Magyar Szó, 1966. augusztus (23. évfolyam, 208-238. szám)

1966-08-01 / 208. szám

14. oldal limit a cenzúra töröl... Kegyetlenkedés és ostoba ötletek Vietnamban se Készpénzben minden kalandért Turisztika német módraA Dél-Vietnamból érkező tudósítások sok min­denről nem beszélhet­nek, ami a partizánharcok­ban a Mekong folyó deltájá­tól a 17. fok körüli demilita­­rizált övezetig történik, mert a cenzúra nem engedi. Az amerikai és saigoni katonai parancsnokság ismertetett közleményei mindig eltorzít­ják az igazi képet. A kissé szabadabb hangú riportok és leírások a cenzorok erős el­lenállásába ütköznek. Né­hány nappal ezelőtt egy hét- A kifosztott múzeum igazgatója a gyanús A panamai Nemzeti Nép­rajzi Múzeumot, ahol a ma­yuk kincseit őrizték, néhány héttel ezelőtt kifosztották. A merész tolvajok a régészeti leletek kitűnő ismerői lehet­tek, mert ahogy Alexandre Mendes, a múzeum igazgató­ja, közölte, mintegy 175 000 dollár értékű fegyvert és kincset vittek el. A rablás éppen két nappal egy bizottság látogatása előtt történt. A latin-amerikai ta­gokból álló bizottság feladata lett volna kiválasztani azo­kat a tárgyakat, amelyeket Mexikónak akartak kölcsön­adni. Mexikó ugyanis ez év végén Párizsban kiállítást nyit a mayuk kultúrájáról. Malraux francia miniszter személyesen járta be a kö­zép-amerikai államokat, hogy megszerezze az engedélyt a műkincsek „költöztetéséhez”. A nyomozók megállapítot­ták, hogy a tolvajok ponto­san éjfélkor törtek be az egyáltalán nem őrzött épü­letbe. Különleges villamos­géppel széttörték annak a hatalmas páncélszekrénynek a zárját, amelybe minden este elzárták az ékszereket: tíz gyöngysort, gyűrűket, arany- és ezüstkéseket, tőrö­ket, gerelyeket és tomahaw­­kokat. A múzeum egy má­sik osztályából a maga isten­szobrok tűntek el, de csak azok, amelyek aránylag kis terjedelműek. A leltár megvizsgálásakor kitűnt, hogy csak azok a mű­kincsek hiányoznak, amelyek a múzeum igazgatójának személyes tulajdonai voltak. Az igazgató egyben híres régész is, aki életének felét Közép-Amerika lelőhelyein töltötte, a maguk hagyatékát kutatva és kincseiket gyűjt­ve. Alexandre Mendes igaz­gató volt különben az egyet­len, aki szembeszállt a mű­kincsek elszállításának ter­vével. Nem megokolatlan te­hát az a gyanú, hogy az igaz­gató így akarta megakadá­lyozni tiltott kincseinek el­szállítását. De betiltották a saigoni rend­szer két lapját, mert vélet­lenül elmondtak néhány ada­tot bizonyos „tisztogató had­műveletekről”. Az igazságot sokszor csak Hanoiban vagy a felszabadí­tó hadsereg kezében levő te­rületeken mondják ki. Ezek a közlemények állati kegyet­lenkedésről beszélnek, a bűn­­telen lakosság borzalmas megkínzásáról a partizánok tartózkodási helyének fölfe­dezése céljából. GENGSZTER-STÍLUSBAN Háborúban sem szokásos embertelen módszereknek és eszközöknek a polgári lakos­ság elleni használatáról ér­keznek hírek. Ide tartozik a stratégiai célpontoktól távol levő területek rendszeres bombázása és különféle vegy­szerek leszórása A szerek közvetlen hatásától vagy a mérgezett növények fogyasz­tásától ezer és ezer ártatlan ember pusztult már el. De nem lehet kifelejteni e mód­szerek közül a gengszter-stí­lusú emberrablásokat sem. A legutóbbi például Kambodzsa területén történt, a határ kö­zelében. Egy Pnom Penh-i közle­mény szerint öt amerikai helikopter nemrégiben ha­társértést követett el Swai Rieng körzetében. Közülük három a határtól mintegy 300 méternyire leereszkedett, és a belőlük kiszálló katonák embervadászatot rendeztek. Három földművest és egy asszonyt elfogtak, és a „ra­gadozó