Magyar Szó, 1960. május (17. évfolyam, 103-127. szám)

1960-05-01 / 103. szám

Vasárnap, 1960. V. 1., 8., 3. ----------------------------------------­MAGYAR SZÓ S. oldal ■ ■ Ünnepi beszélgetés Tito elnökkel A SZAKSZERVEZETEKRŐL, A JAVADALMAZÁSRÓL, A DEMOKRATIKUS VISZONYOKRÓL, A VÁLLALAT ÉS A KOMMUNA VISZONYÁRÓL, AZ V. KONGRESSZUS VILÁGVISSZHANGJÁRÓL, A CSÚCSTALÁLKO­ZÓRÓL ÉS MÁJUSI EMLÉKEKRŐL (Folytatás a 2. oldalról) használtuk ezt az alkalmat, hogy megkérdezzük, mit üzen ebben a tekintetben a szak­­szervezeti tagoknak és akti­vistáknak. Az ilyen problémákról a leggyakrabban a szakszerve­zetek útján értesülök. Megle­hetősen nagy időt szentelek ennek az anyagnak a tanul­mányozására, mert ezek a problémák valóban rendkí­vül érdekelnek. Ha rossz példákra akadok, igyekszem megmondani véleményemet mindenütt, ahol lehetőség kí­nálkozik, leginkább a gyű­léseken. Minden lehetőséget felhasználok, hogy megmond­jam véleményemet erről is. A szakszervezetek dolga, hogy idejekorán jelezzék, mi­helyt valamilyen hátrányos jelenségről tudomást szerez­nek, és rögtön mozgósítsák a munkásokat az ilyen jelensé­gek kiküszöbölésére, anél­kül hogy bevárnák, hogy mi mit határozunk. A szakszer­vezeteknek erélyesen közbe kell lépniök, főleg olyan ese­tekben, amikor a vállalatok­ban megsértik a munkások jogait. Ilyen esetekben min­dig figyelembe kell venniök, hogy mögöttük áll a népha­talom, mögöttük állnak tör­vényeink, és figyelembe kell venniök azt is, hogy kötele­e­sek minden esetben közbe­lépni, hogy megakadályozzák a hátrányos jelenségeket, te­kintet nélkül arra, hogy ki­ről van szó. Ugyanis az ilyen jelenségek nagy kárt okoz­nak, elégedetlenséget kelte­nek a munkások körében, és ezt később mások kihasznál­hatják. Igaz ugyan, hogy na­gyon kevés ilyen eset törté­nik, de mégis hátrányos ha­tással lehetnek a munkások magatartására, ha gyakrab­ban megismétlődnének. Arra kell törekednünk, ez a legfontosabb, hogy a mun­kaviszonnyal kapcsolatos min­den kérdésről maga a munka­közösség határozzon. Ha nap­lopó van a munkaközösség­ben, ha valaki nem akar dolgozni, majd a munkakö­zösség eltávolítja. Mint már említettem, mind­ebben tulajdonképpen a ter­melési viszonyok lényegbeli megváltozása tükröződik. A munkás egyre jobban tudja, hogy már nincs bérviszony­ban, hanem szabad termelő. Ezért egészen másként viszo­nyul a társadalomhoz is. Most már nemcsak a terme­lés függ tőle, hanem életszín­vonalának emelkedése is. A termelők kölcsönös viszonya a vállalatokon belül is mind­inkább megváltozik. Egyre kevesebb a kedvezőtlen jelen­ség ezen a téren, és most tel­jesen véget vetünk az ilyen jelenségeknek. Ezentúl nem történhet meg, mint eddig, hogy az igazgató vagy vala­milyen más vállalatvezető pusztán személyi okokból tényleges szükséglet nélkül más munkahelyre helyez át, egy munkást, jobb munka­helyről rosszabb munkahely­re, hogy így kényszerítse a vállalat elhagyására. Az ilyen hátrányos eljárásoknak — ha ugyan még előfordul­nak valahol — teljesen meg kell szűnniök, mert ilyesmi nem létezhet olyan szocialis­ta rendszerben, mint a miénk. Megkértük Tito elnököt, hogy fejtse ki részletesebben nézeteit a vállalatok és a kommuna viszonyáról és a szakszervezetek ezzel kapcso­latos feladatáról. A VÁLLALAT ÉS A KOMMUNA VISZONYA A munkaközösségek és a kommuna viszonya nem