáson sem nagyon virágzik a kultur­­élet. Jelenleg alakulófélben van egy irodalmi csoport, re­méljük, komoly munkát vé­gez majd ... Talán az új év hoz majd valami többet, jobbat. Az öltözködéssel kapcsolat­ban csak jót mondhatok. Az érettségi után barátnőim közül néhányan izgatottan készülődtek az egyetemre. — Tudod, kell csináltatnom egy szoknyát, meg egy ren­des ruhát, ebben a vacak­ban igazán nem járhatok az egyetemre... — magyarázta nekem az egyik. Én is vala­hogy egy kicsit felsőbbren­­dűeknek képzeltem az egye­temistákat, mielőtt ide jöt­tem volna, és most olyan jól esik látnom, hogy ők is egé­szen egyszerűen öltözköd­nek, lányok is, fiúk is. Per­sze, sokan járnak tűsarkú meg hegyesorrú cipőben, ör­dögnadrágban, de nekem ez egy cseppet sem feltűnő. Miért is volna az, mikor min­denki ilyenben jár? — Honnan szedik a fiata­lok a divatot? — Hát, rész­ben majmolják egymást, no meg a kirakatok is csupa di­vatos dolgokkal vannak teli. Ha vásárolunk valamit, ter­mészetesen divatos cipőt vagy ruhát veszünk, talán nem is feltűnési vágyból, ha­nem egyszerűen azért, mert nem akarunk maradiak len­ni. Hegedűs Györgyi, egyetemi hallgató: A HEGYESORRÚ CIPŐ MEG AZ ÖRDÖGNADRÁG PAPP ISTVÁN HEGEDŰS GYÖRGYI Kádár Károly, egyetemi hallgató: A KÁROMKODÁS ELLEN „Majdnem azóta, hogy föl­eszméltem létezésemre, kí­méletlenül elítélek minden­kit, aki valamilyen módon feltűnési mániában szenved. Körülöttünk, sajnos, arány­lag sok ilyen DÍSZPÉL­DÁNY van, más-más ki­adásban. Van aki az öltözkö­dés terén szeretne új lehe­tőségeket felfedezni, és ezt saját magán próbálja ki. Azt hiszem, ez a legsiralma­­sa­bb. Az olvasó ezóta már lehet, hogy gunyoros mosolyra húz­za ajkát, mivel jómagam is úgy mutatkozom be, mint a­­ki helyes útra akarja prédi­kálni az eltévedt bárányká­­kat, s közben olyan pipát szorongat a fogai között, a­­melyről feltételezhető, hogy ásatások útján jutott a föld felszínére. Ez esetben azon­ban mosom kezeimet, hiszen csak azért próbálkoztam meg vele, hogy meglássa!«!, vajon nagyon nevetséges va­gyok-e így. (A fotoriporter mohón ki is használta ezt a pózt.) Ez nem jelenti azt, hogy a pipát halálra ítélem, mert tekintélyes, bajuszos bácsik szájába egészen jól illik. Ezért csak azt szögezhetem le: jó lesz, ha egy kicsit meg­válogatjuk, hogy minek hó­dolunk. Van még sok érde­kes megállapítani valóm, többek között a káromko­dásról is. A nyelv e mellék­hajtását néhányan művészi magaslatra szeretnék emel­ni, összeszedik és fölsorolják az összes szenteket, aposto­lokat és különféle tulajdon­ságokkal látják el őket. Akik netalán magukra ismernek, kérem, ne gazdagítsák sem­mi újdonsággal szótárunkat, mert, szavamra, nem válik becsületükre!” __. .. .___ Gombár János, a noviszádi Junodent ifjúmunkása: SOK A MEGRÖGZÖTT KÖTEKEDŐ­ ­ Szabadidőmet leginkább a noviszádi Fejős Klára fel­derítő csapat összejövetelein és a moziban töltöm. Szom­baton és vasárnap este tánc­mulatságra járok, de sokszor gondolkozom elmenjek-e, mert olyan dolgok történnek, ami túl megy minden hatá­ron. Még szerencse, hogy a rendezők idejében közbelép­nek ... habár sokszor az sem jár sikerrel. — Úgy látszik, a viselke­désben van a hiba. — Abban. Ha moziba me­gyünk, egyesek megfeledkez­nek magukról, de sokszor szándékosan is ízléstelen köz­beszólásokkal kísérnek e­­gyes jeleneteket. A balkon­ról tüsszentő port szórnak a földszinten ülők nyakába. A táncmulatságokon egye­sek viselkedése kibírhatat­lan. Nem tartják be a tánc­szabályokat, erőszakkal el­választják