Magyar Szó, 1964. december (21. évfolyam, 331-361. szám)

1964-12-01 / 331. szám

A­­WM________ A тај, a kefe és a rendőr *** El-«* PA . * • Pl - • . Egy madár szólt így min­den reggel kitartó makacs­­■ággal, egyformán, szomorú­an. Más nótát nem tudott, ezt ismételte hát szakadatlanul, bánatosan. Látni sohasem láttam, pe­dig tekintetemmel újra meg újra végigböngésztem a ház körül álló hallgatag, sötét fenyőket, ott, a felhők tő­szomszédságában, a nagy, zordon hegyek ölén. Az erkélyen, terített asz­talnál ülve, reggeliztünk. Tej, barna kenyér, vaj. A tejen ujjnyi vastag föl, várga, mint a régi arany. Hja, a szlovén tehenek, a hegyi legelők, a patakok kristálytiszta vize! És a kenyér! Barna, puha, ízes, illatos, a vajdasági kenyér iskolába járhat hozzá. Hát még a­ vaj! Benne van mindaz a sok illat, zamat,t üde frisseség, ami itt körülvesz. Az égig szökellő sziklák, az erdei tisztások csöndje, békéje, pázsitjának ringató puhasága, a locsogó-recsegő patak zsongása, a frissen ka­szált széna illata, a rétek selyme, a fenyők sejtelmes csöndje. Hiába, ilyen vajat csak Szlovéniában lehet enni. Sehol másutt! Csak az itteni legelőkön, ■ búja hegyi réteken, az er­dőszélek árnyékában élő, min­dig a tiszta tehenek tej­éből le-­ hét ilyen vajat köpülni. A reggeli után áhítatos fi­gyelemmel, tiszteletteljes gon­dossággal csomagolom vissza sztaniol-burkába az aranysár­ga vajat, s ahogy elkészülök ezzel a munkával, kényelme­sen hátradőlve olvasom a sztaniolra nyomtatott szöve­­get: Zrenjanin, Tejüzem. A felhők alján, a zordan hallgató sziklák tövében sok minden női. Fenyő, ciklámen,­­ moha, áfonya, encián, szamóca, mar­garéta , de kefe nem. Ne vegye a kedves olvasó erőltetett, keresett szellemes­­kedésnek a fenti állítást, va­lóban így van: a szlovén al­pok közt nem nő se ruha­kefe, se cipőkefe. Márpedig a nyaralónak is szüksége van az említett iparcikkekre, s mivel a nya­raló feledékeny, természetes, hogy nem vitt magával se ruha- se cipőtisztító szer­számot. Le kellett hát ugrani Ljubljanába. A Ц Itt­adó szerint érten­dő, ínért 905 méteres magas­ságból kellett alá — nem ugrani — ereszkedni a szlo­vének fővárosába. Amikor már kikerültünk a csúcsok, völgyek világából, s az útmenti fenyőket a táv­vezeték acéltornyai, a csen­des hegyi házakat zúgó gyá­rak váltották föl — a nya­raló eltöprengett. Bizony, gazdag iparvidék ez, a technikai fejlődés ma­gas fokán áll. Gyár gyár mellett, távvezeték távveze­tékkel fut párhuzamosan és sző hálót a mindig zöld föl­dek fölé. Mindenütt dolgoz­nak, csupa jó minőségű árut termelnek. Tehát jó kefét is. S a nyaraló egész úton ha­zafelé — mármint ideiglenes szabadságos hazája felé ve­zető úton — a keféket simo­gatta gondolatban. Finom, selymesen fénylő szálakból állt a ruhakefe, a cipők­efe meg kemény, me­rev sörték sűrű erdeje. Elvezet volt velük cipőt, ruhát tisztítani. Úgy szedték le a port, úgy takarították ki a ruhát, ci­pőt, hogy öröm volt nézni. Hiába — gondolta ismét magában a nyaraló —, nem bolhaköhögés a szlovének ipara! Gondolta, és egyik kefét is, a másikat is visszabújtat­­ta nylonköpenyébe, s az át­látszó burkon keresztül a szlovén ipari civilizáció irán­ti teljes tisztelettel olvasta az egyik kefén is, a másikon is: Kefegyár, Becse. Odalép hát az első rendőr­höz és kéjjel megjátszva a bennszülöttet, ékes szlovén nyelven a cipők helyi orvosa iránt érdeklődik. A milicista — szép, szálas­vállas fiatalember, akár a fenyők, amelyek között fel­nőtt !