Magyar Szó, 1968. december (25. évfolyam, 330-360. szám)

1968-12-01 / 330. szám

Vasárnap, 1968. dec. , MAGYAR SZÓ Pártánknak az első naptól kezdve a testvériség és egység volt a harci jelszava (Folytatás a 2. oldalról) szláv kormány a paritás el­vén alakuljon meg: nemzeti bizottság — menekült kor­mány, továbbá ilyen volt a jaltai értekezletnek az a ja­vaslata, hogy az AVNOJ-t az 1938-bra a királyi Jugo­szlávia szt­o­táljába bevá­lasztott képviselőkkel egé­szítsék ki. Az új népi hatalom azon­ban a reá gyakorolt nyo­mások ellenére egyre szilár­dabbá vált, és hála újabb harci és politikai győzelmei­nek, többé nem lehetett mel­lőzni. Az angol alsóházban Churchill ismert nyilatkoza­ta, népfelszabadító harcunk tényleges elismerését jelen­tette. Az új állam további nemzetközi érvényesülését, szuverenitásának és területi sérthetetlenségének megerő­sítését elősegítette azután a Főparancsnokságnak a Nem­zeti Felszabadító Bizottság által jóváhagyott megállapo­dása Sztálinnal arról, hogy a Vörös Hadsereg egységei 1944-ben Bulgáriából jugo­szláv területre léphetnek, hogy Délkelet-Szerbiában,­­Vajdaságban és Belgrádban közös hadműveleteket foly­tatnak a fasiszta erők ellen. E hadműveletekben, saját elvtársak, forradalmunk lényegéb­en kifejezésre jutott, hogy szer­ves kapcsolat van egyrészt minden nép és egész Jugo­szlávia munkásosztályának érdekei, másrészt minden egyes nép nemzeti érdekei között. Csak minden nép munkásosztályának vezető szerepe biztosíthatta a füg­getlenséget, egyenjogúságot és az önálló fejlődést és en­nek alapján a megbonthatat­lan testvériséget, egységet és a szoros összetartozást a szö­vetségi közösségen belül. Más szóval, a népek jogá­ért, a nemzetiségek érvé­nyesüléséért és mindenk­á­elvtársak, ez az évforduló arra is kötelez bennünket, hogy rö­viden visszapillantsunk a háború utáni fejlődésünkben megtett útra. Kötelességünk ez mindenekelőtt fiatal nemzedékünk iránt, amely fokozatosan átveszi törté­nelmi feladatát, és folytatja azt, amit mi megkezdtünk. Szükség van erre annál in­kább, mert az AVNOJ 25. évfordulóját akkor ünnepel­jük meg, amikor döntő erő­feszítéseket teszünk gazda­sági és társadalmi refor­munk végrehajtásáért, az önigazgatói szocialista társa­dalom kiépítéséért. A forradalom utáni első időszakban mindenekelőtt meg kellett szilárdítani a forradalom vívmányait, ren­dezni kellett a katonai és politikai erővel kivívott ha­talmat, és biztosítani anyagi alapját, mégpedig államosí­tással, földreformmal és egyéb intézkedésekkel. Mind­ezeknek a feladatoknak a végrehajtása óriási erőfeszí­téseket és nagyon sok le­mondást követelt, tekintet­tel öröklött gazdasági fej­letlenségünkre és a roppant nagy háborús pusztításra. Az 1947. év fontos for­dulópont Jugoszlávia szocia­lista fejlődésének útján. A népszkupsziia akkor hozta meg a nemzetgazdaság első ötéves fejlesztési tervét, és a dolgozók ezt elfogadták akcióprogramjuknak; soha nem látott lelkesedéssel fog­tak hozzá megvalósításához. Egész Jugoszlávia óriási épí­tő teleppé változott; új gyá­rak, vasútvonalak, villany­telepek épültek, új lakóte­lepek és háztömbök a dol­gozók számára és igen sok kérelmükre, a bolgár egysé­gek is részt vettek. Valamivel később elsősor­ban külpolitikai okokból, egyezmény jött létre az át­alakított menekült kormány­nyal és Subasictyal, a mene­kült kormány elnökével. A reakció szándékaival ellen­tétben ez az egyezmény meg­szilárdította az új Jugoszlávia nemzetközi helyzetét, és vég­ső fokon a népuralmat is. Ezzel még egy jelentős győ­zelmet arattunk. Az