Magyar Szó, 1974. december (31. évfolyam, 329-343. szám)
1974-12-01 / 329. szám
Vasárnap, 1974. dec. 1. Bukarest a századforduló B ukarest, a román főváros, a jövőre befejeződő ötéves terv előirányzata szerint nem kevesebb, mint 122 000 lakással gyarapszik. Más szóval egyötödével több lakás lesz, mint 1970-ben volt. S ha lakásonként egy-egy háromtagú családot számítunk, akkor láthatjuk, hogy Bukarestben öt év alatt egy közepes nagyságú új város épült fel Úgyszólván szántóföldeken, addig lakatlan területeken építkeztek. A korszerű városépítés nehézségeit a jövőben jobban meg fogja érezni a főváros. 1970 és 1975 között például mindöszsze 8000 lakást kellett lebontani, a következő ötéves terv teljesítése során pedig 30 000- ret bontanak le. S így történik majd meg, hogy ebben az időszakban 150 000 új lakás épül fel, mégis körülbelül 2000-rel kevesebb lesz beköltözhető, mint a folyó ötéves tervidőszakban. Érdekes adat az is, amely szerint az új ötéves terv végére, vagyis 1980-ra, Bukarestnek 741 000, a századfordulón pedig 930 000 lakása lesz. Azért érdekes, mert a fővárosi lakosság száma az előirányzat szerint abban az időszakban,1 100 000 lesz. Ez pedig azt jelenti, hogy egyegy lakásban — átlagban véve — csak 2,5 tagból álló család él majd. A számok ezt mutatják. Persze az effajta eltolódás mindig kellemesebb, mint az ellenkezője, ha mondjuk, nagyobb létszámú családokat számítanánk kevesebb lakásra, így könnyebben elfogadhatóvá válik az a megállapítás, hogy Bukarestben a századfordulón ismeretlen fogalom lesz a lakáshiány. A tervezetből ítélve a főváros gondjai általában véve is mérséklődni fognak (mivel azt feltételezni szinte lehetetlen, hogy megszűnnek). Megszaporodnak a szociális, kulturális létesítmények. A megszaporodott gyerekek számára az ezredfordulón több mint 7000 osztályterem lesz, 750 000 hely a napközikben és bölcsődékben (vagyis majd minden családra jut egy), 42 000 kórházi ágy, 1 200 000 négyzetméter kereskedelmi és közellátási terület, 63 000 moziülőhely és 25 000 hely a színházakban. Bukarestnek most is aránylag sok a zöldterülete, s a terv szerint a századfordulóig megháromszorozódik (5280 hektárra növekszik). Ma hat mesterséges tava van, s az elgondolások szerint még tízet létesítenek. A cernicai övezetben ipari kikötő épül, amelyet hajózható csatornával kötnek össze a Mastisteai vízerőműrendszerrel. Távlatilag ez a rendszer kapcsolódik majd akiépülő Bukarest—Duna csatornához. A tervezet érdekessége az is, hogy a főváros területe a gyors építkezés ellenére mintegy 2000 hektárral leszűkül. Mindenekelőtt azért, mert szinte újjáépül a belváros nagy része. A háztömbök magassága 7 és 17 emelet között lesz. Az épülettömbök között pedig szépen kiképzett, levegős tereket, tágas parkokat irányoznak elő a tervezők. Néhány év múlva új lakónegyedek, sugárutak, utcák, terek jelennek majd meg a főváros térképén. Hogy mindez nem a képzelet játéka, hanem a valóságra épülő tervezés, azt mutatja a Május 1. sugárút vagy a Dorobanti út példája, amelynek jelentős része máris eltűnt a föld színéről, s helyén új épülettömbök nőttek. S a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Végrehajtó Bizottságának egyik nemrég megtartott ülésén jóváhagyták a metró tervét is. Ezzel a román főváros lakóinak régi vágya teljesül. Hiszen már jövőre elkezdődik az építés. LOVAS István MAGYAR SZÓ A kiábrándíthatatlan humanista IGAZÁN KEDVES vendég járt nálunk az ünnepek alatt: az afrikai függetlenségi mozgalom és az el nem kötelezettség kipróbált harcosa, dr. Kenneth Kaunda, Zambia elnöke. Jugoszláviát és Zambiát a kilométerek ezrei választják el egymástól, de — mintha magas rangú vendég mondta egy korábbi jugoszláviai látogatásakor — ,délekben és tettekben mindig együtt van a két ország”. Több ezer hazánkfia él és dolgozik ebben a távoli afrikai