Magyar Szó, 1973. december (30. évfolyam, 344-359. szám)
1973-12-16 / 344. szám
Vasárnap, 1973. dec. 16. MAGYAR SZÓ Lesz-e Palesztinai állam? Remények és dilemmák a genfi értekezlet előtt Különtudósítónk levele Bejrút, december BEJRÚT európaibb, mint a földrajzilag Európához tartozó Isztambul: nem szörnyű rohanása, végeláthatatlan autósorai teszik azzá, hisz ebben éppen olyan, mint Isztambul. Inkább az, ami Isztambulban szinte elképzelhetetlen: a nők beülnek a vendéglőkbe, cukrászdákba egyedül vagy kettesben, sőt cigarettáznak is nyilvános helyen. Sajnos Bejrút az európai városoknak jóformán csak a rossz szokásait vette át. Az ember szinte sajnálja, hogy a libanoni főváros enynyire nélkülöz minden sajátos jelleget. Elvesztett mindent, ami keleti, de nem tudta megszerezni azt, ami a nyugati nagyvárosok hangulatát megadja. Elsősorban a kiskocsmák, presszók hiányoznak, amelyek annyira megszerettetik Párizst éppúgy, mint Londont, Budapestet vagy Bécset, de ez mégsem változtat a lényegen — Bejrút ízig-vérig európai. És képzeljük el, hogy egy lüktető, rohanó életű európai nagyvárosban, nem mindentől távol, hanem ott, ahol hatalmas, fényűző autók suhannak, fényreklámok villognak, csak át kell nézni az utca túlsó oldalára, és az ember deszkából, bádogból, lezonitlemezből összetákolt, szorosan egymáshoz tapadó barakkok garmadáját látja. És ez nem ócskavas- vagy hulladékgyűjtő telep. Itt emberek élnek, születnek és meghalnak, öregek, akik már ki sem lépnek a barakkból és gyerekek, akik itt is játszani tudnak, éjfekete szemű szépségek és korán megöregedett asszonyok. A Bejrútban levő Palesztinai menekülttáborok egyike előtt áll az ember. AZ ITT ÉLŐK előtt ismét felcsillant a remény egy halvány sugara, a lehetőség, hogy problémájuk megoldódik. Ez is az októberi háború egyik eredménye: az arabok több reménnyel tekintenek a jövőbe, de egyben azt is megtanulták, hogy reális politikát kell folytatniuk. A remény: Izrael nem legyőzhetetlen — fegyverrel, kőolajjal, nemzetközi tárgyalásokkal el lehet érni a megszállt területek felszabadítását. A realitás: az araboknak egymás között tisztázniuk kell, mi lesz azután, ha a megszállt területeket visszakapják, de Izrael nyilvánvalóan fennmarad. Ez konkrétan annyit jelent, hogy mi lesz a palesztinaiakkal. Régi hazájukba nem térhetnek viszsza, hisz annak egy része Izraelé. Lehetséges-e számukra új hazát teremteni? Így született meg az elképzelés, hogy Gáza övezetéből és Ciszjordániából (Jordánia Izrael által elfoglalt részéből) kellene létrehozni egy új államot. Szadat egyiptomi államfő állítólag ilyen értelemben már meg is egyezett a Palesztinai mozgalommal Gáza övezetét illetően. Ciszjordánia kérdése valamivel bonyolultabb. Husszein király ugyan kijelentette, hogy beleegyezik a Palesztinai állam létrehozásába, de azzal, hogy a palesztinaiak népszavazással döntsenek három lehetőség között: vagy bevonják a palesztinaiak képviselőit a jordániai kormányba — tehát az új állam beolvad Jordániába — vagy föderatív államként lesz része Jordániának, vagy pedig autonómiát kap Jordánián belül. A palesztinaiak azonban hallani sem akarnak semmiféle kapcsolatról Husszein Jordániájával. NAGY FIGYELMET keltett Bejrútban a Haarec című izraeli lap híre, amely szerint Franciaország már azt latolgatja, hogy vagy mindjárt a genfi értekezlet megnyitásakor, vagy pedig később, az értekezlet tartama alatt, elismeri a palesztinai államot. Az izraeli lap szerint ezt maga Michel Jobert francia külügyminiszter közölte Asher Ben Nathan izraeli nagykövettel, és az rögtön