Magyar Szó, 1971. augusztus (28. évfolyam, 209-239. szám)

1971-08-01 / 209. szám

4. oldal Tour de France a Kompasszal (I) Ismerkedés a gallok ezerarcú országával FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK, nem a nagy múltú, híres kerékpárosversenyről szól be­számolónk, nem a „Porfelhő lovagjait” kísérte buszunk, hanem a Kompas újvidéki kirendeltségének jóvoltából egy bácspalánkai tanügyi csoporttal tettük meg a ma­gunk kis Tour de Fran­­ce-át. Ha nem is álltunk ver­senybe, az iram mégis „gyil­kos volt”, mert hiszen fran­cia körútunk — több ezer kilométert megtéve — röp­ke egy hétig tartott. Még tízszer ennyi idő sem volna elég ahhoz, hogy az ember megismerje Franciaországot, a gallok ezerarcú földjét, a világ művészeinek, turistái­nak örök zarándokhelyét. Csupán ízelítőt kaptunk, csak bekukkanthattunk ebbe az országba, melynek majd minden köve egy darab tör­ténelem; dicső emberekről, régmúlt eseményekről, hős­korszakokról regél. És erre nagyon is büsz­kék a franciák. —a— SOKSZÍNŰ, hihetetlenül nagy gonddal ápolt virágos­kertekkel teli, sajátos alpesi­­városkák között vezetett az utunk, hogy utána a szür­ke, rideg légkört magával hozó Autobahnon végigszá­­guldva eljussunk Stras­­bourg­ba, a Rajna völgyé­nek egyik legvonzóbb nagy­városába. Strasbourg Fran­ciaország „rajnai kapuja”­ — két ország, két civilizáció találkozóhelye: Elzász gaz­dasági, kulturális és idegen­­forgalmi központja. Egyetemi város, érseki székhely, katonai kormány­zóság, közlekedési gócpont, vásárváros ... Ez már eleve külön varázst, jelleget köl­csönöz neki, és sok-sok lát­nivalót ad a turistáknak. A franciák nagy előszere­tettel emlékeznek a város római eredetére és latin ne­vére (Argentoratum, Strate­­burgum), hogy ellensúlyoz­za Elzász székvárosának németes hangzását. Német szót azonban ma is sokat hallani Strasbourg­ban, szá­mos tér és utcanév őrzi hí­res német emberek emlé­két. Többek között Guten­berg is élt itt, helyesebben itt dolgozta ki találmányát, a nyomtatógépet. Goethe itt volt joghallgató. Strasbourg-ban született (hamvait is itt őrzik) Jean- Baptiste Kiéber, Napóleon egyik híres és kedvelt tábor­noka. Róla mondta egykor a hadvezérből lett császár: „A neve német, a kardja francia”. Egyébként ez a jellegzetes kettősség lépten­­nyomon érződik a város­ban. De a francia—német meg­békélés jegyében. —­— BESZÁMOLÓNK nem lenne teljes, ha nem szól­nánk a város büszkeségéről, a katedrálisról. A Vogézek hegység homokkövéből épült, rózsaszínes árnyalatú, ma­gasba szökő, hatalmas kő­test. Állítólag a középkori Strasbourg­nak, ennek a gazdaságára és hatalmára büszke városnak, szüksége volt egy ilyen monumentális jelképre, hogy lenyűgözze csodáiéit. Goethe sem volt kivétel. Őt is ámulatba ej­tette a gigászi építmény. (A székesegyház tornya 142 m magas — a középkori épít­kezés legmagasabb alkotása.) Mivel utunk vasárnap délelőtt vezetett át ezen a határvároson, így — szent­mise lévén — a székesegy­ház páratlan akusztikájáról is meggyőződhettünk. Az or­gona csodás hangja különle­ges módon szőtte egybe a tiszteletteljes érzést a vallási szertartás misztikumával. A strasbourg-i Notre- Dame számos nevezetessége közül talán a legérdekesebb a Hold állását, a csillagok járását, az évszakok válta­kozását egyszerre mutató Világóra. Az óraütést — Krisztus jelenlétében — a halál figurája végzi. A szé­kesegyházzal járó kegyele­tesség azonban elvész; pro­fánul hat a szinte vásári hangulat közepette a turis­ták tolongása. A középkor ódon emléke szinte eltű­nik, marad a XX. század jel­legzetes hangzavara. Visszazökkenünk a mába. —D— AZ ELZÁSZI vidéket el­hagyva, kiváló műúton foly­tatjuk utunkat az egykori lotharingiai hercegek