Magyar Szó, 1971. augusztus (28. évfolyam, 209-239. szám)
1971-08-01 / 209. szám
4. oldal Tour de France a Kompasszal (I) Ismerkedés a gallok ezerarcú országával FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK, nem a nagy múltú, híres kerékpárosversenyről szól beszámolónk, nem a „Porfelhő lovagjait” kísérte buszunk, hanem a Kompas újvidéki kirendeltségének jóvoltából egy bácspalánkai tanügyi csoporttal tettük meg a magunk kis Tour de France-át. Ha nem is álltunk versenybe, az iram mégis „gyilkos volt”, mert hiszen francia körútunk — több ezer kilométert megtéve — röpke egy hétig tartott. Még tízszer ennyi idő sem volna elég ahhoz, hogy az ember megismerje Franciaországot, a gallok ezerarcú földjét, a világ művészeinek, turistáinak örök zarándokhelyét. Csupán ízelítőt kaptunk, csak bekukkanthattunk ebbe az országba, melynek majd minden köve egy darab történelem; dicső emberekről, régmúlt eseményekről, hőskorszakokról regél. És erre nagyon is büszkék a franciák. —a— SOKSZÍNŰ, hihetetlenül nagy gonddal ápolt virágoskertekkel teli, sajátos alpesivároskák között vezetett az utunk, hogy utána a szürke, rideg légkört magával hozó Autobahnon végigszáguldva eljussunk Strasbourgba, a Rajna völgyének egyik legvonzóbb nagyvárosába. Strasbourg Franciaország „rajnai kapuja” — két ország, két civilizáció találkozóhelye: Elzász gazdasági, kulturális és idegenforgalmi központja. Egyetemi város, érseki székhely, katonai kormányzóság, közlekedési gócpont, vásárváros ... Ez már eleve külön varázst, jelleget kölcsönöz neki, és sok-sok látnivalót ad a turistáknak. A franciák nagy előszeretettel emlékeznek a város római eredetére és latin nevére (Argentoratum, Strateburgum), hogy ellensúlyozza Elzász székvárosának németes hangzását. Német szót azonban ma is sokat hallani Strasbourgban, számos tér és utcanév őrzi híres német emberek emlékét. Többek között Gutenberg is élt itt, helyesebben itt dolgozta ki találmányát, a nyomtatógépet. Goethe itt volt joghallgató. Strasbourg-ban született (hamvait is itt őrzik) Jean- Baptiste Kiéber, Napóleon egyik híres és kedvelt tábornoka. Róla mondta egykor a hadvezérből lett császár: „A neve német, a kardja francia”. Egyébként ez a jellegzetes kettősség léptennyomon érződik a városban. De a francia—német megbékélés jegyében. —— BESZÁMOLÓNK nem lenne teljes, ha nem szólnánk a város büszkeségéről, a katedrálisról. A Vogézek hegység homokkövéből épült, rózsaszínes árnyalatú, magasba szökő, hatalmas kőtest. Állítólag a középkori Strasbourgnak, ennek a gazdaságára és hatalmára büszke városnak, szüksége volt egy ilyen monumentális jelképre, hogy lenyűgözze csodáiéit. Goethe sem volt kivétel. Őt is ámulatba ejtette a gigászi építmény. (A székesegyház tornya 142 m magas — a középkori építkezés legmagasabb alkotása.) Mivel utunk vasárnap délelőtt vezetett át ezen a határvároson, így — szentmise lévén — a székesegyház páratlan akusztikájáról is meggyőződhettünk. Az orgona csodás hangja különleges módon szőtte egybe a tiszteletteljes érzést a vallási szertartás misztikumával. A strasbourg-i Notre- Dame számos nevezetessége közül talán a legérdekesebb a Hold állását, a csillagok járását, az évszakok váltakozását egyszerre mutató Világóra. Az óraütést — Krisztus jelenlétében — a halál figurája végzi. A székesegyházzal járó kegyeletesség azonban elvész; profánul hat a szinte vásári hangulat közepette a turisták tolongása. A középkor ódon emléke szinte eltűnik, marad a XX. század jellegzetes hangzavara. Visszazökkenünk a mába. —D— AZ ELZÁSZI vidéket elhagyva, kiváló műúton folytatjuk utunkat az egykori lotharingiai hercegek