bejelentette kormánya tiltakozását. Nem tudni, mi igaz ebből a hírből, de tény, hogy az arab fővárosokban, sőt több más fővárosban is, komolyan latolgatják a Palesztinai állam megalakításának lehetőségét. Maga a megalakulás azonban bonyolult dolog. Még a legfontosabb kérdés sem tisztázódott: hajlandó-e Izrael visszavonulni a megszállt területekről, bár — mint Kissinger körútjával kapcsolatban már írtuk — talán még sohasem volt ekkora esély arra, hogy az arabok ebben a kérdésben sikert érnek el. De ha Izrael hajlandó lesz is visszavonulni, még akkor is sok mindent kell tisztázni a Palesztinai mozgalmon belül és az arab országok közötti viszonyban. E tekintetben viszont olyan kusza a helyzet, hogy napvilágot látott a feltevés: nem az izraeli diplomácia csempészte-e be a köztudatba a Palesztina állam kérdését, hogy megbontsa az arab sorokat. A Palesztinai mozgalmon belül a mindössze 4200 négyzetkilométernyi területre leszűkített állam ellen vannak a letelepültek, tehát azok, akik már beilleszkedtek valamelyik arab államba, és nem akarnak egy új államba költözni, akárcsak azok, akik ragaszkodnak a régi célhoz, mondván, hogy a mozgalom az egész Palesztina felszabadításáért harcol, ezért nem elégedhet meg kisebb területtel. A mostani helyzettel elégedettek azzal érvelnek, hogy az új állam túl kicsi és túl szegény lenne ahhoz, hogy megálljon a saját lábát, és szakadatlanul külföldi segélyre szorulna. De őket még aránylag könynyű leszerelni azzal az ellenérvvel, hogy Jordánia sem tud megállni a saját lábán, mégis önálló állam. Mint ismeretes, Jordánia 100 millió font sterling összegű költségvetéséhez Szaúd-Arábia ad 20 milliót, az USA további 20-at, Kuviat pedig 15 milliót. SOKKAL NEHEZEBB megtalálni a közös nevezőt a palesztinai mozgalom harcoló részén belül. Nemcsak azért, mert mint minden nemzeti felszabadító mozgalom, a palesztinai is számtalan áramlatból, radikálisokból, a nemzeti felszabadítából, a nemzeti felszabadítás és a társadalmi felszabadítás híveiből áll, hanem azért is, mert az új állam megalakításának kérdése a mozgalom minden áramlata számára egy nagy dilemmát vet fel. A végcél és a realitás között kell valamennyiüknek választaniuk. A végcél — mint azt Abu Khatem, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet külügyi osztályának vezetője a Magyar Szónak adott nyilatkozatában hangsúlyozta: Rerész Palesztina felszabadítása, vagy a mozgalom hivatalos álláspontja szerint „olyan demokratikus és laikus palasztinai állam létrehozása, amelyben palesztinaiak és zsidók, muzulmánok és keresztények együtt élnének igazságban, szabadságban és békében.” És a realitás: minden jobb annál, ami most van, a palesztinaiak nem élhetnek a végtelenségig menekültként, valahol le kell végre telepedniük, hogy élni kezdjenek, mint a többi arab, mint a többi ember. Külön problémát okoz, hogy a Palesztinai állam gondolata ellentétet szít az arab államok között. Mint mondták, Husszein jordániai király ellenzi az önálló állam megalakítását, és biztosra vehető, hogy ebben nincs egyedül. A király még arra is hajlandó, hogy elfelejtse 1970 szeptemberét, azt állítván, hogy akkor sem támadt szakadék a trón és a Palesztinai nép között, mert a vérontás csak a jordániai romboló és a palesztinai anarchista elemek tette volt. De könnyű felejteni a királynak, hisz nem ő, hanem a katonái gyilkoltak. Sokkal nehezebben feledhetnek az áldozatok hozzátartozói, a palesztinaiak, akik azt mondják, hogy 2500 mártírt kell megbosszulniuk. A végcél és a realitás között tehát még lehetséges talán a kompromisszum, de