föld­jén. Időnkből, sajnos, nem jutott a Marne folyót a Raj­nával összekötő csatorna partján fekvő, dombok ko­szorújától övezett Nancy város megtekintésére. Keletről Párizs felé ha­ladva lépten-nyomon pusz­tító csaták emlékei állítják meg az idegent. Egykori vérözönök áldozatai porlad­nak a mélyben, a föld felett pedig — micsoda kontraszt — a helybeliek nagy büszke­ségére a legnevesebb nedű alapanyaga terem, a szőlő, amelyből a­­ híres francia pezsgő készül. Épernaynek, „Pezsgőország” fővárosának körvonalai bontakoznak ki előttünk. Innen már nem vagyunk messze Párizstól, a fény vá­rosától. Épernayt elhagyva már érezzük leheletét a lüktető iramát. NAGY Gy. József Nyár Skandináviában Fehér éjszakák a 61. szélességi körön LAHTI FIATALOS VÁ­ROS, jelentős építő- és fa­­feldolgozó iparral. Az észak és nyugat felé vezető utak kereszteződési pontja. So­káig ebben a városban volt Finnország legerősebb rá­dióállomása. Mindezt túl­szárnyalja sporttelepe és , idegenforgalmi látványos­ságai. Az egész az 1952-es olimpiai játékok síugró ver­senyeivel kezdődött. Mint eső után a gombák, úgy nőt­tek ki a földből a toronyhá­zak , szállodák, üdülők. Ez utóbbiak közül a legszebb a Javaskylle egyetemi váro­sig nyúló keskeny tó erdős déli partján épült mukkulai üdülőtelep. Mukkulában tartják meg a hagyományos nemzetközi írótalálkozót. A találkozóra, amelyre a világ minden sar­kából érkeznek írók, kriti­kusok és esztéták, elsősor­ban a nyílt eszmecsere jel­lemző. Az idei találkozó az „író szerepe a kiéleződött világhelyzetben” jegyében zajlott le. Mint később bebizonyult, még a legnyíltabb vélemény­cserék is unalmasak lehet­nek, ha az írók nem építő jellegű gondolatokat, hanem az uralkodó irányzatokat képviselik Lahtiban. Hiány­zott a tartalmas, alapos vita. Mert mit ér, ha előre tud­juk, hogy Vladimir Pisku­nov a nyugati burzsoá kul­túra hanyatlásáról fog be­szélni és egekig magasztal­ja a XIX. század realista irodalmának felülmúlhatat­­lanságát, és ha már jó előre sejtjük, hogy Jean Ricardou, a Tel-Quel csoport vezére, ennek az ellenkezőjéről kí­vánja megelőzni a hallgató­ságot, azon lovagolva, hogy az előbbi irányzat lejára­tott és unalmas, mert már az első néhány oldal elol­vasása után minden kiderül. A szlovákok lírai hangú felszólalásukban a világ va­lamennyi népének testvéri összefogását szorgalmazták. Arnold Wesker ismert angol drámaíró — miután elma­rasztalóan megállapította, hogy a viták alapján pop énekesnek érezte magát — később valóban pop énekes­ként viselkedett. Hosszúra nyúlt beszédének végén sze­mére vetette Fidel Castró­­nak, hogy Sartre-t és a töb­bi európai írót támadva — ahogy Castro mondja: egy kubai irodalmi estbe való beavatkozás miatt — tulaj­donképpen saját hívei ellen fordult. A találkozó legtartalma­sabb és talán legérdekesebb, újat is hozó felszólalását a dahomeyi Oympe Bhely- Quentim tartotta. A sorbon­­ne-i doktor, diplomata és regényíró az afrikai népek elnyomásáról beszélt, arról, hogy a bennszülöttek tánca­in kívül az európaiak min­den más hagyományt kiir­tottak, tudatukba ültették az elanyagiasodás fogalmát és ráerőszakolták politikai rendszerüket. Az értelmiség nagyobb része Európában végezte tanulmányait, még az ország nyelve is európai. Sajátjuk csak itt-ott érvé­nyesül. Az állami hivatalok­ban, a tömegtájékoztatás­ban a gyarmatosítók nyel­vét használják. Cympe­dhe­­lyi-Quenuimban ez a tény Európa iránti ellenszenve fo­kozatok, egyfajta faji elva­­kultságra, amely számunk­ra másfajta faji megkülön­böztetéshez szokott emberek­nek, meghökkentő. Szerinte a gyűlölet tűrhetetlenséggé terebélyesedett mindazok iránt, akik a Földközi-ten­ger innenső partján élnek. Az alkotói gondolkodásmód megkerüléséről beszélget­tem