Magyar Szó, 1973. július (30. évfolyam, 178-192. szám)

1973-07-01 / 178. szám

*. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1973. július 1. Zarándokutak mentén Franciaországban A­z időnként elsuhanó gépkocsik megszokott robajába éles hang fúródott: nagy fordulatszám­mal pergő motor és gyorsan forgó gumiabroncsok jelleg­zetes együttese. — Nagyon sietős lehet va­lakinek — akartam monda­ni, de addigra már el is zú­gott az autó. — Porsche! És legalább 180 kilométer óránként! A rendszámtábla szerint Né­metországból, Hamburgból jön, de nem sokat elmélked­hettem, mert még egy német autó jött, majd ismét kettő és azután mind sűrűbben kö­­­vetkeztek, végül a sötétség­­ beállta előtt szinte megsza­­­­kítás nélkül hömpölygött dél felé a német, dán, svéd, hol­land, belga és brit jelzésű kocsik oszlopa. Legalább 10 000 autó rohant, szágul­dott Avignon felől Marseille és a Földközi-tenger felé ezen a szombat délutánon, 1972. július havának első napján. Korunk zarándokai az észa­ki vidékeken élő napimádók, akik két-három hét alatt, a kontinens déli partjain sze­­­­retnék magukba szívni azt a­­ napfényt, amelyet a termé­szet náluk olyan szűk marok­kal osztogat. Naphívők, nap­imádók, napfény-zarándokok ezek, akik tizenegy hónapig álmodoznak felhőtlen égről, köd nélküli nappalokról, me­leg estékről, langyos szellő­ről, forró homokról és a Földközi-tenger bódító illa­tokkal teli éjszakáiról, hogy azután a szabadságuk első napjain vörösre sült bőrrel meneküljenek a jótékony hű­vösbe. — Mi az, uram,­ talán az Adria partján nincsen elég napfény, hogy ide jött, Dél- Franciaországba? A sátortáborbeli szomszé­dom Bérmából jött a többi napimádóval együtt és hiába magyaráztam neki történel­mi vonatkozású érdeklődé­semről, sorakoztattam fel múzeumok, képtárak neveit, ő megmaradt a maga igaza mellett. — Mind szép ez, uram, de télen vagy ősszel is megnéz­heti. Most napozni kell­, mi­nél több napfényt fölhalmoz­ni. A napimádó zarándokok legalább annyira fana­tikusak, mint búcsú­­járó elődeik a középkorban, akik gyalogszerrel, templomi zászlók alatt zsolozsmázva vo­nultak éppen ezeken az uta­kon. Lehet, hogy az örök em­beri vándorösztönnel számolt az egyház, amikor meghirdet­te a zarándoklást, a búcsújá­rást, de az is lehet, hogy a zsidók régi szokását újítot­ták fel, vagy az iszlám mek­­kai sikereit irigyelte meg, de hogy a középkorban óriási tömegeket mozgatott a zarán­doklás. A búcsú, azaz a meg­­bocsájtás szorosan eggyé for­rott a szent helyek látoga­tásával, a zarándoklással, amely eltörli a büntetést, amit egyébként csak megha­tározott ideig tartó vezek­­léssel róhatott le a hívő. A vallásos buzgóság, az atavisztikus vándorösztön indította útnak a zarándokok áradatát, de legalább annyit jelentett az a lehetőség is, hogy az egyház védelme alá kerülő búcsújáró jobbágyok megszabaduljanak, ha csak rövid időre is, a földesúri önkény igájától. A cél min­dig valamilyen kegyhely volt, de az 1200-as években ezek közül magasan kivált Compos­tel­ai Szent Jakab­nak, a mai Spanyolország te­rületén levő sírja. A legenda mellett egészen bizonyosan közrejátszott az is, hogy a kegyhely a mérsékeltebb dé­li éghajlat alatt van, ahová az év nagy részében nyugod­tan lehetett nagyobb tömege­ket irányítani. Olyan híre volt Szent Ja­kab sírjának, hogy az egész Európából odaözönlő hívők zarándokhada megteremtette a Chemin Francale-t, azaz a Francia Utat, amely va­lójában négy irányból vezet­te a hívőket a Pireneusok ormai felé. Ez, amelyiken jómagam ál­lók, a déli ág: Arles, Mont­pellier