Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)
1969-08-03 / 212. szám
f 14. oldal MAGYAR SZÓ VasSmnap, 1960. ans. 3. Gondolatok a Rádióról* Saffer Pál (2)" A harcok és ellentmondások egyik forrása •as, hogy az Újvidéki Rádió kezdettől lógva L* eR?sen bizonytalan jövedelemforrásokkal indult. (Bizonytalanságon a változékonyságot, az elvi meghatározatlanságot értem.) A nemzetiségi politika koncepciói és gyakorlata messze volt a maiaktól, és ez tükröződött a rádió P'w^elején* ^ legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás, hogy a „Vajdasági Rádió” kapja meg a, vajdasági előfizetésből származó pénzt, gyakorlatban még ma is megvalósíthatatlannak mutatkozik, nemhogy akkor. Ezek a pénzelési megoldások, amelyek az előfizetésből való részesedésből és a kisebbségi rádiónak szánt állami támogatásból tevődtek össze, az idők folyamán néhányszor megváltoztak, és e változások eredményeként az Újvidéki Rádió egyre kedvezőtlenebb anyagi helyzetbe jutott. (Az állami dotációk a demokratizációs folyamatokkal arányban csökkentek, de nem növekedtek ezzel arányban az előfizetésből származó jövedelmek. Főképp a költségek növekedésével nem volt arányban a jövedelemnövekedés.) A pénzelés körüli bonyodalom, az örökös magyarázkodás, követelőzés, koldulás nemcsak a szüntelen bizonytalanság nyomasztó tényével hatott fékezően a műsortevékenységre, hanem azzal is, hogy rengeteg erőt és időt vont el a műsoralkotástól — a termelőket elvonta a termeléstől. Hogy ez az állapot mennyire szakadatlan, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy most is, amikor ezeket a sorokat írom, a rádió vezetőségének fő a feje, mert még nem tudja, hogy a májusi személyi jövedelmeket miből fogja kifizetni. Ennek ellenére a rádió dolgozói állandóan a műsor bővítésén, minőségi javításán dolgoztak (például az M-stúdióbeli színpadi tevékenység és az URN-műsor bevezetése szintén ilyen kritikus időszakban történt). Volt azonban ennek a helyzetnek egy másik, politikai oldala is. Nem mindenki viszonyult (házon belül és házon kívül) az Újvidéki Rádióhoz úgy, ahogyan az „írva vagyon”, példázva azt a közismert tényt, hogy a törvényhozói és kongresszusi dokumentumok nem vándorolnak automatikusan az emberi fejekbe. Nem tekintette ezt a rádiót mindig és mindenki a Kommunista Szövetség nemzetiségi politikája egyik megtestesítőjének. Voltak olyanok, akik egyszerűen kirakatnak, valami szükséges rossznak tekintették — a nemzetiségi politikával együtt. Az ilyen felfogású körök tevékenysége abból állt, hogy valahányszor csökkent a nemzetközi feszültség, nyomban az a gondolatuk támadt, hogy az Újvidéki Rádió ilyen formában fölösleges pénzkidobás, és megkísérelték a Belgrádi Rádió közvetítőállomásává vagy a külföldnek szánt híradóállomássá degradálni. (Ezeknek a felfogásoknak a gyöngyszeme az a Belgrádi Rádió egyes köreiből származó elképzelés, amely szerint az Újvidéki Rádiónak csak néhány fordítót kellene tartania, akik lefordítanák a Belgrádból készen kapott anyagot.) Tehát a műsoralkotáson kívül a munkaközösség vezetőinek és a legjobb újságíróknak erre is kellett ügyelniük, és állandóan mindenütt magyarázni kellett, hogy az Újvidéki Rádió nem ugyanaz, mint a Belgrádi Rádió idegen nyelvű híradása, magyarázni kellett, hogy nem „idegen nyelv” ez a négy nyelv, hogy ez nem a külföldnek szól és kell, hanem elsősorban magunknak és miattunk, annak ellenére, hogy a rádió alapítási okmányai e tekintetben világosak és teljesen félreérthetetlenek voltak. Amit itt elmondtam, az nem lázálom, nem humoreszk és nem karikatúra. A rádió minden mai és volt vezető embere tanúsíthatja. Legfeljebb tárgyi bizonyítékokkal lehetne nehezen bizonyítani, mert a kilincseléseknek