országban, néhány száz zambiai fiatal tanul egyetemeinken, főiskoláinkon, és katonai akadémiáinkon. Lusaka utcáin nem ritka jelenség, hogy az önzetlen barátként és segítőtársként tisztelt jugoszláv munkások, mérnökök vagy orvosok anyanyelvükön társaloghatnak a vendégszerető hazaiakkal. A ma már világszerte ismert kafnei óriás vízerőmű és az el nem kötelezett országok harmadik csúcsértekezletének színhelye, a lusakai Mulungushi Hall, a jugoszláv és zambiai építők, a Zecco néven ismert vegyes vállalat büszkeségei, a két ország összefogásának és őszinte barátságának szimbólumává lettek. Az egyik éltető ereje ennek a barátságnak a két ország elnökének meghitt személyes kapcsolata is. Tito és Kauada kölcsönösen tisztelik egymást: elnökünk fiatalabb kortársában a lelkes hazafit, az idealizmustól fűtött humanistát, de a realitás talaján küzdő politikust, az el nem kötelezett mozgalom vezetői „második nemzedékének” kimagasló egyénisége, Kaunda pedig elnökünkben „az államférfiak államférfiját”, „az állandó akció emberét”, a népek közötti egyenrangúság fáradhatatlan és megalkuvás nélküli harcosát, az el nem kötelezettség atyját látja. Éppen ezért minden eddigi találkozójuk, akárcsak a mostani belgrádi is, közvetlen, szívélyes, mentes a protokolláris formaságoktól, a szó legszorosabb értelmében baráti volt, eredményei pedig serkentőek a két ország együttműködésének jövőjére nézve. A MINDIG MOSOLYGÓ, élet- és emberszeretetet sugárzó arcú zambiai elnök ötven évvel ezelőtt született az egykori Észak-Rhodesia Lubwar nevű városkájában, egy néger misszionárius család nyolcadik gyermekeként. Korán megkedvelte a könyvet, nagyon szeretett olvasni, és ez a lelkesedés, későbbi nagy életerejének első jele, segítette ahhoz, hogy áttörje azokat a falakat, amelyek a tudás világát annyira elzárták gyermektársainak százezrei elől. A pisze orrú kisfiú első tanítójának különösen ezeket a szaval véstek emlékezetébe: — Meg kell próbálnod, hogy jobb világot hagyj magad után, mint amilyet születésedkor találtál. Az általános iskolát egy katolikus misszióban fejezte be, majd az egyetlen bennszülöttek számára nyitva álló lusakai iskolában tanítói oklevelet szerzett. Már ekkor nagy hatással voltak rá, „szívébe hatoltak”, Gandhi tanai, s noha később belátta, hogy a forradalmi harc körülményei nem azonosak Afrikában és Ázsiában, még is hű maradt az erőszaki mentességnek, a problémák békés rendezésének elvéhez, az önfegyelmen alapuló következetes emberi magatar- t táshoz. A New York-i Furl Sham Egyetemen doktorált, és azonnal visszatért „szerencsétlen hazájába, amelyet földi menyországgá lehetne változtatni”. A huszonnégy éves fiatal értelmiségi könnyen állást kaphatott volna a gyarmattartó adminisztráció hivatalnokikarában, ő azonban ehelyett a falusi tanító háládatlan szerepét vállalta, hogy népe felvilágosításának nehéz, de magasztos ügyét szolgálja. Korán bekapcsolódott a politikai életbe, és hamarosan az Afrikai Nemzeti Kongresszus egyik leglelkesebb agitátora lett, aki kerékpáron járta sorra a poros zambiai falvakat, a fehérek és a négerek egyenjogúságát hirdette, gitárjával és bársonyos baritonjával a szebb jövőről és a szabadságról regélt a vályog kunyhók lakóinak. Még nem volt harmincéves, amikor megválasztották az Afrikai Nemzeti Kongresszus főtitkárának. A hatóságok letartóztatták, börtönbe vetették, forradalmi lelkesedését és kitartását azonban nem tudták megtörni. Kiszabadulva még nagyobb hévvel hirdette a faji egyenjogúságot és még több erővel harcolt hazája függetlenségéért Amikor 1958-ban az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetősége komformista megalkuvásból Nyugat-barát vizekre evezett és beleegyezett abba, hogy a bennszülött lakosság számaránya ellenére sokkal kevesebb képviselőt küldjön a parlamentbe, mint a maroknyi fehér kisebbség . Kaunda nehéz szívvel ugyan, de szakított az Afrikai Nemzeti Kongresszussal, és megalakította Egyesült Nemzeti Függetlenségi Pártját. Ez gyorsan nagy tekintélyt szerzett, és szoros kapcsolatra lépett a többi afrikai felszabadítási mozgalommal. Pártját azonban néhány hónapon belül illegálisnak nyilvánították, őt pedig ismét bebörtönözték, ezúttal Salisbouryben. 