Magyar Szó, 1969. július (26. évfolyam, 178-209. szám)

1969-07-01 / 178. szám

2. oldal A változó világ változó szokásai - A változó világ változó szokásai - A változó világ változó szokásai A Meztelen család Hollywood környéki fényűző villák egyi­kében él egy húsz meztelen fiatalemberből és leányból álló közösség, örök családnak nevezik magukat, s mindenüket megosztják egymás, közt. Testüket is lel­küket is. Fényűzően élnek, szabad szerelmet folytatnak, kábítószereket élveznek, lovat-zenét hallgatnak, olvas­nak és vég nélkül filozofál­jak. Ruhaneműt nem viselnek csak kivételes esetekben, amikor például bevásárolni mennek a „vadonba”, azaz az emberek közé. Minden­esetre erre ritkán kerül sor, mert mindazt, amire szük­ségük van megtalálják há­romszázezer dollárt érő, kas­télyszerű villájukban: az élelmet, italt, hasist, könyve­ket, zenét és természetesen a ■másik nemet is. A közönséges hippyktől el­térően ezek a szuperhippyk (csodák csodájára) tisztál­kodnak, s nem töltik idejü­ket tétlenül, hanem „alkot­nak”. Vagyonukat (vagy a kedves szülők vagyonát?) kö­zös kasszába helyezik, s eb­ből fedezik a havi 1200 dol­lár lakbért és a többi közös kiadást. Pénzhez úgy jutnak, hogy maguk készítette mű­tárgyakat, képeket, szobrokat árusítanak. — A jövő családjának modellje vagyunk — mondja David Samuels huszonnégy éves meztelen fiatalember, a család egyik alapítója. — Egy napon százával lesznek hoz­zánk hasonló családok, ma azonban még megbotránkoz­­nak, csodálkoznak rajtunk. Mivel nem találunk megér­tésre, sok nehézséggel küsz­ködünk, de az, amit teszünk, szükséges és hasznos a jö­vendő nemzedékei számá­ra. Egyáltalán nem könnyű dolog a család tagjává válni. — Minden tagunkra húsz visszautasított jelentkező van — mondja David Samuels. — Minden felvételről szava­zunk, de csak akkor vesz­­szük fel a jelöltet, ha mind­annyian beleegyeznek. A családfő szerint céljuk felszabadítani az emberi szel­lemet. — A közösség tagjait min­dennel ellátjuk, amire szük­ségük van: élelemmel, lakás­sal, szexszel. Ennek köszön­hetik, hogy minden energiá­jukat az alkotómunkára for­díthatják. Mindenki azt teszi, amihez kedve van, de mind­azt, amit alkotunk, a család közösen értékeli. Vélemé­nyünknek mindig egységes­nek kell lennie. Bernard Roiben huszonhét éves fiatalember, a másik családalapító ezt mondja: — Ami a szexuális életet illeti, egyetlen szabály az, hogy a leányok szabadok, s azzal töltik az éjszakát, aki­vel akarják. Általában ők választják partnereiket, de családunk minden férfitagjá­nak mindegyik leánnyal volt már kapcsolata. Feleségeink egyelőre fogamzásgátló tab­lettákat használnak, de leen­dő gyermekeink is közösek lesznek. A szabad szeretém­ igen fontos tényező csalá­dunkban. Minden kérdést megoldottunk ... Hogy éppen mindent-e, az majd elválik. A világ legfiatalabb házaspárja A 9 éves férj és 7 éves h­itvese már négy éve boldog házaséletet élnek A törökországi Anatólia hegyeiben levő Dá­­járbákárban lakik a világ legfiatalabb házaspár­ja Fáid és Száida. Már négy éve annak, hogy a kádi előtt örök hűséget esküdtek egymásnak, s még ma is kéz a kézben járják a falu utcáit, mindig van közös beszédté­májuk és nem mulasztanak el egyetlen percet sem, hogy együtt játsszanak. Az ifjú férj mindössze 9 éves, az „asszonyka” pedig a napok­ban tölti be a 7. évét. A korához képest magas, komoly és megfontolt férj oldalán, csak a Keleten ta­pasztalható, tökéletes meg­adással sétál ifjú hitvese, Fáid és Szaida unokatest­vérek, és a családi viszályt megelőzendő, a szülők aka­ratából „kötöttek házassá­got”. A gyerekházaspár szü­lei — két fivér — ugyanis egy nagy faáru- és asztalos­műhely tulajdonosai. Ami­kor Fáid, majd Szaida meg­született, felmerült az örö­kösödés problémája. A kis­lány apja attól tartott, hogy bátyjának fia lesz a törvé­nyes örökös, az egész va­gyon az övé lesz, és kislá­nyát kisemmizik. A két fivér soká töpren­gett, majd feleségük taná­csára kiokoskodták az egyet­len megoldást: az akkor 