és a kabinetalkudozásoknak nem maradt írott nyoma. Ezeket a dolgokat most sem azért soroltam fel, hogy a múltat hánytorgassam, és valakinek a szemére vessem. A nemzetiségi politika mai gyakorlata nem az égből pottyant, hanem egy harccal egybekötött hosszú folyamat eredménye, amelyben lassan őrlődtek a maradék erők és felfogások. Az Újvidéki Rádió története része az általános harc történetének, és a haladó erők következetességének és szívósságának köszönhető az, amit a munkaközösség az elmúlt húsz esztendő alatt teremtett. Ez pedig nem kevés sem mennyiség, sem minőség, sem hatás tekintetében. Mennyiségileg a beszédműsor annyi, mint egy napilap anyaga naponta (magyar nyelven, a többi nemzetiségi nyelveken kevesebb), minőség, előadás tekintetében jóval fölötte áll mindannak, amit a tartományban produkálnak( példa: a tiszta magyar beszéd és ejtés egyetlen nyilvános forrása), hatás tekintetében pedig a „példányszáma” nagyobb, mint valamennyi vajdasági napilapnak, hetilapnak és folyóiratnak együttvéve. Ha tehát valaki komolyan akar a Radio problémáival foglalkozni politikai és szociológiai szempontból, akkor mindenekelőtt azt kell felfognia, hogy az, amit az első rádiós „generáció” teremtett, valószínűleg „történelmi maximum”, vagyis a legtöbb, amit az adott körülmények között el lehetett érni (ezekbe a körülményekbe beleszámítom az emberek képességeit "is), és, ami még fontosabb, hogy ez, amit ők teremtettek, örökség és alap. Az egyedüli lehető, amire a rádiószolgálat további fejlődését építeni lehet, és amely — épp ezért — objektíve kihat ennek a fejlődésnek az irányára és iramára, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Sokan tették fel már a kérdést, hogy az Újvidéki Rádió megtorpant-e fejlődésében. A válasz erre a kérdésre nem lehet egyöntetű, mert akkor hazugság lenne. Ha a műsormennyiséget, ha a kivitelezés minőségét és a sugárzott anyag szakszintjét tekintjük, akkor erre a kérdésre nemmel felelhetünk. De ha a rádiópropaganda-expanzióját (mondhatnám jelenlétét), tekintjük, akkor már nem lehet a válasz ilyen határozott. Az Újvidéki Rádió műsor- és propagandaexpanziója, ha talán nem is torpant meg egészen, de egyre lassúbb fejlődést mutat 1956 óta. Hogy ezt a szintén képtelenségnek tűnő állítást elfogadhatóvá tegyem, ismételten és részletesebben meg kell magyaráznom az intézmény jelentőségét, illetve azt, hogy mit kell, hogy a kisebbségnek nyújtson a rádió műsora, és ezek szerint mi lett volna egy expanzív rádiótevékenység feladata. Nem akarok egészen szélsőséges példát venni, illetve egészen kis nemzetiségi csoportot leírni, ahol a hiányok és deformációk is szélsőségesek. Példaként veszem a legnagyobb vajdasági nemzetiségi csoport, a magyarok helyzetét, és megkísérlem felsorolni azokat a nemzeti (vagy nemzetiségi) kulturális intézményeket, amelyeknek híján vannak és amelyeknek pótlását a rádió végzi vagy végezhetné. — A nemzeti zenekultúrát ápoló valamennyi intézmény. — Az oktatási rendszer hiányzó intézményei ,különösen a szakoktatás hiánya — ha nem is intézményesítve). — A könyvkiadás hiányossága, amelyek objektíve pótolhatatlanok, tekintve, hogy a behozatal sem segít, mert a magyarországi könyvkiadásból a kor szellemi panorámájának számunkra legizgatóbb szövegei vagy kimaradnak, vagy megcsonkítva jelennek meg. — A nemzetiségi státusból fakadó sajátos jogokkal és bajokkal való törődés. Ez különösen a központoktól távol eső elmaradottabb falusi környezetekre vonatkozik. (Ahol „nyelvi” alapon megjelenik a saját kisebbségi bürokrácia, amely épp áttételessége folytán primitívebb és undorítóbb, mint a „többségi” bürokrácia. A nemzetiségeknek pedig az általános jugoszlávon kívül nincs külön