Magyar Szó, 1960. május (17. évfolyam, 103-127. szám)
1960-05-01 / 103. szám
Vasárnap, 1960. V. 1., 8., 3. ----------------------------------------MAGYAR SZÓ S. oldal ■ ■ Ünnepi beszélgetés Tito elnökkel A SZAKSZERVEZETEKRŐL, A JAVADALMAZÁSRÓL, A DEMOKRATIKUS VISZONYOKRÓL, A VÁLLALAT ÉS A KOMMUNA VISZONYÁRÓL, AZ V. KONGRESSZUS VILÁGVISSZHANGJÁRÓL, A CSÚCSTALÁLKOZÓRÓL ÉS MÁJUSI EMLÉKEKRŐL (Folytatás a 2. oldalról) használtuk ezt az alkalmat, hogy megkérdezzük, mit üzen ebben a tekintetben a szakszervezeti tagoknak és aktivistáknak. Az ilyen problémákról a leggyakrabban a szakszervezetek útján értesülök. Meglehetősen nagy időt szentelek ennek az anyagnak a tanulmányozására, mert ezek a problémák valóban rendkívül érdekelnek. Ha rossz példákra akadok, igyekszem megmondani véleményemet mindenütt, ahol lehetőség kínálkozik, leginkább a gyűléseken. Minden lehetőséget felhasználok, hogy megmondjam véleményemet erről is. A szakszervezetek dolga, hogy idejekorán jelezzék, mihelyt valamilyen hátrányos jelenségről tudomást szereznek, és rögtön mozgósítsák a munkásokat az ilyen jelenségek kiküszöbölésére, anélkül hogy bevárnák, hogy mi mit határozunk. A szakszervezeteknek erélyesen közbe kell lépniök, főleg olyan esetekben, amikor a vállalatokban megsértik a munkások jogait. Ilyen esetekben mindig figyelembe kell venniök, hogy mögöttük áll a néphatalom, mögöttük állnak törvényeink, és figyelembe kell venniök azt is, hogy köteleesek minden esetben közbelépni, hogy megakadályozzák a hátrányos jelenségeket, tekintet nélkül arra, hogy kiről van szó. Ugyanis az ilyen jelenségek nagy kárt okoznak, elégedetlenséget keltenek a munkások körében, és ezt később mások kihasználhatják. Igaz ugyan, hogy nagyon kevés ilyen eset történik, de mégis hátrányos hatással lehetnek a munkások magatartására, ha gyakrabban megismétlődnének. Arra kell törekednünk, ez a legfontosabb, hogy a munkaviszonnyal kapcsolatos minden kérdésről maga a munkaközösség határozzon. Ha naplopó van a munkaközösségben, ha valaki nem akar dolgozni, majd a munkaközösség eltávolítja. Mint már említettem, mindebben tulajdonképpen a termelési viszonyok lényegbeli megváltozása tükröződik. A munkás egyre jobban tudja, hogy már nincs bérviszonyban, hanem szabad termelő. Ezért egészen másként viszonyul a társadalomhoz is. Most már nemcsak a termelés függ tőle, hanem életszínvonalának emelkedése is. A termelők kölcsönös viszonya a vállalatokon belül is mindinkább megváltozik. Egyre kevesebb a kedvezőtlen jelenség ezen a téren, és most teljesen véget vetünk az ilyen jelenségeknek. Ezentúl nem történhet meg, mint eddig, hogy az igazgató vagy valamilyen más vállalatvezető pusztán személyi okokból tényleges szükséglet nélkül más munkahelyre helyez át, egy munkást, jobb munkahelyről rosszabb munkahelyre, hogy így kényszerítse a vállalat elhagyására. Az ilyen hátrányos eljárásoknak — ha ugyan még előfordulnak valahol — teljesen meg kell szűnniök, mert ilyesmi nem létezhet olyan szocialista rendszerben, mint a miénk. Megkértük Tito elnököt, hogy fejtse ki részletesebben nézeteit a vállalatok és a kommuna viszonyáról és a szakszervezetek ezzel kapcsolatos feladatáról. A VÁLLALAT ÉS A KOMMUNA VISZONYA A munkaközösségek és a kommuna viszonya nem