Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)
1970-03-26 / 83. szám
12. oldal »••••••••*••••••«•••••••• SEBESÜLT PARTIZÁNOK1 OLASZORSZÁGBAN ..||Н1»т11111И!!111111111П1111111111.т11!!11!11111!!НЈт11111!1!11[1ШШ11111НШ1П1111П111111ИН!11111И!!!Ш11П11!Ш!!1)11Ш11111Ш!11Ш11!1!1 W Segélygyűjtés az otthoniaknak Mindnyájan jól tudtuk, hogy a szövetségesek bennünket anyagilag is segítenek, ruhát, cipőt, gyógyszert, kötszert és élelmet adnak. De azt is tudtuk, hogy ez a segély csak csepp a tengerben. Felötlött hát bennünk a gondolat, hogy a fölösleget összegyűjtjük és hazaküldjük. Hisz úgy is bőségben élünk! őszintén szólva, kellemetlenül is éreztük magunkat, amikor arra gondoltunk, hogy finom amerikai csokoládét rágcsálunk, drága cigarettát szívunk, szagos szappannal mosdunk, bajtársaink meg otthon a fronton, kenyéren, vízen élnek, súlyos ütközeteket vívnak. Érthető tehát, hogy egyhangúlag elfogadtuk a javaslatot, megszervezzük a segélygyűjtést. Valamennyi kórházunk bekapcsolódott az akcióba és a hadjárat megindult. Cigarettát, szappant, zsilettet, csokoládét gyűjtöttünk, sőt egyesek már a rendszeres étkezésről is lemondtak, csakhogy minél többet küldhessünk az Adria túlsó partjára. Mivel vállalkozásunk is a verseny szellemében indult, sokan a másik végletbe estek, úgyhogy a politikai biztosoknak kellett megmagyarázniuk: csak azt kell összegyűjteni, ami fölösleges és amit nem vonunk el magunktól. Gyűjtőakciónk visszhangra talált a szövvetséges katonák körében is. Tábori lapjainkban rendszeresen ismertettük az adatokat az összegyűjtött segélyről. A segélyszállítmányt kis bárkáinkon szállítottuk a felszabadított Visre és a többi szabad területre. Ezek a bárkák fiatal tengerészetünk kötelékeibe tartoztak. Majd mindegyiknek volt valami fegyvere — kis kaliberű ágyú vagy légelhárító gépfegyver. A megrakott bárkák alig 10 kilométeres óránkénti sebességgel vágtak neki a nagy útnak. Veszélyes vállalkozás volt ez, hiszen abban az időben az Adria csak úgy nyüzsgött a német hajóktól és tengeralattjáróktól. A gravinai táborban Sebesültjeink, miután felépültek Traniban, szinte kivétel nélkül gravinai táborunkba kerültek. Gravina kis vidéki város, Baritól mintegy 100 kilométerre nyugatra fekszik. A meggyógyultakból itt alakultak meg egységeink, a sebesülteket pedig átképezték más szolgálatokra. Tanfolyamokat tartottak itt sofőrök, páncélgépkocsi-vezetők, tüzérek és ejtőernyősök számára. Gravinában ismerkedtünk meg először az új, korszerű katonai technikával. Olaszországban állomásozó egységeink azonban nemcsak jugoszláv sebesültekből álltak. Olyan jugoszlávok is jelentkeztek felvételre, akiket a háború vihara szétszórt Nyugat-Európában és Észak-Afrikában. A Jugoszlávia megszállt részein internált emberek voltak ezek, meg azok a szlovének és dalmátok, akik a kapituláció pillanatában az olasz hadseregben szolgáltak és így az angolok foglyul ejtették őket. Volt közöttük sok sofőr, mechanikus és egyéb szakember, akikre igen nagy szüksége volt hadseregünknek. Ezek a honfitársaink gyorsan beilleszkedtek környezetünkbe és magukévá tették életmódunkat. Nagy lelkesedéssel láttak hozzá a munkához. Jellemző erre gépkocsizászlóaljunk esete. Mivel embereink szétszórtan éltek Dél- Olaszországban, nagy szükségünk volt a gépjárművekre. Az angolok azonban ezen a téren igen szűkmarkúak voltak, nem adtak elég gépkocsit. Sofőrjeink mégis megtalálták a megoldást. Minden nagyobb város vagy falu közelében autótemetők voltak — az amerikaiak és az angolok ugyanis, ha gépkocsijuk megrongálódott, nem vitték javításra, hanem az autótemetőkbe vontatták. Gépkocsizászlóaljunk emberei szétszéledtek a városokba és hozzáláttak a munkához: az autótemetőkben a használható alkatrészeket