nemzetiségi „antibiotikumuk” ez ellen a specifikus és kettős fertőzés ellen. Hozzájuk, a kis környezetekbe sokszor még azok a védőeszközök sem jutnak el tisztán, amelyek a többi polgárnak a rendelkezésére állnak.) Itt a rádió hathatós közönség-, szolgálata sokat segíthetne. Ezt a meglevő elégtelen szolgálat sikere és népszerűsége bizonyítja. — A nyelvművelés fokozott szüksége és csökkent lehetősége. (A nyelv archaizálódásának és romlásának fokozott veszélye, és a nyelvkultúra megfelelő intézményeinek mennyiségi, kapacitásbeli elégtelensége.) Bármennyire is nagyképűnek tűnik, de ki kell mondanom — évek hosszú sorának gyakorlati tapasztalatai alapján —, hogy az iskola mellett ma egyre inkább a rádió és a televízió az, amely egy nyelvgyakorlatot fenntartani és fejleszteni képes. Ezt az állítást igazolni fogja bármelyik párhuzamos elemzés az észak-bácskai és délbácskai magyarok beszélt nyelvéről, szókincséről stb. — Bármennyire is nemzetközi ma az úgynevezett szórakoztató ipar, a ponyva, félponyva, könnyű műfaj, jellegzetes, hogy megnyilvánulásait minden nemzet a maga módján éli meg, és az egyénhez túlnyomórészt nemzeti szűrőn át jutnak el (nem úgy, mint a „csúcskultúra” termékei, amelyek többé-kevésbé eredeti formában jutnak el a fogyasztóhoz. A nemzeti dallamkincsnek a szórakoztató zenében való felhasználása egyik érdekes eleme ennek a problémakörnek. Így ott, ahol megvannak hozzá az átvevő és közvetítőszervek, a behozatal többé-kevésbé nemzeti veretőt kap (ha egyébbel nem, hát az interpretációval), és felszívódik a nemzeti gondolati áramkörbe. (Kabaré- és operett-színpadok, szórakoztató együttesek, hanglemezkiadók, ponyvakiadók, énekesek, előadóművészek, konferansziék, diszkdzsokék stb.) Ehhez hozzá kell venni azt a nem kevésbé lehangoló kultúrpolitikai realitást is, hogy a „modern idők” a tömeghez nem az élkultúra termékei által jutnak el, és még csak nem is a saját kifejezési módjuk útján. (Drasztikus példa erre a két tv-filmsorozat, amelyek a nagyközönség előtt addig úgyszólván teljesen ismeretlen Faulkner és Galsworthy nevét tették ismertté. Ebben a drasztikumban külön nemzetiségi drasztikum az, hogy azok a polgárok, akik csak az anyanyelvüket beszélik, még ebből a szellemi „áldásból” is kimaradtak.) — A nemzeti kulturális kör nem tekinthető teljesnek, bezárultnak, az öntudat nem teljesedhet ki az egyének absztrahálásának, kiemelkedésének, a modern mitológiának a lehetősége nélkül. Az eszménykép-teremtés (sztárok) lehetősége, a kedvenceknek az „elérhetetlenelérhetőség” állapotában való tartása és azok majmolásának, utánzásának a lehetősége szintén a kulturális élet mai szükségletei közé tartozik, és — a finnyáskodó fintort nyugodtan elhagyhatja az olvasó — nem is a leghaszontalanabbak közé. (A „Ben Quick-hisztéria” ugyanannak a kulturális érési folyamatnak a tünete, mint egy kiváló regény, függetlenül attól, hogy más környezetekben és más pólusokon jelentkeznek. Ez csak hozzávetőleges felsorolása volt azoknak a funkcióknak és lehetőségeknek, amelyeknek egy nemzetiség többé-kevésbé híján van, és amelyeket egy megfelelő rádióműsor és rádió-tevékenység (beleértve most már természetesen a televíziót is) szintén „többé-kevésbé” — de valahogy mégiscsak helyettesíthetne. Azzal, hogy az Újvidéki Rádió nemzetiségi műsorsémája nem változott, csak legfeljebb bővült valamivel, hogy egyre inkább fogyott a műsoron kívüli tevékenység (az utóbbi években ismét növekszik), a vajdasági nemzetiségek létfontosságú kulturális szükségletei maradtak kielégítetlenül. Lévén ez a helyzet legkevésbé a rádió munkaközösségének a bűne, mert a munkaközösség nagyjából megtette, ami erejéből tellett, a történelmi felelősséget azoknak ell