Magyar Szó, 1964. december (21. évfolyam, 331-361. szám)
1964-12-01 / 331. szám
AWM________ A тај, a kefe és a rendőr *** El-«* PA . * • Pl - • . Egy madár szólt így minden reggel kitartó makacs■ággal, egyformán, szomorúan. Más nótát nem tudott, ezt ismételte hát szakadatlanul, bánatosan. Látni sohasem láttam, pedig tekintetemmel újra meg újra végigböngésztem a ház körül álló hallgatag, sötét fenyőket, ott, a felhők tőszomszédságában, a nagy, zordon hegyek ölén. Az erkélyen, terített asztalnál ülve, reggeliztünk. Tej, barna kenyér, vaj. A tejen ujjnyi vastag föl, várga, mint a régi arany. Hja, a szlovén tehenek, a hegyi legelők, a patakok kristálytiszta vize! És a kenyér! Barna, puha, ízes, illatos, a vajdasági kenyér iskolába járhat hozzá. Hát még a vaj! Benne van mindaz a sok illat, zamat,t üde frisseség, ami itt körülvesz. Az égig szökellő sziklák, az erdei tisztások csöndje, békéje, pázsitjának ringató puhasága, a locsogó-recsegő patak zsongása, a frissen kaszált széna illata, a rétek selyme, a fenyők sejtelmes csöndje. Hiába, ilyen vajat csak Szlovéniában lehet enni. Sehol másutt! Csak az itteni legelőkön, ■ búja hegyi réteken, az erdőszélek árnyékában élő, mindig a tiszta tehenek tejéből le- hét ilyen vajat köpülni. A reggeli után áhítatos figyelemmel, tiszteletteljes gondossággal csomagolom vissza sztaniol-burkába az aranysárga vajat, s ahogy elkészülök ezzel a munkával, kényelmesen hátradőlve olvasom a sztaniolra nyomtatott szöveget: Zrenjanin, Tejüzem. A felhők alján, a zordan hallgató sziklák tövében sok minden női. Fenyő, ciklámen, moha, áfonya, encián, szamóca, margaréta , de kefe nem. Ne vegye a kedves olvasó erőltetett, keresett szellemeskedésnek a fenti állítást, valóban így van: a szlovén alpok közt nem nő se ruhakefe, se cipőkefe. Márpedig a nyaralónak is szüksége van az említett iparcikkekre, s mivel a nyaraló feledékeny, természetes, hogy nem vitt magával se ruha- se cipőtisztító szerszámot. Le kellett hát ugrani Ljubljanába. A Ц Ittadó szerint értendő, ínért 905 méteres magasságból kellett alá — nem ugrani — ereszkedni a szlovének fővárosába. Amikor már kikerültünk a csúcsok, völgyek világából, s az útmenti fenyőket a távvezeték acéltornyai, a csendes hegyi házakat zúgó gyárak váltották föl — a nyaraló eltöprengett. Bizony, gazdag iparvidék ez, a technikai fejlődés magas fokán áll. Gyár gyár mellett, távvezeték távvezetékkel fut párhuzamosan és sző hálót a mindig zöld földek fölé. Mindenütt dolgoznak, csupa jó minőségű árut termelnek. Tehát jó kefét is. S a nyaraló egész úton hazafelé — mármint ideiglenes szabadságos hazája felé vezető úton — a keféket simogatta gondolatban. Finom, selymesen fénylő szálakból állt a ruhakefe, a cipőkefe meg kemény, merev sörték sűrű erdeje. Elvezet volt velük cipőt, ruhát tisztítani. Úgy szedték le a port, úgy takarították ki a ruhát, cipőt, hogy öröm volt nézni. Hiába — gondolta ismét magában a nyaraló —, nem bolhaköhögés a szlovének ipara! Gondolta, és egyik kefét is, a másikat is visszabújtatta nylonköpenyébe, s az átlátszó burkon keresztül a szlovén ipari civilizáció iránti teljes tisztelettel olvasta az egyik kefén is, a másikon is: Kefegyár, Becse. Odalép hát az első rendőrhöz és kéjjel megjátszva a bennszülöttet, ékes szlovén nyelven a cipők helyi orvosa iránt érdeklődik. A milicista — szép, szálasvállas fiatalember, akár a fenyők, amelyek között felnőtt !