fej­lődhet a szakszervezetek meg­kerülésével. Akadnak kom­munák, amelyek a vállalato­kat csak jövedelemforrásnak tekintik, és nem fordítanak gondot a munkaközösségek érdekeire. A szakszervezetek feladata, hogy m­eggátolják az ilyen jelenségeket és egy­re nagyobb joguk és lehető­ségük van, hogy ezt a sze­repüket betöltsék. Vélemé­nyem szerint a szakszerveze­tek a jövőben mind fonto­sabb szerepet töltenek be a kommunában, elsősorban a termelők tanácsainak együtt­működésével. Bizonyára em­lékeznek arra, hogy a mun­kásönigazgatás bevezetése al­kalmával olyan nézet is volt, hogy a munkástanácsok meg­alakulása után többé nem lesz szükség a szakszerveze­tekre. A gyakorlat viszont bebizonyította, hogy a szak­­szervezetek nemcsak nem fö­löslegesek, hanem jelentősé­gük és feladatkörük egyre na­gyobb. A szakszervezetek sze­repének a kommunában kü­lönösen akkor kell kidombo­rodnia, amikor a­ kommuna szervei megfeledkeznek ar­ról, hogy elsősorban a terme­lőkről kell gondoskodniuk. Megtörténik, hogy középüle­teket építenek, amelyekre nincs múlhatatlanul szükség és elhanyagolnak más szük­ségleteket. Ilyenkor a mun­kaközösségnek a szakszerve­zetek és a termelők tanácsa révén oda kell halniok, hogy az ilyen ügyeket helyesen rendezzék ém­i­kor az elő­teremtett eszközök felhasz­nálásáról határozunk, első­sorban a termelés és az élet­színvonal szükségleteit kell figyelembe vennünk. Nem szabad az eszközöket már­vánnyal borított monumentá­lis középületek építésére for­dítani. Ha a munkaközössé­gek később előteremtik a szükséges eszközöket és ha úgy látják, hogy szükség van az ilyen középületekre, ám építsék fel őket, de csak ak­kor, ha elérkezik az ideje. Elsősorban a termelésre és az életszintre kell gondot fordí­tani. Tito elnök ezután elmon­dotta, hogy éppen most ta­nulmányozza a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség Köz­ponti Tanácsa legutóbbi plé­numának anyagát és dicsérő­­leg szólt a szakszervezetek kezdeményezéséről a munká­sok szabad idejének felhasz­nálása tekintetében. A szabad idő felhasználásá­nak megszervezése tulajdon­képpen a munkások maga­sabb életszintjéért vívott harc szerves veze — mon­dotta Tito elnök. Ezután megkértük Tito el­nököt, mondjon néhány szót az alkotmány­törvények mó­dosításáról. Arra a megállapításra ju­tottunk — válaszolta Tito el­nök —, hogy módosítanunk kell alkotmányunkat. Rend­szerünk változásai és töké­letesedése révén sok törvé­nyünk és alkotmányunk több rendelkezése elavult. A gya­korlat már messze megelőzte őket. Ezért fejlődésünk mai fokozatával összhangban mó­dosítanunk kell egész alkot­mányunkat. Ezzel kapcsolat­ban azt is meg akarom em­líteni, hogy új himnusz kell, mert a mai már nem alkal­mas. A Szocialista Szövetség ötö­dik kongresszusán részt vett külföldi küldöttségek nagy érdeklődést tanúsítottak eddi­gi fejlődésünk és munkásön­igazgató szerveink tapaszta­lata iránt. Megkérdeztük Tito elnököt, hogyan értékeli ezt az érdeklődést és sok külföldi lap kedvező hangú megemlé­kezését munkásönigazgatási rendszerünk tízéves eredmé­nyeiről. NAGY AZ ÉRDEKLŐDÉS ÖNIGAZGATÁSI RENDSZERÜNK IRÁNT Tagadhatatlan tény — mon­dotta elnökünk —, hogy a világon mind több ember, el­sősorban az egyes országok haladó erői érdeklődnek ön­­igazgatási rendszerünk iránt. Amikor azt mondom, hogy ha­ladó erők, akkor