madarak” elvitték őket. BOMBA VAGY PIKK­ASZ? Saigonban működik a pszi­chológiai háborúnak egy kü­lönleges szolgálata, amely a felszabadító hadsereg kato­náinak erkölcsi erejét csök­kentő eszközök után kutat. E szolgálat mostanában heli­koptereket küld a felszaba­dító területek fölé, és hang­szórókon a küzdelem feladá­sára szólítják fel a Vietkong harcosait, vezetőik árulásáról beszélnek nekik, majd meg­ígérik a saigoni kormány nevében, hogy eddigi tevé­kenységükért bocsánatot nyernek. Az amerikai kongresszus egyik tagjának most az az ötlete támadt, hogy a Viet­kong harcosai babonásak, és sokkal jobban hat rájuk egy­­egy pikk ász, mint a bombák vagy egyéb meggyőző eszkö­zök. Amerikai lapok szerint egy gyár rögtön több tízezer kártyalapot nyomtatott és küldött a saigoni amerikai katonai parancsnokság cí­mére. Úgy hírlik, hogy az amerikaiak ezt az ostobasá­got is végigcsinálták.­egtalálhatók az északi szélesség 67. fokán, amint a pislogó napsü­tésben Alaszka fövenyén aranypor nyomait keresik. Tanzániában oroszlánlesen áll­nak (6840 márka), Cape Kennedyn a rakéták indulá­sát bámulják (2835 márka), Grönlandban kutyaszánon ro­hangálnak a jégmezőn (2761 márka), Jordániában­ beduin bőrsátorban alszanak teve­szőrmével betakarva (1350 márka). Szibériában a tajgát kutatják. Mexikóban a ma­yák templomait, de ott van­nak a Galapagosz-szigeteken, az Amazon őserdeiben, Tahi­tiban és Haitiben is. — így kezdődik a Der Spiegel című nyugatnémet hetilapban egy hosszú cikk a német turiszti­káról és turistákról meg az üzletről, amit az évi szabad­ságból csinálni lehet. Részle­tesen közöljük. — A felsoroltakat ők va­lódi német módra teszik, minden kalandjukat kész­pénzen vették a nyugatné­met turisztikai ügynöksé­gekben. Pedig ők még csak apró hullámai annak a tu­rista áradatnak, amely év­ről évre nő, és mind feltar­­tózhatatlanabbul ömlik át a Szövetségi Köztársaság ha­tárain. MINDEN FÉL ÓRÁBAN INDUL EGY REPÜLŐGÉP Ez év márciusa és októbere között a német repülőterek­ről minden fél órában felszáll egy-egy napsugár után vágya­kozó germánokkal teli gép­ és megindul a Fekete-, a Vörös­vagy a Földközi-tenger felé, az Indiai vagy az Atlanti­­óceán felé, a Rhodosi, a Ba­­leár- vagy a Kanári-szigetek felé. Csak a spanyol Mallor­­ca-szigeten 25 000 ágyat, azaz 400 hotelt és 300 panziót fog­laltak le a német ügynökök.­­ A németek olyan mérték­ben fognak utazni, mint még soha — mondta közvetlenül a második világháború után dr. Karl Degner, Nyugat-Német­­ország legnagyobb idegenfor­galmi cégének, a Tourópá­­nak megalapítója, bár akko­riban a németek még csak abban az esetben utaztak, ha a büntetés elől szöktek, vagy ha csempésztek valamit. Tu­rista kevés volt, és igazán a szerencse fiának tarthatta magát, a­ki a megszállócsapa­toktól utazási és határátlé­pési engedélyt kapott. Az idén a nyugatnémet tu­risták menete húszmillió sze­mélyből áll. Ebből több mint tízmillió három hétre hagyja el hazáját, és hétmilliárd márkát visz magával. Repülő­gépre körülbelül hétszázez­ren szállnak, többen, mint amennyit 1955-ben a Luft­hansa összesen szállított. NAGYOBB HASZON, MINT A VOLKSWAGEN Némely déli országok szá­mára a német turisták be­­özönlése ugyanolyan jövedel­met jelent, mint Németország számára a Volkswagen kivi­tele. Spanyolország tavaly 350 millió márkát keresett a német turistákon, Olaszország pedig egymilliárd nyolcszáz milliót. És évről évre több or­szág fürdik a német márka áradatában. Legújabban a ke­let-európai országok, Skandi­návia és Kína a divatos tu­rista célpontok. Kivétel csu­pán Kelet-Németország, azt teljesen