fejlődhet a szakszervezetek megkerülésével. Akadnak kommunák, amelyek a vállalatokat csak jövedelemforrásnak tekintik, és nem fordítanak gondot a munkaközösségek érdekeire. A szakszervezetek feladata, hogy meggátolják az ilyen jelenségeket és egyre nagyobb joguk és lehetőségük van, hogy ezt a szerepüket betöltsék. Véleményem szerint a szakszervezetek a jövőben mind fontosabb szerepet töltenek be a kommunában, elsősorban a termelők tanácsainak együttműködésével. Bizonyára emlékeznek arra, hogy a munkásönigazgatás bevezetése alkalmával olyan nézet is volt, hogy a munkástanácsok megalakulása után többé nem lesz szükség a szakszervezetekre. A gyakorlat viszont bebizonyította, hogy a szakszervezetek nemcsak nem fölöslegesek, hanem jelentőségük és feladatkörük egyre nagyobb. A szakszervezetek szerepének a kommunában különösen akkor kell kidomborodnia, amikor a kommuna szervei megfeledkeznek arról, hogy elsősorban a termelőkről kell gondoskodniuk. Megtörténik, hogy középületeket építenek, amelyekre nincs múlhatatlanul szükség és elhanyagolnak más szükségleteket. Ilyenkor a munkaközösségnek a szakszervezetek és a termelők tanácsa révén oda kell halniok, hogy az ilyen ügyeket helyesen rendezzék émikor az előteremtett eszközök felhasználásáról határozunk, elsősorban a termelés és az életszínvonal szükségleteit kell figyelembe vennünk. Nem szabad az eszközöket márvánnyal borított monumentális középületek építésére fordítani. Ha a munkaközösségek később előteremtik a szükséges eszközöket és ha úgy látják, hogy szükség van az ilyen középületekre, ám építsék fel őket, de csak akkor, ha elérkezik az ideje. Elsősorban a termelésre és az életszintre kell gondot fordítani. Tito elnök ezután elmondotta, hogy éppen most tanulmányozza a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség Központi Tanácsa legutóbbi plénumának anyagát és dicsérőleg szólt a szakszervezetek kezdeményezéséről a munkások szabad idejének felhasználása tekintetében. A szabad idő felhasználásának megszervezése tulajdonképpen a munkások magasabb életszintjéért vívott harc szerves veze — mondotta Tito elnök. Ezután megkértük Tito elnököt, mondjon néhány szót az alkotmánytörvények módosításáról. Arra a megállapításra jutottunk — válaszolta Tito elnök —, hogy módosítanunk kell alkotmányunkat. Rendszerünk változásai és tökéletesedése révén sok törvényünk és alkotmányunk több rendelkezése elavult. A gyakorlat már messze megelőzte őket. Ezért fejlődésünk mai fokozatával összhangban módosítanunk kell egész alkotmányunkat. Ezzel kapcsolatban azt is meg akarom említeni, hogy új himnusz kell, mert a mai már nem alkalmas. A Szocialista Szövetség ötödik kongresszusán részt vett külföldi küldöttségek nagy érdeklődést tanúsítottak eddigi fejlődésünk és munkásönigazgató szerveink tapasztalata iránt. Megkérdeztük Tito elnököt, hogyan értékeli ezt az érdeklődést és sok külföldi lap kedvező hangú megemlékezését munkásönigazgatási rendszerünk tízéves eredményeiről. NAGY AZ ÉRDEKLŐDÉS ÖNIGAZGATÁSI RENDSZERÜNK IRÁNT Tagadhatatlan tény — mondotta elnökünk —, hogy a világon mind több ember, elsősorban az egyes országok haladó erői érdeklődnek önigazgatási rendszerünk iránt. Amikor azt mondom, hogy haladó erők, akkor nemcsak a