Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)
1969-08-01 / 210. szám
2. oldal Portugáliában minden lassan történik... Caetano óvatosan halad a reformok útján „Az újítások lassan járnak, ha gyorsan jönnének, nem lennének portugálok” — hangzik mostanában gyakran Portugáliában és aki ismeri ennek a népnek a jellemét, aligha kételkedik a megállapítás logikájában. Portugália új miniszterelnöke, Marcelo Caetano mindenesetre eszerint cselekszik. Caetano tudatosan hunyt szemet a bírálatok felett. Tudja, hogy minden elsietett lépés a jobboldali szkeptikusok — az egyedüli csoport, amelytől valóban félnie kell — malmára hajtaná a vizet, és egész reformrendszerének végrehajtását késleltetné, vagy felborítaná, meg kell várnia az őszi választásokat. Az Unitao Nacionál konzervatív szárnya, amely Caetano részéről veszélyeztetve érzi magát, megpróbálja menteni befolyását. A babonára hajlamos nép szívében Salazar-mítoszt igyekeznek kelteni. A 80 éves politikus személye körül ily módon legendák „keletkeznek”, amelyeket a Lisszabonba hívott dr. Huston Merritt szakorvos sem tudott szétoszlatni. — A beteg sohasem fogja többé visszanyerni munkaképességét. Fél oldala béna, és a bénulás kiterjed az agyra is. Caetano szélsőjobboldali ellenfelei mégis megkísérelték, hogy Salazart bekapcsolják a politikai játékba. Nyolcvanadik születésnapján Salazarnak a rádióban kellett beszélnie. Amikor ezt Caetano barátai meghallották, siettek a rádióüzenetet a televízióban közvetíteni, így született meg a kísérteties jelenet a súlyosan beteg emberrel, akit az orvostudomány nem hagyott meghalni. tíz Csak a lakosság százaléka szavazhat Gaetano ellenfelei nem azok az ellenzéki politikusok, akik az ország északi részében a második republikánus kongresszust tartották. Három napon át tartottak beszédeket, bírálták Salazar rendszerét, amelyet remélhetően hamarosan felváltanak Caetano reformjai. A kongresszuson részt vevők tehát meg akarták hosszabbítani az új kormánynak adott kíméleti időt (remélve, hogy maguk legális ellenzékké válhatnak). A taps, amellyel a tömeg a kongresszus után egy héttel az új embert, Marcelo Caetanót az ország liberális északi vidékén, Portóban fogadta, a miniszterelnököt megerősítette abban a meggyőződésében, hogy az aveirói ellenzék nem tehet számára veszélyes. A legnehezebb akadály, amelyen az ellenzék jelöltjeinek túl kell jutniuk, az éppúgy, mint korábban, a választási cenzus, amely a lakosságnak csupán 10 százalékát engedi az urnákhoz járulni. Aki választani akar, annak nemcsak olvasni és írni kell tudnia, hanem elsősorban meghatározott jövedelmének kell lennie. Ezenkívül a PIDE, a még ma is mindenható rendőrség cenzúrát gyakorol a választási jegyzék fölött. A szabad véleménynyilvánításra közvetlenül a választási harc előtt rendelkezésre álló rövid idő szintén a kormányzat malmára hajtja a vizet. A haladó katolikusok radikális balszárnya ez alkalommal még nem jelenthet veszélyt. Elsősorban jobban meg kell szervezkednie. De ha célját rövid idő alatt el is érné, a katonák gondoskodnak majd róla, hogy ne érvényesülhessen. Caetanónak azoktól kell óvakodnia, akik a katonáknak parancsolnak, továbbá a feudális birtokosoktól. És ez végeredményben a tábornoknak köszönheti tisztségét. Amikor Salazar beteg lett, a tábornokok olyan embert követeltek, akit a nemzet követhet, és aki nem kerül velük ellentétbe. Mi volt a katonaság követelése? Az Afrika-politikának és a demokrácia-ellenes vonal fenntartása. A konzervatívok még mindig erősek Mivel a tábornokok még ma sem hajlandók maguk kézbe venni a kormányt, és a közigazgatást kizárólag a szakemberekre bízzák, kénytelenek az egyetlen engedélyezett párttal, az Uniao Nacionallal (Nemzeti Unióval) együttműködni. Salazar minden ideológiájától régen megfosztott pártja még ma is az ország politikai központja. Caetano, aki egykor a párt szabályzatát megszerkesztette, s aki Salazar alatt egy ideig titkárként vezette is a pártot — még nincs abban a helyzetben, hogy a párttal rendelkezzék. Mindenesetre Salazar kormányzása idején Thomaz tengernagy államelnöknek kevés dolga volt. Reprezentált, iskolákat és kórházakat avatott fel, kiállításokat nyitott meg és megjelent a tengerentúlon is. Az államot Salazar vezette, Thomaz csak ma tekinthető tényleges államfőnek. Hogy valóban tényleges államfő, azt az is