leszerelték, azután ezeket összeszerelték és már meg is volt az üzemképes jármű. Rövid idő alatt zászlóaljunknak már mintegy 700 gépkocsija volt. A munka tovább folyt, s amikor már fölösleges járművünk is volt, elküldtük őket Jugoszláviába. Megalakul a népvédelmi zászlóalj Amikor a mi csoportunk Glavinába érkezett, sok tanfolyam már befejeződött. Ebben az időben hazánkban egységeink már Belgrád környékén harcoltak, így hát sok egységünket hazaküldték a frontra. De mi sem maradtunk sokáig Gravinában. Tisztjeink összehívtak bennünket és közölték velünk, hogy népvédelmi zászlóalj néven egy zászlóaljat alakítanak, jelentkezzenek az önkéntesek. Hozzáfűzték még, hogy ez a zászlóalj különleges feladatokat lát majd el, és ezért kell kizárólag önkéntesekből állnia. Amikor a tisztek befejezték, majdnem mindannyian jelentkeztünk. Azt hittük, hogy ez az egység kerül majd leghamarabb haza. A tisztek kiválogatták közülünk az erős testalkatúakat, a tapasztaltabb harcosokat, majd szakaszokban és századokba osztottak bennünket. Fegyvert, harci felszerelést, meg élelmet kaptunk, azután tehergépkocsikra szálltunk és elindultunk Bari felé. Útközben megtudjuk, hogy egységeink Peko Dapčević parancsnoksága alatt már Belgrádban vannak. Örömünkben sorozatokat engedünk a levegőbe. Mint már mondtam, mindnyájan azt hittük, hogy egységünk az elsők között fog visszatérni hazánkba, de nagyot csalódtunk: az utolsók között hagyta el Olaszországot. Bariba érkeztünk és megálltunk egy forgalmas utcán. Felnéztünk az utcanévtáblára: Via Piccini. Az utca sarkán egy kocka alakú, egyemeletes ház állt, rajta csillagos lobogónkkal. A bejárat előtt őr, fején csillagos sapkával. Később tudtuk meg, hogy ebben az épületben székelt a népfelszabadító hadsereg olaszországi vezérkara. Azt hittük, hogy megállunk az épület előtt, de a gépkocsioszlop folytatta útját az Adriai-tengerparton. Városokon, falvakon haladtunk át, majd 50 kilométeres út után megérkezünk Monopoli városába. A tengerparton régi épületekben szállásoltak el bennünket, új feladataink Zászlóaljunk feladatai igen felelősségteljesek, bonyolultak és kényesek voltak. (Folytatjuk) Ijjj II (33) De lassanként ránehezedett az unalom, és sétálni kezdett. Felkereste a parkokat és más nyilvános helyeket, s leste-figyelte, az emberek miről beszélgetnek. Elég gyakran esett szó róla magáról — már tudniillik Rinaldiniről —, s a gróf úr nem riadt vissza attól, hogy beleszóljon a társalgásba, és hangot adjon saját véleményének ebben az ügyben, mely úgy látszik, mindenkit érdekelt. Egy ismeretlen járókelő egyszer azzal az újsággal állt elő, hogy a híres Rinaldinit Ferrarában elfogatták, és börtönbe vetették. Hősünk nem először hallott ilyen hírt, s már fel se vette, csak mosolyogva hallgatta. A lebzselők közt, akikkel a parkokban megismerkedett, feltűnt neki egy széles vállú, alacsony, zömök férfi, aki összenőtt fekete szemöldöke alól átható pillantással méregetett mindenkit, mintha a veséjébe akarna látni, vagy akaratát rá akarná kényszeríteni. Kopottas egyenruhában járt, és nyugdíjba vonult zsoldoskapitánynak mondta magát. Egyébként korzikai volt, amit kiejtése is elárult. Órák hosszat üldögélt a kioszk teraszán egy csésze csokoládé mellett, önmagába mélyedve, hallgatagon. Ha ismerősei köszöntek neki, meghajolt, vagy megbiccentette fejét, de a körülötte zajló beszélgetésben nem vett részt, még akkor sem, ha idegen uralom alatt sínylődő, szabadságra és függetlenségre vágyó hazája került savba. Ilyenkor lehorgasztotta fejét, és még jobban elmerült rejtélyes gondolataiba. Ám néha, ha valakinek sikerült a fél zsoldon élő kapitányt valami vitába bevonnia, furcsán lobogó, fekete szeme olyan ijesztő, szinte delejes volt, hogy vitázó ellenfele csakhamar