majd valószínűleg vállalni érte, akik az utóbbi húsz esztendőben a vajdasági kulturális politikát irányították — tehát a nemzetiségek kulturális politikáját is — és nem tudták, vagy nem akarták észrevenni, hogy hol az alapteendő. Hogy nem véletlenről van szó, azt az Újvidéki Rádióval szembeni néha egészen érthetetlenül közömbös viszonyuláson kívül más hasonló vagy talán még kirívóbb példák bizonyítják (például a szerb és a magyar művelődési egyesületek „egyesítése”, ami után vagy az egyik vagy a másik, vagy mind a kettő abbahagyta a munkát, és ami évtizedekre visszavetette a tömeges kulturális tevékenységet Vajdaságban), de sehol olyan plasztikusan, mint az Újvidéki Rádió esetében nem lehet kimutatni, hogy az ilyen viszonyulás a bürokratikus és etatista koncepcióknak a kultúrára való alkalmazásából eredt. Azon az alapon, hogy például a Dnevnik és a Fórum kiadók (csak azért veszem őket példának, mert a rokon szakmából valók, bár a más tartományi intézményekkel való összehasonlítás sokkal drasztikusabb eredményeket adna) tartományi intézmények, a rádió pedig köztársasági (hivatalos alapítója a köztársasági végrehajtó tanács, igazgatóját a tartományi szervek javaslatára a köztársasági végrehajtó tanács nevezi ki), a tartományi politikai erők és szervek anyagi, politikai és káderpolitikai szempontból aránytalanul nagyobb figyelmet szenteltek a két említett, propagandisztikai hatás és lehetőségek tekintetében aránytalanul szerényebb intézménynek, mint a rádiónak. Ennek a fonák helyzetnek garmadával van tárgyi bizonyítéka, de hogy a dolog nem maradt csupán jogi-politikai vagy bürokratikushierarchiai síkon, hanem, hogy úgy mondjam, tudattényezővé vált, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a húsz év alatt egyetlen tartományi politikai vezető sem tartotta szükségesnek, hogy a rádió újságíróival vagy a rádióbeli kommunistákkal leüljön és megtárgyalja a rádió POLITIKAI problémáit. (Nem számítom ide azokat a látogatásokat, amikor a látogatók csak az igazgatói irodában tárgyaltak, sem azokat, amikor kiküldöttként a pártszervezet évi értekezletén Kenetteljesen megdicsérték a rádió dolgozóit.) Arról a hideglelős labdázásról, amely az anyagiak közül a rádióval folyt a köztársaság és a tartomány között (és amely egyik fő oka az Újvidéki Rádió mai helyzetének is, amelyet, ha nem lenne olyan szomorú, komikusnak is lehetne nevezni, de azoknak a mulasztásoknak is, amelyek az elmúlt húsz év alatt történtek); ezekről a hajszálfinom, de alapjában véve bornírt, következményeikben sötét játékokról az Újvidéki Rádió számvevőségi könyvei, zárszámadásai és igazgató bizottsági, tanácsülési jegyzőkönyvei sokat mesélhetnek. Nem lehet elvitatni a mindenkori tartományi vezetőségek jóindulatát a rádióval szemben, de ez a jóindulat főként csak akkor nyilvánult meg, ha segíteni kellett, a köztársasági vagy a szövetségi költségvetéstől valamit kicsikarni — és csak nagyon ritkán hatott el odáig, hogy a tartomány belenyúljon a saját pénztárába. De elég a múltból és az okokból. Beszéljünk inkább a következményekről, mert azt már mondtam, hogy a mulasztások nemcsak rádiószintűek, de most azt is akarom mondani, hogy nemcsak nyelvi, kulturális és nemcsak „nemzetiségi” szintűek. A jugoszláviai magyarság a történelmi és földrajzi konstelláció folytán abban a helyzetben volt az elmúlt húsz esztendőben, hogy a magyar nemzet legnemesebb szabadságharcos, forradalmár hagyományainak legyen a letéteményese, őrzője és továbbfejlesztője, a jugoszláv nemzetiségi politika és a jugoszláv demokratikus szocializmus mérhetetlen dicsőségére, egész társadalmunk hasznára. Az ilyen irányú öntudat fejlesztésére, az építő cselekvések érlelésére, a haladó erők