Husszeinnal nem. Ezért még sok minden tisztázatlan a tervezett palesztinai állam ügyében. Pedig most már gyorsan meg kell adni a választ, mert általános vélemény szerint a genfi értekezletnek ebben a kérdésben is döntenie kell. És a megoldás még nem egészen világos, de a palesztinaiak, amint hallgatják a szinte szabály szerint minden délelőtt alázúduló eső dobolását a barakkjaikat fedő bádoglemezen, úgy hiszik, hogy végre róluk is szó esik, és ismét reménykedni kezdenek — ki tudja hányadszor —, hogy a következő tél már nem itt köszönt rájuk. Nyugat-németországi utam első állomása Frankfurt volt, Hessen tartomány fővárosa. A rohamosan növekvő, fejlett iparú városban több mint 120 000 „Gastarbeiter” dolgozik. Ebből 30—40 ezer a mi munkásaink száma. A jugoszláv konzulátuson, az Arbeiter Wohlfahrt keretében működő tanácsadó központban és a frankfurti jug nyugtalanságra főleg az NSZK Szövetségi Munkaügyi Hivatalának november 27-i döntése adott okot, amellyel leállították az újabb külföldi munkavállalók beáramlását. A nyugatnémet vállalatok az idén 64 000 vendégmunkásra jelentették be igényüket, ezeknek a kérvényeknek az elintézését, tekintettel a növekvő energiaválságra, „ideiglenesen felfüggesztették”. A bejelentést egyes itteni lapok — főleg azok, amelyek különben is enyhén szólva barátságtalanok a külföldiekkel szemben — nyomban úgy magyarázták, hogy ez csak első jele a vendégmunkások „megtizedelésének”. Pedig csupán arról volt szó, hogy a bonni kormány az infláció megfékezését célzó stabilizációs intézkedései keretében ezzel is igyekezett valamelyest lehűteni a túlfűtött konjunktúrát. A korlátozásra minden bizonnyal akkor is sor került volna, ha nem következik be az egész Nyugat-Európát sújtó olajkrízis. Hiszen az országban évek óta állandóan növekszik a vendégmunkások száma: jelenleg több mint 2 millió 700 ezren vannak, ami azt jelenti, hogy körülbelül minden tizedik dolgozó külföldi. Módosítva azonban a közmondást: az alaptalan hír is szárnyakon jár. Itt dolgozó munkásainkkal beszélgetve minduntalan felmerült az elbocsátás eshetőségének nyomasztó kérdése. Sokan érdeklődnek a frankfurti tanácsadó központban: hazautazhatnak-e a közelgő ünnepekre? Attól félnek ugyanis, hogy visszatért jugoszláv klubban kerestem választ azokra a kérdésekre, amelyeket a fent említett újságcikkek fölvetettek. Mindhárom helyen nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy szó sincs a vendégmunkások tömeges elbocsátásáról és hazaküldéséről. A véglegesen hazatérők száma semmivel sem nagyobb, mint az utóbbi években, bár a felmondólevél várja őket. Néhányan a „külföldi polgártársakat támogató hesseni kezdeményező bizottság” röpcéduláira hivatkoznak, amelyeken figyelmeztetik a vendégmunkásokat, ne Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy bár a hazaiaknak és a külföldieknek egyaránt azonos jogokat szavatol a törvény, felmondáskor a munkaadó köteles szociális szempontokat tekintetbe venni, s e tekintetben a nagyrészt fiatal, egyedülálló, nőtlen, illetve hajadon vendégmunkások hátrányban vannak. Ám a munkanélküli-segély mindenképpen megilleti őket, és a hesseni hatóságok például ilyenkor is meghosszabbítják tartózkodási engedélyüket. Szórványos felmondások azelőtt is voltak, mint ahogy most is előfordulnak: ez a tőkés gazdaság természetéből ered (csődbe jutnak a vállalatok), és nem kell összefüggésbe hozni a mostani „válság előtti helyzettel”, ahogyan a nyugatnémet újságok nevezik. A frankfurti konzulátuson Brozovic munkaügyi konzul elmondta, hogy a nyugatnémet építőiparban