Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)

1969-08-03 / 212. szám

f 14. oldal MAGYAR SZÓ VasSmnap, 1960. ans. 3. Gondolatok a Rádióról* Saffer Pál (2)" A harcok és ellentmondások egyik forrása •as, hogy az Újvidéki Rádió kezdettől lógva L* eR?­sen bizonytalan jövedelemforrásokkal indult. (Bizonytalanságon a változékonyságot, az elvi meghatározatlanságot értem.) A nemzeti­ségi politika koncepciói és gyakorlata messze volt a maiaktól, és ez tükröződött a rádió P'w^elején* ^ legegyszerűbb és legkézenfek­vőbb megoldás, hogy a „Vajdasági Rádió” kap­ja meg a, vajdasági előfizetésből származó pénzt, gyakorlatban még ma is megvalósítha­­ta­tl­annak mutatkozik, nemhogy akkor.­ Ezek­ a pénzelési megoldások, amelyek az előfizetésből való részesedésből és a kisebbségi rádiónak szánt állami támogatásból tevődtek össze, az idők folyamán néhányszor megvál­toztak, és e változások eredményeként az Újvidéki Rádió egyre kedvezőtlenebb anyagi helyzetbe jutott. (Az állami dotációk a demok­­ratizációs folyamatokkal arányban csökkentek, de nem növekedtek ezzel arányban az előfize­tésből származó jövedelmek. Főképp a költsé­gek növekedésével nem volt arányban a jöve­delemnövekedés.) A pénzelés körüli bonyoda­lom, az örökös magyarázkodás, követelőzés, koldulás nemcsak a szüntelen bizonytalanság nyomasztó tényével hatott fékezően a műsor­­tevékenységre, hanem azzal is, hogy rengeteg erőt és időt vont el a műsoralkotástól — a ter­melőket elvonta a termeléstől. Hogy ez az állapot mennyire szakadatlan, azt mi sem bizo­nyítja jobban, mint az a tény, hogy most is, amikor ezeket a sorokat írom, a rádió vezető­ségének fő a feje, mert még nem tudja, hogy a májusi személyi jövedelmeket miből fogja kifizetni. Ennek ellenére a rádió dolgozói ál­landóan a műsor bővítésén, minőségi javítá­sán dolgoztak (például az M-stúdióbeli szín­padi tevékenység és az URN­-műsor bevezetése szintén ilyen kritikus időszakban történt). Volt azonban ennek a helyzetnek egy másik, politikai oldala is. Nem mindenki viszonyult (házon belül és házon kívül) az Újvidéki Rádió­hoz úgy, ahogyan az „írva vagyon”, példázva azt a közismert tényt, hogy a törvényhozói és kongresszusi dokumentumok nem vándorol­nak automatikusan az emberi fejekbe. Nem tekintette ezt a rádiót mindig és mindenki a Kommunista Szövetség nemzetiségi politikája egyik megtestesítőjének. Voltak olyanok, akik egyszerűen kirakatnak, valami szükséges rossz­nak tekintették — a nemzetiségi politikával együtt. Az ilyen felfogású körök tevékenysége abból állt, hogy valahányszor csökkent a nem­zetközi feszültség, nyomban az a gondolatuk támadt, hogy az Újvidéki Rádió ilyen for­mában fölösleges pénzkidobás, és megkísérel­ték a Belgrádi Rádió közvetítőállomásává vagy a külföldnek szánt híradóállomássá degradálni. (Ezeknek a felfogásoknak a gyöngyszeme az a Belgrádi Rádió egyes köreiből származó el­képzelés, amely szerint az Újvidéki Rádiónak csak néhány fordítót kellene tartania, akik le­fordítanák a Belgrádból készen kapott anya­got.) Tehát a műsoralkotáson kívül a munkakö­zösség vezetőinek és a legjobb újságíróknak erre is kellett ügyelniük, és állandóan min­denütt magyarázni kellett, hogy az Újvidéki Rádió nem