a táncolókat. Ha a fiú az illemre, szokásokra hivatkozva ellenkezik, köny­nyen elcsattan egy-egy po­fon, és már szinte szokássá vált a felszólítás: ... gyere ki az udvarra, majd meg­mutatom, hogy kivel van dolgod!...” Sok a megrögz­­­zött kötekedő, de sokszor a lányok viselkedése mérgesít­­­ti el a helyzetet. Ha egysze­­­­rűbben öltözött fiatalembe­­­­rek kérik őket táncra, egy­szerűen kinevetik, azt fele­­­­lik, hogy fáj a lábuk,, vagy csak végigmérik az illetőt és szó nélkül elfordulnak. Hi­szen nem kötelező a tánc, de valamit tenni kellene... — Nyilván már a táncisko­lában kellene erre gondolni.­­ •— Igen, de ott ez a legki­sebb gond. Úgy látszik, a szervezők azt gondolják, e­­­­lég, ha az illető megtanul táncolni, az illemmel nem tö­rődnek. I — Te mit tennél, ha rád bíznák a tánctanfolyamok szervezését? — Kötelezővé tenném az illemtanulást, de a vállalati , ifjúsági összejöveteleken is tárgyalnék erről és sok más problémáról. Sajnos, a ta­­noncok problémáit sok ütem­ben­­ még mindig a vállalati titkárok intézik. Az ifjúsá­gi szervezettől nem kérnek véleményt. GOMBÁR JÁNOS Síelik István: Zentai KEZDEMÉNYEZÉSBEN NINCS HIÁNY ■— Sokat beszélnek az if­júság neveléséről, a fiatalok megsegítéséről, de ha a gya­korlatban vizsgáljuk meg a dolgot, kitűnik, hogy nem ez hiányzik. Azt is mondják, hogy nincs kezdeményezés az ifjúságban, pedig nem így van, mert az a fiatal, aki nem tagja valamilyen hiva­talos szervnek, nem, állíthat be és nem mondhatja, hogy ezt meg ezt kellene csinálni. Ez tehát azt jelenti, hogy több fiatalt be kell választa­ni azokba a szervekbe, ahol a kultúrát istápolják és ahol a pénzt adják erre a célra. Beszélgetésünk során ez az ifjú azt is felrótta, hogy nem elég gondot fordítanak a vá­ros tisztaságára és jó volna szakítani azzal a rossz szo­kással, hogy a rendezmények­re fél, sőt egy órával ké­sőbben érkezik a közönség ez sokszor rontja az előadást, mert egyesek késése miatt sokan idegeskednek. _____ SIHELIK ISTVÁN 1960. január 1., 2., 3. Francz Mihály, szuboticai tanuló: MINDEN MOZGATHATÓ LEGYEN A korszerű bútor híve va­gyok, mert gyakorlatiassabb, könnyebben rendben tartha­tó és bármikor átalakítható szükség és ízlés szerint. Szu­­boticán alig látok olyan be­rendezést, amelyikről én ál­modok. A régi bútorok sok helyet foglalnak el és nem praktikusak. Én úgy képze­lem el a lakásit, hogy van benne egy fekvőhely, egy asztal néhány székkel és több könnyen mozdítható áll­vány­könyvnek, virágnak, szobornak. Ilyen berendezés­sel az ember tetszés szerint átalakítja a lakást, ahogy hangulata kívánja. A fekvő­helyet az egyik sarokból át­rakom a másikba, az asztalt odateszem, ahová akarom, az állványokat pedig úgy mi vezem el, ahogyan a pilla­natnyi szükséglet kívánja. M. I., Szubod­­ai A „TISZTASZOBA” Arra kért, hogy ne említ­sem meg a nevét. Kellemetlen volna, mond­ja, ha az utcában minden idős néni megtámadná, hogy miért ítéli el a »tisztaszobát«. A névtelen ember vélemé­nye szerint a tisztaszoba ősi képlet: az a helyiség, ahol a családban szükségtelen á­­gyak, dunyhák, paplanok ős­anyáinktól örökölt tömegét őrizzük. Kétszer megy be az ember ebbe a szobába, ami­kor az esküvőjét tartja, meg amikor kiterítik a ravatal­ra. Szóval csak akkor, ha el­megy... Idegen akkor jut be, ha nagyon megbecsült vendég vagy ha máshol nincs fekvő­helye. Ekkor alkalma nyílik arra, hogy a vastag dunyhók alatt élvezze­ a tisztaszobák­nak azt a különös szagát, amelyet úgy is nevezhet­nénk, hogy a múlt szaga...

Next