munkásosztályra gondolok, hanem azoknak az országoknak a haladó erőire is, amelyek csak most szabadultak fel a gyarmaturalom alól és elindultak a függetlenség útján, vagy pedig még harcolnak függetlenségükért. Ezek az országok a gazdasági fejlődés leggyorsabb és legalkalmasabb útját keresik, és ezért érdeklik tapasztalataink. Mi igen rövid idő alatt nagy gazdasági haladást értünk el és ezért sok ország számára a mi utunk látszik a legalkalmasabbnak. Fejlődésünk egyes elemei, úgy látszik, elsősorban azért elfogadhatók számukra, mert mi eddigi eredményeinket olyan demokratikus rendszer fejlesztésével értük el, amely lehetőséget nyújt a legszélesebb körű tömegek tömörítésére az ország alapvető gazdasági és társadalmi problémáinak megoldására. Mi természetesen senkinek sem kínáljuk és senkire sem kényszerítjük tapasztalatainkat, de készségesen megmutatjuk eredményeinket mindazoknak, akiket ezek az eredmények érdekelnek, és lehetőséget nyújtunk számukra, hogy felhasználják tapasztalatainkból mindazt, ami számukra megfelel. Ezután megkérdeztük Tito elnököt, mi a véleménye az ázsiai és afrikai országok munkásosztályának és szakszervezetének tevékenységéről. Az ázsiai és afrikai népek, illetőleg szakszervezeti mozgalmaik többsége — válaszolta Tito elnök — nem kíván csatlakozni egy nemzetközi szakszervezeti központhoz sem. Teljesen függetlenek kívánnak maradni, hogy saját szükségleteiknek megfelelelően fejlődhessenek, mert úgy érzik, hogy például a szocialista Internacionálé korlátozná szabad cselekvési lehetőségüket, és olyasmit kényszerítene rájuk, ami gátolná őket fejlődésükben. Másrészt ezek a szakszervezeti mozgalmak is bizalmatlanok a szocialista Internacionáléval szemben, mert egyes vezetői többé-kevésbé támogatták országaik imperialista politikáját, és vajmi keveset törődtek a gyarmati népek érdekeivel. Természetesen az ázsiai és afrikai országok szakszervezetei és munkásosztálya most meg akarja szüntetni ezeket a régi viszonyokat, és szakítani akar a hagyományokkal. Kölcsönös kapcsolatba kívánnak lépni egymással és valóban szabad szakszervezeteket akarnak teremteni. Megkértük Tito elnököt, hogy részletesebben kommentálja az újonnan felszabadult országok hatását a világ szocialista erőinek fejlődésére és belső viszonyaira. Ez a hatás nagyon előnyös lehet — mondta Tito elnök —, és hatalmas arányban erősbítheti a szocialista erőket, de természetesen csak akkor, ha elismerik az újonnan felszabadult országoknak azt a jogát, hogy a nekik legmegfelelőbb módon alkalmazzák a szocialista elveket és saját útjukon fejlődjenek. Senkinek, sem nekünk, sem bárki másnak nincs joga azt állítani, hogy csak ő képes építeni a szocializmust és az ő megoldásai a legjobbak. A Szocialista Szövetség kongresszusának nagy világvisszhangjával kapcsolatban megkérdeztük Tito elnököt, mi a véleménye egyes szocialista országot!A sajtójában ezzel kapcsolatban megjelent cikkekről, nem tekinti-e ezeket a cikkeket kísérletnek arra, hogy csökkentsék Jugoszlávia szerepét és elszigeteljék más országoktól. KINEK ÁRT KONGRESSZUSUNK MELLŐZÉSE Minket nem szigetelhet el senki — mondotta erre Tito elnök. — Azt hiszem, erről már meggyőződhettek azok, akik ilyesmivel kísérleteztek, vagy most kísérleteznek. Ezt a Szocialista