ugyanaz, mint a Belgrádi Rádió idegen nyelvű híradása, magyarázni kellett, hogy nem „idegen nyelv” ez a négy nyelv, hogy ez nem a külföldnek szól és kell, hanem elsősorban magunknak és miattunk, annak el­lenére­, hogy a rádió alapítási okmányai e te­kintetben világosak és teljesen félreérthetetle­­nek voltak. Amit itt elmondtam, az nem lázálom, nem humoreszk és nem karikatúra. A rádió minden mai és volt vezető embere tanúsíthatja. Leg­feljebb tárgyi bizonyítékokkal lehetne nehezen bizonyítani, mert a kilincseléseknek és a kabi­netalkudozásoknak nem maradt írott nyoma. Ezeket a dolgokat most sem azért soroltam fel, hogy a múltat hánytorgassam, és valakinek a szemére vessem. A nemzetiségi politika mai gyakorlata nem az égből pottyant, hanem egy harccal egybekötött hosszú folyamat ered­ménye, amelyben lassan őrlődtek a maradék erők és felfogások. Az Újvidéki Rádió törté­nete része az általános harc történetének, és a haladó erők következetességének és szívóssá­gának köszönhető az, amit a munkaközösség az elmúlt húsz esztendő alatt teremtett. Ez pedig nem kevés sem mennyiség, sem minőség, sem hatás tekintetében. Mennyiségileg a­ be­­szédműsor annyi, mint egy napilap anyaga na­ponta (magyar nyelven, a többi nemzetiségi nyelveken kevesebb), minőség, előadás tekin­tetében jóval fölötte áll mindannak, amit a tartományban produkálnak( példa: a tiszta ma­gyar beszéd és ejtés egyetlen nyilvános for­rása), hatás tekintetében pedig a „példányszá­ma” nagyobb, mint valamennyi vajdasági napilapnak, hetilapnak és folyóiratnak együtt­véve. Ha tehát valaki komolyan akar a Radio problémáival foglalkozni politikai és szocioló­giai szempontból, akkor mindenekelőtt azt kell felfognia, hogy az, amit az első rádiós „gene­ráció” teremtett, valószínűleg „történelmi ma­ximum”, vagyis a legtöbb, amit az adott körül­mények között el lehetett érni (ezekbe a körül­­ményekbe beleszámítom az emberek képessé­geit "is), és, ami még fontosabb, hogy ez, amit ők teremtettek, örökség és alap. Az egyedüli lehető, amire a rádiószolgálat további fejlő­dését építeni lehet, és amely — épp ezért — objektíve kihat ennek a fejlődésnek az irá­nyára és iramára, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Sokan tették fel már a kérdést, hogy az Új­vidéki Rádió megtorpant-e fejlődésében. A vá­lasz erre a kérdésre nem lehet egyöntetű, mert akkor hazugság lenne. Ha a műsormennyiséget, ha a kivitelezés minőségét­­ és a sugárzott anyag szakszintjét tekintjük, akkor erre a kér­désre nemmel felelhetünk. De ha a rádiópropa­­ganda-expanzióját (mondhatnám jelenlétét), tekintjük, akkor már nem lehet a válasz ilyen határozott. Az Újvidéki Rádió műsor- és propaganda­expanziója, ha talán nem is torpant meg egé­szen, de egyre lassúbb fejlődést mutat 1956 óta. Hogy ezt a szintén képtelenségnek tűnő állítást elfogadhatóvá tegyem, ismételten és részletesebben meg kell magyaráznom az in­tézmény jelentőségét, illetve azt, hogy mit kell, hogy a kisebbségnek nyújtson a rádió műsora, és ezek szerint mi lett volna egy ex­panzív rádiótevékenység feladata. Nem akarok egészen szélsőséges példát ven­ni, illetve egészen kis nemzetiségi csoportot leírni, ahol a hiányok és deformációk is szél­sőségesek. Példaként