Magyar Szó, 1975. szeptember (32. évfolyam, 255-269. szám)

1975-09-16 / 255. szám

2. oldal Berlinguer: Csak a legszélesebb összefogás szavatolhatja a társs­a­dalom átalakulását Az olasz kommunisták a legutóbbi választási győzelem után sem sietek a kormányba kerülni, hanem a problémák megoldására törekszenek Az olasz kommunisták a nemrég tartott vá­lasztásokon aratott sikerük ellenére sem asnak mindenáron részt venni a kormány munkájában, de határozottan új politikát követelnek, különösen a nem­zet gazdasági problémáinak demokratikus megoldásá­ért szállnak síkra. Ilyen értelemben az Olasz EP el­fogadja Aldo Moro miniszterelnök kezdeményezését, aki néhány nappal ezelőtt azt mondta, hogy „komoly és építő jellegű” dialógust kell kezdeni a kommunis­ta ellenzékkel az ország politikájáról. Az olasz kommunisták ál­láspontját Enrico Berlingu­­er fejtette ki vasárnap este Firenzében a L’ Unitá párt­lap ünnepségén. A kéthetes ünnepségen több száz­ezer kommunista vett részt az or­szág egész területéről. Berlinguer megerősítette a „történelmi kompromisz­­szum” politikáját, vagyis azt, hogy az olasz kommunisták dialógust akarnak folytatni az összes antifasiszta és de­mokratikus erőkkel Olasz­­orszábam. Hangsúlyozta, hogy senki, sem téríti el őket et­től az irányvonaltól, amely figyelembe veszi a nemzeti sajátosságokat és szem előtt tartja a különféle munkás, demokratikus és népi erők közötti megállapodást. Ez egy új demokratikus hatalom megalakításának irányvona­la, amit a lakosság óriási többsége támogat. Az Olasz KP ennek az ál­lásfoglalásának köszönheti legnagyobb háború utáni győ­zelmét, amikor a nemrég megtartott helyi választáso­kon megszerezte a szavaza­toknak több mint 33 százalé­kát. Berlinguer elmondta, hogy az új helyzetben a ke­reszténydemokraták és a szo­­­ciáldemokraták kéz kézben vannak. Egyesek vissza sze­retnének vágni a rendkívüli választásokon­ és a kommunis­tákkal való totális konfron­tációban. Mások párbeszédet szeretnének kezdeni a nem­zet alapvető kérdéseiről. A KP ez utóbbi álláspontot tá­m­ogatja, s ezzel kapcsolat­ban Berlinguer pozitívan ér­tékelte Aldo Moro miniszter­elnök múlt pénteki beszédét. Az Olasz KP főtitkára be­szélt a nyugat-európai szo­cializmusról, síkraszállva de­mokratikus és pluralista jel­lege mellett, vagyis az anti­fasiszta és demokratikus szer­vezetek széles körű szövetsé­géért kardoskodott. Szavai szerint csak egy ilyen szövet­ség biztosíthatja a kapitalis­ta társadalom gyökeres át­ala­kítását. A portugál helyzettel fog­lalkozva elmondta, hogy a legfrissebb hírek szerint ha­ladás történt „az együttműkö­dés helyes irányvonalában” az antifasiszta erők között. Figyelmeztetett azonban, hogy a portugál kommunisták és szocialisták viszonyában el kell kerülni a súlyos ítéle­teket és elmarasztalásokat. A munkásmozgalom és általá­ban a demokrácia eddig is elég kárt szenvedett az olyan álláspontok miatt amelyek a kommunista mozgalmat a szektásság felé vezették, s amelyek során a szocialistá­kat a fasisztákkal egyenlítet­ték ki. Sürgette a demokra­tikus és antifasiszta erők ösz­szefogását, mert ez az­ egyet­len feltétele a fasizmus felet­ti győzelemnek. Jobb későn, mint soha... Ford, az ismert amerikai gépkocsigyár utasítást adott, hogy vonják ki a közlekedésből az 1968/69- ben gyártott Mustang és Mercury típusú kocsikat. A döntésre a gyártási hiba, megállapítása után került sor. A becslések szerint mintegy 600 