kizárták a turisták programjából. Az idény elején Ludwig Erhard kancellár elkesere­detten szólalt fel az utazá­sok ellen. Dühösen mondta, hogy „némelyeknek még Európa sem elég, hanem a világ más részeibe kíván­koznak. Visszatértük után persze a munkaidő alatt pi­henik ki a hoszú út fára­dalmait. És mi kénytelenek vagyunk fölemelt fizetések­kel pénzelni a drága szóra­kozást, mert takarékosság­ra már senki sem gondol”. A modern teutonok szöké­sében segédkezni nagyon ki­fizetődő foglalkozás. Az uta­zási irodák igyekeznek csök­kenteni a polgárok félelmét az ismeretlen környezettől, és meglepetés nélkül kalandokat szervezzek nekik, a külföld egzotikumára is rányomva a Made in Germany bélyeget. A Sehamon nevű ismert cég reklámja például így hang­zik: „Csak csomagoljon be, minden más a mi gondunk!” A többi turistairoda reklám­ja is azzal a céllal készül, hogy az átlagnémet bizonyta­lanságérzetét csökkentse. Mind hangsúlyozza, hogy az ő szervezésében semmiféle meglepetés sem érheti a turis­tákat. Így a német szemében a világ a turista társaságok szerves része lesz, játéktér a németek számára, méghozzá német felügyelet alatt. A Touropa ügyfelei „gond és panasz, sőt kockázat nélkül utazhatnak, mert „a Touropa és az egész világot behálózó összeköttetései a turisták ké­nyelmét szolgálják”. A nagyság szerint második turistatársaság „mindent elő­készít” a turisták számára. Dicséri útvezetőit, akik „értik az ország nyelvét is, de né­metül is megadnak minden felvilágosítást”. Még a kelet­afrikai Kenyában is talál a német turista „német tulaj­donban levő családi hotelt”. HÚSZI-HUSZONÖTMILLIÓ PROSPEKTUS­­ A csábító reklám sokba kerül." Húsz-hu­szonötmillió prospektusról van szó, és né­melyikük 300 oldalas. Ez a pa­pírhalmaz minden évben el­árasztja a Szövetségi Köztár­saság népét. Az utazási iro­dák reklám­költségeiből min­den egyes ügyfélre tíz-tizen­­két márka esik. A számítások szerint az idén kö­rülbelül hárommillió német köt szer­ződést az irodákkal, ami azt jelenti, hogy ezek harminc­millió márkát költenek rek­lámra. Ehhez még hozzá kell adni azt a százmillió márkát, amit a közlekedési, légiforgal­­mi, hajózási vállalatok, a ho­telek stb. adnak ki reklámra. Olyan tarka ez az üzlet­ág, mint a reklámozott ke­leti bazárok. Az utazási irodák száma nem ismere­tes, de azt állítják, hogy mintegy 1200 működik vagy önállóan vagy va­lamilyen nagyobb vál­lalat keretében. Az üz­letág tavalyi jövedelme el­érte az egymilliárd márkát, és az idén szeretnék a más­fél milliárdot megközelíte­ni. A forgalom egyharma­­da három vállalaton ke­resztül bonyolódik le, a Touropa, a Sc­arnow és a Hummel cég a legerőseb­bek. Egyesek már az ötvenes évek végén megsejtették a nagy üzletet, és felvásárol­ták a léglökéses gépek által kiszorított légcsavaros repü­lőgépeket. Igaz, hogy az ak­kor megalakult vállalatocs­­kák nagy része tönkrement, mert még igen kevés német turista vette őket igénybe, de ma már 22 légcsavaros gépből álló flotta működik, 1800 helyet kínálva az uta­soknak. Rendszeres légi járat fenntartására ugyan nincs jogunk, de a repülőgépek mégis pontos időközökben szállnak fel előre meghatá­rozott célok felé. Még kül­földi vállalatok is bekapcso­lódtak a német turisták szál­lításába. Az utasok egyne­gyedét ezek az érdekelt or­szágok állami vállalataihoz tartozó külföldi gépek veszik fel. A repülőt igénybe vevő át­lagos német polgár képét így határozták meg: még nincs harmincéves, valamelyik gazdasági vállalat tisztviselő­je, és legszívesebben Spa­nyolországba utazik. Hatszáz márkát költ el a szabadság ideje alatt, noha vonaton