veszem a legnagyobb vaj­dasági nemzetiségi csoport, a magyarok hely­zetét, és megkísérlem felsorolni azokat a nem­zeti (vagy nemzetiségi) kulturális intézménye­ket, amelyeknek híján vannak és amelyeknek pótlását a rádió végzi vagy végezhetné. — A nemzeti zenekultúrát ápoló valamennyi intézmény. — Az oktatási rendszer hiányzó intézményei ,különösen a szakoktatás hiánya — ha nem is intézményesítve). — A könyvkiadás hiányossága, amelyek ob­jektíve pótolhatatlanok, tekintve, hogy a be­hozatal sem segít, mert a magyarországi könyv­kiadásból a kor szellemi panorámájának szá­munkra legizgatóbb szövegei vagy kimarad­nak, vagy megcsonkítva jelennek meg. — A nemzetiségi státusból fakadó sajátos jo­gokkal és bajokkal való törődés. Ez különösen a központoktól távol eső elmaradottabb falusi környezetekre vonatkozik. (Ahol „nyelvi” ala­pon megjelenik a saját kisebbségi bürokrácia, amely épp áttételessége folytán primitívebb és undorítóbb, mint a „többségi” bürokrácia. A nemzetiségeknek pedig az általános jug­oszlá­­von kívül nincs külön nemzetiségi „antibioti­­kumuk” ez ellen a specifikus és kettős fertő­zés ellen. Hozzájuk, a kis környezetekbe sok­szor még azok a védőeszközök sem jutnak el tisztán, amelyek a többi polgárnak a rendelke­zésére állnak.) Itt a rádió hathatós közönség-, szolgálata sokat segíthetne. Ezt a meglevő elég­telen szolgálat sikere és népszerűsége bizo­nyítja. — A nyelvművelés fokozott szüksége és csök­kent lehetősége. (A nyelv archaizálódásának és romlásának fokozott veszélye, és a nyelvkul­­túra megfelelő intézményeinek mennyiségi, ka­pacitásbeli elégtelensége.) Bármennyire is nagyképűnek tűnik, de ki kell mondanom — évek hosszú sorának gyakorlati tapasztalatai alapján —, hogy az iskola mellett ma egyre inkább a rádió és a televízió az, amely egy nyelvgyakorlatot fenntartani és fejleszteni ké­pes. Ezt az állítást igazolni fogja bármelyik párhuzamos elemzés az észak-bácskai és dél­bácskai magyarok beszélt nyelvéről, szókincsé­ről stb. — Bármennyire is nemzetközi ma az úgyne­vezett szórakoztató ipar, a ponyva, félponyva, könnyű műfaj, jellegzetes, hogy megnyilvánu­lásait minden nemzet a maga módján éli meg, és az egyénhez túlnyomórészt nemzeti szűrőn át jutnak el (nem úgy, mint a „csúcskultúra” termékei, amelyek többé-kevésbé eredeti for­mában jutnak el a fogyasztóhoz. A nemzeti dallamkincsnek a szórakoztató zenében való felhasználása egyik érdekes eleme ennek a problémakörnek­. Így ott, ahol megvannak hozzá az átvevő és közvetítőszervek, a behoza­tal többé-kevésbé nemzeti veretőt kap (ha egyébbel nem, hát az interpretációval), és fel­szívódik a nemzeti gondolati áramkörbe. (Ka­baré- és operett-színpadok, szórakoztató együt­tesek, hanglemezkiadók, ponyvakiadók, éneke­sek, előadóművészek, konferansziék, diszk­­dzsokék stb.) Ehhez hozzá kell venni azt a nem kevésbé lehangoló kultúrpolitikai reali­tást is, hogy a „modern idők” a tömeghez nem az élkultúra termékei által jutnak el, és még csak nem is a saját kifejezési módjuk útján. (Drasztikus példa erre a két tv-filmsorozat, amelyek a nagyközönség előtt addig úgyszól­ván teljesen ismeretlen Faulkner és Gals­worthy nevét tették ismertté. Ebben a drasz­­tikumban külön