irányából halad a roncevalles-i szoros felé. Ny­ugat-Franciaországot a Bordeaux felőli út köti be, a két további vonal Le Puy és Limoges városán keresztül vezetett. N­em néztem utána, mennyi ideig tartott egy zarándokút, de mondjuk Magyarországról el­jutni Compostelába még a korszerű közlekedési eszkö­zökkel sem könnyű feladat, hát még gyalogszerrel... Szerintem a csoportosan vo­nuló zarándokok nem tehet­tek meg napi 25—30 kilomé­ternél hosszabb útszakaszt, és ezért már kora tavasszal el kellett indítani a búcsú­sokat, hogy őszre visszatér­hessenek. Ha egyáltalán visz­szatértek. Ugyanis a Francia Út népszerűségével megnőtt a békés zarándokokat foszto­gató rablóbandák száma is, amelyek sokszor egyszerűen leöldösték a védtelen búcsú­járókat, hogy könnyebben ki­rabolhassák őket. Talán ezért alakult meg a világ első tu­risztikai rendőrsége is, a Szent Jakab lovagrend, hogy a különösen veszélyeztetett helyeken megvédje a zarán­dokokat, akik addigra már olyan tömegben vonultak a Pireneusok felé, hogy még Dante is megemlékezett ró­luk; zarándoknak pedig­­­­ csak az nevezheti magát igazán, aki eljutott Szent Jakab sírjához.” 'f’­.... A nép pedig ment. A Che­min Francaise mentén felvi­rágzott a vendéglátóipar, a templomok perselyeiben óri­ásira nőtt a zarándok­ fillé­rekből összegyűlt adományok értéke. A városok versenyre keltek, hogy minél nagyobb templommal édesgessék ma­gukhoz a zarándoktömege­ket. Hihetetlen méretű temp­lomokat láttam Toulouse-ban, Miossac mellett, Montpel­­lier-ben, Cléry-ben és má­sutt is a zarándokutak vona­lán. Egyeseket még ma sem lehetne megtölteni, akár ha az egész környék lakosságát is odaterelnék. E­z a népvándorlás szer­vezett formában tör­tént. A vezetők úti­könyvből ismerték meg a fon­tosabb tudnivalókat. Hiába nevezték el az útikalauzt Baedeker nevéről, az első di­csősége a Calixtus-kódexet illeti, mert leszámítva a hit­élettel kapcsolatos részek­, va­lójában egy jó útikönyv, amely részletekre kiterjedő pontossággal jelöli meg a fon­tos tudnivalókat: hol van jó ivóvíz, hol milyen ellátást, szállást kaphatnak a zarán­dokok. Persze mindez az ak­kori igényeknek megfelelő köntösben került az olvasó - .. .­­ elé. Nem a városok az útvo- ■ nal főbb pontjai, hanem a­­ kegyhelyek. Idézek néhány sort Szent Jakab apostol IV.­ könyvéből, amely 1140 körül keletkezett. „8. fejezet... Azoknak, akik a Saint-Gilles-i ■úton haladnak, Arles-­ ban meg kell látogatni­; uk Szent Trophimus hit­valló testét... Ezután Ar­les városa mellett meg, kell látogatni a teme­tőt... s szokás szerint könyörögni kell az el­hunytakért... ” 1 7 ' ' . _ , I Így mondja az első útika­lauz ... Valóban ez az első? Már 500 évvel a Calixtus­­kód­ex előtt is voltak írott útbaigazítások a Szentföld zarándokai számára! Hát annak előtte? FEJŐS István Jobb későn, mint soha Ez lehetett a jelszava a 66 éves William McMahon - nak, Ausztrália volt mi­niszterelnökének, amikor elhatározta, hogy megta­nul úszni. Hogy biztos le­gyen a sikerben. Linda McGill úszóbajnoknőtől, a müncheni olimpiai játékok részvevőjétől vesz leckéket. Bajnokká már aligha avatják a levitézlett kon­zervatív politikust, de az is szép eredmény, hogy ed­dig nem fulladt vízbe. Nemzeti szökőár Kadhafi elnök kulturális forradalma A NÉPI BIZOTTSÁGOK megszállták a hivatalokat és az üzemeket Líbiában. A kí­nai példára megszervezett kulturális forradalommal Kadhafi elnök a kormány el­enfeleivel igyekszik leszá­molni — írja a Der Spiegel című nyugatnémet hetilap. A tripoli rádió épületében a forradalmi