—készséggel magyaráz, magyaráz, de látja, hogy az érdeklődőnek sejtelme sincs róla, merre van ez az utca meg az az utca, magától értetődő szlovén előzékenységgel fölajánlja hát az idegennek, hogy elvezeti a legközelebbi cipészműhelyig. Neki is vágnak a kora reggeli sürgés-forgástól hangos városnak, miközben e sorok iróta ellágyulva állapítja meg: — Hiába, a szlovén előzékenység! ... Útközben, merő udvariasságból megkérdi a milicistát, gorenjskoi-e? — Ó, dehogy — legyint a fenyvesek alján fölcseperedett milicista —, messziről kerültem én ide! —, Messziről? mosolyog lekicsinylőleg a nyaralóvendég. — Ugyan, honnan meszsziről, hiszen egész Szlovéniában nincs messzi, kicsi ez az ország! — Hát nem is vagyok én szlovén! — mondja a nem is szlovén rendőr ékes, gorenskoi tájszólással. — Novi Sadról kerültem én ide nyolc évvel ezelőtt... Azért mégis szeretem a szlovéneket, s tapasztalati tényekre hivatkozva állítom: a szlovén vai a legízesebb. a szlovén kefe a legjobb. a szlovén rendőr a legudvariasabb e világon. BODRUS István —-E.- sorok. ■4rAia.-.kWytod.Nop -súlag szereti, nagyra tartja, tiszteli a szlovéneket. Teljes, zavartalan örömet érzett hát, amikor Kranjban kiszállt a hegyről érkezett buszból, kinyújtóztathatta lábát és gyönyörűséggel legeltethette szemét a hamisítatlan szlovén város hamisítatlan szlovén némán. Nyüzsgött, sietett, zsibongott a hamisítatlan kranji nép, s e sorok írósa elindult, hogy egy cipészt keressen. Sok a kő, a szikla odafönn a hegyeken, s bizony két hét alatt olyan ferdére kopott a szabadságát töltő nyaraló cipője sarka, hogy a pisai ferde torony is csak irigykedve nézett volna rá, ha látta volna. Új sarok kellett a cipőre meg jó erős patkó. S mindehhez egy suszter. Hol talál az ember egy idegen városban egy cipészt? Sehol. Vállaljon kockázatot a szövetkezet is Három igazgató a társastermelésről Ritkán adódik ilyen alkalom. Egyszerre három közismert szövetkezeti igazgatót láthattunk vendégül és foghattunk vallatóra. Itt járt nálunk Fabó Ábel, a kishegyesi, Gazsó Dezső, a topolyai és Roginer Sándor, a csantavéri szövetkezet igazgatója. Kíváncsiak voltunk, hogy az új intézkedések mennyire serkentik a társastermelést, megszüntetik-e az áringadozást, továbbá mennyire bírja egy-egy szövetkezet saját területén megszilárdítani az árakat és a termelést. Vajon ha kockázatot vállal, biztonságosabb lesz a társastermelés? Roginer Sándor szerint úgy alakul a helyzet, hogy a társastermelők jobban járnak. A szövetkezet nehezebb helyzetbe kerül s jól meg kell fontolnia, milyen vállalkozásokba bocsátkozik, milyen kockázatot vállal a társastenyésztésben. Akörül is vita alakult ki, hogy kivel érdemes kooperálni, csak azokkal-e, akik legalább 20—30 hízott jószágot adnak át a szövetkezetnek, vagy kisebbekkel is. Továbbá arról is beszélgetnek, hogy a társastenyésztőnek nemcsak a hizlalásban, hanem a takarmánytermesztésben is együtt kellene működnie a szövetkezettel. Csantavéren például tavaly csak 1300 vagon kukorica termett, holott a szövetkezetnek a kevert takarmányhoz legalább kétezer vagon kell, tehát a szövetkezetre hárul nemcsak az állati eredetű takarmány, hanem a kukorica beszerzése is. Márpedig az árak ingadoznak, a szövetkezet nem szavatolhatja az árat, mutatja ezt a legutóbbi vállalkozás is: nem vehették át a malacokat a megállapított 560 dináros áron a társastenyésztőktől, a piacon ugyanis 350-ért adták. Ha átvették volna, jó néhány milliót ráfizetnek, malaconként legalább 5000 dinárt. No meg a szövetkezetnek nincs férőhelye a gazdaságban, nem marad más hátra, mint felbontani a szerződést. Kishegyesen ezzel szemben Fabó Abel szerint jól végződött a malackooperáció, pedig minden társastenyésztő 510 dinárt kapott. Nem hagyják cserben a társastenyésztőket akkor sem, ha valamicskét ráfizetnek, hiszen hároméves szerződésük van. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem lesz kár belőle, mert ha malaconként vesztenek is ötezer dinárt, a prémiummal pótolják. A malacot ugyanis meghizlalják, a lekötött jószágért pedig kilónként 50 dinár prémiumot kapnak. Ezzel nyilván a szövetkezet is vállal kockázatot. A szövetkezet nem vásárolja derűre-borúra a kukoricát a földművestől, van sajátja is, így a 65—72 dináros kevert takarmányban a kukorica nem kerül többe 52—54 dinárnál, tehát olcsóbb, mint másutt. 