nem kevesebb mint 180 ezer jugoszláv dolgozik. Ezeknek a munkásoknak a java része hazautazik a téli hónapokban, mivel ilyenkor sok helyütt leállítják az építkezést. A munkaadók ugyanis nem szívesen fizetik az óránkénti kétmárkás téli pótlékot, utazzanak haza, ha nem akarják elveszteni munkahelyüket. Valószínű, hogy e híresztelések miatt az idén sokan lemondanak az annyira várt év végi hazalátogatásról. Sajnos, a tájékoztatás hiányossága folytán a jugoszláv munkások jó része nemigen ismeri jogait. Nem tudja, hogy az államközi szerződések értelmében nemcsak a munkabér tekintetében illetik meg ugyanolyan jogok, mint a hazaiakat, hanem például a felmondási jog tekintetében is. A konzulátusok és a tanácsadó központok nem győzik hangoztatni, hogy akinek érvényes munkavízuma és tartózkodási engedélye van, annak nem kell féltenie állását. Mindamellett most nem ajánlatos munkahelyet cserélni, ezt azonban a téli hónapokban a korábbi években sem volt tanácsos. A „turistaként” illegálisan dolgozó földijeink (mert ilyenek is akadnak), azonban számolhatnak vele, hogy a hatóságok kíméletlenül hazatoloncolják őket, amelyre az előírások kötelezik őket. Az építőiparban az idén lanyhult a konjunktúra, főleg amiatt, hogy a stabilizáció érdekében megszigorították a hitelfeltételeket. Elbocsátások azonban ebben az ágban sem voltak, és a kormány a napokban ígéretet tett, hogy jövőre enyhítik a korlátozásokat, emellett nagyobb állami megbízatásokat adnak az építővállalatoknak. Az itteni újságok egy része, főleg a Springer-tröszt lapjai, olyan pszichózist igyekeznek kelteni — s ezt vendégmunkásaink is érzik —, mintha az egész nyugatnémet gazdaság válságba került volna — az „olajsejkek mesterkedései”, értsd: az arab olajtermelő országok bojkottja miatt. A Bild Zeitung például, az említett tröszt legnagyobb példányszámú lapja, máris sietett tanácsokat közölni a munkanélküli-segélyre vonatkozó jogok érvényesítésére. Azt azonban nem írta meg, hogy az októberi adatok szerint majd félmillió munkahely még mindig betöltetlen, vagyis kétszer annyi, mint amennyi a munkanélküli. BÁLINT István Félmillió szabad munkahely Alaptalan híresztelések a nyugati sajtóban, hogy elbocsátják a vendégmunkásokat Különtudósítónk levele Frankfurt, december Az utóbbi időben olyan hírek terjedtek el, hogy a nyugat-európai energiaválság miatt esetleg hazaküldik az ott dolgozó külföldi munkások egy részét, hogy így juttassák álláshoz a növekvő számú hazai munkanélkülieket. Az egyes nyugati lapokban megjelent rosszindulatú „értesülések” és „jóslatok” érthető okokból aggodalmat keltettek a vendégmunkások körében, így a jugoszláviai munkások körében is, akik ideiglenesen ezekben az országokban dolgoznak. Sokan nem utaznak haza Állami megbízatások az építőiparnak ii,»mmjiiuwhir.uii ii.ч iiiч .јшш јш кшлл A VILÁGTÖRTÉNELEM legfurcsább értekezletének nevezte lapunk Bejrútba kiküldött szerkesztője a Közel-Kelettel kapcsolatos küszöbönálló genfi békekonferenciát, s alighanem nagyon is igaza volt, mert még most, 48 órával a konferencia megnyitása előtt sem tudjuk, ki hívja össze, ki elnököl és ki is vesz részt rajta. Látszólag minden bizonytalan, mégis szinte mindenki biztos benne, hogy az értekezlet a kitűzött időpontban — december 18-án — megkezdődik. Talán ez a furcsa paradoxon is azt bizonyítja, hogy mennyire közel és mégis mennyire távol van a béke az arab országoktól és Izraeltől. A fegyverek — néhány kisebb-nagyobb incidenstől eltekintve — már majd két hónapja hallgatnak a Szuezi-csatorna partjain és a Golán-fennsíkon, de senki