földjén. Időnkből, sajnos, nem jutott a Marne folyót a Rajnával összekötő csatorna partján fekvő, dombok koszorújától övezett Nancy város megtekintésére. Keletről Párizs felé haladva lépten-nyomon pusztító csaták emlékei állítják meg az idegent. Egykori vérözönök áldozatai porladnak a mélyben, a föld felett pedig — micsoda kontraszt — a helybeliek nagy büszkeségére a legnevesebb nedű alapanyaga terem, a szőlő, amelyből a híres francia pezsgő készül. Épernaynek, „Pezsgőország” fővárosának körvonalai bontakoznak ki előttünk. Innen már nem vagyunk messze Párizstól, a fény városától. Épernayt elhagyva már érezzük leheletét a lüktető iramát. NAGY Gy. József Nyár Skandináviában Fehér éjszakák a 61. szélességi körön LAHTI FIATALOS VÁROS, jelentős építő- és fafeldolgozó iparral. Az észak és nyugat felé vezető utak kereszteződési pontja. Sokáig ebben a városban volt Finnország legerősebb rádióállomása. Mindezt túlszárnyalja sporttelepe és , idegenforgalmi látványosságai. Az egész az 1952-es olimpiai játékok síugró versenyeivel kezdődött. Mint eső után a gombák, úgy nőttek ki a földből a toronyházak , szállodák, üdülők. Ez utóbbiak közül a legszebb a Javaskylle egyetemi városig nyúló keskeny tó erdős déli partján épült mukkulai üdülőtelep. Mukkulában tartják meg a hagyományos nemzetközi írótalálkozót. A találkozóra, amelyre a világ minden sarkából érkeznek írók, kritikusok és esztéták, elsősorban a nyílt eszmecsere jellemző. Az idei találkozó az „író szerepe a kiéleződött világhelyzetben” jegyében zajlott le. Mint később bebizonyult, még a legnyíltabb véleménycserék is unalmasak lehetnek, ha az írók nem építő jellegű gondolatokat, hanem az uralkodó irányzatokat képviselik Lahtiban. Hiányzott a tartalmas, alapos vita. Mert mit ér, ha előre tudjuk, hogy Vladimir Piskunov a nyugati burzsoá kultúra hanyatlásáról fog beszélni és egekig magasztalja a XIX. század realista irodalmának felülmúlhatatlanságát, és ha már jó előre sejtjük, hogy Jean Ricardou, a Tel-Quel csoport vezére, ennek az ellenkezőjéről kívánja megelőzni a hallgatóságot, azon lovagolva, hogy az előbbi irányzat lejáratott és unalmas, mert már az első néhány oldal elolvasása után minden kiderül. A szlovákok lírai hangú felszólalásukban a világ valamennyi népének testvéri összefogását szorgalmazták. Arnold Wesker ismert angol drámaíró — miután elmarasztalóan megállapította, hogy a viták alapján pop énekesnek érezte magát — később valóban pop énekesként viselkedett. Hosszúra nyúlt beszédének végén szemére vetette Fidel Castrónak, hogy Sartre-t és a többi európai írót támadva — ahogy Castro mondja: egy kubai irodalmi estbe való beavatkozás miatt — tulajdonképpen saját hívei ellen fordult. A találkozó legtartalmasabb és talán legérdekesebb, újat is hozó felszólalását a dahomeyi Oympe Bhely- Quentim tartotta. A sorbonne-i doktor, diplomata és regényíró az afrikai népek elnyomásáról beszélt, arról, hogy a bennszülöttek táncain kívül az európaiak minden más hagyományt kiirtottak, tudatukba ültették az elanyagiasodás fogalmát és ráerőszakolták politikai rendszerüket. Az értelmiség nagyobb része Európában végezte tanulmányait, még az ország nyelve is európai. Sajátjuk csak itt-ott érvényesül. Az állami hivatalokban, a tömegtájékoztatásban a gyarmatosítók nyelvét használják. Cympedhelyi-Quenuimban ez a tény Európa iránti ellenszenve fokozatok, egyfajta faji elvakultságra, amely számunkra másfajta faji megkülönböztetéshez szokott embereknek, meghökkentő. Szerinte a gyűlölet tűrhetetlenséggé terebélyesedett mindazok iránt, akik a Földközi-tenger innenső partján élnek. Az alkotói gondolkodásmód megkerüléséről