AVNOJ második ülés­szakának határozataiban a népfelszabadító mozgalom, az új néphatalom, és a Népfel­szabadító Hadsereg ereje ju­tott kifejezésre. Ezért az AVNOJ második ülésszaka fordulópont volt a népfel­szabadító felkelés fejlődésé­ben. Még inkább megerősítet­te a harcosoknak a végső győ­zelembe vetett hitét, döntő csapást mért a menekült kormánynak Draža Mihailo­­victyal folytatott üzelmeire, és megnehezítette a nyugati uralkodó köröknek hogy tá­mogassák a hazaárulókat. Az AVNOJ második ülés­szakán törvényerőt kapott népeinknek az az évszázados törekvése, hogy az egyenjogú­ népek közös államában él­jenek. Egy szabad fejlődéséért ví­vott harc alkotó része a munkásmozgalomnak, hala­dó forradalmi céljaiért folytatott harcával. Mert mint tapasztalataink is mu­tatták, a népek jogainak biztosítása nélkül a munkás­­mozgalom és munkásosztály céljai sem valósulhatnak meg és csakis ez az osztály képes arra, hogy biztosítsa és állandóan fejlessze a nemzeti érdekek szocialista tartalmát. Az így értelme­zett egyenjogúság egyúttal magában foglalja a proletár nemzetköziség elvéből adódó nemzetközi kötelezettségek következetes teljesítését is, épült városon és falun. Képtelenek lettünk volna országunkat kiragadni a nyomorból, elmaradottságból és függőségből, ha nem tesz­­szük a legnagyobb erőfeszí­téseket az iparosítás és vil­lamosítás, utóbb pedig a mezőgazdaság fejlesztése ér­dekében, hiszen mindez fel­tétele volt hazánkban a szo­cialista építés meggyorsítá­sának. Dolgozóink önként le­mondtak sok mindenről, és óriási erőfeszítéseket tettek azért is, mert abban az idő­ben váratlanul harcolniuk kellett a kivívott független­ség megóvása és szocialista fejlődési utunkon való jo­gunk megvédése végett. Forradalmunkban lefek­tettük a demokratikus szo­cialista társadalom alapjait, s forr­adalminnk jellege és törvényszerűségei, az ország újjáépítésének és tervszerű fejlesztésének első éveiben szerzett tapasztalataink alap­ján, de főleg abból a törek­vésünkből, hogy megleljük az önálló szocialista fejlődés nekünk leginkább megfele­lő útjait és formáit, megér­lelődött az a tudatunk, hogy meg kell valósítanunk Marx elgondolásait, azáltal, hogy a gyárak igazgatását átadjuk a munkásoknak, és olyan társadalmi-gazdasági rend­szert teremtünk, amelyben az önigazgatás milliók köz­vetlen gyakorlatává válik. Abból indultunk ki, nem az államgépezet, hanem csak a munkásosztály és a társa­dalmi termelőeszközök alap­ján társult dolgozóik lehetnek a szocialista építés alanyai. Azzal, hogy a vállalatok igazgatását átadtuk a mun­kaközösségeknek, megtettük az első lépéseket olyan tár­sadalmi és anyagi feltételek Hiszen csakis a munkásosz­tály — amely következete­sen harcol a népek jogainak teljes megvalósításáért — segítheti elő sikeresen és alkotó módon a nemzetközi munkásmozgalom fejlődését. Szocialista szövetségi kö­zösségünk szuverenitásának mély gyökerei vannak népi forradalmunkban. Népeink óriási áldozatokat hoztak és sok vért ontottak azért, hogy urai legyenek sorsuk­nak, maguk dönthessenek társadalmi-gazdasági fejlő­désük formáiról, ami nél­külözhetetlen feltétele an­nak, hogy más országokkal és népekkel egyenjogú ala­­­pon létrehozzák a legmesz­­szebbmenő kapcsolatokat és megteremtsék a legszélesebb együttműködést. A szabad­ságukért, a munkásosztály és minden békeszerető erő közös ellensége ellen vívott harcukban Jugoszlávia népei tettekben érvényesítették a proletár internacionalizmus elvét, és óriási mértékben hozzájárultak a fasizmus fe­letti győzelemhez és a tár­sadalmi haladást