utazva csupán 290 márkájá­ba kerülnek az út és ellátás, ha pedig Jugoszláviába jön, akkor 264 márka is elég len­ne erre a célra. De hát csak minden tizedik elégszik meg 350 márka alatti szerződés­sel. A NÉMET TURISTA MINDIG ELÉGEDETLEN A német turista azonban mindig elégedetlen. Panasz­kodnak, hogy az utazási iro­da minden gondoskodása el­lenére sincs zavartalan sza­badság. Egy turista például így panaszkodik: „A repülő­­gép több mint száz utasa órákig várt Las Palmasban anélkül, hogy valaki is adott volna neki valamilyen felvi­lágosítást a Tenerifbe való továbbutazás módjára. Mi­kor végre megérkeztünk, észrevettük, hogy csomagja­ink lemaradtak. A bennszü­löttek sem voltak éppen ked­vesek. Erkélyünkre soha nem sütött nap, az étel pedig túl zsíros és fűszeres volt. A strand piszkos és csupa kő.” Sehol sem fenékig tejfel az élet! A külföldiek is észrevet­ték a németeknek ezt a tulajdonságát. Az ameri­kaiak Newsweek című he­tilapot meglepi a német nők viselkedése: „A kül­földön utazgatók közül legagresszívabb a „teuton nő"... Jugoszláviába a nyáron 75 000 magános nő érkezett... Egy amerikai lány felháborodva mondta nekünk: Visszataszító, ahogy ezek a buja német lányok a jugoszlávokra ve­tik magukat”. Gerhard Nöbl, egy német útirajzíró az Adriám „a né­met nő valódi bordélyházi hangulatát” figyelte meg. A mediterrán partokat úgy írja le, mint ahol „a pecsenyére sült állandóan félig ittas, szexuális kapcsolatra min­den pillanatban kész hús éli ki magát” A német nők kü­lönleges járásáról ír, a csí­pők táncáról és a lemeztele­nített keblek remegéséről. A német utazási irodák­nak, habár milliókat mozgat­nak meg, nincsenek saját re­pülőgépeik, hajóik vagy ho­teljeik. Csupán Touropának és a Schamownak vannak vasúti kocsijai, saját autóbu­szai és bérelt repülőgépei. Vannak különleges utazási irodák is a 14—20 évesek­ ré­szére. Ezekben az ifjúsági ügynökségekben leginkább fiatalok dolgoznak. A mün­cheni Klub-28 az idén való­színűleg 8000 fiatal nyaralá­sát szervezi meg Mallorcán és Angliában. A turistáknak több mint fele az utazási irodák és köz­lekedési vállalatok rémületé­re saját autóján akar utazni. „Szökés a tömegtől” — így hívják ezt a jelenséget, de biztosak benne, hogy nem­sokára a turisztikának ez a módja éppen olyan tömeges lesz és ugyanolyan üzletet is fog jelenteni, mint a többi.­­ (16) SZEMÉLYLEÍRÁS 15 PERCEN BELÜL Nagyon feltűnő viszont az a gyorsaság, amivel minden gyanút Oswaldra hárítot­tak és amellyel fülön csípték őt. Nehéz szabadulni az érzéstől: neki azt a szerepet osztották ki, hogy besétáljon a csapdába. Ezen a gyanún alapszik az a ko­mbináció, hogy előzetesen kapcsolatban állt Rubyval és Tippit rendőrrel. A Warren-bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az előzetes kapcsolat hitelt érdemlően nem bizonyítható. De a tettes villámgyors azo­nosítása Oswalddal természetellenesnek és illogikusnak hat. Kennedyt 12 óra 30 perc­kor lőtték le. 12 óra 45 perckor a rend­őrség rádión közölte a tettes megközelí­tően pontos személyleírását. 13 óra 16 perc­kor Tippit rendőr megállította Oswaldot, s minden jel szerint ő agyonlőtte a rend­őrt. Honnét ismerte a rendőrség a tettes sze­mélyleírását? A Warren-bizottság szerint minden valószínűség szerint az egyik szemtanú leírásából. Ez a tanú egy gőzfű­tésszerelő, a neve Howard L. Brennan. A bizottság egyik tagja a Life-nak adott nyi­latkozatában kijelentette, a vizsgálat tíz­hónapos időszakában Brennan volt a leg­fontosabb tanú. A „koronatanú” elmond­ta, hogy körülbelül 10 perccel előbb ért az Elm­streetre, mint az előkelőségek