később, este, James Baldwinnal, a legérdeke­sebb amerikai néger íróval. — Két dologról — jóllehet az alkotó tevékenység két legfontosabb eleme — egyet­len szó sem esett — mondja csalódottan Baldwin. — Nem beszéltek azokról a lé­nyegbevágó körülmények­ről, amelyek arra a világra jellemzőek, amelyben és amiről egy író írhat. Ugyan­így senkinek sem jutott eszé­be az író egyéni felelőssé­géről és az emberiség iránti viszonyáról beszélni, pedig jól tudjuk, hogy csak ezek figyelembe vételével kerül­hetők el az író nevével és művével való visszaélések, amelyeknek semmi közük sincs az irodalomhoz. ÉJFÉL VAN, a tópartra megyek sétálni. A június végi lahti éjszakák olyan világosak, hogy az utcán za­vartalanul lehet újságot ol­vasni. A világoskék égbol­ton egyetlen csillag sincs. A láthatáron széles, vörös csík ül, mintha az előbb bukott volna le a nap. Nem sokat tévedtem, mert éjszaka fél tizenegykor tért nyugovóra. Éjfél után kettőkor újból megjelenik és hat órakor már könyörtelenül süt be a szobába, hogy alig kétórai alvás után felébressze a bio­lógiai egyensúlyában meg­bolygatott embert, akinek szervezete immár teljesen felmondta a szolgálatot. Csak a délutáni üde levegő juttatja eszembe, hogy Kam­csatka, Alaszka és Grönland déli csücskével egy földraj­zi szélességen vagyok. A bárban, egy magánosan ülő 18 éves lány asztalánál találtam szabad helyet. Köz­gazdasági középiskolát vég­zett. Bankban dolgozik. An­gol nyelvtudásban lepipálja itthoni középiskolásainkat. Ő magyarázta meg, hogyan élnek a finnek Mannerheim és Sibelius árnyékában. Egyszerűen boldogok, ha­­ mint apja a gyáriparban dolgozhatnak, és hátat for­díthatnak a falusi világnak. Mannerheim egyáltalán nem érdekli őket. Munkanélkü­liek jócskán vannak. Az ami Olaszországban az elmara­dott dél, Finnországban az észak, olyan vidék, ahonnan sokan elvándorolnak és mi­vel Dél-Finnország nem fo­gadhatja be őket, a kenyér útja Svédországba , Uppsa­lába és Kirunába vezet. A festői Lappföld, ahol a nap sosem nyugszik le és ahol a dombok lejtőin rén­szarvasok legelnek — hazug idegenforgalmi látványosság, amelyből nagyon kevesen él­nek meg. De azok is csak három hónapig. Akkor be­köszönt a sötét és végtele­nül hosszú sarki tél. FINNORSZÁG — 3 900 000 finn és 600 000 svéd hazája. Olyan ország, amely követ­kezetesen ragaszkodik a két­nyelvűséghez és amely 300 000 munkásnak nem ad­hat kenyeret, ugyanakkor az ország lakosságának fe­jenkénti évi jövedelme csak­nem 2000 dollár. Olyan or­szág, amely a minimumból is a maximumot facsarja ki. Lakosait csak éjszaka ke­ríti hatalmába az ital és fogja el őket a nosztalgia. Nappal nincs rá idejük. Nappal utolérik Svédor­szágot. Tomislav KETIG MAGYAR SZÓ ! Vasárnap, 1971. aug. 1. I­TT, AHOL MOST eze­ket a takaros, fris­sen festett, cserép- és palatetős házakat látjátok, nem is olyan régen még ros­kadozó, nádfedelű vagy szal­matetős viskók sorakoztak — mondotta halkan, egyet­len hosszú sóhajtásában ki­fejezve a visszaemlékezést a feleségem nagybátyja, miköz­ben áthaladtunk Tompán. — Akik bennük laktak, még lakodalomban sem laktak jól. Új igények A bácsi dolgos építője ugyan, de nem élharcosa a szocializmusnak. Világnéze­te azonban szemlátomást változott az idők folyamán, ahogy évről évre, a nyári szünidőkben meglátogattuk. A változás folyamata egybe­esett a magyar falu gyöke­res átalakulásával, amely­ben a körülmények előbb a vagyonosodásról való lemon­dásra kényszerítették a pa­rasztságnak ilyen ambíciók­tól fűtött részét, később azon­ban a falu társadalma teljes egészében is elindult a vá­rosiasodásnak egy különle­ges díján, s ebben a folya­matban megváltozott a falu népének életmódja, ennek nyomán pedig — ha lassab­ban is — a