nemcsak a munkásosztályra gondolok, hanem azoknak az országok­nak a haladó erőire is, ame­lyek csak most szabadultak fel a gyarmaturalom alól és elindultak a függetlenség út­ján, vagy pedig még harcol­nak függetlenségükért. Ezek az országok a gazdasági fej­lődés leggyorsabb és legalkal­masabb útját keresik, és e­­zért érdeklik tapasztalataink. Mi igen rövid idő alatt nagy gazdasági haladást értünk el és ezért sok ország számára a mi utunk látszik a legalkal­masabbnak. Fejlődésünk e­­gyes elemei, úgy látszik, el­sősorban azért elfogadhatók számukra, mert mi eddigi e­­redményeinket olyan demok­ratikus rendszer fejlesztésé­vel értük el, amely lehető­séget nyújt a legszélesebb kö­rű tömegek tömörítésére az ország alapvető gazdasági és társadalmi problémáinak meg­oldására. Mi természetesen senkinek sem kínáljuk és sen­kire sem kényszerítjük ta­pasztalatainkat, de készsége­sen megmutatjuk eredménye­inket mindazoknak, akiket ezek az eredmények érdekel­nek, és lehetőséget nyújtunk számukra, hogy felhasználják tapasztalatainkból mindazt, ami számukra megfelel. Ezután megkérdeztük Tito elnököt, mi a véleménye az ázsiai és afrikai országok munkásosztályának és szak­szervezetének tevékenységé­ről. Az ázsiai és afrikai népek, illetőleg szakszervezeti moz­galmaik többsége — válaszol­ta Tito elnök — nem kíván csatlakozni egy nemzetközi szakszervezeti központhoz sem. Teljesen függetlenek kí­vánnak maradni, hogy saját szükségleteiknek megfelele­­lően fejlődhessenek, mert úgy érzik, hogy például a szocialista Internacionálé kor­látozná szabad cselekvési le­hetőségüket, és olyasmit kény­szerítene rájuk, ami gátolná őket fejlődésükben. Másrészt ezek a szakszervezeti moz­galmak is bizalmatlanok a szocialista Internacionáléval szemben, mert egyes vezetői többé-kevésbé támogatták or­szágaik imperialista politiká­ját, és vajmi keveset törődtek a gyarmati népek érdekei­vel. Természetesen az ázsiai és afrikai országok szakszer­vezetei és munkásosztálya most meg akarja szüntetni ezeket a régi viszonyokat, és szakítani akar a hagyomá­nyokkal. Kölcsönös kapcsolat­ba kívánnak lépni egymással és valóban szabad szakszer­vezeteket akarnak teremte­ni. Megkértük Tito elnököt, hogy részletesebben kommentálja az újonnan felszabadult or­szágok hatását a világ szocia­lista erőinek fejlődésére és belső viszonyaira. Ez a hatás nagyon előnyös lehet — mondta Tito elnök —, és hatalmas arányban e­­rősbítheti a szocialista erő­ket, de természetesen csak akkor, ha elismerik az újon­nan felszabadult országoknak azt a jogát, hogy a nekik leg­megfelelőbb módon alkalmaz­zák a szocialista elveket és saját útjukon fejlődjenek. Senkinek, sem nekünk, sem bárki másnak nincs joga azt állítani, hogy csak ő képes építeni a szocializmust és az ő megoldásai a legjobbak. A Szocialista Szövetség kongresszusának nagy világ­visszhangjával kapcsolatban megkérdeztük Tito elnököt, mi a véleménye egyes szocia­lista országot!A sajtójában ez­zel kapcsolatban megjelent cikkekről, nem tekinti-e eze­ket a cikkeket kísérletnek ar­ra, hogy csökkentsék Jugo­szlávia szerepét és elszigetel­jék más országoktól. KINEK ÁRT KONGRESSZUSUNK MELLŐZÉSE Minket nem szigetelhet el senki — mondotta erre Ti­to elnök. — Azt hiszem, er­ről már meggyőződhettek a­­zok, akik ilyesmivel kísérle­teztek, vagy most kísérletez­nek. Ezt