sem merné biztosra venni, hogy nem lesz több háború ebben a már negyed évszázada nyugtalan és mások biztonságát is veszélyeztető térségben. Az arab országok októberi felszabadító hábo illúziók nélkül rája által ismét felrázott világközvélemény és diplomácia ugyanennyi ideje — és nem is minden siker nélkül — küzd a békéért, amely szinte karnyújtásnyira lebeg, és mégis oly távolinak és elérhetetlennek látszik. Másik ellentmondás a rendkívül bonyolult közel-keleti helyzetnek, hogy a huszonöt éve tartó ellenségeskedés után a tábornokok kezdtek tárgyalni egymással, miközben a diplomaták tovább folytatták háborújukat. Az ENSZ kék színű katonai sátra a Kairó—Szuez országút 101. kilométerkövénél talán a legkülönösebb „diplomáciai szalon” volt, amelyet a világtörténelem ismer. Gamaszi és Yaariv a biztató kezdet után a leglényegesebb problémánál, az izraeli csapatoknak az október 22-i tűzszü- neti vonalra való visszavonulása kérdésénél, akadtak fel, és a felnyitott, de teljesen ki nem bontott „Kissin- Iger-csomagot” most a külügyminiszterek elé teszik a genfi diplomáciai zöldasztalon. A jelek szerint a külügyminiszterek az első napokban majd csak körültapogatják és körülszimatolják ezt a csomagot, és teljes kibontását későbbre halasztják. Mintha mindenki érezné, hogy a megoldás órája még nem érkezett el, mégsem meri vállalni az azzal járó kockázatot, hogy távol marad erről az — inkább nagyon ceremoniális, mint érdemi nyitányról. Egyiptom úgy érzi, már elég engedményt tett ahhoz, hogy az eddigieket még egyet megoldhassa, azaz, hogy a tűzszüneti megállapodás második pontjának teljesülése nélkül is a genfi tárgyalóasztalhoz üljön. Szíria tovább készül a háborúra, de ma már a tárgyalásokat sem tartja kizártnak. Jordánia sértődött, amiért nem képviselheti a palesztinai népet, de valószínűleg úgy véli, jobb, ha küldöttsége Genfbe utazik, mintsem hogy őt is más képviselje. Izrael szívesen taktikázna tovább és követelné magának agressziója minden gyümölcsét, ha az októberi háborúban nem fizetett volna olyan nagy árat hódító és arrogáns politikájáért, s ha nem érezné, hogy most már nemcsak Nyugat-Európa rokonszenve, hanem nagy szövetségesének türelme is fogytán van. A palesztinaiak jól tudják, hogy Genf nagy kihívás számukra, amelynek messzemenő következményei lehetnek rájuk nézve, de többségük belátja, hogy az alkalmat nem szabad elszalasztani, s Libanon sem csinál presztízskérdést abból, hogy — akár a palesztinaiakat — csak az értekezlet későbbi szakaszára hívják meg. Tehát mindenki fenntartással, szinte kénytelen-kelletlen utazik Genfbe, hogy megpróbálja elérni azt, ami hoszszú éveken át lehetetlennek látszott. Illúziók nélkül, szerény ambíciókkal csomagolják diplomáciai bőröndjeiket a külügyminiszterek, miközben Gromiko már a csendes svájci városban, Kissinger pedig a válság színhelyén igyekszik elhárítani a még fennálló és nem is jelentéktelen akadályokat, s egyúttal a két nagyhatalom kizárólagos védnöksége és irányítása alá vonni a konferenciát. Ugyanakkor a Biztonsági Tanács — el nem kötelezett tagállamainak egyöntetű és határozott követelésére — az utolsó erőfeszítéseket teszi, hogy az arab országok és Izrael képviselői a világszervezet szárnyai alatt kezdjék meg maratoninak ígérkező tárgyalásaikat. Az ENSZ kirekesztése és megkerülése — amelynek gyors határozatai és kék sisakos katonái az októberi háború válságos napjaiban talán egy újabb katasztrófától mentették meg a világot — veszélyes és a kis országokat nagyon is gondba ejtő precendens lenne. J. GARAI Béla MENDREI Erne 3. oldal