000 ilyen gép­kocsi van forgalomban. A döntést a közlekedésbizton­sági nemzeti intézet is meg­jelentette. Világgazdasági hírek Csökkent Afrika mezőgazdasági termelése Az igazságosabb kereskedelmi rendszer kiépítését várjuk az ENSZ-től Az afrikai országok utóbbi ötévi gazdasági fej­lődése lesújtó, s a kilátások sem­t olyanok, hogy az elkövetkező években megváltozhat a helyzet, jelen­tette ki az Afrikai Gazdasági Bizottság végrehajtó titkára. Szavai szerint a fejlődő afrikai országokban 1970— 1974 között a bruttó, nem­zeti termelés 5 százalékkal nőtt, ami 1 százalékkal ki­sebb a hosszú távú fejlesz­tési tervben megállapított­nál. Egyes afrikai országok fejlesztési­­tervükben a nem­zeti jövedelem nagyarányú emelkedését irányozták elő. Különösen aggasztó a me­zőgazdasági termelés ered­ménytelensége, az emelke­dés mindössze 0,5 százalék, a lakosság számának növe­kedéséhez viszonyítva az 1,2 százalékos visszaesést jelent. Az ilyen helyzet nagymértékben veszélyezteti a mezőgazdaságiból élők há­romnegyed­ének életét. Az afrikai országoknak, folytatta a titkár, szüksé­gük van évi 6,5 milliárd dollár póttékére, 1976 és 1860 között pedig évi 10— 12 milliárd dollárra. Ezért az új nemzetközi gazdasági rendszer kiépíté­se Afrika számára életfon­tosságú, fűzte hozzá. Ezzel függ össze az, hogy az af­rikai országok olyan élénk érdeklődéssel követik az Egyesült Nemzetek Közgyű­lésének rendkívüli üléssza­kát, mert abban remény­kednek, hogy a tagországok gyakorlati intézkedéseket fogadnak el, amelyek fel­számolják a káros következ­ményeket, amik a fejlődő­ országokat érték a v­íske­­reskedelmi feltételek rom­lása miatt. Igazságos keres­ked­elmi rendszert kell ki­építeni, ami előrehatón gya­korol majd nyomást a fej­lődő országokra, fejezte be a­­titkár. A diktatúra éhhalálra ítéli a haitieket Haiti, a karib-tengeri trópusi sziget még leg­jobb korszakában is súlyos élelmezési problémákkal küszködött. Az ország öt­millió főnyi lakosságának több miint 80 százaléka kis farmokon él. A mezőgazda­­sági termelés általában rendkívül primitív: egyes körzetekben még az ekét és az igavonó állatokat sem ismerik. A talaj pedig nagy­részt terméketlen. Haitiban az esőn múlik, hogy ehet­nek-e. Az elmúlt két évti­zedben egyre gyakoribb szá­razsággal a termés kiég, és az emberek éheznek. Haiti északnyugati térsé­gének kopár, sivár hegyein mezőgazdasági termelés sincs, csak kaktusz nő. Múlt év novemberében nagy esőzések voltak, s Vance Brown baptista misz­szioniárius ezeket mondotta: „Az emberek mint az őrül­tek dolgoztak és vetettek, mint soha azelőtt nem tet­ték. Utána két hónapon át viszont egy csepp eső sem esett”. Megint semmivé vált a termés, a tavaszi ve­tés sem kerülhetett a föld­be. Jack White, a Time tu­si­tója a körzetről ezt írta: „A parasztok lassan ellepik a kis­­falvakat, mint például Bombadopolist, és csende­sen üldögélve várnak éle­lemre és esőt remélve. A gyermekek már annyira el­­gyengültek,­­hogy képtele­nek elhessegetni a legye­ket, amelyek ellepik testü­ket. A legutóbbi időkig so­kan nem is kaptak más táplálékot, mint mangót, karjukat, lábukat sohasem gyógyuló gennyező sebek borítják”. 