5 éves Fáid feleségül veszi a 3 éves Száidát, és így az egész vagyon a családban marad. Amikor a hodzsa meglátta a „fiatal párt" el­­tátotta a száját és igyeke­zett kibújni az esketési szer­tartás alól, de hosszas rá­beszélés után mégis ráállt az esketésre. A fiatal pár a szülők ha­tározata szerint összeköltö­zött, Szaida szülei egy szo­bát bocsátottak a rendelke­zésükre. Az ifjú férjről apó­sa gondoskodik, amíg képes lesz arra, hogy eltartsa ma­gát és feleségét. A fiatal „menyecske” már szorgal­masan készül a komoly há­zaséletre: főzni, mosni, va­salni tanul — egyelőre azon­ban minden reggel férjével együtt elmegy az iskolába. Egyesület a férfiak jogainak visszaállítására Egy munkanélküli amerikai pénzügyi szakértő és egy biztosítóintézeti ügynök a michigani Ann Ar­­borban egyesületet alapított az amerikai férfiak jo­gainak visszaszerzésére. Az egyesület tagjai remélik, hogy sikerül visszaállítaniuk a patriarchátust, s hely­reállítani a férfiak családfői tekintélyét. Kahlil Sam­ra az egyesület 38 éves elnöke, kijelentette, hogy az egyesület célja ellensúlyozni a legharciasabb nőegy­letek, köztük a Nők Országos Szervezetének és a Nők Felszabadítási Mozgalmának tevékenységét. Samra Az amerikai férfi bukása címmel könyvet is írt. A másik alapító tag, a biztosító ügynök elmondta, hogy feleségére annak ide­jén lenyűgöző hatást tett egy nőmozgalmi könyv, ő azonban még a házasság­­kötés előtt jobb belátásra, véleménye megváltoztatására bírta jövendőbelijét. Samráéknek egy 10 hóna­pos gyerekük van. Az asz­­szony, csak kivételes eset­ben vállalhat házon kívüli munkát, a feleség helye ugyanis odahaza, a gyerekek közt van. Samra úgy érzi, hogy az apának is többet kell tö­rődnie családjával, mint az amerikai átlagférfi teszi. A jelenlegi anyagias világban a férj még akkor sincs iga­zán otthon, amikor családja körében tartózkodik: vagy napi 16 órát dolgozik, vagy pedig a tévé műsorát nézi. Samra tanításának egyik sarkalatos tétele, hogy sok­kal kevesebb a részeg és a kiskorú bűnöző Olaszország­ban, Görögországban, Ja­pánban és Indiában, ahol még patriarchátus uralko­dik, és ahol valóban a férfi a család feje. Az új egyesület egyik leg­főbb célja megszabadítani az amerikai férfiakat a hát­rányosan megkülönböztető válásoktól, tarrtásdíj fizeté­sétől stb. Samra azt állítja, hogy a nőegyletek egy kis jóindulattal megegyezhetnek az új egyesülettel, amely nem kimondottan nőellenes. Ellenkezőleg: az egyesület tagjai nagy megbecsüléssel és tiszteletadással viseltet­nek a nők tevékenysége és szerepe iránt. (International Herald Tribune) D ^bemberrablások a­ mMvilAcpoutikában­ (9) Észak-Afrikában egyre válságosabb lett a helyzet. Miközben Franciaországban gyorsan megszűnt az érdeklődés Ben Bella és társainak sorsa iránt, Észak-Af­rikában ismét forrongtak a kedélyek. Franciaországot mindannyian elítélitek, a tüntető marokkóiak betörtek Franciaor­szág rabati nagykövetségébe; Burgiba köztársasági elnök követelte, hogy mi­előbb vonják ki a francia csapatokat Bi­­zerta kikötőből; Algériában és a hátor­szágban növekedett a bizonytalanság, lan­kadatlan hévvel dúlt a harc a szabadság­­harcosok és a francia katonák között, és az embertelenség már nem ismert ha­tárt. Ben Bella és társai éhségsztrájkba kezd­tek. A foglyok rádöbbentek, hogy örökké börtönben ülhetnek, ha nem védekeznek eredményesen. 1961 vége felé, miután két és fél évet töltöttek a Santéban, és majd két évet Aix-szigetén, úgy vélték, hogy szabadulásukért tenni kell valamit. Időközben Párizsban is egyre többen hangoztatták, hogy Algériában másfajta békét kell teremteni, mint amilyent a gyarmatosítók hirdettek. De Gaulle le­vonta a következtetést. Ben Bella és tár­sai számára azonban a börtön nemcsak megpróbáltatást jelentett: attól rettegtek, hogy a menekült kormány nélkülük eset­leg a nemzeti érdekekkel ellenkező megegye­zést köt Párizzsal. Ben Bella befolyása olyan nagy volt, hogy az új kormány politikusai, főleg Ferhat Abbasz, tehetet­lenek