beszélgettem később, este, James Baldwinnal, a legérdekesebb amerikai néger íróval. — Két dologról — jóllehet az alkotó tevékenység két legfontosabb eleme — egyetlen szó sem esett — mondja csalódottan Baldwin. — Nem beszéltek azokról a lényegbevágó körülményekről, amelyek arra a világra jellemzőek, amelyben és amiről egy író írhat. Ugyanígy senkinek sem jutott eszébe az író egyéni felelősségéről és az emberiség iránti viszonyáról beszélni, pedig jól tudjuk, hogy csak ezek figyelembe vételével kerülhetők el az író nevével és művével való visszaélések, amelyeknek semmi közük sincs az irodalomhoz. ÉJFÉL VAN, a tópartra megyek sétálni. A június végi lahti éjszakák olyan világosak, hogy az utcán zavartalanul lehet újságot olvasni. A világoskék égbolton egyetlen csillag sincs. A láthatáron széles, vörös csík ül, mintha az előbb bukott volna le a nap. Nem sokat tévedtem, mert éjszaka fél tizenegykor tért nyugovóra. Éjfél után kettőkor újból megjelenik és hat órakor már könyörtelenül süt be a szobába, hogy alig kétórai alvás után felébressze a biológiai egyensúlyában megbolygatott embert, akinek szervezete immár teljesen felmondta a szolgálatot. Csak a délutáni üde levegő juttatja eszembe, hogy Kamcsatka, Alaszka és Grönland déli csücskével egy földrajzi szélességen vagyok. A bárban, egy magánosan ülő 18 éves lány asztalánál találtam szabad helyet. Közgazdasági középiskolát végzett. Bankban dolgozik. Angol nyelvtudásban lepipálja itthoni középiskolásainkat. Ő magyarázta meg, hogyan élnek a finnek Mannerheim és Sibelius árnyékában. Egyszerűen boldogok, ha mint apja a gyáriparban dolgozhatnak, és hátat fordíthatnak a falusi világnak. Mannerheim egyáltalán nem érdekli őket. Munkanélküliek jócskán vannak. Az ami Olaszországban az elmaradott dél, Finnországban az észak, olyan vidék, ahonnan sokan elvándorolnak és mivel Dél-Finnország nem fogadhatja be őket, a kenyér útja Svédországba , Uppsalába és Kirunába vezet. A festői Lappföld, ahol a nap sosem nyugszik le és ahol a dombok lejtőin rénszarvasok legelnek — hazug idegenforgalmi látványosság, amelyből nagyon kevesen élnek meg. De azok is csak három hónapig. Akkor beköszönt a sötét és végtelenül hosszú sarki tél. FINNORSZÁG — 3 900 000 finn és 600 000 svéd hazája. Olyan ország, amely következetesen ragaszkodik a kétnyelvűséghez és amely 300 000 munkásnak nem adhat kenyeret, ugyanakkor az ország lakosságának fejenkénti évi jövedelme csaknem 2000 dollár. Olyan ország, amely a minimumból is a maximumot facsarja ki. Lakosait csak éjszaka keríti hatalmába az ital és fogja el őket a nosztalgia. Nappal nincs rá idejük. Nappal utolérik Svédországot. Tomislav KETIG MAGYAR SZÓ ! Vasárnap, 1971. aug. 1. ITT, AHOL MOST ezeket a takaros, frissen festett, cserép- és palatetős házakat látjátok, nem is olyan régen még roskadozó, nádfedelű vagy szalmatetős viskók sorakoztak — mondotta halkan, egyetlen hosszú sóhajtásában kifejezve a visszaemlékezést a feleségem nagybátyja, miközben áthaladtunk Tompán. — Akik bennük laktak, még lakodalomban sem laktak jól. Új igények A bácsi dolgos építője ugyan, de nem élharcosa a szocializmusnak. Világnézete azonban szemlátomást változott az idők folyamán, ahogy évről évre, a nyári szünidőkben meglátogattuk. A változás folyamata egybeesett a magyar falu gyökeres átalakulásával, amelyben a körülmények előbb a vagyonosodásról való lemondásra kényszerítették a parasztságnak ilyen ambícióktól fűtött részét, később azonban a falu társadalma teljes egészében is elindult a városiasodásnak egy különleges díján, s ebben a folyamatban megváltozott a falu népének életmódja, ennek nyomán pedig — ha