Magyar Szó, 1973. május (30. évfolyam, 118-131. szám)
1973-05-01 / 118. szám
4. oldal MAGYAR SZÓ 1973. IV. 30., V. 12. Akinek szerencséje van, megkapja Visszaélések az amerikai dolgozók nyugdíjával AZ ÜZEMI NYUGDÍJ ígéretével csábítják az amerikai vállalatok a fiatalokat. A kiöregedettamerikai dolgozók millió azonban mégis megrövidülnek, amikor nyugdíjba akarnak vonulni — írja alábbi cikkében a Der Spiegel című nyugatnémet hetilap. „Ésszerű tervezéssel — csábítgatja az Anaconda ne-vű amerikai rézkonszern a fiatal munkaerőt — szép nyugdíjat biztosíthat magá- nak öreg napjaira.” A brosúra címoldalán egy fiatalos külsejű idősebb házaspár, boldogságtól sugárzó arccal lapozgat egy színes utazási prospektust. Amikor azonban Iris Kwek, az Anaconda detroiti alkalmazottja, harmincévi szolgálat után elvesztette állását, mert a vállalkozó csökkentette a termelést, egyetlen dollárt sem látott az ígért nyugdíjból. Iris Kwek esete nem egyedülálló, az amerikai dolgozók millió jutnak erre a sorsra, noha cégük nyugdíjat ígért nekik. Ralph Nader, az amerikai fogyasztók ügyének ismert védelmezője, az üzemi nyugdíjat a lóverseny fogadáshoz hasonlítja. Akinek szerencséje van, visszakapja pénzét, akinek nincs, az nem. Az Egyesült Államokban törvényes társadalombiztosítás is van (Social Security), ebből azonban senki sem tud megélni. A nyugdíj összege egyharmada annnak, amit az alkalmazott nyugdíjba vonulása előtt keresett — átlag 161 dollár havonta; ezzel szemben az Egyesült Államokban egy házaspár létfenntartási költsége minimálisan 240 dollár. NEM KEVESEBB, mint 34 millió amerikai dolgozó igyekszik ezért üzemi nyugdíjat szerezni az állami mellé. Nader azonban azt állítja, hogy csak minden másodiknak sikerül megszereznie. Jacob K. Javets republikánus szenátor ezzel szemben úgy tudja, hogy valójában csak minden tizedik dolgozó kapja meg az ígért pénzt. Noha a munkaviszonyról kötött szerződés a nyugdíjbiztosítás összegét úgy tünteti fel, mint a fizetés részét, mégis egy sereg szigorítással akadályozzák meg, hogy az emberek megszerezzék a nyugdíjat. Az alkalmazottak legnagyobb része nem figyel fel a szerződés azon kikötéseire, hogy még a néhány napos munkamegszakítás, mondjuk a családban történt haláleset vagy betegség miatt, megfoszthatja nyugdíjjogosultságától. Ha egy cég tönkremegy vagy beolvad egy másik cégbe, az esetek többségében elvész az alkalmazottak nyugdíja. Ehhez tudni kell, hogy az Egyesült Államokban félévenként 125 000 cég olvad bele egy másikba, és hogy évente 11000—17 000 üzem megy tönkre. A takarékpénztáraknak és bankoknak a törvények alapján biztosítaniuk kell a betéteket, ez azonban nem vonatkozik az üzemi nyugdíjalapokra. A nyugdíjalap kezelői még spekulálhatnak is az alkalmazottak pénzével. A képviselőház egy bizottsága kiderítette, hogy például a General Electric az alkalmazottak kétmilliárd dolláros nyugdíjalapjából 1,75 milliárdot egy spekulációnak minősített vállalkozásba ölt bele. Montana szövetségi államban nyaralótelepet létesített. Csak 1971-ben 125 000 munkás vesztette el üzemi nyugdíját, mert 3335 nyugdíjalap megszűnt létezni. Még a szakszervezeti vezetők is hűtlenül kezelik a nyugdíjalapban levő pénzt. Az United Mine Workers, a bányászok szakszervezete, 1946-ban kiharcolta, hogy a részvénytársaságok minden tonna szén után 5 centet a szakszervezeti nyugdíjalapba fizessenek be. Egy szövetségi bírósági eljárás során derült ki, hogy a szakszervezeti vezetők az alapból 75 millió dollárt kamat nélkül átutaltak egy bankba , amelynek ők voltak a részvényesei. AZ ÖSSZES AMERIKAI üzemi nyugdíjalapokban jelenleg mintegy 153 milliárd dollár van, s ez olyan hatalmas