nemzetiségi drasztikum az, hogy azok a polgárok, akik csak az anya­nyelvüket beszélik, még ebből a szellemi „ál­dásból” is kimaradtak.) — A nemzeti kulturális kör nem tekinthető teljesnek, bezárultnak, az öntudat nem telje­sedhet ki az egyének absztrahálásának, kiemel­kedésének, a modern mitológiának a lehetősége nélkül. Az eszménykép-teremtés (sztárok) le­hetősége, a kedvenceknek az „elérhetetlen­­elérhetőség” állapotában való tartása és azok majmolásának, utánzásának a lehetősége szin­tén a kulturális élet mai szükségletei közé tar­tozik, és — a finnyáskodó fintort nyugodtan elhagyhatja az olvasó — nem is a leghaszon­talanabbak közé. (A „Ben Quick-hisztéria” ugyanannak a kulturális érési folyamatnak a tünete, mint egy kiváló regény, függetlenül attól, hogy más környezetekben és más pólu­sokon jelentkeznek.­ Ez csak hozzávetőleges felsorolása volt azok­nak a funkcióknak és lehetőségeknek, amelyek­nek egy nemzetiség többé-kevésbé híján van, és amelyeket egy megfelelő rádióműsor és rá­dió-tevékenység (beleértve most már termé­szetesen a televíziót is) szintén „többé-kevés­bé” — de valahogy mégiscsak helyettesíthetne. Azzal, hogy az Újvidéki Rádió nemzetiségi műsorsémája nem változott, csak legfeljebb bővült valamivel, hogy egyre inkább fogyott a műsoron kívüli tevékenység (az utóbbi évek­ben ismét növekszik), a vajdasági nemzetisé­gek létfontosságú kulturális szükségletei ma­radtak kielégítetlenül. Lévén ez a helyzet leg­kevésbé a rádió munkaközösségének a bűne, mert a munkaközösség nagyjából megtette, ami erejéből tellett, a történelmi felelősséget azoknak ell majd valószínűleg vállalni érte, akik az utóbbi húsz esztendőben a vajdasági kulturális politikát irányították — tehát a nemzetiségek kulturális politikáját is — és nem tudták, vagy nem akarták észrevenni, hogy hol az alapteendő. Hogy nem véletlenről van szó, azt az Újvidéki Rádióval szembeni néha egé­szen érthetetlenül közömbös viszonyuláson kí­vül más hasonló vagy talán még kirívóbb pél­dák bizonyítják (például a szerb és a magyar művelődési egyesületek „egyesítése”, ami után vagy az egyik vagy a másik, vagy mind a ket­tő abbahagyta a munkát, és ami évtizedekre visszavetette a tömeges kulturális tevékenysé­get Vajdaságban), de sehol olyan plasztikusan, mint az Újvidéki Rádió esetében nem lehet kimutatni, hogy az ilyen viszonyulás a bürok­ratikus és etatista koncepcióknak a kultúrára való alkalmazásából eredt. Azon az alapon, hogy például a Dnevnik és a Fórum kiadók (csak azért veszem őket pél­dának, mert a rokon szakmából valók, bár a más tartományi intézményekkel való összeha­sonlítás sokkal drasztikusabb eredményeket ad­na) tartományi intézmények, a rádió pedig köztársasági (hivatalos alapítója a köztársasági végrehajtó tanács, igazgatóját a tartományi szervek javaslatára a köztársasági végrehajtó tanács nevezi ki), a tartományi politikai erők és szervek anyagi, politikai és káderpolitikai szempontból aránytalanul nagyobb figyelmet szenteltek a két említett, propagandisztikai ha­tás és lehetőségek tekintetében aránytalanul szerényebb intézménynek, mint a rádiónak. Ennek a fonák helyzetnek garmadával van tárgyi bizonyítéka, de hogy a dolog nem ma­radt csupán