voltak nélküle, hiszen a fölszabadí­tási mozgalom tagjai nem hallgattak vol­na rájuk. Más megoldást nem látott a szabadulásra, mint az éhségsztrájkot. S a nemzetközi visszhang Algéria ügyét moz­dította előre Franciaország rovására. Ben Bella és társainak egészségi álla­pota november 14-ére annyira megromlott, hogy Hamburger egyetemi tanár, aki az igazságügyminisztérium utasítására meg­vizsgálta őket, javasolta, hogy a foglyo­kat­­azonnal szállítsák kórházba. A foglyok is és őrzőik is elutasították a javaslatot. Dr. Mitterov egyetemi tanár, a Szovjet Vöröskereszt elnöke, még ugyanaznap a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kér­te, hogy eszközölje ki az algériai politi­kusok szabadon bocsátásait. De Gaulle — szintén ugyanazon a napon — fogadta II. Hasszán marokkói király személyes meg­bízottját, aki átadta neki a király üzene­tét, mielőbb bocsássák szabadon Ben Bel­lát és társait. Brüsszelben a szabad szak­­szervezetek nemzetközi szövetsége hatá­rozatot hozott, amelynek értelmében fel­­szólítást intéztek a francia kormányhoz, hogy helyezzék szabadlábra a foglyokat. Ezzel egyidejűleg olyan hírek keltek szárnyra, hogy a menekült kormány nya­kas és kitartó álláspontja veszélyezteti a tervezett algériai—francia megbeszélése­ket. Párizs aggódni kezdett a foglyok egész­ségi állapota miatt. A kormány megértet­te, hogy nemcsak öt ember élete forog kockán. Belkaszem Krím, a menekült kor­mány elnökhelyettese, azzal tette nyoma­tékossá a foglyok szabadonbocsátására irá­nyuló követelést, hogy Ben Bella és tár­sai nélkül az algériai küldöttség nem áll szóba a franciákkal. Ben Bellát, Khidert és Aii Ahmedet akaratuk ellenére a gard­e-i kórházba szállították. A foglyok november 20-án végre abbahagyták az éhségsztrájkot. Nem fér kétség hozzá, hogy éhségsztrájkjukkal jelentős engedményeket csikartak ki a francia kormánytól a menekült kormány javára. Ben Bellát december 2-án a Meluntól 15 kilométernyire levő Aunoy kastélyba vit­ték. A kastély tízhektáros parkjában a foglyok szabadon mozoghattak. Párizs új meghatározást talált Ben Bella és tár­sainak francia tartózkodására: Franciaor­szág kényszervendégei... A forradalmár bukása Az egykori lázadók tehát — kényszer­ből bár — De Gaulle tábornok kormá­nyának „vendégei” voltak. A szélsőjobboldaliak és az algériai gyarmatosítók tiltakozni akartak, de mindhiába. Az idő és az események átgá­zoltak rajtuk. A francia kormány — hogy változik minden! — intézkedéseket hozott a szélsőségek ellen. A helyzet tehát va­lóban gyökeresen átalakult. Ben Bella és társai március 21-én ismét Rabatban voltak, ott, ahol a repülőgép­re vártak, hogy Tuniszba utazzanak, út­juk azonban akkor Algériába és a bör­tönbe vezetett. Belkaszem Krem üdvözölte őket, II. Hasszán király pedig március 22-ére fogadásra hívta meg őket. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Kedd, 1069. július 1. Szeretnek-e vagy szeretkeznek-e a svédek? Gerald V. Kuss írországi újságíró: Szeretnek-e a svédek, vagy csak szeretkeznek? címmel könyvet adott ki svédországi benyomásairól. A File Aktuellt című svéd lapban közölt ismertetés szerint az újság­író az alábbi megállapításokra jutott: Svédországban a roman­tikus szerelem teljesen kive­szett. Eltűnt valamikor az utóbbi harminc év folyamán, habár a második világháború végén, amikor először jártam Svédországban, némi nyoma még volt. Akkor még a nő erkölcsi magaslatán állt, szé­pen, rejtelmesen, elcsábítás­ra ösztönzően, magában hor­dozva mindazt, amiről egy fiatalember álmodik, vagy ami egy írót megihlethet. Időközben — úgy látszik — a nő lelépett a piedesztálról és levetkőzött, hogy végül védtelenül és fedetlen test­tel ugyan, de minkét lábá­val a földön, biztos talajon álljon meg. A mai svéd nő egyenrangú a férfival, men­tesült a nemi élettel kap­csolatos gátlásoktól és olyan karriert csinálhat, amilyen azelőtt kizárólag a férfi ki­váltsága volt. Az emancipáció azonban — úgy látszik — valamelyest a nőiesség rovására megy