mindennemű ösztönzésére (természetesen nemcsak a magyaroknál — de emlékeztetek, őket vettük példának) a rádió lehetett volna a legmegfelelőbb és leghatalmasabb eszköz. A nagy forradalmi virágzás, saját mulasztásaink miatt is, jóval kisebbre sikerült, mint amekkora lehetett volna. Arról, hogy a fejlődési lehetőségek elszalasztása milyen óriási szellemi károkat okozott a jugoszláviai magyaroknak, és hogy mekkora kár ez a társadalomnak, egy rendkívül érdekes szociográfiai tanulmányt lehetne írni. A konkrét tünetekről a legtöbbet a tanügyi munkásaink beszélhetnének. Nem lehet tehát az Újvidéki Rádió és műsorainak sorsát sem a múltban, sem a jövőben elválasztani a vajdasági magyarság (a vajdasági nemzetiségek) sorsától, nem lehet a nemzetiségi rádió műsorkérdését csak nemzetiségi, csak rádió-kérdésnek tekinteni és egy munkaközösségre bízni. Felmérni nem tudom, legfeljebb remélni hogy nem késő még, és hogy nem lenne szélmalomharc, ha megpróbálnánk helyrehozni a hibákat és pótolni a hiányokat. Nagyon érdekes lehetne (valami bogarászó történésznek, nekem inkább szomorkás) megvizsgálni, hogyan vetülnek az elmondottak a rádió munkaközösségén belül, milyen viszonyulást teremtettek a műsorhoz és milyen légkört az egyes nemzeti szerkesztőségekben. Hogy azonban az, amit el akarok mondani, az olvasó tudatában megmaradjon a reális jelentőségében és nagyságában, hogy ne hipertrofálódjon, kénytelen vagyok előbb felhívni a figyelmet egy, a rádióval kapcsolatos, szinte pszichológiai természetű jelenségre. Arról van szó, hogy a rádióval (a „mi rádiónkkal” és nem általában „a rádióval”) megjelenik az életünkben egy bizonyos meghatározott értelemben a „negyedik dimenzió”, valami, ami a világról és tárgyairól alkotott sémáinkba nem illik bele, konkrétan: valami, ami van és nincs egyidőben. Sok embernél ez egy különös, meneküléses jellegű viszonyulást vált ki, ami abban nyilvánul meg, hogy a jelenségnek a „tapintható” részére összpontosítják a figyelmüket, abba kapaszkodnak, hogy ne kelljen amazt, a megfoghatatlant végiggondolni. A rádió esetében ez abban nyilvánul meg, hogy a rádión mindenekelőtt a technikai berendezéseket értik, a stúdióberendezéseket, a rendkívül attraktív adót és az antennát — ami technikai szempontból nagyon helyes, de társadalmi és politikai szempontból téves. Társadalmi és politikai szempontból a rádió, a műsor, a „negyedik dimenzió” és ennek a ténynek a tagadása vagy figyelmen kívül hagyása egyrészt a szellem állapotáról tanúskodik, másrészt súlyos mulasztásokat és deformációkat idéz elő. A viszonyulásoknak ebbe a kategóriájába tartozik az alkotók egy részének a viszolygása is attól, hogy tevékenységét teljesen a rádiónak szentelje. Ha nem is egészen pontosan, de itt is megközelítően arról van szó, hogy az illető a klasszikus fizika mércéivel mér, amely szerint az alkotásnak tartós, fizikailag mérhető dimenziói is kell hogy legyenek. (E tekintetben a határvonal valahol a hanglemeznél és a magnószalagnál van.) Az alkotásnak a tömegtudatban való kreálódása (és egyben kifejezésre jutása és tartósítása olyan dolog, amelyet a legtöbb alkotó, még ma is, legfeljebb megmosolyog. Mindezt még el kellett mondanom légkörként és keretként ahhoz, amit a rádió belső viszonyairól akarok mondani, mert a dolgok öszszefüggnek, és együtt adják a realitást. Az elmúlt húsz év belső viszonyait vizsgálva a rádióban (és minden kulturális intézményben) sok mindenre akadhat a kutató történész: összeütközésekre, kishitű megtorpanásokra, következetlenségekre, útvesztésekre, amelyeken, kisebb vagy nagyobb mértékben, a rádió minden osztálya és minden dolgozója átesett. Számomra azonban, épp azért, mert ezek a jelenségek a demokráciáért