mutatja, hogy reformjai végrehajtása érdekében Caetano nem lát más utat, minthogy maga pályázzon az államelnöki tisztségre. Lisszabon szerkesztőségeiben és hivatali szobáiban számolnak azzal a lehetőséggel, hogy Caetano professzor két év múlva indul a választásokon. Maga Thomaz a jelek szerint vissza akar vonulni. Caetano tudja, hogyan kell megvívnia Salazar árnyékával. Salazarral továbbra is elhiteti, hogy ő a kormányfő. Valóban úgy látszik, hogy a fehér hajú aggastyán nem is érti, mi történt. Súlyos betegsége következményeinek felismerését megzavarta a második agyvérzés. Ilyenformán végig a múltban él, anélkül, hogy logikus vágyat érezne a jelen iránt. Mégis veszélyes állapot ez, válsággá fajulhat, ha Salazar egy napon mégis tudatára ébred a történteknek. Caetano elég óvatos, és reformterveit addig akarja az asztalfiókban őrizni, amíg valódi hatalomra nem tesz szert. Terveinek mégis van hatásuk. A külpolitikán máris érezhető. Portugália NATO-szövetségesei — elsősorban az Egyesült Államok — Caetano demokratikus kezdeményezésében lehetőséget látnak, hogy szorosabban fűzzék kapcsolataikat Lisszabonhoz. Mindenesetre a gazdasági és katonai segélyeket kezdik erőteljesebben és nyíltabban folyósítani. Caetano eredményes utazása Guineába, Angolába és Mozambikba, az a kijelentése, hogy nem a háború, hanem „kizárólag a béke teremtheti meg a gazdasági és társadalmi fejlődés alapfeltételeit”, újdonságot jelent a portugál Afrika politikájában. (Rheinischer Merkur) Caetano meg akarja szilárdítani helyzetét MAGYAR SZÓ Péntek, 1989. aug. I. Tűzvész a belvárosban szombaton 12-kor A rengeteg autó mind több gondot okoz Stockholmban is Szép látvány! Igazán elbűvölő, amit StockholmCity szombaton nyújt. Az egy-egy sávon közlekedő gépkocsisorok gyorsaságát sokkal könnyebb méterekben, mintsem kilométerekben kifejezni: az egész belváros el van torlaszolva. Párolog az aszfalt és a kipufogó gázokkal telített forró levegő reszket a házsorok között, ahol százszámra vánszorognak az autók, bennük a tömérdek, leizzadt, ideges emberrel. tomaták már tizenegy óra felé az utolsó helyig foglaltak. Ekkor elkezdődik a reménytelen, csigalassússágú keresgélés. De úgy látszik az autósokat valami gyógyíthatatlan optimizmus kerítette hatalmába, vagy még inkább egyfajta beteges rezignáció. Mert egyik szombat sem jobb az előzőnél. Nem kétséges, hogy sok embernek nyomós oka van rá, hogy magával vigye a kocsiját. De bizonyosan nem ezek teremtik a szombati poklot Stockholm egyik közlekedési főfelügyelője így nyilatkozott önről: — Köztudomású, hogy lehetetlenség az utcákért az egyre növekvő forgalomhoz idomítani. Lehetetlen helyzet állt elő és mi igyekszünk legjobb tudásunk szerint cselekedni. Elárulhatom, hogy amitől leginkább rettegünk, az egy esetleges tűzvész egy szombati napon. Valószínűleg odaveszne minden autó. Megnehezíti a helyzetet még a tünetem és a belátás hiánya is. Útkereszteződéseknél, például számtalan fennakadás keletkezik, a vezetők merevsége miatt. Más baj is van. Rómában például ismerik a módját, hogyan lehet kis területen mozogni és előrehaladni. A svédek még azt se tudják, miire szolgál az ütköző a gépjármű elején és hátulján, és egy világ omlik öszsze bennük, ha egy karcolás esik a kocsijukon — mondta a főfelügyelő. — Hiába prédikáltunk, senki sem hallgat ránk — folytatja. — Hiába kérjük évek óta, hogy az autósok szombatonként kerüljék a belvárost. De mindennek ellenére is elfogadhatatlan az ötlet, hogy Stockholmiból ki kell tiltani az autókat. Egyes szűk utcákat ellenben észszerű volna lezárni a forgalom еШ. A beszélgetés így folyt tovább: — Hálátlan dolog volna kitelepíteni a stockholmi forgalmat? — Nem ilyen súlyos a helyzet! A torlódások ellen, igaz, nem sokat tehetünk, de napi huszonkét órán át Azoknak, akiknek még mindig nincs annyi eszük, hogy ilyenkor ne autón menjenek a belvárosiba, le kell vonniuk a tanulságot: most és soha többé. A parkolóháziak és az útakadály nélkül közlekedhetünk. — Tesznek valamit, hogy enyhítsék a nyomást? — Az emberek a kényelmes, kollektív járművek mellett is inkább személyautón járnak. Behajtanak a városiba, megrekednek — mégsem unják meg. Most megkíséreljük bizonyos utcákra korlátozni a forgalmat. Így aztán a gyalogosok zavartalanabbul közlekedhetnek más utcákban. Azon dolgozunk, hogy a földalattikat és buszokat