—­készséggel magyaráz, magyaráz, de látja, hogy az érdeklődőnek sejtelme sincs róla, merre van ez az utca meg az az utca, magától ér­tetődő szlovén előzékenység­gel fölajánlja hát az idegen­nek, hogy elvezeti a legköze­lebbi cipészműhelyig. Neki is vágnak a kora reg­geli sürgés-forgástól hangos városnak, miközben e sorok iróta ellágyulva állapítja meg: — Hiába, a szlovén előzé­kenység! ... Útközben, merő udvarias­ságból megkérdi a milicis­­tát, gorenjskoi-e? — Ó, dehogy — legyint a fenyvesek alján fölcsepere­dett milicista —, messziről kerültem én ide! —, Messziről? mosolyog lekicsinylőleg a nyaralóven­dég. — Ugyan, honnan mesz­sziről, hiszen egész Szlové­niában nincs messzi, kicsi ez az ország! — Hát nem is vagyok én szlovén! — mondja a nem is szlovén rendőr ékes, go­­ren­skoi tájszólással. — No­vi Sadról kerültem én ide nyolc évvel ezelőtt... Azért mégis szeretem a szlovéneket, s tapasztalati tényekre hivatkozva állítom: a szlovén vai a legízesebb. a szlovén kefe a legjobb. a szlovén rendőr a legudvaria­sabb e világon. BODRU­S István —-E.- sorok. ■4rAia.-.kWytod.­Nop -súlag szereti, nagyra tartja, tiszteli a szlovéneket. Teljes, zavartalan örömet érzett hát, amikor Kranjban kiszállt a hegyről érkezett buszból, kinyújtóztathatta lá­bát és gyönyörűséggel legel­tethette szemét a hamisítat­lan szlovén város hamisítat­lan szlovén némán. Nyüzsgött, sietett, zsibon­gott a hamisítatlan kranji nép, s e sorok írósa elindult, hogy egy cipészt keressen. Sok a kő, a szikla odafönn a hegyeken, s bizony két hét alatt olyan ferdére kopott a szabadságát töltő nyaraló ci­pője sarka, hogy a pisai fer­de torony is csak irigykedve nézett volna rá, ha látta volna. Új sarok kellett a cipőre meg jó erős patkó. S mindehhez egy suszter. Hol talál az ember egy idegen városban egy cipészt? Sehol. Vállaljon kockázatot a szövetkezet is Három igazgató a társastermelésről Ritkán adódik ilyen alka­lom. Egyszerre három közis­mert szövetkezeti igazgatót láthattunk vendégül és fog­hattunk vallatóra. Itt járt nálunk Fabó Ábel, a kishe­­gyesi, Gazsó Dezső, a topolyai és Roginer Sándor, a csanta­­véri szövetkezet igazgatója. Kíváncsiak voltunk, hogy az új intézkedések mennyire serkentik a társastermelést, megszüntetik-e az áringado­zást, továbbá mennyire bírja egy-egy szövetkezet saját te­rületén megszilárdítani az árakat és a termelést. Vajon ha kockázatot vállal, bizton­ságosabb lesz a társasterme­lés? Roginer Sándor szerint úgy alakul a helyzet, hogy a társastermelők jobban járnak. A szövetkezet nehezebb hely­zetbe kerül s jól meg kell fontolnia, milyen vállalkozá­sokba bocsátkozik, milyen