amatőrök átvet­ték a hatalmat a profi rádió­soktól. A benghazi jogi egyetemen a fellázadt diákok leváltották a dékánt, befejezettnek nyil­vánították a szemesztert és munkára jelentkeztek a ki­kötőben. A külföldi olajvállalatok lí­biai irodáiban a forradalmá­rok ellenőrzik az alkalmazot­tak telefonbeszélgetéseit és telex üzeneteit, amelyeket a nyugat-európai vagy ameri­kai városokkal folytatnak. — Arab nemzeti szökőár árasztotta el Líbiát — jelen­tették be a tripoli rádiót megszálló forradalmárok. A népi bizottságok átfésülik a városokat és a falvakat, hogy felkutassák az „élősdieket” és a „reakciósokat”. Megszáll­ják az irodákat és a válla­latok igazgatóságát, elbocsát­ják a gyárak menedzsereit és a falusi elöljárókat, a könyv­­kereskedéseket és az újságos boltokat megtisztítják az „idegen” és „káros” kiadvá­nyoktól. A líbiai helyzet a hatvanas években végrehajtott kínai kulturális forradalomra emlé­keztet. A Kadhafi elnök ál­tal sugalmazott és ösztön­zött mozgalomnak azonban politikai céljai vannak. — Tépjétek szét a könyveket, amelyek nem az iszlámot hir­detik, nem arab nyelvűek, nem szocialista tartalmúak — hirdette Kadhafi április 15-i beszédében, Mohamed prófé­ta halálának évfordulóján. — Égessetek el minden köny­vet, amely elkendőzi a való­ságot. Törjétek szét a bur­­zsoá bürokráciát! [ BESZÉDÉBEN ötpontos programot terjesztett elő, amely szerint meg kell szün­tetni a törvényeket, hogy senki se találjon magának ki­búvót a munka alól; az or­szágot meg kell tisztítani a reakciósoktól és a semmitte­vőktől; a népet fel kell fegy­verezni, hogy harcolhasson a forradalom ellenségeivel; ki kell irtani a bürokrata osz­tályt, meg kell­ reformálni a közigazgatást; el kell égetni a külföldi könyveket. A Ko­rán az egyetlen könyv, amely mindenféle tevékenységhez tanácsot ad. Az Arab Szocialista Unió, Kadhafi pártja, népi bizott­ságokat alakított a városne­gyedekben, a falvakban, az üzemekben, az iskolákban és az egyetemeken. Kadhafi azonban gondosko­dott róla, hogy megszabja az eddig megalakult 450 népi bizottság hatáskörét. A for­radalmároknak szabad bírál­niuk az üzemvezetőket, a pol­gármestereket és a tartomá­nyi kormányzókat, de nem szabad kritizálni Kadhafi ti­zenkét tagú forradalmi taná­csát és az általa kinevezett minisztereket. A bizottságok a kormány eszközei, hogy leszámolja­nak a vélt vagy valóságos el­lenfelekkel. A kulturális for­radalom kezdete óta Líbiában kereken ezer embert vettek őrizetbe. A megmozdulásnak az is célja, hogy megkönnyítse Lí­bia és Egyiptom szeptember elsejére tervezett egyesülését. Líbiában ugyanis sokan el­lenzik az uniót és rossz szem­mel nézik, hogy máris 200 000­­ egyiptomi dolgozik az ország­ban. A pánarab érzelmű Ka­dhafi azonban nem tűri el az Egyiptom-ellenes jelensége­­i­ket, mindenáron meg akarja valósítatii­­az egyesülést. Esküvő a folyó vízében Bagdadi levél a Magyar Szónak (2.) A szábiák­­jelenleg Dél-­ Irakban, Bagdadban és tőle­­ délre, a Perzsa-öbölig terje­dő területen, valamint Irán délnyugati részén élnek. Lét­számuk körülbelül 50 000 fő. Eredetileg a Jordán folyó partjáról származó szemita nép. Vallásuk több mint két­ezeréves. Mezopotámiába há­rom szakaszban vándoroltak: először a zsidók indítottak vallásháborút ellenük, majd a keresztények elöl történt a­­ második „hidzsra”,­ végül az jénaiad dinasztia kén­ysze­rítette a rpeg­esi földön élő szábia hívőket otthonuk el­hagyására. Később is gyak­ran volt részük üldöztetésben vallásuk miatt. Mivel új lak­helyükön, a dél-iraki síksá­gon, nem