jogi-politikai vagy bürokratikus­­hierarchiai síkon, hanem, hogy úgy mondjam, tudattényezővé vált, azt mi sem bizonyítja job­ban, mint az a tény, hogy a húsz év alatt egyetlen tartományi politikai vezető sem tar­totta szükségesnek, hogy a rádió újságíróival vagy a rádióbeli kommunistákkal leüljön és megtárgyalja a rádió POLITIKAI problémáit. (Nem számítom ide azokat a látogatásokat, amikor a látogatók csak az igazgatói irodában tárgyaltak, sem azokat, amikor kiküldöttként a pártszervezet évi értekezletén Kenetteljesen megdicsérték a rádió dolgozóit.) Arról a hideglelős labdázásról, amely az anyagiak közül a rádióval folyt a köztársaság és a tartomány között (és amely egyik fő oka az Újvidéki Rádió mai helyzetének is, amelyet, ha nem lenne olyan szomorú, komikusnak is lehetne nevezni, de azoknak a mulasztásoknak is, amelyek az elmúlt húsz év alatt történtek); ezekről a hajszálfinom, de alapjában véve bor­­nírt, következményeikben sötét játékokról az Újvidéki Rádió számvevőségi könyvei, zárszám­adásai és igazgató bizottsági, tanácsülési jegy­zőkönyvei sokat mesélhetnek. Nem lehet elvi­tatni a mindenkori tartományi vezetőségek jó­indulatát a rádióval szemben, de ez a jóindulat főként csak akkor nyilvánult meg, ha segíteni kellett, a köztársasági vagy a szövetségi költ­ségvetéstől valamit kicsikarni — és csak na­gyon ritkán hatott el odáig, hogy a tartomány belenyúljon a saját pénztárába. De elég a múltból és az okokból. Beszéljünk inkább a következményekről, mert azt már mondtam, hogy a mulasztások nemcsak rádió­­szintűek, de most azt is akarom mondani, hogy nemcsak nyelvi, kulturális és nemcsak „nem­zetiségi” szintűek. A jugoszláviai magyarság a történelmi és földrajzi konstelláció folytán abban a helyzet­ben volt az elmúlt húsz esztendőben, hogy a magyar nemzet legnemesebb szabadságharcos, forradalmár hagyományainak legyen a letéte­ményese, őrzője és továbbfejlesztője, a jugo­szláv nemzetiségi politika és a jugoszláv de­mokratikus szocializmus mérhetetlen dicsősé­gére, egész társadalmunk hasznára. Az ilyen irányú öntudat fejlesztésére, az építő cselek­vések érlelésére, a haladó erők mindennemű ösztönzésére (természetesen nemcsak a magya­roknál — de emlékeztetek, őket vettük pél­dának) a rádió lehetett volna a legmegfelelőbb és leghatalmasabb eszköz. A nagy forradalmi virágzás, saját mulasztásaink miatt is, jóval kisebbre sikerült, mint amekkora lehetett vol­na. Arról, hogy a fejlődési lehetőségek elszalasz­tása milyen óriási szellemi károkat okozott a jugoszláviai magyaroknak, és hogy mekkora kár ez a társadalomnak, egy rendkívül érdekes szociográfiai tanulmányt lehetne írni. A konk­rét tünetekről a legtöbbet a tanügyi munká­saink beszélhetnének. Nem lehet tehát az Újvidéki Rádió és mű­sorainak sorsát sem a múltban, sem a jövőben elválasztani a vajdasági magyarság (a vajda­sági nemzetiségek) sorsától, nem lehet a nem­zetiségi rádió műsorkérdését csak nemzetiségi, csak rádió-kérdésnek tekinteni és egy munka­­közösségre bízni. Felmérni nem tudom, legfeljebb remélni hogy nem késő még, és hogy nem lenne szél­­malomharc, ha megpróbálnánk helyrehozni a hibákat és pótolni a hiányokat. Nagyon érdekes lehetne (valami bogarászó történésznek, nekem