a Szocialista Szö­vetség kongresszusa is bebizo­nyította. Különösképpen nem szigetelhetnek el bennünket az afrikai és ázsiai népektől, mert ezek a népek meglehető­sen jól tudják, hogy kik va­gyunk és milyen politikát folytatunk. Sajnálatos, hogy ugyanakkor, amikor több mint 40 küldöttség vett részt önkéntesen, Ázsia, Afrika és Európa minden részéből a Szocialista Szövetség kong­resszusán, egyes kelet-euró­­(Folytatása a 4. oldalon) Ács József A K­. Internacionálé 188­­-ben Párizsban tartott első kongresszusán május 1-ét a munkásosztály nemzet­közi ünnepévé nyilvánította. 1890 május elsején világszerte ünnepségeket rendeztek, megem­ékeztek az 1886 évi chicagói vérengzésről, és a nyolcórás munkaidő bevezetését követelték. Nagy tüntetés volt Párizsban, Lyonban, Bécsben, Prágában, Brüsszelben, Bukarestben, Budapesten, Genfben, Stockholmban, Londonban, Barce­lonában. Nálunk az első tüntetéseket Ljubljanában, Zág­­rábban és Triesztben szervezték meg. Vajdaságban Szubo­­ti­án, Zrenyaninban, Pancsevón és Becsén voltak tünte­tések. Képünkön: A Népszavának — a magyarországi általá­nos munkáspárt központi közlönyének 1890. április 27-i száma. A lap ebben a számban felhívta a proletariátust, hogy május elsején szüntesse meg a munkát, nyilvánítsa ki osztályöntudatát és követelje a nyolcórás munkanap bevezetését. mmmmw - «тт ш. К,■ :: ««a­т ШШШШШШ 1Чј.чл:.»м fc; £›; К' Megkérdezték tőlem, hová szeretnék utazni. ... Oda, ahol most bácskai kis akácerdők ünnepi arany­füstje szálldos; bő karkosarakból bort, kalácsot rak szép szalvétákra sok asszonyi kéz és szőke paraszt­­fiucskák uj szandáljukban ürgére, gyíkra lesnek; oda, ahol most egy szerbiai öreg paraszt nézi a szőlős domboldalról egy útépítő tábor tarka ünnepi képét; mosolyog, bólong, tüzet ad taplójával és a szilvafák alkonyi sátra alatt hosszan lesem arcáról apám szót­­lan derűjét; oda utaznék, ahol most és mindörökké Vintgár és vize zu­hog, a mohos sziklafalak közt átleng az időtlen idő és karcsú pisztrángok játszanak majd halálom után is emlékeim lágy morzsáival; oda, ahol most Enver, a siptár barát járja a gracsanicai gesztenyeerdők zöld koszorúját kirándulóbottal a kéz­ben; épp leül a kolostor magasában, versbe kezd és sasszemével kutatja egy tűsarkú cipő virágfakasz­tó szökellését és kettőzik megfontolt lábanyomát; oda, ahol virágbaborult horvátországi lankák májusi ege alatt a nap felé nyúlnak ki ismét a letaposott mezei virágok menetelő katonabakancsom nyomán; és oda, abba az örökzöld tengeröbölbe, ahonnan egy soha vissza nem térő vitorlás remegő foltját lestem nyár­déli óráik árnyékrezzenéses csendjében és kis papír­­hajóim jutottak eszembe, és oda, a velenyei almafák tündéri tájaira, ahol egy napra kivirul a fiatal bányászhitvesek szorongó arca, mert az öröm kalácsmelegű, napfényes földi tárnáiban hangzik csak a sok komoly „sreéno”-köszöntés, és oda, Jablanica titokzatos tavára, odautaznék, ahol fe­hér nyájakat terelget a mélyben a diadalmas, suhogó­­áramú béke; és oda, arra a messzi adriai szigetre, ahol egy júliusi es­tén, váratlanul, ott nyaraló kendős parasztasszonyok mélabús éneke tört rám (ott bújtak össze a parton és elnézitek a végtelen tengeri tarlón); ne kérdezzétek, hová szeretnék utazni, — én itt akarok maradni érzéseim féltett, örökszép tájain! FEHÉR Ferenc

Next