tudtak védekezni, felszorultak a délnyugati-irá­ni hegyekbe. Iránban ma kö­rülbelül 35, Irakban körül­belül 65 százalékuk él. Szábiának csak születhet az ember, más nem veheti fel ezt a vallást. Ebből az is következik, hogy vegyes há­zasság nincs. Az óhéber ere­detű meidáni nyelvet beszé­lik. Papságuknak két csoport­ja van: a papok és a főpa­pok, de számuk egyre csök­ken. Büszkék rá, hogy ed­dig még egyetlen szábra sem került a bűnözők lajstromá­­­­ra, nem volt köztük tolvaj, rabló vagy más bűnöző. De büszkék arra is, hogy náluk nincs válás, mert nincsenek válóokok sem. Csak maguk közt házasodnak, azonos szo­­­­kások közt nevelkedett em­berek kerülnek össze. Leg­többször már gyermekkoruk­ban összebarátkoznak. Az év 365 napig tart. En­­­­nek a számnak egyébként is nagy szerepe van vallási­­ szokásaikban. Például a pap­­nak készülő szábra ifjú egy­­ idős pap tanítványa lesz, , majd amikor megért a papi hivatásra, 365-ször mártja­­meg magát a folyóban. . Nagy jelentőségű náluk a fehér szín. A papjelölt is hosszú fehér ingben lép a folyóba. A 4—5 éves gyerme­kek — fiúk és lányok egy­aránt — szintén egyforma hosszú fehér ingben része­sülnek a jellegzetes szábra „keresztelésben’’. Nem keresz­tények, de valószínű, hogy a kereszténység tőlük vette át az ősi keresztelési szertar­tást. S talán éppen ezért érthető, hogy a szábrák Ke­resztelői Szent Jánost egyik legnagyobb prófétájuknak te­kintik (mauzóleumát, a da­maszkuszi omajád dzsámiban — régen keresztény templom volt — láthatjuk.). Tömeges kereszteléseket szoktak rendezni. A szertar­­­­tást két pap és egy főpap végzi, akik a gyermekekkel együtt — hosszú fehér ruhá­ban — belép a folyóba. A főpap imát mond, a két nap pedig néhányszor víz alá nyomja a gyerekek fejét, majd egy falat kenyeret és egy korty vizet ad a gyere­keknek. A házassági szertartás is a folyóban történik. A rokon­ság, és a barátok — csak szábrák — a partról nézik végig az esküvőt. A három pap és az ifjú pár (illetve párok, hisz ez is tömeges­­ünnep) szintén hosszú, fe­hér ruhában lépnek a fo­lyóba. A főpap ezúttal is imádkozik, a két pap pedig a vízbe nyomja és néhány­szor össze is koccintja a há­zasulandók fejét. Ezután a templomban, a folyó partján nádból épült házban, közös ima következik. Innen a fiú vagy a lány szüleihez men­nek és következik a mulato­zás, ének, tánc, ősi szokás, hogy a lakodalomban csak a maguk készítette cserép­edényekben tálalják az ételt és italt. Vallásuk más rész­leteiben is közelebb áll a ke­reszténységhez, mint az isz­lámhoz, átmenetnek tekinthe­tő az óhéber és keresztény vallás közt Nagyon szigorúak azonban az étkezési tilalmak. Csakis olyan ételeket esznek, ame­lyeket maguk elő tudnak állítani. Ebből az is követke­zik, hogy a boltban vásárol­ható kenyeret sem eszik meg, csak a maguk által termelt — s általuk lisztté tört — ga­bonából készült, élesztő nél­küli házik­enyeret. Boltban vásárolt húst sem ehetnek, csak a szábla nap által le­vágott állatok húsát. A bagdadi­ piacnegyed „aranyos” utcájában min­den boltban egy-egy szábia mester dolgozik, aranyba, ezüstbe vési gondolatait, ér­zelmeit, elképzeléseit. A szá­blák talán a világ legbecsü­letesebb kereskedői. Mint mondják, egy filsszel (apró­pénz) sem kérnek többet, mint amennyi megilleti őket. Az idősek hosszú, fehér ing­ruhát, fehér fejkendőt visel­nek, ami alatt szinte csillog ezüstös, fehér, hosszú sza­kálluk. Vallásuk azt is tilt­ja, hogy szakállukat borotvál­ják. Az ifjú szábrák azonban már borotválkoznak, sőt a középkorúak nagy része is. Az