elősegítő nemzetközi erők erősítésé­hez. Népeinknek a szabadság­ra, függetlenségre és önálló fejlődésre irányuló törekvé­se, amelyből az új állam­nak szuverenitása kisarjadt, közös törekvés volt mind­azokkal a népekkel, amelyek a Hitler-ellenes koalícióban szövetkeztek. A szuverenitás, a területi sérthetetlenség és az egyenjogúság elveit már a háború folyamán lefektet­ték az ismert Atlanti-alap­okmányban. A második vi­lágháború befejezése, a fa­siszta tengelyhatalmak tel­jes összeomlása után ugyan­ezeket az elveket tovább fejlesztették az Egyesült Nemzetek Alapokmányában és azokat az egész nemzet­közi közösség magáévá tet­te. Ami a szocialista Jugo­szláviát illeti, politikájában következetes maradt ezekhez az elvekhez és az marad a­­ jövőben is. megteremtése felé, amelyek végleg útját állják a bürok­ratikus viszonyok tovább­fejlődésének és hazánkban lefektettük az önigazgatási rendszer fejlődésének alap­jait. Meggyőződésünk volt — és ezt a gyakorlat is igazolta —, hogy ez az útja a munkásosztály és minden dolgozó alkotó szerepe érvé­nyesülésének és egyben biz­tosítéka annak, hogy meg­valósulnak igazi érdekeik. Ebben egyben kifejezésre jutott folyamatosságában forradalmunk demokratikus és humánus jellege, mivel kezdettől fogva az ember állt előtérben és sohasem kere­kedett felül benne az a fel­fogás, hogy az ember érde­keit valamilyen „magasabb céloknak” kell alárendelni. MINDEN SZINTEN MEG-­­ NÖVEKEDETT A DOLGO­­­ZÓK BEFOLYÁSA­­ A HATÁROZÁSRA Társadalmunk anyagi alap­­­jának erősödésével párhuza-­­­mosan fejlődött az önigazga­tási rendszer és állandóan­ növekszik a dolgozók szere­pe a munkájának feltételei-­­ről és eredményeiről való­­ döntésben. Az értéktöbbletet­ termelő dolgozó egyre in­­­­kább maga dönt az érték­többlet felhasználásáról.­­ Minden lépés, amelyet a­­ munkaszervezetekben az ön-­­igazgatás anyagi erősödése­­ és döntési jogának kiterjesz­tése irányában tettünk, ki-­ fejlesztette a dolgozók kez-­­ deményezését és mind na­­­­gyobb érdekeltségét a ter­melés és elosztás kulcskér­déseinek megoldásában. Azáltal, ho­gy az önigazga­tási rendszer mindinkább felöleli a társadalmi élet minden területét és minden szinten megnövekedett a dolgozók befolyása a határo­zásra, a községtől a köztár­saságon át a föderációig, az önigazgatási rendszer mély gyökereket eresztett orszá­gunkban, dolgozóink milliói­nak mindennapos gyakorla­tává és sajátjává vált, és többé senki sem térítheti le őket erről az útról. Annak alapján, hogy az önigazgató szocializmusban általában a gazdaságban be­állott változásokkal össz­hangban a gazdasági szerve­zetek és a dolgozók dönte­nek a társadalmi fejlődés minden fontos kérdéséről, megváltozott és ehhez iga­zodott az egész társadalmi­­politikai rendszer. Ezzel le­hetőséget teremtettünk ah­hoz is, hogy a közvetlen ter­melőik ténylegesen részt ve­gyenek a politikai határo­zásban. A politikai szerkezetben állandóan történtek válto­zások már 1950 óta, külö­nösen pedig 1953 óta az új alkotmánytörvény meghoza­tala után, amikor a társa­dalmi önigazgatás elvét tör­vénybe iktattuk, mint tár­­sadalm­-politikai rendszerünk alapját. Azáltal, hogy a ter­melők tanácsának bevezeté­sével megerősítettük a társa­dalmi-politikai közösségek képviseleti testületeinek, a szkupszmáikmak helyzetét, a kommunáktól a köztársasá­gon át a föderációig, továbbá azzal, hogy a gazdaságot mentesítettük az állami szer­vek operatív és közvetlen be­avatkozásától, és a párt munkáját és a többi társa­dalmi-politikai szervezet te­vékenységét az új feltételek­hez