lassabban is — a gondolkodása. Különösen szembetűnő az igények megváltozása. A szerzés ősi paraszti ösztönét kiszorította a jobb életkörülmények szükségének érzete. Ez különösen vonatkozik a jobb lakásviszonyok megteremtésére. Az egykor jómódú gazdaszámba menő rokon csak két éve padlóztatta ki a szobáját, s a villanyt is csak most vezette be. Kidobta a bányakemencét, rátért az olajfűtésre, és kukoricacsutka helyett gázon főz. Kiterjedt ez az újfajta igényesség a közlekedésre is. Ma már ahány épkézláb ember, annyi kerékpár a házban, és akinek a munkahelye megköveteli, és valami másról esetleg lemond, annak motorkerékpárja is van, kisebb vagy nagyobb erejű. Mindezt természetesen nemcsak a magyar agrárpolitika irányvétele tette ilyenné, hanem az ország általános gazdasági fellendülése is. Az építőipari anyagok, kellékek — a kapacitások bősége nélkül — és csupán a mezőgazdasági termelőviszonyok változása nem varázsolta volna át Tompát ilyen „pirospozsgás”, cukrászdás, bisztrós, kultúrházas, építészetében és életében megújhodott faluvá. És az aszfaltburkolatos úton keresztül robogva a falun, a mi öregedő bácsikánk — aki már koránál fogva is visszafelé tekint — nem mélázott volna el így a múlton, nem mondta volna ki olyan őszintén a legmegbízhatóbb információt a nyomorról, ami volt, és a változásról, amely bekövetkezett. " Régi emlék Azzal a nyomorral kapcsolatban azonban, amely Tompán — és másutt is — uralkodhatott a régi Magyarországon, volt egy személyes élményem is. Immár negyven évvel ezelőtti. Akkoriban Magyarország a hitrege és a tilalom feteje volt számomra, s már ennélfogva rendkívül izgatta a képzeletemet. A kép, amely gyermeki lelkemben kialakult róla, pontosabban a Bethlen István-i Magyarországról, az több tényező hatását fogta össze, furcsa, felemás szintézisbe. Édesapám, mint a magyar kommün embere, a fehér terror véres tivornyáinak az emlékét hozta magával és tárta elém eszmélésem korszakától kezdve mindaddig, amíg csak óriási tekintélyével hatást gyakorolhatott rám. Édesanyám egy régebbi magyar világnak a képét, inkább csak jóleső érzését, lehelte rám olyan észrevétlenül, hogy ő maga se vette észre. Magyarország-élményemben, amely nem tapasztalatból származott, ott volt tehát a Gábor Andor sugalmazta borzadás is és a Színházi Élet sugalmazta Lábas Jucis, Intim Pistás, Siófokos úri léhaság, a jólét csalóka szépsége is. Ebben a (nagyon is hézagosan ecsetelt) képbe toppant bele 1931 nyarán egy jelenet, amelynek szem- és fültanúja voltam. A szabadkai vasútigazgatóság előtt szembe jött velem két szuronyos katona, aki egy olyan nyomorúságos állapotban levő embert fogott közre, amilyent addig sohasem láttam. Nem megkínzott vagy rendőrileg meghurcolt ember volt. Hanem a ruhája, a mezítelen lába, a kalap a fején (ó, azt a kalapot soha el nem felejtem, amíg élek), az egész megjelenése a szegénységnek olyan állapotát árulta el amelyről nem volt tudomásom, mert még a nagyon ínséges ludasi, kispiaci tájon sem találkoztam vele, s azóta sehol sem Európában. — Szökevény odaátról — mondták a katonák egy tisztnek, aki éppen arra jött és kérdezősködött. — Azt mondja, tompás... Ez hát az a Magyarország, amelyről nem tudósít a Színházi Élet! Megrendülten álltam a magyar paraszt láttán, akinek a képe az évtizedek során sem fakult ki emlékezetemben. Most is ez a tompas ember, a „négymillió koldusok” egyike jutott eszembe, amikor a virágágyásokkal szegélyezett utcákon áthaladtunk Tompán és a házak háromszárnyas ablakaiból ránk mosolyogtak a piros muskátlik. SZTÁNCSICS András Piros muskátli az ablakban Száguldva Magyarországon át A kilenclyukú híd Hortobágyon