kockázatot vállal a társaste­nyésztésben. Akörül is vita alakult ki, hogy kivel érde­mes kooperálni, csak azok­­kal-e, akik legalább 20—30 hí­zott jószágot adnak át a szö­vetkezetnek, vagy kisebbekkel is. Továbbá arról is beszélget­nek, hogy a társastenyésztő­nek nemcsak a hizlalásban, hanem a takarmánytermesz­tésben is együtt kellene mű­ködnie a szövetkezettel. Csan­­tavéren például tavaly csak 1300 vagon kukorica termett, holott a szövetkezetnek a kevert takarmányhoz lega­lább kétezer vagon kell, te­hát a szövetkezetre hárul nemcsak az állati eredetű ta­karmány, hanem a kukorica beszerzése is. Márpedig az árak ingadoznak, a szövetke­zet nem szavatolhatja az árat, mutatja ezt a legutóbbi vállalkozás is: nem vehették át a malacokat a megállapí­tott 560 dináros áron a tár­sastenyésztőktől, a piacon ugyanis 350-ért adták. Ha át­vették volna, jó néhány mil­liót ráfizetnek, malaconként legalább 5000 dinárt. No meg a szövetkezetnek nincs férő­helye a gazdaságban, nem marad más hátra, mint fel­bontani a szerződést. Kishegyesen ezzel szemben Fabó Abel szerint jól végző­dött a malackooperáció, pe­dig minden társastenyésztő 510 dinárt kapott. Nem hagy­ják cserben a társastenyész­tőket akkor sem, ha vala­micskét ráfizetnek, hiszen há­roméves szerződésük van. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem lesz kár belőle, mert ha malaconként vesztenek is öt­ezer dinárt, a prémiummal pótolják. A malacot ugyanis meghizlalják, a lekötött jó­szágért pedig kilónként 50 di­nár prémiumot kapnak. Ez­zel nyilván a szövetkezet is vállal kockázatot. A szövetkezet nem vásárol­ja derűre-borúra a kukoricát a földművestől, van sajátja is, így a 65—72 dináros ke­vert takarmányban a kuko­rica nem kerül többe 52—54 dinárnál, tehát olcsóbb, mint másutt. 8—10 dinárt elvon a prémiumból, a takarmánya ennyivel alacsonyabb a pia­ci árnál, de megéri, mert a társastenyésztők lekötik a jószágokat. És a szövetkezet a több jószágért több prémi­­­mot is kap. Ezzel a politi­kával a szövetkezet bizton­ságosabbá tette a sertéste­nyésztést, noha a hízott jó­szág és a malac ára ingado­zott a piacon. Az olcsóbb ta­karmánnyal és azzal, hogy átveszi a lekötött malacokat, s nem hagyja cserben a te­nyésztőket, növeli a bizal­mat. Kishegyesen egyébként a társastenyésztők is felta­lálták magukat, fölözött te­jet adnak a jószágnak. Ez jóval olcsóbb, mint a tejpor. A szövetkezet is igyekszik, hogy minél több fölözött te­jet juttasson a tenyésztőnek, és elsajáttíttassa vele a te­jes takarmány használatát. Ennek az állandó gondosko­dásnak köszönhető például, hogy a tavalyi 6300 hízott sertés helyett az idén 8800-at adnak át, és 5125 malacot. Gazsó Dezső elmondta, hogy az áringadozást legin­kább a szövetkezet érzi meg, pláne, ha milliókat fektetett be a vállalkozásokba, így jártak Topolyán a tojásterme­léssel. De a sertéstenyész­téssel is megégetik néha az ujjakat. Szerinte az úgyne­vezett „kanyarban”, vagyis amikor mélyen van a hízott jószág ára, akkor ha a szö­vetkezet tartaná magát a szerződéshez, 20—30 