1960 februárjában szabadult ki, és két év múlva a kelet-, közép- és dél-afrikai felszabadítási mozgalom vezére lett, 1963-ban pedig már az észak-rhodesiai átmenetikormány miniszterelnöke, amely 1964. október 21-én kihirdette az ország végleges és teljes függetlenítését a brit koronától, s Kenneth Kaunda az új köztársaság elnöke lett. Tíz ÉVE halad Zambia a függetlenség nehéz útján Kaunda vezetésével, akit a realista bölcsessége, a forradalmár határozottsága és a vérbeli politikus éleslátása jellemez. Felismerve a törzsi és vallási megosztottság rákfenéjének veszélyét az ország egységére és jövőjére, nézve, Kaunda a függetlenség első napjától kezdve az „Egy Zambia — egy nemzet” jelszót tűzte az ország címerére és zászlajára, az általa ideológiába öntött „zambiai humanizmust” pedig hazája politikai evangéliumává tette. Ennek legfőbb elemei: az ország egységének és függetlenségének megőrzése, az el nem kötelezettséghez való következetes ragaszkodás, a szocializmus sajátos afrikai változatának megvalósítása, a minél gyorsabb gazdasági fejlődés szavatolása, s mindezt úgy elérni, hogy „a legnagyobb érték, az ember ne veszítse el belső nyugalmát és etikai integritását”. Tudatában annak, hogy Zambiának nincsenek meg a műszaki és káderlehetőségei az ország legfőbb kincsét jelentő rézbányák azonnali államosítására. Kaunda fokozatosan vezette be a külföldi tőke ellenőrzését, az ország természeti kincseinek a nép tulajdonába való helyezését, és csak 1969 októberében hozta meg történelmi döntését, amelynek alapján azaddig angol—amerikai és dél-afrikai kezekben, levő rézbányáik részvényeinek 51 százalékát a zambiai állam vette át. Ennek jelentőségét eléggé illusztrálja az az egyetlen adat, hogy az úgynevezett rézövezetben kibányászott évi 750 000 tonna „vörös aranyból” származik Zambia nemzeti jövedelmének 90 százaléka. Amikor a fajüldöző Smithrezsim tavaly a rhodesiai határ lezárásával akarta elvágni a zambiai gazdaság ütőerét és térdre kényszeríteni az afrikai szabadságharc fő támaszát, a zambiai Téz a szomszédos és a baráti országok, köztük Jugoszlávia támogatásával mégiscsak eljutott a külföldi piacra, és a blokád bumerángként csapott vissza a rasszista telepes rezsimekre, amelyek most, a portugál gyarmatbirodalom széthullása után még görcsösebben védik az ember, ember által való megalázásán és könyörtelen kizsákmányolásán alapuló előjogaikat. Kaunda elnök azonban minden keserű tapasztalat, a fajüldözők elvakultsága és az évszázados elnyomatás alatt az afrikaiakban felgyülemlett keserűség ellenére a kiábrándíthatatlan humanista derűlátásával bízik a fehér és a fekete ember békés együttélésében, abban, hogy kilencgyermekes családi fészkének idillikus nyugalmát egész Dél-Afrikára kiterjesztheti, ahol a bőrszín és a faji származás nem játszanak majd szerepet, és ahol „fehérek és színes bőrűek csak úgy tekintenek majd egymásra, mint ember az emberre”. MENDREI Ernő é ШШШ31 I Tito és Kauada találkozója 1970 szeptemberében a lusakai repülőtéren (Mendrei Ernő felvétele) Ázsia ünnepelt fia volt Neve akkor járta be először a világot, amikor a szerencsétlenül járt Dag Hammarskjöld helyébe főtitkárt kellett választani a világszervezet élére. Hammarskjöld halála után, 1961 novemberétől 1962 novemberéig U Thant, az ENSZ megbízott főtitkára volt, majd 1962. november 30-án a Biztonsági Tanács javaslatára a Közgyűlés egyhangúlag főtitkárrá választotta. Amilyen szorgalmas munkával és az indokínaiakra jellemző