folyó harcnak szinte szabályos tünetei és kísérői voltak, nem ezek a legfigyelemreméltóbbak. Ami szerintem fontos, és ami, belső deformációként a fejezet bevezetőben vázolt külső és általános konzervatív viszonyulások eredménye, az a technicizmus, amely az Újvidéki Rádióban nagyjából a munkaközösség műsoralkotó része ellenére és annak ellenállása közepette fejlődött ki. Megkísérlem legalább megközelítően megfogalmazni ennek a technicizmusnak a mibenlétét, amelynek egyik megnyilvánulása az M- stúdió, a Fruska gora-i közvetítőállomás és az új szenttamási nagyadó, a rádió büszkeségei, mert, valamennyit a „saját erőivel” (nemcsak erejéből) építette fel. Az Újvidéki Rádióban a munkaközösségnek egy jelentős része már évek óta a rádió jó működésének fogalmán mindenekelőtt az adóberendezések kifogástalanságát érti, a sugárzás elektronikai mértékegységekben kifejezett erejét, a vétel zavartalanságát, és csak harmadsorban értik rajta a műsorkvalitásokat. Bizonyíték erre a rádió fejlesztésének tervei, a beruházási tervek, amelyekben a technikai szükségleteket rendszerint oldalakon át tárgyalják, a műsorfejlesztés szükségleteit pedig rendszerint elintézik néhány közhelyszerű mondattal. Itt meg kell mondani, hogy az utóbbi időben, főleg azóta, hogy a műsorosztályok konkrét követelésekkel álltak elő, a helyzet lassan változik. Kezd már legalább verbálisan teret hódítani a műsor fontosságának elismerése. Az URH-műsorok bevezetése az első eset a rádió történetében— az alapítást kivéve —, hogy előbb volt a konkrét műsorkoncepció és igény, és aztán kreálták hozzá a technikai lehetőséget. Az eszközök felhasználásában, a termelési költségek struktúrájában azonban semmi sem változott — minden műsorbővítés a műsorszemélyzet rovására, többletmunkaként, önkéntes vállalásként, megtérítés nélkül történik —, ami világosan bizonyítja, hogy a „műsorközpontú” szemlélet győzelmétől még messze van a rádió. Az embernek gyakran az az érzése, hogy ez a technicizmus tulajdonkénpen reakció a műsor vonalán való „érvényesülés lehetetlenségére, hogy a munkaközösség ebben éli ki a másutt elfojtott alkotóerejét. Valószínűleg ebben is van valami. De ha tüzetesebben vizsgáljuk meg a jelenséget (a technicizmust), és ha figyelembe veszszük a szívósságát és tartósságát, akkor minden ,,objektív nehézségek figyelembevételén” és pszichológiai magyarázkodáson túl kérlelhetetlenül elénk áll a tudatos politikai állásfoglalás ténye. A feltevés, hogy a házban bizonyos erők tudatosan forszírozták a technicizmust, hogy sakkban tarthassák az egyébként többségben levő műsorkészítő személyzetet (tehát a termelőket), hogy parírozzák az egyre erősödő demokratizációs törekvéseket, és hogy fékezzék azt, amitől a legjobban féltek (mert felfogni és áttekinteni minden következményében nemvoltak képesek), a teljes nemzetiségi műsorexpanziót és kibontakozást. Volt idő, amikor a rádió ellenállhatatlanul hasonlított egy kisdedóvóra, ahol a nemzetiségi kisdedek komoly felnőttek felügyelete alatt játszották a maguk kisded játékaikat. • A cikket a Hídból vettük át. (Vége következik) Ács József rajza Foszlányok Bogdánfi Sándor Aki a múltat nem tiszteli, a jelent nem méltányolja, a jövőt nem látja, az vagy túlságosan öreg, vagy túlságosan fiatal. A gyerekek fakarddal szeretnek hadonászni, a felnőttek rakétával. • Az emberiség annyira beképzelt ma, hogy nádpálcával sem lehet önismeretre kényszeríteni. Ф Nincs olyan fodrász a világon, aki meg tudja rendszabályozni a borzas hajú ifjakat. Manapság a bukás csak akkor szégyen, ha felfelé bukik az ember. Ha a mese fölösleges az irodalomban, akkor a víz is fölösleges a csapban.• Emberek, szeressétek a könyvet, de ne csak a betétkönyvet.