inkább szomorkás) meg­vizsgálni, hogyan vetülnek az elmondottak a rádió munkaközösségén belül, milyen viszo­nyulást teremtettek a műsorhoz és milyen lég­kört az egyes nemzeti szerkesztőségekben. Hogy azonban az, amit el akarok mondani, az ol­vasó tudatában megmaradjon a reális jelentő­ségében és nagyságában, hogy ne hipertrofá­­lódjon, kénytelen vagyok előbb felhívni a fi­gyelmet egy, a rádióval kapcsolatos, szinte pszichológiai természetű jelenségre. Arról van szó, hogy a rádióval (a „mi rá­diónkkal” és nem általában „a rádióval”) meg­jelenik az életünkben egy bizonyos meghatá­rozott értelemben a „negyedik dimenzió”, va­lami, ami a világról és tárgyairól alkotott sé­máinkba nem illik bele, konkrétan: valami, ami van és nincs egyidőben. Sok embernél ez egy különös, meneküléses jellegű viszonyulást vált ki, ami abban nyilvánul meg, hogy a jelen­ségnek a „tapintható” részére összpontosítják a figyelmüket, abba kapaszkodnak, hogy ne kelljen amazt, a megfoghatatlant végiggondol­ni. A rádió esetében ez abban nyilvánul meg, hogy a rádión mindenekelőtt a technikai be­rendezéseket értik, a stúdióberendezéseket, a rendkívül attraktív adót és az antennát — ami technikai szempontból nagyon helyes, de tár­sadalmi és politikai szempontból téves. Társadalmi és politikai szempontból a rádió, a műsor, a „negyedik dimenzió” és ennek a ténynek a tagadása vagy figyelmen kívül ha­gyása egyrészt a szellem állapotáról tanúsko­dik, másrészt súlyos mulasztásokat és defor­mációkat idéz elő. A viszonyulásoknak ebbe a kategóriájába tar­tozik az alkotók egy részének a viszolygása is attól, hogy tevékenységét teljesen a rádiónak szentelje. Ha nem is egészen pontosan, de itt is megközelítően arról van szó, hogy az illető a klasszikus fizika mércéivel mér, amely sze­rint az alkotásnak tartós, fizikailag mérhető dimenziói is kell hogy legyenek. (E tekintet­ben a határvonal valahol a hanglemeznél és a magnószalagnál van.) Az alkotásnak a tömeg­tudatban való kreálódása (és egyben kifeje­zésre jutása és tartósítása­ olyan dolog, ame­lyet a legtöbb alkotó, még ma is, legfeljebb megmosolyog. Mindezt még el kellett mondanom légkör­ként és keretként ahhoz, amit a rádió belső vi­szonyairól akarok mondani, mert a dolgok ösz­­szefüggnek, és együtt adják a realitást. Az elmúlt húsz év belső viszonyait vizsgálva a rádióban (és minden kulturális intézmény­ben) sok mindenre akadhat a kutató történész: összeütközésekre, kishitű megtorpanásokra, kö­vetkezetlenségekre, útvesztésekre, amelyeken, kisebb vagy nagyobb mértékben, a rádió min­den osztálya és minden dolgozója átesett. Számomra azonban, épp azért, mert ezek a jelenségek a demokráciáért folyó harcnak szin­te szabályos tünetei és kísérői voltak, nem ezek a legfigyelemreméltóbbak. Ami szerintem fontos, és ami, belső deformá­cióként a fejezet­ bevezetőben vázolt külső és általános konzervatív viszonyulások eredmé­nye, az a tech­nicizmus, amely az Újvidéki Rá­dióban nagyjából a munkaközösség műsoralko­tó része ellenére és annak ellenállása közepette fejlődött ki. Megkísérlem legalább megközelítően megfo­galmazni ennek a technicizmusnak a miben­létét, amelynek egyik megnyilvánulása az M- stúdió, a Fruska gora-i