gazdagság, — állapította meg Javíts szenátor —, amely felett senki sem gyakorol ellenőrzést. Javíts néhány szenátor társával együtt most reform javaslatot szándékozik a kongresszus elé terjeszteni. Nagy kérdés azonban, hogy a kongresszusban sikerül-e többséget szerezni a törvényjavaslathoz. S addig — mint Thomas R. Donahue volt kormányfunkcionárius mondja — csak ha az ember hatvanöt éves koráig kitart egy vállalkozónál, és ennyi idő alatt nem megy tönkre a vállalat, ha a nyugdíjkorhatárig nem mondanak fel neki, ha elegendő pénz van a nyugdíjalapban, és ha ezt a pénzt megfelelően kezelték , akkor megkapja nyugdíját. — Ha kifizetjük a nyugdíjat, tönkremegy az üzem. Akkor meg miből fizessünk? • Drágasági pótlék az adóhivatalnak Általános sztrájk volt Dániában Hsszú ideig jól éltek a dánok. Európában a harmadik helyen álltak az életszínvonal tekintetében, a gyárakban béke honolt és egy fizetésemelési rendszabály folyamatosan emelkedő keresetet szavatolt a munkavállalók számára. Miután az ország csatlakozott a Közös Piachoz, a kormány számos népszerűtlen gazdasági intézkedést volt kénytelen tenni, és a dánok váratlanul rádöbbentek, hogy mindeddig túlságosan is jól éltek. Ugyanis a háború óta az országnak rendszeresen nagyobb volt a bevitele, mint a kivitele és az így keletkező deficitet az egymást követő kormányok ügyesen „a szőnyeg alá söpörték”. Fokozta a bajt, hogy a kormányok egy olyan hatalmas államapparátust hoztak létre, amely az ötmilliós ország lakosságának egytizedét foglalkoztatja. Márciusban vége szakadt a dániai idillinek: 150 000 dolgozó sztrájkba lépett a kulcsfontosságú iparágakban, a munkaadók pedig további százezer dolgozót kirekesztettek az üzemekből. Ezzel kezdődött a legnagyobb munkásmegmozdulás 1936 óta. A bérharcokat eddig a leggyakrabban a kormány rendelkezései szüntették meg. Dániában a fizetések alakulása összefüggésben áll az árak alakulásával. Amint az árak elérnek egy meghatározott szintet, az órabéreket drágasági pótlékkal növelik, ami eddig 30 ére (körülbelül 1 dinár) volt. Mivel azonban Dániában is egyre növekszenek az adóterhek ■ ■ — nem utolsósorban a drágasági pótlékkal megnövelt bérek következtében —, a dolgozók tulajdonképpen csak a felét kapták meg a pótléknak, az összeg másik fele az adóhivatalnak jutott. Ez felháborította a dán munkásokat és a legutóbbi bértárgyalások során a szakszervezetek követelték, hogy a drágasági pótlékot növeljék 60 ezére. A dán munkaadók és a szakszervezetek eddig szinte minden lényegesebb kérdésben meg tudták trelálni a közös nevezőt, most azonban a drágasági pótlék megduplázását a tőkések nem akar- t ták elfogadni. A kormány olyan kompromisszumos javaslatot tett, hogy a pótlék 40 éve legyen, ezt azonban a szakszervezetek visszautasították. Ezzel megindult az országos méretű bérharc. Kezdetben a dán újságok úgy vélték, hogy az érdekelt felek csupán „színházat akarnak csinálni”. Később azonban bebizonyosodott, hogy ezúttal komoly harcról van, szó. Anker Jorgensen, az új miniszterelnök, aki korábban szakszervezeti funkcionárius volt, nem akart beavatkozni a vitába. A következmény: általános sztrájk kezdődött, bár kezdetben a kórházak, az iskolák és az egyéb létfontosságú intézmények dolgozói nem szüntették be a munkát. Ám később mindtöbben és többen kapcsolódtak be a mozgalomba. Szinte az egész dán gazdaság megbénult. A munkaadók a súlyos helyzetért a szociáldemokrata kormányt hibáztatják. Másrészt viszont olyan vádak is elhangzottak, hogy a munkaadók csak azért tagadták meg a drágasági pótlék felemelését, hogy ezzel nehéz helyzetbe hozzák a kormányt, esetleg meg is buktassák a szakszervezeti