gondolkodása. Különösen szembetűnő az igények megváltozása. A szerzés ősi paraszti ösztönét kiszorította a jobb életkö­rülmények szükségének ér­zete. Ez különösen vonatko­zik a jobb lakásviszonyok megteremtésére. Az egykor jómódú gazdaszámba menő rokon csak két éve padlóz­­tatta ki a szobáját, s a vil­lanyt is csak most vezette be. Kidobta a bányakemencét, rátért az olajfűtésre, és ku­koricacsutka helyett gázon főz. Kiterjedt ez az újfajta igényesség a közlekedésre is. Ma már ahány épkézláb em­ber, annyi kerékpár a ház­ban, és akinek a munkahe­lye megköveteli, és valami másról esetleg lemond, an­nak motorkerékpárja is van, kisebb vagy nagyobb erejű. Mindezt természetesen nemcsak a magyar agrárpo­litika irányvétele tette ilyen­né, hanem az ország általá­nos gazdasági fellendülése is. Az­­ építőipari anyagok, kellékek — a kapacitások bősége nélkül — és csupán a mezőgazdasági termelővi­szonyok változása nem va­rázsolta volna át Tompát ilyen „pirospozsgás”, cuk­­rászdás, bisztrós, kultúrhá­­zas, építészetében és életé­ben megújhodott faluvá. És az aszfaltburkolatos úton keresztül robogva a falun, a mi öregedő bácsikánk — aki már koránál fogva is visszafelé tekint — nem mé­lázott volna el így a múl­ton, nem mondta volna ki olyan őszintén a legmegbíz­hatóbb információt a nyo­morról, ami volt, és a vál­tozásról, amely bekövetke­zett. " Régi emlék Azzal a­­ nyomorral kap­csolatban azonban, amely Tompán — és másutt is — uralkodhatott a régi Ma­gyarországon, volt egy sze­­mélyes élményem is. Immár negyven évvel ezelőtti. Akkoriban Magyarország a hitrege és a tilalom feteje volt számomra, s már en­nélfogva rendkívül izgatta a képzeletemet. A kép, amely gyermeki lelkemben kialakult róla, pontosabban a Bethlen István-i Magyar­­országról, az több tényező hatását fogta össze, furcsa, felemás szintézisbe. Édes­apám,­ mint a magyar kom­­mün embere, a fehér ter­ror véres tivornyáinak az emlékét hozta magával és tárta elém eszm­élésem kor­szakától kezdve mindaddig, amíg csak óriási tekintélyé­vel hatást gyakorolhatott rám. Édesanyám egy régeb­bi magyar világnak a ké­pét, inkább csak jóleső érzé­sét, lehelte rám olyan észre­vétlenül, hogy ő maga se vette észre. Magyarország-élményem­ben, amely nem tapasztalat­ból származott, ott volt te­hát a Gábor Andor sugal­mazta borzadás is és a Szín­házi Élet sugalmazta Lábas Jucis, Intim Pistás, Siófokos úri léhaság, a jólét csalóka szépsége is. Ebben a (nagyon is héza­gosan ecsetelt) képbe top­pant bele 1931 nyarán egy jelenet, amelynek szem- és fültanúja voltam. A szabadkai vasútigazga­­tóság előtt szembe jött ve­lem két szuronyos katona, aki egy olyan nyomorúsá­gos állapotban levő embert fogott közre, amilyent ad­dig sohasem láttam. Nem megkínzott vagy rendőrileg meghurcolt ember volt. Ha­nem a ruhája, a mezítelen lába, a kalap a fején (ó, azt a kalapot soha el nem felej­tem, amíg élek), az egész megjelenése a szegénység­nek olyan állapotát árulta el amelyről nem volt tu­domásom, mert még a na­gyon ínséges ludasi, kispiaci tájon sem találkoztam ve­le, s azóta sehol sem Euró­pában. — Szökevény odaátról — mondták a katonák egy tisztnek, aki éppen arra jött és kérdezősködött. — Azt mondja, tompás... Ez hát az a Magyaror­szág, amelyről nem tudósít a Színházi Élet! Megrendül­ten álltam a magyar paraszt láttán, akinek a képe­ az év­tizedek során sem fakult ki emlékezetemben. Most is ez a tompas em­ber, a „négymillió koldu­sok” egyike jutott eszembe, amikor a virágágyásokkal szegélyezett utcákon átha­ladtunk Tompán és a házak háromszárnyas­­ ablakaiból ránk mosolyogtak a piros muskátlik. SZTÁNCSICS András Piros muskátli az ablakban Száguldva Magyarországon át A kilenclyukú híd Hortobágyon

Next