közvetítőállomás és az új szenttamási nagyadó, a rádió büszkeségei, mert, valamennyit a „saját erőivel” (nemcsak­ erejéből) építette fel. Az Újvidéki Rádióban a munkaközösségnek egy jelentős része már évek óta a rádió jó mű­ködésének fogalmán mindenekelőtt az adó­­berendezések kifogástalanságát érti, a sugárzás elektronikai mértékegységekben kifejezett ere­jét, a vétel zavartalanságát, és csak harmad­­sorban értik rajta a műsorkvalitásokat. Bizo­nyíték erre a rádió fejlesztésének tervei, a be­ruházási tervek, amelyekben a technikai szük­ségleteket rendszerint oldalakon át tárgyalják, a műsorfejlesztés szükségleteit pedig rendsze­rint elintézik néhány közhelyszerű mondattal. Itt meg kell mondani, hogy az utóbbi időben, főleg azóta, hogy a műsorosztályok konkrét kö­vetelésekkel álltak elő, a helyzet lassan válto­zik. Kezd már legalább verbálisan teret hódí­tani a műsor fontosságának elismerése. Az URH-műsorok bevezetése az első eset a rádió történetében­­— az alapítást kivéve —, hogy előbb volt a konkrét műsorkoncepció és igény, és aztán kreálták hozzá a technikai lehetősé­get. Az eszközök felhasználásában, a termelési költségek struktúrájában azonban semmi sem változott — minden műsorbővítés a műsorsze­­mélyzet rovására, többletmunkaként, önkéntes vállalásként, megtérítés nélkül történik —, ami világosan bizonyítja, hogy a „műsorközpontú” szemlélet győzelmétől még messze van a rá­dió. Az embernek gyakran az az érzése, hogy ez a technicizmus tulajdonkénpen reakció a műsor vonalán való „érvényesülés lehetetlenségére, hogy a munkaközösség ebben éli ki a másutt elfojtott alkotóerejét. Valószínűleg ebben is van valami. De ha tüzetesebben vizsgáljuk meg a jelen­séget (a technicizmust), és ha figyelembe vesz­­szük a szívósságát és tartósságát, akkor min­den ,,objektív nehézségek figyelembevételén” és pszichológiai magyarázkodáson túl kérlelhe­tetlenül elénk áll a tudatos politikai állásfog­lalás ténye. A feltevés, hogy a házban bizo­nyos erők tudatosan forszírozták a techniciz­­must, hogy sakkban tarthassák az egyébként többségben levő műsorkészítő személyzetet (te­hát a termelőket), hogy parírozzák az egyre erősödő demokratizációs törekvéseket, és hogy fékezzék azt, amitől a legjobban féltek (mert felfogni és áttekinteni minden következményé­ben nem­­voltak képesek), a teljes nemzetiségi műsorexpanziót és kibontakozást. Volt idő, amikor a rádió ellenállhatatlanul hasonlított egy kisdedóvóra, ahol a nemzetisé­gi kisdedek komoly felnőttek felügyelete alatt játszották a maguk kisded játékaikat. • A cikket a Hídból vettük át. (Vége következik) Ács József rajza Foszlányok Bogdánfi Sándor Aki a múltat nem tiszteli, a je­lent nem méltányolja, a jövőt nem látja, az vagy túlságosan öreg, vagy túlságosan fiatal. A gyerekek fakarddal szeretnek hadonászni, a felnőttek rakétával. • Az emberiség annyira beképzelt ma, hogy nádpálcával sem lehet önismeretre kényszeríteni. Ф Nincs olyan fodrász a világon, aki meg tudja rendszabályozni a borzas hajú ifjakat. Manapság a bukás csak akkor szégyen, ha felfelé bukik az ember. Ha a mese fölösleges az iroda­lomban, akkor a víz is fölösleges a csapban.• Emberek, szeressétek a könyvet, de ne csak a betétkönyvet.

Next