és viszonylatokhoz al­kalmaztuk, erősödtek a de­mokratizálódás és a dezeta­­tizáció folyamatai. Ezzel megindult az állam jellegé­nek és szerepének döntő megváltozása. Az állam, ahelyett, hogy társadalom feletti erő lenne, egyre in­kább az önigazgatás alapján társult dolgozók eszközévé válik. Természetesen ez a folyama­t olyan mértékben válik valóra, amilyenben a szocializmus valósággá és szilárd társadalmi rendszer­ré fejlődik. Magától értetődik, hogy az önigazgatás fejlődése és a dezetatizáció nem volt za­vartalan. Kétségek támadtak iránta és ellenállásba is üt­között. Egyes időszakokban megtorpant az önigazgatás fejlődése, mert a bürokra­tikus és konzervatív erők különféle módon szembehe­lyezkedtek a demokratikus önigazgatáson alapuló szo­cializmus építésével­ Az el­lenállás különböző oldalaik­ról és különféle politikai fel­fogásból, szándékból és ér­dekből eredt, közös vonása volt a bizalmatlanság a mun­kásosztály és annak alkotó erejével szemben. A Kom­munista Szövetség, a mun­kásosztály politikai élgárdá­ja, sikerrel leküzdötte mind­ezeket ez ellen­állásoka­t és utat tört az új társadalmi szervezeti formák előtt, hogy társadalmi épületünk alapjá­tól a csúcsáig erősítse a tár­sult dolgozók befolyását a politikai döntésekre. A Kommunista Szövetség VIII. kongresszusa utáni gaz­da­sági és társadalmi reform­mal döntő csapást mértünk a bürokratikus és reakciós fel­fogásra, és elhárítottuk az (Folytatása a 4. oldalon) SZERVES KAPCSOLAT VAN MINDEN NÉP ÉS EGÉSZ JUGOSZLÁVIA MUNKÁSOSZTÁLYÁNAK ÉRDEKEI KÖZÖTT AZ ÖNIGAZGATÁS MILLIÓK KÖZVETLEN GYAKORLATÁVÁ VÁLIK Tito a jajcei és a banjalukai művelődési egyesület tagjainak gyűrűjében I Tito jajcei üzenetei A városka központjában bármerre nézel, hegyeket látsz. Közelebbről a vár­fal, a citadella néz rád, s innen kétpercnyi gyalog­lás után az ország és Eu­rópa legszebb vízesésében gyönyörködhetsz. De soha­sem tudod eldönteni ma­gadban, mi a szebb és a nagyszerűbb ebben a vá­roskában. Amivel a termé­szet ajándékozta meg, vagy pedig az, amit 1404, azaz alapítása óta az emberi el­me és kéz alkotott és épí­tett benne. És mindezt még tetézte az újabbkori törté­nelem nagy eseménye, a köztársaság születése. Jajce a köztársaságot jelenti. A szocialista társadalmi ren­det. Mindazt, amink van. Mindenekelőtt népeink és nemzetiségeink egységét, testvériségét. A csütörtöki és pénteki ünnepség igazolása és ko­ronája volt mindannak, amit az AVNOJ II. ülés­szaka 25 évvel ezelőtt megalapozott. Jajcét 25 évvel ezelőtt, a történelmi ülésszak nap­jaiban ellenség vette kö­rül: 50 fasiszta hadosztály garázdálkodott az új Ju­goszlávia földjén. Sok vért kellett hullatni, amíg ki­világlott az igazság: egye­dül Tito partizánjai har­colnak a fasizmus ellen, és 29 hónapos fegyveres harc van már mögöttük. Nem az ellenséget kellett erről meggyőzni, hanem éppen a szövetségeseket. És a vi­lág éppen ebből a kis vá­roskából értesült a való­ságról. És most, 25 év után új­ból ebből a kis városkából röppent világgá a hír: — A jajcei Jugoszlávia békét akar. — Minden országnak és népnek szabadságot, füg­getlenséget, szuverenitást, — A kis és nagy népek egyenjogúságát, — A társadalomépítés sa­játos útjának sérthetet­lenségét, — A vitás nemzetközi kérdések békés megoldá­sát, — Minden országgal és néppel egyenrangú együtt­működést. Jajce két üzenetet kül­dött a világnak: az elsőt 1943. november 29-én, a másodikat 1968. november 29-én. Mind a két üzenetet egy ember, hadvezér, politi­kus, államfő fogalmazta meg — Tito. SZERENCSÉS József 3. oldal

Next