ifjúság már nem sokat törődik a régi — és jórészt nagyon elavult — vallási szó­­szokásokkal, de büszkék múltjukra, noha már modern gondolkodásúak.. Agnes AL-KUKAYSKI új pénz Görögországban A köztársaság kikiáltása után Athénban közölték, hogy új fémpénzt bocsáta­nak ki. Az érméken a köz­társaság címere, egy ham­vaiból feltámadó főnixma­dár látható, a felirat pedig a „Görög Királyság” he­lyett a „Görög Köztársa­ság” lesz. Levánszorgott a repülő­gépből Tovább folynak a találgatások Pompidou betegségéről A L'AURORE című párizsi újság elsőként rendezett vé­leménykutatást a következő francia elnökválasztások ki­menetelével kapcsolatban. A megkérdezettek legtöbbje Giscard d’Estaing gazda­ség­os pénzügyminisztert szeret­né látni az elnöki székben. A francia újságok általá­ban fél évvel a választások előtt szokták közzétenni az elnök személyét illető kör­kérdésük eredményét, most azonban eltérnek ettől . Franciaországban ugyanis csak 1967-ben, három év múl­va lesz elnökválasztás. A most hivatalban levő ál­lamfő, Georges Pompidou, eddig még nem jelezte, hogy megbízatása lejárta előtt le­köszön tisztségéről. Arról sem volt szó, hogy nem vál­lal még egy elnöki mandátu­mot. A korai körkérdések magyarázata az, hogy a fran­cia közvéleményt szerfölött izgatja a kérdés: meddig marad még Pompidou hiva­talban. Az államfő ugyanis súlyosan beteg. Már tavaly szilveszterkor láthatták a francia tévé né­zői, hogy elnökük meglehető­sen rossz egészségi állapot­ban van: fél szeme beda­gadt, az arca pedig petyhüdt volt. Az izlandi Keflavíkban tartott amerikai—francia csúcstalálkozó idején Pompi­dou valósággal csak leván­­szorgott a repülőgépről. A franciákat megdöbbentette a látvány. Pompidou állapo­tát most már senki sem ma­gyarázta azzal, hogy az el­nök — ismerve a jó falatok iránti vonzalmát — esetleg alaposan bevacsorázott. A legtöbb francia újság az utóbbi napokban kimerítően foglalkozott az elnök egész­ségi állapotával. A rák szót azonban csak egyetlen lap, a Jean Paul­ Sartre által nem­rég alapított Libération című szélső­baloldali újság emlí­tette. A külföldi újságok is azt találgatják, hogy milyen betegségben szenvedhet Pom­pidou. Az elnöki hivatal eddig náthalázzal magyarázta a szemmel látható gyengesé­get. Később azt is közölték, amit az újságok már koráb­ban találgattak, hogy az arc püffedtségét a nagy adag kortizon okozta, amelyet reumatikus bántalmak ellen szed az államfő. Pompidou elnököt egyre jobban izgat­ják az újságban napvilágot látott találgatások. Pünkösd­kor türelmetlenül ki is fa­kadt a kíváncsiskodó újság­írók ellen. A találgatásokért azonban végeredményben az elnöki hi­vatal hibáztatható, mert nem hajlandó részletes tájé­koztatást adni Pompidou be­tegségéről. Az újságok szá­mára nem maradt más hátra, mint hogy szabadon értel­mezzék az elnök szavait, aki tavasszal egy alkalommal így nyilatkozott: — Mindenkinek megvan a maga gondja — mondta az amerikai Water­­gate-üggyel kapcsolatban.­ — Nixon kénytelen lesz lemon­dani, én meg majd meghalok. Azonban nemcsak az újsá­gok és az újságolvasók szá­mára téma Pompidou beteg­sége. Marseille szocialista polgármestere, Gaston Def­­ferre, nyíltan feltette a kér­dést, hogy az elnök betegsé­ge nem befolyásolja-e őt a nemzet érdekeit érintő fontos külpolitikai döntésekben. Francia diplomáciai körök­ben azzal igyekeznek sem­legesíteni ezt az aggodal­mat, hogy megjegyzik, más államférfiak is gyengélked­nek. Azt állítják, hogy pél­dául Brandt nyugatnémet kancellár is meglehetősen be­teg.■ тга*® (DER SPIEGEL)

Next