1­4. Már a múlt tél óta nyil­vánvaló volt a várható ka­tasztrófa. Jean-Claude Du­­valier, Haiti 23 éves örö­kös elnöke mégis csak az utolsó napokban hirdetett élelmezési szükségállapo­tot. A kormány néhány ezer dollárt juttatott az élel­miszer-szállító teherautók bérletére. A különböző kül­földi segélyszervezetek már az élelmezési szükségálla­pot meghirdetése előtt meg­kezdték tevékenységüket Hadfiban. Ezt az elosztási programot a CARE bonyo­lítja le, hogy gondoskodjék 120 000 szigetlakó táplálá­sáról, amíg az új termés beérik. Júniusban némi eső­zés tette lehetővé egyálta­lán a vetést. Időközben azonban több tucatnyi haiti lakos éhen halt. Az élelmezési szükség­program aligha oldja meg Haiti alapvető problémáit. A valamikor bőség szigeté­nek tartott, Haiti csekély jól termő földje az ameri­kai cukornádiültetvényesek kezében van, vagy pedig a Duvalier család és barátai birtokolják. A sziget többi része erdőségeitől megfosz­tott hegy. A fából ugyanis faszenet készítenek és Port­­ou-Prince fővárosban adják el — magas áron. Ha esik az eső, lemossa a térdőt a hegyoldalakról. Víztároló rendszer nincs; az „öntö­zés” általában azt jelenti, hogy régi olajoskannáiban összegyűjtött esővízzel lo­csolnak. Szó esik ugyan Port­­au-Prince-ben a mezőgaz­daság fejlesztésének szük­ségességéről, de a fejleszté­si tervek rendszerint elakad­nak a világ legközönyösebb és legkorruptabb bürokrá­ciájának hálójában. A Du­valier család egymagában legalább évi 6 millió dol­lárt fölöz le az állami bevé­telekből — ez az összeg kö­rülbelül egyötöde az or­szág egész költségvetésé­nek —, ugyanakkor Jean- Claude a közelmúltban ha­talmas, hárommillió dollár költséggel készült mauzó­leumot avatott fel Papa Doc emlékére. (Time) Az utolsókat rúgja a Chrysler? A gazdasági válság utol­érte­ a detroiti „Nagy Hár­mas” egyikét, a Chrysler­­autógyárat is. A tavalyi 52 milliós veszteséget még ki sem heverte, amikor 1975 első negyedében, 94,1 millió dollár veszteség érte. A grafikon égbe szökése nagyarányú elbocsátásokhoz és nem utolsósorban a tár­saság kulcsembere, Lynn A. Townsend összeroppaná­sához vezetett. A Chrysler 1975. áprilisi közgyűlése igencsak viharos volt. A gondoktól gyötört Town­­sendet megostromollták a dühös résztvénytul­ajdono­­­sok, az elbocsátások miatt felháborodott alkalmazot­tak képviselői, és leváltá­sát követelték. Akkor nem reagált erre, de egy hónap­pal ezelőtt elzárkózott a vi­lágtól, s a Hawaii-szigetek­re utazott pihenni. Vissza­tértekor tett bejelentésével megdöbbentette mind a cé­get, mind az autós köröket: 56 éves Townsend úgy dön­tött,­­ hogy visszavonul. Ezzel meghúzták a vész­harangot a Chrysler fölött — ha csak nem jön egy „új Townsend". — Hiszen a szakmai világban minden­ki emlékezik még arra, hogy 1961-ben ő volt az, aki feltámasztotta a halódó vállalkozást. Akkor a szak­emberek szkeptikusan fogad­ták a „kis" könyvelőt, aki azt ígérte, hogy csökkenti a költségeket, modernizálja a modelleket és ismét­­talpra állítja a beteg óriást. 1967- ben azonban magához ra­gadta a­­vezetést, a társaság pedig 300 millió dollár nye­reséggel zárta a következő évet. A hazai autópiacnak a korábbi 9,6, helyett 17 szá­zalékát vonta ellenőrzés alá. Akkoriban dicshimnuszokat zengtek róla, zseniális szer­vezőnek nevezték. Ma, pedig? Egy iparszak­értő szerint Townsend te­hetséges ember, de korláto­zott lehetőségek birtokában hazardározik. Az 1969. évi csúcseredmény után újabb hanyatlás következett. A Chrysler­ gépkocsiel­adásban elfoglalt részesedése 11,9 százalékra esett vissza. Az energiaválság hatására 1974 őszén már négyhónapi össz­termékre rúgott az eladat­lan raktárkészlet. Ha Town­send tisztán látja a jövőt, akkor nemsokára eljön az