8—10 dinárt elvon a prémiumból, a takarmánya ennyivel alacsonyabb a piaci árnál, de megéri, mert a társastenyésztők lekötik a jószágokat. És a szövetkezet a több jószágért több prémimot is kap. Ezzel a politikával a szövetkezet biztonságosabbá tette a sertéstenyésztést, noha a hízott jószág és a malac ára ingadozott a piacon. Az olcsóbb takarmánnyal és azzal, hogy átveszi a lekötött malacokat, s nem hagyja cserben a tenyésztőket, növeli a bizalmat. Kishegyesen egyébként a társastenyésztők is feltalálták magukat, fölözött tejet adnak a jószágnak. Ez jóval olcsóbb, mint a tejpor. A szövetkezet is igyekszik, hogy minél több fölözött tejet juttasson a tenyésztőnek, és elsajáttíttassa vele a tejes takarmány használatát. Ennek az állandó gondoskodásnak köszönhető például, hogy a tavalyi 6300 hízott sertés helyett az idén 8800-at adnak át, és 5125 malacot. Gazsó Dezső elmondta, hogy az áringadozást leginkább a szövetkezet érzi meg, pláne, ha milliókat fektetett be a vállalkozásokba, így jártak Topolyán a tojástermeléssel. De a sertéstenyésztéssel is megégetik néha az ujjakat. Szerinte az úgynevezett „kanyarban”, vagyis amikor mélyen van a hízott jószág ára, akkor ha a szövetkezet tartaná magát a szerződéshez, 20—30 milliós veszteség érné. Ebben egyébként a vágóhidak is ludasak. Ha például nagy a kínálat, akkor a szabadkai November 29. leértékeli a jószágot, sőt néha vissza is küldi. Amikor pedig hullámvölgyben vannak, akkor saját tehergépkocsijukon, szállítási költségek felszámolása nélkül viszik el. Némileg biztonságosabb lenne a tenyésztés, hizlalás, ha a szövetkezet és a vágóhidak tervszerűen tenyésztenék és szállítanák aáaázott oószágot. Beszéltek erről, de még semmi sem valósult meg belőle. Három igazgató beszélt a társastenyésztésről, s mindegyik a maga módján értékelte, helyesebben, a saját gyakorlatukból példálóztak. Összegezve, megállapíthatjuk, ha a szövetkezet is vállal kockázatot — akár olyan módon csinálja, mint a kishegyes, akár úgy, mint a csantavériek szándékoznak, hogy a takarmánytermesztésbe is bevonják a tenyésztőket, ez csupán a módszer kérdése — akkor biztonságos a társastenyésztés. Annyi bizonyos, hogy az a legeredményesebb társastermelési módszer, amely fokozza a bizalmat a szövetkezet iránt és több árut ad. p. E. Három igazgató járt szerkesztőségünkben, Fabó Abel kishegyes, Gazsó Dezső topolyai és Roginer Sándor csantavéri szövetkezeti igazgató Sokszor próbáltam már megírni a kikötőt, éppen ezt, talán a legnagyobbat, amelyet vártam, egy kicsit láttam it, nem nagyon. Megy a hajó a hosszú vizeken, csak ég, csak víz mindenfelé, és az ember már hetekkel előbb arról álmodik, hogy megveti a lábát valahol, és akkor majd nem himbálódzik a fogason a termosz, nem kell szétvetett karokkal feküdni az ágyon, nem kell a korlátba kapasz- Ikodni, ha a mindennapos sakkjátszma vagy kártyaparti felé imbolyogna. Az egy kicsit élet, hogy mindig a kikötőre várunk, de sohasem arra, amelyet éppen elérünk, az mindig idegen marad egy kicsit: az utcák, a házak, az emberek. Az emberek különösen. Nincsen kikötő. A gépek leállnak, az ember fülét ellepi a fájdalmas csönd, mert már megszokta, hogy dohog a motor, az is él, a motor is él, és amikor elhallgat, egy kicsit meghal, és félünk, hogy talán el sem indul majd, attól félünk. És jönnek az idegen emberek a hajóra. Idegen emberek? Hát a pincért, aki a reggelit tette elénk hónapokon át minden reggel, vajon a pincért ismerjük-e? És a tisztet, akivel boros esték egymásutánján együtt