funkcionáriusból lett kormányfőt. A tőkések álláspontját képviselte az Ekstra Bladet című koppenhágai bulvárlap, amikor a sztrájkokról szóló tudósítását a következő címmel hozta: „Jó éjszakát, Anker!” Nagy-Britannia szégyene sbbért fizetnek néger dolgozóiknak a brit vállalkozók a Dél-afrikai Unióban A londoni The Observer című újság „erkölcsi kihívásnak” nevezte az ügyet, amely csak rabszolgaság megszüntetése elleni mozgalommal hasonlítható össze. Az ellenzék parlamenti vitát követelt, a brit közvélemény pedig Nagy-Britannia szégyenének nevezte a dolgot. A felháborodás oka: brit cégek a Dél-afrikai Unióban éhbért fizetnek a néger munkásoknak. A The Guardian című újság munkatársai száz üzemben végeztek vizsgálatokat és arra a következtetésre jutottak, hogy a munkások csak háromban keresnek annyit, amennyiből eltarthatják családjukat. A legtöbb üzemben a dolgozók még a létfenntartási költségek felét sem keresik meg. Voltak egészen elrettentő példák is: a Slater-Walker konszern farmjain a néger gyerekek kivétel nélkül roszszul tápláltak, mert szüleik mindössze 10 dinárnak megfelelő összeget kerestek naponta. A Portland cementüzem heti 100 dinárnak megfelelő összeget fizetett munkásainak. „A brit vállalkozók a Délafrikai Unióban száz évet lemaradtak a fejlődésben” — írta a Guardian. Az angolok mindeddig abban az illúzióban ringatták magukat, hogy a brit cégek Dél- Afrikában a jólét és az emberséges bánásmód szigetei. A Dél-afrikai Unióban 500 brit vállalkozó kereken 40 milliárd dinárnak megfelelő összeget ruházott be, sokkal többet, mint bármelyik más országban. Tőkéjük után évi 12 százalék profitot húznak, s már ez is mutatja milyen bérpolitikát folytatnak. A brit vállalatok a legembertelenebbül kizsákmányolják a néger munkásokat, Dél-Afrikában viszont éppen most széles körű sztrájkhullám bontakozik ki. A sztrájkok nem a munkások lustasága, vagy felbújtás nyomán robbannak ki, hanem a szükség és az éhség kergeti az afrikaiakat az utcára. Februárban Durbanban 60 000 afrikai munkás lázadt fel. A bérharc aggodalmat okozott a kormányban, úgyhogy a fajüldöző politikájáról ismert Vorster miniszterelnök is kénytelen volt figyelmeztetni minisztereit, hogy a néger munkások „nem csak robotok, hanem emberek, akiknek lelkük is van”. A durbani kereskedelmi karhara felszólította a munkaadókat, hogy „vizsgálják meg költségvetésüket és lelkiismeretüket” A durbani felkelés felbátorította az afrikaiakat. A néger munkások tavaly, a dél-afrikai igazgatás alatt levő Namíbiában is rendeztek széles körű sztrájkmozgalmat, és akkor is eredményeket értek el. A Rand Daily Mail című újság a munkások szervezkedésére és növekvő erejére figyelmeztette a vállalkozókat Oswald Mtehali afrikai író erről így ír: „Egyetlen értékünk van, a munkaerőnk... s ezt jobban fogják becsülni, ha megtagadjuk tőlük”. A Dél-afrikai Unióban azonban még mindig nagyon kevésre becsülik a néger munkást: a bankokban és az építőiparban a négerek csak egynegyedét keresik meg a fehérek bérének, a gyárakban és a vasútnál csak egyhatodát, a bányákban pedig csak egyhuszadát. A dél-afrikai négerek átlag 800 dinárnak megfelelő összeget keresnek havonta, a fehérek pedig ennek a tízszeresét. Az országban 1,25 millió afrikai állástalan van és egy olyan tartalék hadsereget alkotnak, amelynek tagjai bármikor készek éhbérért is munkába állni. Nemcsak a brit vállalkozók fizetnek keveset a néger munkásoknak. A dél-afrikai szakszervezetek egyik funkcionáriusa kijelentette, hogy a nyugatnémet és az amerikai tőkések szintén embertelenül kizsákmányolják néger munkásaikat. Sztrájk a Renault-ban A mozgalom kezdetben egészen ártatlannak látszott: március 21-én 400 betanult munkás — közülük 300 vendégmunkás — a Renaultművek karosszériagyártó üzemében sztrájkba lépett. Azt követelték, hogy sorozzák őket be a szakmunkások legalacsonyabb osztályába. Négyszáz munkás sztrájkja egy százezer embert foglalkoztató gyáróriásban jelentéktelennek tűnik, mivel azonban a Renault-ról van szó, Franciaország egyetlen állami tulajdonban levő autógyáráról, az ügynek súlya van. Ugyanis a napi 6500 gépkocsit gyártó mammutvállalat egyfajta szociális barométer Franciaországban. A karosszériakészítők munkabeszüntetése miatt hétezer munkás kénytelen volt leállni, majd a termelés kiesése további üzemrészlegeket bénított meg. Miután Boulogne-Billancourt-ban, Flinsben és Sandouville-ben leállt a munka, az egész Renault-vállalat megbénult. A bérharc akkor éleződött ki, amikor az akaratán kívül munka nélkül maradt hétezer dolgozó teljes bért követelt a munkaszünet idejére. Az igazgatóság csak 47 százalékos bért ajánlott fel, amit a munkások visszautasítottak. A kormány nem akart beavatkozni, mert ezzel politikai súlyt adott volna a megmozdulásnak. Mégis, a szakszervezetek beavatkozása nyomán a krízis komoly méreteket öltött. A CGT és a CFDT, a két nagy szakszervezet, felhasználta az alkalmat, hogy más követeléseit is napirendre tűzze. Újra fel szeretnék osztani a bérosztályokat, hogy a munkások státusát kiegyenlítsék az alkalmazottakéval, és így az egész országban havi 1100 frankos minimális bért szavatoljanak számukra 40 órás munkahét mellett. A megmozdulásban nagy szerepet kaptak a vendégmunkások, főleg az algériaiak, a tunéziaiak és más afrikaiak. Ők elsősorban a rossz élet- és lakáskörülmények meg a faji megkülönböztetés ellen tiltakoznak. Hogy ezek a munkások menynyire kívül állnak a francia társadalmon, többek között az is bizonyítja, hogy a szakszervezeti programokat külön le kellett fordítani arab és más nyelvekre is. A Renault után megmozdultak a Peugeot gépkocsigyár munkásai is. A Peugeot üzemeiben szintén igen sok vendégmunkás dolgozik, s ez alkalommal ők voltak a megmozdulás kezdeményezői. A francia tőkések attól tartanak, hogy a „Renaultláz” átterjed más gyárakra is. Nyolc és fél százalék Mind több a beteg a nyugatnémet üzemekben Az aszpirin és a náthaláz elleni védőoltás, a rendszeres orvosi ellenőrzés és a penicillin keveset segít: a nyugatnémet munkások az utóbbi időben egyre gyakrabban betegeskednek. A Siemens vállalat 136 000 munkásának és 56 000 alkalmazottjának 7,7 százaléka volt beteg tavaly, 1968-ban pedig csak 6 százalék. A Volkswagen-művekben, ahol 110 000 ember dolgozik, még fokozottabban növekedett a betegek száma: 1968- ban átlagban a dolgozók 5,8 százaléka maradt otthon betegség miatt, az elmúlt évben pedig már 8,2 százalék. Hasonló a helyzet más nyugatnémet üzemekben is. Országos átlagban 1971-ben 100 biztosított évente 108- szor volt beteg. 1967-ben még 100 biztosítottra csupán 65 megbetegedés jutott. A hatvanas években a dolgozóknak csak 5,5 százaléka íratta ki magát betegszabadságra, tavaly pedig már 7,2 százaléka. A nyugatnémet újságok azt írják, hogy az orvosok eltúlozzák a kisebb betegségek jelentőségét és fölöslegesen is kiírják a munkásokat betegszabadságra. Érdekes a megállapítás, hogy a betegeskedés aránya szorosan összefügg a konjunktúrával. , Megállapították, hogy a kedvezőtlen gazdasági viszonyok idején fellépő náthalázjárvárig sokkal kisebb „pusztítást” okoz, mint amikor az üzemek teljes gőzzel dolgoznak. És fordítva, amikor a konjunktúra idején csökken a munkanélküliek száma és egyre több a túlóra, csökken a dolgozók félelme is, hogy elbocsátják őket és gyakrabban mennek betegszabadságra.