milliós veszteség érné. Ebben egyéb­ként a vágóhidak is ludasak. Ha például nagy a kínálat, akkor a szabadkai Novem­ber 29. leértékeli a jószágot, sőt néha vissza is küldi. Ami­kor pedig hullámvölgyben vannak, akkor saját teher­gépkocsijukon, szállítási költ­ségek felszámolása nélkül vi­szik el. Némileg biztonságo­sabb lenne a tenyésztés, hiz­lalás, ha a szövetkezet és a vágóhidak tervszerűen te­nyésztenék és szállítanák a­­áaázott o­ószágot. Beszéltek er­ről, de még semmi sem va­lósult meg belőle. Három igazgató beszélt a társastenyésztésről, s mind­egyik a maga módján érté­kelte, helyesebben, a saját gyakorlatukból példálóztak. Összegezve, megállapíthatjuk, ha a szövetkezet is vállal kockázatot — akár olyan mó­don csinálja, mint a kishe­gyes­, akár úgy, mint a csan­­tavériek szándékoznak, hogy a takarmánytermesztésbe is bevonják a tenyésztőket, ez csupán a módszer kérdése — akkor biztonságos a társaste­nyésztés. Annyi bizonyos, hogy az a legeredményesebb társastermelési módszer, amely fokozza a bizalmat a szövetkezet iránt és több árut ad. p. E. Három igazgató járt szerkesztőségünkben, Fabó Abel kishegyes­, Gazsó Dezső topo­lyai és Roginer Sándor csantavéri szövetkezeti igazgató Sokszor próbáltam már megírni a kikötőt, éppen ezt, talán a legnagyobbat, amelyet vártam, egy kicsit láttam it, nem nagyon. Megy a hajó a hosszú vizeken, csak ég, csak víz mindenfelé, és az ember már hetekkel előbb ar­ról álmodik, hogy megveti a lábát valahol, és akkor majd nem himbálódzik a fogason a termosz, nem kell szétvetett karokkal feküdni az ágyon, nem kell a korlátba kapasz- Ikodni, ha a mindennapos sakkjátszma vagy kártyaparti felé imbolyogna. Az egy kicsit élet, hogy mindig a kikö­tőre várunk, de sohasem arra, amelyet éppen elérünk, az mindig idegen marad egy kicsit: az utcák, a házak, az emberek. Az emberek különösen. Nincsen kikötő. A gépek leállnak, az ember fülét el­lepi a fájdalmas csönd, mert már megszokta, hogy dohog a motor, az is él, a motor is él, és amikor elhallgat, egy kicsit meghal, és félünk, hogy talán el sem indul majd, attól félünk. És jönnek az idegen emberek a hajóra. Idegen embe­rek? Hát a pincért, aki a reggelit tette elénk hónapokon át minden reggel, vajon a pincért ismerjük-e? És a tisz­tet, akivel boros esték egymásutánján együtt sóvárog­tunk az ő asszonyáért, a mi asszonyunkért, idegen asz­­szonyokért, vajon a tisztet megismertük-e? Az utca min­denütt utca, házak kétfelől, autóbusz jár a közepén, tro­libusz, autó, kocsi, de vajon igazán utca-e az utca min­denütt? Kétoldalt házak, a házakban öröm és szenvedés, születés és halál, vagy az sem, semmi, csak hogy reggel lesz és este lesz, az ablakokat kinyitják és becsukják. Az üveg átlátszó, de vajon azért van-e, hogy benézzünk idegen szobákba vagy, hogy ők nézzenek ki idegen mi­ránk? És ha benézünk, látjuk-e a nevető örömöket belül és a könnyező bánatokat, a vajaskenyér vagy a kenyér­­héj életet? Mit gondol a kuli, aki a riksa előtt lohol és kikötőben mi van a mosolya mögött? Az apja is, a nagyapja, az