autó­karavánja. Rézsút átellenben a Tankönyv­raktára a parkban levő medence beton­peremére állt fel. A helyszíni szemle meg­állapította, hogy ez a pont körülbelül 120 lábnyira van légvonalban a Tankönyvrak­tár hatodik emeleti ablakától. Brennen el­mondotta, hogy az épület több ablakában látott embereket, s a hatodik emeleti ab­lakra többször is felpillantott. Hogy miért éppen oda bámészkodott azt nem indokol­ta, s nem is kérdezte meg tőle senki. Val­lomásából tudjuk, hogy a második dörre­nés után ismét felnézett és a hatodik eme­leti ablakban látta azt a bizonyos férfit, amint céloz és lő. „Úgy tűnt, hogy állt, a bal oldali ab­lakpárkányra támaszkodva bal kézzel fog­ta a jobb vállának vetett puskát és lőtt” —­ mondotta, majd így folytatta: „Azután le­eresztette a fegyvert, pár másodpercig még nézte az utcát, mintha meg akart vol­na győződni arról, hogy lövése célba ta­lált, azután eltűnt”. Arra a kérdésre, hogy jól megfigyelte-e a tettest, így válaszolt: „Jól megfigyelhettem, amikor odament az ablakhoz, majd amikor leült az ablak mö­gé. Ez az előtt volt még, hogy Kennedyék a ház elé értek volna. Csípőtől fölfelé meg tudtam őt figyelni. Amikor pedig lőtt, övtől fölfelé láttam.” DOBOZOK AZ ABLAKBAN Megfigyelését Brennan azon nyomban közölte a legközelebbi rendőrrel és pontos személyleírást adott a hatodik emeleti fér­firól. Eszerint az illető fehér ember, 20 és 30 év közötti hibátlan testű, sovány, 5 láb 15 inch magas, 160—170 font súlyú férfi. Az adatok kísértetiesen pontosak voltak: Oswald 24 éves volt, 5 láb 9 inch magas és 150 fontot nyomott. Ma szemta­núk is akadtak, akik láttak egy férfit a Tankönyvraktár hatodik emeleti ablaká­ban, de egyetlenegy sem tudta leírni őt. A legtöbben láttak kinyúlni az ablakból va­lami borszerűséget is, de egybehangzóan azt vallották, hogy Oswald szinte láthatat­lan volt. Ennek okát megleljük a Warren­­bizottság összefoglaló jelentésében ott, ahol az emeleti lőállás berendezését is­mertetik. „Oldalt az ablaknál egy doboz állt, s aki mögötte ült, jól láthatta az Elm­­streetet, de őt lentről nem lehetett látni. Az ablaktáblák félig nyitva voltak. A do­boz és az ablaktábla között másik három doboz volt elhelyezve úgy, hogy a rájuk tett puska a háztól távolodó autókaraván­ra szegeződött” — olvasható a jelentésben. A bizottság és a szemtanúk megállapí­tásai ellentmondanak Brennan megfigye­léseinek. A szerelő, aki erősen rézs­út és majdnem 40 méternyire állt az ablaktól, pontosan megadta egy férfi ma­gasságát, testsúlyát és más jellemző ada­tát, holott a szóban forgó férfi jóformán láthatatlan volt. De ez csak a kezdete a bonyodalmaknak. Abban a pillanatban, amikor a lövöldözés elkezdődött, egy fo­tóriporter éppen a Tankönyvraktár felső emeletéről csinált felvételt. Képén az ötödik emeleten két néger látható, s a ha­todik emeleti ablakban sötét hasáb alakú tárgyak vonják magukra a figyelmet. A négerek nyitott ablaknál állnak, könyö­kükkel a párkányra támaszkodnak, s ki­hajolva néznek az utcára. De senki sem tudta meghatározni e kép alapján sem a négerek magasságát, sem testsúlyát. Meg­jegyzendő az is, hogy a hatodik emeleti ablak szinte a padlóig ér, s Oswald nem állt, hanem térdelt vagy feküdt, márpedig ilyen testhelyzetben levő ember alkati jellemzőit lehetetlen meghatározni. S azt sem lehet elfogadni, hogy Oswaldot akkor nézte meg magának Brennan, amikor az a párkányhoz lépett és leült. A fényképek tanúsága szerint az ablakot szinte teljesen elbarikádozta a már említett három nagy alakú doboz. (Folytatjuk) _______даширк MAGYAR SZÓ Hétfő, 1966. aaguesfosil.

Next