elhallgatott, és igyekezett minél előbb eliszkolni. A zsoldoskapitányt látásból fél Nápoly ismerte, de senki sem tudta, mit gondoljon róla, és hányadán van vele. Voltak, akik azt suttogták, hogy varázsló vagy boszorkánymester, s mindenkit meg tud delejezni. Rinaldo fejébe vette, hogy megismerkedik ezzel a különös emberrel, de mindig közbejött valami, és meghiúsította szándékát. Végül egy nap, amikor nem volt a közelében senki, Rinaldo a kioszkban letelepedett mellé, és meglehetősen tolakodó módon, ami egyébként nem volt szokása, megszólította. — Uram! — mondta. — Engedje meg, hogy egy megjegyzést tegyek. — Rám vonatkozóan? — Igenis, az ön személyével kapcsolatban. — No és mit akar mondani? — Csak azt, hogy ön szemet szúr mindenkinek. — Hát aztán? — felelte a varázslónak tartott korzikai és vállat vont. — Nem ad semmit embertársai véleményére? — folytatta a faggatást Rinaldo. — Őszintén szólva, nem vagyok társas lény — felelte a korzikai. — De gyakran jár nyilvános helyekre, parkokba, vendéglőkbe, nem? — Lehet. De társaságban is egyedül érzem magam. — Rossz lehet. — Miért? — A magány unalmas. — Én nem érzem annak. — Akkor bizonyára filozófus. Ez ritka adomány. — Ugyan, ugyan! Mindenki lehet filozófus, ha kedve tartja. Ez olyan dolog, mint a boldogság. Rendelkezésére áll mindenkinek, ha igazán akarja. Igazában csak az egyéntől függ, boldog-e vagy boldogtalan. — Ez is mutatja, hogy ön nagy filozófus — mosolygott Rinaldo. — De ha már itt tartunk, árulja el nekem, vajon ön a boldog emberek közé tartozik-e? — Határozottan boldog vagyok. — Irigylésre méltó ember. De mivel az imént azt mondta, csak az egyéntől függ, adjon egy kis útbaigazítást... — Mire nézve? — szakította félbe a zsoldoskapitány. — Hogy engem mi tesz boldoggá? — Igen, talán követhetném a példáját. — Nézze csak... az emberek közt sok a félreértés, a viszály, a veszekedés. Ez is egyik oka annak, hogy legszívesebben a magányosságba vonulok viszsza. Lehet, hogy különc vagyok, de önmagammal, ugyebár, nem kapok hajba, így aztán nyugalomban, békességben élek. — És nem unja meg saját társaságát? — Nem vagyok egészen egyedül. Kapcsolatban állok a szellemvilággal. — Hát ez csodálatos! — Igen, vannak csodálatos dolgok — felelte a korzikai furcsa, félig gúnyos mosollyal. — Ha az ember nyitott szemmel jár a világban, sok mindent megtud, ami mások előtt rejtve marad. — Mit tud például rólam? — kérdezte Rinaldini kissé feszélyezetten. — Többet, mint gondolná — felelte a másik. — Legfeljebb ötször-hatszor láttam, de ismerem, mint a tenyeremet. Még egy jó tanácsot is tudnék önnek adni. — No, erre kíváncsi vagyok! Mi lenne az? — Hogy felejtse el a múltját, és javuljon meg. De bocsásson meg, most már mennem kell. A zsoldoskapitány egy kis ezüstpénzt dobott az asztalra, és elhagyta a kioszkot, hirtelen véget vetve a beszélgetésnek. Rinaldo nagyon szerette volna tudni, hova siet, de nem merte követni. (Folyta***:) Ш ifi s ЛВ i Ok y üü 1 A 1 / AS M тШжзИ MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1970. márc. 26. Kleopátra égre elült a vihar, a tenger lecsendesedett, és Antonius hajói felvonták megtépázott vitorláikat, hogy megkíséreljenek kitörni az öbölből, amelyben nem tudták fölvenni a harcot az ellenség gyorsjárású gályáival. győzelemben, ezért felkészült, hogy szükség esetén elillanhasson fürge hajóján.sszecsapott a két flotta. Kezdetben egyik fél sem tudott felülkerekedni. Már-már úgy látszott, hogy Antonius hajóinak sikerül rést ütniük az ellenség sorain, de Octavianus ügyes manőverezéssel mindig útjukat állta. Sok kárt okoztak Antonius hajóiban az ellenség kőhajító gépei. A jókora kődarabok, ha célba zárták, betörték a hajó oldalát. A réseken bezúduló víz egykettőre elsülyesztette őket. .