ükapja is, a gyerekei és az unokái. Tegnap fehér rizsát evett, az van mögötte, tegnapelőtt éhes volt, az van. Az is, hogy a fia majd nem üget a riksa előtt, azért liheg az apja, hogy ne ügessen. És az is, hogy mégis a riksa elé kerül a fiú, vagy katona lesz, vagy pap, vagy forradal­már, vagy koldus, vagy elgázolja egy gépkocsi, az van. Mosolyog a kövér kínai és hideg ananászszörpöt tesz elénk az asztalra. Miért mosolyog és honnan jött és mit csinál majd holnap, vagy tíz perc múlva, ha mi eltávoz­tunk már? És ki szedte le a pálmáról az ananászt és mit kívánt annak, aki majd elfogyasztja? Isten áldását, ördög átkát, vagy nem gondolt semmire, vagy mindenre gon­dolt? Sovány volt-e vagy kövér, öreg-e vagy fiatal? Kar­csú leány volt talán, és a szerelemre gondolt, vagy bé­­telrágó foghíjas öregasszony, aki pirosat köpött az ana­nász halomra és arra gondolt csak, hogy a vackán ki­nyújtózkodik majd. Nincsen kikötő. A moziban idegen férfi idegen asz­­szonyt csókol. Mi közöm hozzájuk? A szerelmi üzletben idegen lányok vesznek körül, ha akarom levetkőznek, ha akarom, szenvedélyt mutatnak, ha akarom, ha megfize­tem és ha elhiszem nekik, szerelmet is. Kik ezek a lányok, akik átláthatatlan ruhát viselnek meztelenül is? Az öreg­asszonynak, aki kínálja őket, van-e leánya? És ha elmen­tünk, kiköpnek-e utánunk, lemosnak-e bennünket is a hipermangánnal, vagy csak vállat vonnak, vagy teával öblögetik le emlékünket, vagy pálinkával talán? Ezer ember, tízezer ember az utcákon, mind idegen. Ezer ház, tízezer ház az utca két oldalán, mind idegen. Tegnap kezet fogtam egy idegennel, este megöleltem egy idegent, éjszaka portut ittam egy idegennel és holnap el­megyek egy idegen hajón és holnapután idegen embe­reknek fogom elmesélni, hogy megismertem egy idegen várost, országot, embereket. Ez kínaiul beszél, gondolkozik, az japánul, amaz ma­lájul, angolul, azért nem értem őket, és akiknek mesé­lek, magyarul beszélnek, gondolkoznak, olvasnak, azért nem értem őket, azért nem értenek. Most éppen itt, a kikötőben, az íróasztalom mellett, most éppen­ azt írom, hogy nincsen kikötő, itt ülök, de hegyeken járok, völgyekben járok és hallgatok és a tol­lam beszél és szól a rádió és nem hallom. Holnap indul a messzi hajó, elvisz, pedig nem is tu­dom, hogy hol jár, honnan jön, hová visz. Dohog a gép, olajjal etetik, nagyon éhes. Megy kikötőből­ kikötőbe és nem áll meg soha. Sohasem áll meg, és nincsen kikötő sehol — tízezer ember utazott velem a hajón, kétéves ko­romtól viszem őket magammal, amerre csak járok min­denfelé. Élő ismerősök járják velem a vizeket és halott ismerősök, és mindannyian együtt várjuk a kikötőt. — Csirio! — mondja a kapitány és fölemeli a poharát, ő sem áll meg soha, a kapitány, ő is a kikötőt keresi, ő is ismer tízezer embert, és ő sem ismer senkit. És a ki­kötőt sem találja meg. Nem lehet útleírást írni, mert út is tízezer van és a tízezer út, amelyet bejártunk, mind-mind járhatatlan. Majd a kikötőben, egyszer. De nincsen kikötő. GÁL László MAGYAR SZG 1064. «LOT. *», 3«, L

Next