népszerűbbé tegyük. Majdnem nevetséges látná a félig üres földalattit, miközben az autók hosszú sorokban vesztegelnek. A parkolási díj felemelése nem a legdamokizetikusabb módja az autózás csökkentésének. Sokaiknak tényleg szükségük van gépkocsira és így is nehezen tudják fedezni a kiadásokat. — Azzal, hogy a gyárak, hivatalok ne ugyanabban az időben kezdjenek dolgozni, nem lehetne enyhíteni a helyzeten? — Megpróbáltunk hatni néhány nagyvállalatra és közintézményre, és el is értünk némi eredményt, de gyökeres változás nem állott be. — Ön is autóval jár be munkahelyére? — Nem, én hétköznap hozzá sem nyúlok a kocsimhoz. Különben, közel lakom munkahelyemhez, könnyen elsétálok odáig. Nem értem, miért ne gyalogolhatnának mások is legalább a legközelebbi megállóig, ennyi mozgásra amúgy is szüksége van mindenkinek. Az autósok saját érdeke, hogy ne használják kocsijukat állandóan. Nemcsak benzin ára miatt, hanem az üzemköltség miatt Az autóvezetéssel kapcsolatos, többrendbali kényelmetlenség és kiadás remélhetőleg előbb-utóbb rászoktatja az embereket a kollektív közlekedési eszközök használatára. De amíg jobb belátásra nem térnek, addig hadd autózzanak azok, akiknak szükségük van rá, és azok is, akik nem tudnak meglenni autózás nélkül — fejezte be nyilatkozatát a főfelügyelő. (Se) VILÁGPOLITIKÁBAN (6) Hasszán az eszközökben nem válogatva és fáradságot nem kímélve, uszította egymás ellen a baloldali pártokat, csoportokat, hogy egymás közötti torzsalkodásukban felőröljék erejüket. A rendőrség 1960- ban „összeesküvést leplezett le a szultán és a hercegek ellen”. Az alaposan előkészített, felsőbb parancsra történő „leleplezés” alkalmat adott a trónörökösnek a leplezetlen cselekvésre, következett a letartóztatások sorozata. Ben Barka a csodával határos módon elkerülte a letartóztatást, Párizsba menekült és a Rue Lauriston utcában bérelt lakást. Mohammed szultán 1960. február 26-án egy műtét után keletkezett szövődmények következtében meghalt. Hasszán trónörökös mozgósította a hadsereget és a rendőrséget, hogy meghiúsítson minden esetleges puccskísérletet, s elrendelte hogy a „rendszer ellenségeit” vessék börtönbe. Mahdi Ben Barkától tartott leginkább, a politikus azonban biztonságban, külföldön tartózkodott. A veszélyes ellenfelet tehát másképpen kellett ártalmatlanná tenni. Közölte hát vele, hogy visszatérhet Marokkóba, semmi bántódása nem esik, és szabadon részt vehet a a marokkói néppárt Casablancában tartandó második kongresszusán. Ben Barka visszatért Marokkóba. A nép a nemzet hőseként éltette, hívei hosszú gépkocsisorban kísérték autóját a Casablancáiba vezető úton. Egy veszélyes kanyarban azonban a titkosszolgálat kövekkel megrakott teherautója megelőzte kocsiját, mindinkább az út széle felé, a több száz méter mély szakadék peremére szorította. A gyilkossági kísérlet mégsem sikerült: Mahdi autója fölfordult ugyan, de nem zuhant a mélybe. Egy újabb merényletet nem volt tanácsos megkísérelni, a rendőrség ezért — felsőbb rendeletre, persze — „leleplezte” Mahdi összeesküvési kísérletét az uralkodóház ellen, s azonnal le akarta tartóztatni, de „Marokkó első számú ellensége” akkor már túljutott a határon. Távollétében halálra ítélték. II. Hasszán — ekkor már Marokkó királya — tudta, hogy külföldön nem akadályozhatja meg gyűlölt ellensége politikai tevékenységét, tehát mindenáron Marokkóba kellett csalogatni. 1965 márciusában Murai Ali menekült politikus útján tudatta vele, hogy tárgyalni kíván az amnesztiáról. A kísérlet kudarcba fulladt. Huari Bumedien 1965. június 19-én megbuktatta Ahmed Ben Bella algériai elnök kormányát, s Rabatban olyan hírek keltek szárnyra, hogy a baloldali mozgalmak Marokkóban is hasonló vállalkozásra készülnek. II. Hasszán és a mozgalom tagjai is tudták, hogy egy esetleges államcsíny csak akkor lehet sikeres, ha Ben Barka vezeti, mert tudása, szervezői képessége, s nem utolsósorban nagy népszerűsége nélkül az átállási kísérlet halálra van ítélve. A király kémei azt jelentették Párizsból, hogy Mahdi valóban sző ilyen terveket. Ben Barka sorsa ezzel megpecsételődött A marokkói belügyminiszter gyilkol A marokkói titkosszolgálat kapcsolatot teremtett a párizsi rendőrséggel, és — bár erre vonatkozó hiteles adatok egyelőre nem kerültek napvilágra — közösen kidolgozták Mahdi Ben Barka elhurcolásának tervét (Folytatjuk)