szívóssággal dolgozott 1928-tól 1931-ig a patnowi középiskolában, 1942- ben a burmai oktatás átszervezésén, majd 1947-ben újság-, 1948-ban rádióigazgatóként, ugyanolyan következetesen képviselte hazája küldöttségében Burma érdekeit a miniszterelnökök colombói értekezletén és 1955- ben a bandungi konferencián. Felfelé ívelő pályafutásának jelentős szakasza volt az 1957-től 1961-ig terjedő időszak, amikor Burma állandó ENSZ-nagykövete volt. A burmai küldöttség tagjaként 1961-ben részt vett az el nem kötelezettek belgrádi értekezletén. Fáradhatatlanul, nagy türelemmel, felelősségének teljes tudatában munkálkodott a világ népeinek békéjén, teljes odaadással végezte a ráháruló feladatokat, s ugyanolyan csendben, mint ahogyan a főtitkári tisztségbe jutott, a több mint egy évtizedes lelkiismeretes világszervezeti munkától kimerülten, a sikertelenségektől kissé csüggedten, adta át helyét a New York-i ENSZ- palota 38. emeletén utódjának, Kurt Waldheimnak. Ezután odahaza, Burmában keresett pihenést és megnyugvást. Kitartása, türelme, szuggesztív ereje csodálatraméltó volt. Akárcsak két elődje, Trygve Lie és Dag Hammarskjöld, olyan szervezet élére állt, ahol sohasem volt hiány az azonnali orvoslásra váró kérdésekben. Több mint tíz évig vezette az emberiség legegyetemesebb és a nemzetközi kérdések megoldására legilletékesebb szervezetét, s ez a tény munkáját, munkájának módszerét, de ütemét is meghatározta. Szinte minden esetben meg kellett birkóznia a nagyhatalmak ellentétes érdekeivel, gyorsan kellett döntenie és állandóan készenlétben állnia arra, hogy higgadt, kimért fellépéssel és türelmes szavakkal bírja jobb belátásra a szemben álló feleket. Olyan időszakban állt a világszervezet élére, amikor a hidegháború kulminált, és a világ különböző pontjain egymás után lángoltak fel a válsággócok. U Thant feladatához híven, elfogulatlanul igyekezett javaslataival, kezdeményezéseivel lehetővé tenni a világkatasztrófa elkerülését, megteremteni a viszályban érintett népek békéjét. Mindannyian emlékezhetünk még a karibi válságra, az ENSZ-csapatok 1962 végén és 1963 elején történt kongói beavatkozására, a Biztonsági Tanács 1964. március 4-i határozatára, amelynek értelmében az ENSZ kéksisakos katonái partra szálltak Cipruson. A Thant kairói útjára a harmadik arab—izraeli háború kitörése idején, a nigériai polgárháború ENSZ-vonatkozásaira —, hogy csak a legsúlyosabb konfliktusokat és viszályokat említsük, amelyek főtitkári működésének 10 éve alatt történtek. Sokan azt mondták róla, hogy puha, nem eléggé erélyes. Ha helytállóak is voltak ezek a bírálatok, egy dolog kétségtelen: roppant feszült helyzetekben is kifogyhatatlan türelemmel, kezdeményezőkészséggel igyekezett építeni az egymással szemben álló felek közeledésének útját. A karib-tengeri válság idején maga Hruscsov, akkori szovjet kormányfő is, a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott U Thant szerepéről, és a főtitkár kezdeményezésére terjesztette be a kubai válság megoldására vonatkozó javaslatát. „Bölcsessége, kiegyensúlyozottsága és határozottsága sok esetben az események legfőbb irányadója volt” — hangsúlyozta táviratában Waldheim ENSZ-főtitkár, aki U Thant haláláról a Közel-Keleten értesült. A „csendes burmai” — ahogyan gyakran nevezték — a héten a New York-i Columbia nevű presbiteriánus kórháziján, pár napos szenvedés után elhunyt. Tavaly novemberben, ugyanebben a kórházban gégerák miatt műtétet hajtottak végre rajta. „Ázsia ünnepelt fia volt” — mondta érdemeit méltatva Sangui Penjor, az ENSZ ázsiai csoportjának vezetője, a Közgyűlésben elhangzott minapi beszédében. Amit az ENSZ U Thant vezetése alatt 10 év alatt elért, abban neki is szerepe volt, s amit a világszervezetnek nem sikerült megvalósítania, az jórészt nem is rajta múlott. VARGA István 3. oldal GYERMEKKÖTÖTTÁRU