sóvárogtunk az ő asszonyáért, a mi asszonyunkért, idegen aszszonyokért, vajon a tisztet megismertük-e? Az utca mindenütt utca, házak kétfelől, autóbusz jár a közepén, trolibusz, autó, kocsi, de vajon igazán utca-e az utca mindenütt? Kétoldalt házak, a házakban öröm és szenvedés, születés és halál, vagy az sem, semmi, csak hogy reggel lesz és este lesz, az ablakokat kinyitják és becsukják. Az üveg átlátszó, de vajon azért van-e, hogy benézzünk idegen szobákba vagy, hogy ők nézzenek ki idegen miránk? És ha benézünk, látjuk-e a nevető örömöket belül és a könnyező bánatokat, a vajaskenyér vagy a kenyérhéj életet? Mit gondol a kuli, aki a riksa előtt lohol és kikötőben mi van a mosolya mögött? Az apja is, a nagyapja, az ükapja is, a gyerekei és az unokái. Tegnap fehér rizsát evett, az van mögötte, tegnapelőtt éhes volt, az van. Az is, hogy a fia majd nem üget a riksa előtt, azért liheg az apja, hogy ne ügessen. És az is, hogy mégis a riksa elé kerül a fiú, vagy katona lesz, vagy pap, vagy forradalmár, vagy koldus, vagy elgázolja egy gépkocsi, az van. Mosolyog a kövér kínai és hideg ananászszörpöt tesz elénk az asztalra. Miért mosolyog és honnan jött és mit csinál majd holnap, vagy tíz perc múlva, ha mi eltávoztunk már? És ki szedte le a pálmáról az ananászt és mit kívánt annak, aki majd elfogyasztja? Isten áldását, ördög átkát, vagy nem gondolt semmire, vagy mindenre gondolt? Sovány volt-e vagy kövér, öreg-e vagy fiatal? Karcsú leány volt talán, és a szerelemre gondolt, vagy bételrágó foghíjas öregasszony, aki pirosat köpött az ananász halomra és arra gondolt csak, hogy a vackán kinyújtózkodik majd. Nincsen kikötő. A moziban idegen férfi idegen aszszonyt csókol. Mi közöm hozzájuk? A szerelmi üzletben idegen lányok vesznek körül, ha akarom levetkőznek, ha akarom, szenvedélyt mutatnak, ha akarom, ha megfizetem és ha elhiszem nekik, szerelmet is. Kik ezek a lányok, akik átláthatatlan ruhát viselnek meztelenül is? Az öregasszonynak, aki kínálja őket, van-e leánya? És ha elmentünk, kiköpnek-e utánunk, lemosnak-e bennünket is a hipermangánnal, vagy csak vállat vonnak, vagy teával öblögetik le emlékünket, vagy pálinkával talán? Ezer ember, tízezer ember az utcákon, mind idegen. Ezer ház, tízezer ház az utca két oldalán, mind idegen. Tegnap kezet fogtam egy idegennel, este megöleltem egy idegent, éjszaka portut ittam egy idegennel és holnap elmegyek egy idegen hajón és holnapután idegen embereknek fogom elmesélni, hogy megismertem egy idegen várost, országot, embereket. Ez kínaiul beszél, gondolkozik, az japánul, amaz malájul, angolul, azért nem értem őket, és akiknek mesélek, magyarul beszélnek, gondolkoznak, olvasnak, azért nem értem őket, azért nem értenek. Most éppen itt, a kikötőben, az íróasztalom mellett, most éppen azt írom, hogy nincsen kikötő, itt ülök, de hegyeken járok, völgyekben járok és hallgatok és a tollam beszél és szól a rádió és nem hallom. Holnap indul a messzi hajó, elvisz, pedig nem is tudom, hogy hol jár, honnan jön, hová visz. Dohog a gép, olajjal etetik, nagyon éhes. Megy kikötőből kikötőbe és nem áll meg soha. Sohasem áll meg, és nincsen kikötő sehol — tízezer ember utazott velem a hajón, kétéves koromtól viszem őket magammal, amerre csak járok mindenfelé. Élő ismerősök járják velem a vizeket és halott ismerősök, és mindannyian együtt várjuk a kikötőt. — Csirio! — mondja a kapitány és fölemeli a poharát, ő sem áll meg soha, a kapitány, ő is a kikötőt keresi, ő is ismer tízezer embert, és ő sem ismer senkit. És a kikötőt sem találja meg. Nem lehet útleírást írni, mert út is tízezer van és a tízezer út, amelyet bejártunk, mind-mind járhatatlan. Majd a kikötőben, egyszer. De nincsen kikötő. GÁL László MAGYAR SZG 1064. «LOT. *», 3«, L