eb­ben az országban. Megnyil­vánul ez abban is, hogy a nőt mindj­obban foglalkoz­tatja saját munkája és az esetleges előléptetés lehető­sége. A család lassan háttér­be szorul, noha az anya munkája révén előnyösebb anyagi feltételek közé ke­rült. Ugyanakkor ez az új helyzet mintha feszültséget teremtene a férj és a feleség között. Mintha a férfit za­varná és egyben el is kese­rítené feleségének társadal­mi és anyagi sikere, mintha a férfi keserű szájízzel ven­né tudomásul a nő átalaku­lását. „Csakis ezzel a következ­tetéssel magyarázható, hogy a svéd férfiak udvariatlanok vagy közömböseik. Harminc évvel ezelőtt, amikor elő­ször jártam Svédországban szokatlan látvány volt, hogy egy nő áll e zsúfolt autó­buszban vagy villamosom. A férfiak siettek ajtót nyitni előtte, és az udvariasság szá­mos, apró jelével halmozták el. Ma ennek már hűlt he­lye." A svéd lányok arra pa­naszkodnak, hogy keveset jelentenek a férfiak számá­ra. Az ágyon kívül nem is érdeklődnek irántuk. Ha tényleg kiveszett a szerelem, kit hibáztassunk érte? A nőt-e, aki maga törekedett erre, vagy a férfit, aki mindennek láttán is tétlen maradt. És boldogabb-e az emancipált és szabad svéd nő, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt volt? Ingmar Bergmann filmjei nem ezt a benyomást keltik. Sok japán nő dolgozik Jóval kevesebbet keresnek, mint a férfiak A japán munkaügyi minisztérium adatai szerint ti­zenkét év alatt megkétszereződött a munkaviszonyban levő nők száma: nem egészen 5 millióról 9,64 millióra emelkedett. Az emelkedés meglepően nagy, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a munkaviszonyban levő férfiak száma ehhez képest csak 50 százalékkal növe­kedett. Az összes foglalkoztatottaknak azonban még így is csak egyharmada nő, háború utáni években a nagyméretű ipari fejlődés könnyítette meg a nők to­vábbi munkavállalását. Több világhírű japán termék, pél­dául a tranzisztoros rádiók és a fényképezőgépek nem hódították volna meg a vi­lágot, ha gyártásukban nem vállalnak oroszlánrészt a nők. Az algimnázium elvégzése után a lányok az iparban helyezkednek el, nagyérett­ségivel a hivatalokban, főis­kolai végzettséggel pedig többnyire a közoktatásban. Kezdetben legtöbb nő a kéz­műiparban, a textil-, köny­­nyű- és a finommechanikai üzemekben vállalt munkát. Mind többen kopogtattak az autógyárak és a villamos­­sági készülékeket gyártó üzemek ajtaján, sőt még a vasgyárakban és az acélmű­vekben is. Ez jórészt azzal magyarázható, hogy a mű­szaki újítások következté­ben egyszerűbbé vált a nagy és bonyolult gépek kezelése. Manapság már nem ritka je­lenség, hogy nők dolgoznak a hegesztőgépek és a kőzú­zók mellett. Korábban az volt a szo­kás, hogy a nők csak ideig­lenesen, férjhezmenésükig vállaltak munkát. Az 1967- ben munkaviszonyban volt nők átlagos munkakora 4,1 év volt, átlagos életkora pe­dig 29 év. A dolgozó nők 40 százaléka már férjnél volt. Természetesen még mindig sokan abbahagyják a mun­kát, amint férjhez mennek, de sokan tovább dolgoznak — anyagi okokból, mások pedig megszerették munka­helyüket. Többen újból mun­kát vállalnak, mihelyt a gye­rekek valamelyest felcsepe­rednek. A munkaerőhiány következtében a munkálatok különféle intézkedésekkel si­etnek a dolgozó nők segít­ségére, például napközi ott­honokat, csecsemőgondozókat létesítenek. Ezek az intézke­dések azonban korántsem rendezik véglegesen a dolgo­zó nők problémáit, hiszen nagyon nehéz feladat megáll­ni helyüket munkahelyükön és a családban is. Befejezésül még csak any­­nyit, hogy a nők havi átlag­­keresete 47,6 százalékkal ala­csonyabb, mint a férfiaké, s ez hatással van a nők tár­sadalmi helyzetére is. A világ más országaiban már nincse­nek ilyen nagy különbségek, valószínűleg nemsokára Ja­pán sem lesz kivétel. (Kjođo) A háború előtt ritkaság­­számba ment a dolgozó nő, most már azonban egész más a helyzet. A nők különösen a háború éveiben vállaltak tömegesen munkát, mert a férfiakat besorozták, s így nagy munkaerőhiány volt. A

Next