Szövetség kongresszusa is bebizonyította. Különösképpen nem szigetelhetnek el bennünket az afrikai és ázsiai népektől, mert ezek a népek meglehetősen jól tudják, hogy kik vagyunk és milyen politikát folytatunk. Sajnálatos, hogy ugyanakkor, amikor több mint 40 küldöttség vett részt önkéntesen, Ázsia, Afrika és Európa minden részéből a Szocialista Szövetség kongresszusán, egyes kelet-euró(Folytatása a 4. oldalon) Ács József A K. Internacionálé 188-ben Párizsban tartott első kongresszusán május 1-ét a munkásosztály nemzetközi ünnepévé nyilvánította. 1890 május elsején világszerte ünnepségeket rendeztek, megemékeztek az 1886 évi chicagói vérengzésről, és a nyolcórás munkaidő bevezetését követelték. Nagy tüntetés volt Párizsban, Lyonban, Bécsben, Prágában, Brüsszelben, Bukarestben, Budapesten, Genfben, Stockholmban, Londonban, Barcelonában. Nálunk az első tüntetéseket Ljubljanában, Zágrábban és Triesztben szervezték meg. Vajdaságban Szubotián, Zrenyaninban, Pancsevón és Becsén voltak tüntetések. Képünkön: A Népszavának — a magyarországi általános munkáspárt központi közlönyének 1890. április 27-i száma. A lap ebben a számban felhívta a proletariátust, hogy május elsején szüntesse meg a munkát, nyilvánítsa ki osztályöntudatát és követelje a nyolcórás munkanap bevezetését. mmmmw - «тт ш. К,■ :: ««aт ШШШШШШ 1Чј.чл:.»м fc; £›; К' Megkérdezték tőlem, hová szeretnék utazni. ... Oda, ahol most bácskai kis akácerdők ünnepi aranyfüstje szálldos; bő karkosarakból bort, kalácsot rak szép szalvétákra sok asszonyi kéz és szőke parasztfiucskák uj szandáljukban ürgére, gyíkra lesnek; oda, ahol most egy szerbiai öreg paraszt nézi a szőlős domboldalról egy útépítő tábor tarka ünnepi képét; mosolyog, bólong, tüzet ad taplójával és a szilvafák alkonyi sátra alatt hosszan lesem arcáról apám szótlan derűjét; oda utaznék, ahol most és mindörökké Vintgár és vize zuhog, a mohos sziklafalak közt átleng az időtlen idő és karcsú pisztrángok játszanak majd halálom után is emlékeim lágy morzsáival; oda, ahol most Enver, a siptár barát járja a gracsanicai gesztenyeerdők zöld koszorúját kirándulóbottal a kézben; épp leül a kolostor magasában, versbe kezd és sasszemével kutatja egy tűsarkú cipő virágfakasztó szökellését és kettőzik megfontolt lábanyomát; oda, ahol virágbaborult horvátországi lankák májusi ege alatt a nap felé nyúlnak ki ismét a letaposott mezei virágok menetelő katonabakancsom nyomán; és oda, abba az örökzöld tengeröbölbe, ahonnan egy soha vissza nem térő vitorlás remegő foltját lestem nyárdéli óráik árnyékrezzenéses csendjében és kis papírhajóim jutottak eszembe, és oda, a velenyei almafák tündéri tájaira, ahol egy napra kivirul a fiatal bányászhitvesek szorongó arca, mert az öröm kalácsmelegű, napfényes földi tárnáiban hangzik csak a sok komoly „sreéno”-köszöntés, és oda, Jablanica titokzatos tavára, odautaznék, ahol fehér nyájakat terelget a mélyben a diadalmas, suhogóáramú béke; és oda, arra a messzi adriai szigetre, ahol egy júliusi estén, váratlanul, ott nyaraló kendős parasztasszonyok mélabús éneke tört rám (ott bújtak össze a parton és elnézitek a végtelen tengeri tarlón); ne kérdezzétek, hová szeretnék utazni, — én itt akarok maradni érzéseim féltett, örökszép tájain! FEHÉR Ferenc