utolsó csapás időpontja is. Bár ki­­tudja? Mintha új fordulatot vettek volna az események. A jelentések sze­rint az elmúlt hónapban több autót sikerült eladni, mint az előző tizenegy hó­nap bármelyikében. Ezen felbuzdulva egyébként a Chrysler háromezer munkás újbóli munkába állítását tervezi. De Townsend útja véget ért. Lemondó nyilatkozatá­ban nem jelölte ki utódját, csak annyit mondott: Itt az ideje, hogy a cég veze­tése fiatalabb szakember ke­zébe kerüljön. A posztra ketten is esélyesek. Az 51 éves John Riccardo, épp­úgy, mint Townsend, köny­velőből lett a végrehajtó bizottság elnöke. A másik jelölt Riccardo jelenlegi helyettese, Eugene A. Ca­­fiero, csak 49 éves, de nem azért esélyesebb főnökénél, hanem mert­­képzett autó­­szakember, s ellentétben Townsenddel és Riccardó­­val — nem is­ a pénzügyek, hanem a termelés áll ér­deklődésének középpontjá­ban. A kérdés csak az, hogy nem túl későn ke­rül-e Cafiero a Chrysler társaság élére? Nyugat-európai gazdasági helyzetkép ­ A VÁMPÍROK ÖSSZEESKÜVÉSE A CHILEI JUNTA HADAT ÜZENT SAJÁT NÉPÉNEK (1 190 Teherautókon vittek bennünket. Az em­berek továbbra is hason feküdtek, de most egymáson, négy rétegben. Az utcákról senki sem láthatta, hogy mit szállítanak a teherautók. A kikötőben a kocsik a hajó közvetlen közelében álltak meg. Fiatal legénykék, szemmel láthatóan ka­détok egy csoportja várt bennünket. Ar­cukat bekenték fekete festékkel. Károm­kodva egy kabinba tuszkoltak. Ott rög­tön nekem esett öt ilyen festett arcú le­gényke. Rugdostak, pofoztak, vertek. A földre döntöttek és letépték rólam a ru­hát. Azt kiabálták, hogy ki kell végezni, hogy rögtön meg kell engem ölni. Va­laki közülük azt javasolta, hogy horgony­nyal a nyakamban azonnal dobjanak a tengerbe. De szemmel láthatóan nem volt parancsuk rá, hogy megöljenek. Végül belefáradtak a verésbe, hátrakö­tötték a kezemet, s annyira leszorították minden ujjamat, hogy szinte megszakadt a vérkeringés. Utána összekötözték a lá­­bamat is,­­ egy ágyra dobtak és hozzákö­töztek. Így múlt el néhány óra, miközben időnként még szidalmaztak, ütlegeltek, sőt szuronnyal szurkáltak. Pár óra múlva új fogoly érkezett: Ma­ximilian Marole, Valparaiso városi taná­csának szocialista tagja. Valaki lekiáltott: „Átvételi bizottság, készüljetek, itt van még egy utas!” A kadétok ujjongva üdvözölték az új foglyot. Ugyanúgy bántak el vele, mint velem, amikor megérkeztem. De inkább sajnáltam őket, mint­­ haragudtam rájuk, olyan fiatalok voltak. Négyóránként elölről kezdődött a verés Időnként új foglyok érkeztek. Egyesé­vel, kettesével, hármasával. Mindenkivel megismételték azt, amit velem tettek. Épp hogy csak kevesebb alapossággal kötöz­ték meg őket. Ez az én kiváltságom volt, a többiekre már nem jutott annyi idő. A verés néha általánossá vált, a kadé­tok az új foglyokkal együtt ütlegelni kezd­ték azokat is, akik korábban érkeztek. Va­lamennyien anyaszült meztelenül feküd­tünk az ágyon. Valamivel később felol­doztak bennünket és enni adtak. A pad­lón ülve ettünk. Szigorúan tilos volt fel­nézni. Éreztem, hogy a kadétok félnek at­tól, hogy felismerjük őket. Mindannyiunknak adtak egy tányér ételt, kanalat és kenyeret. Ekkor tudtam először megszámolni, hányan vagyunk. Nyolcan voltunk. Az evés után ismét le­fektettek bennünket, kezünkkel a tar­kónkon, és megparancsolták, hogy ne mozogjunk. Az ütlegelés nem szünetelt. Hajnali há­rom óra tájban puskatussal és rugdosás­­sal áttereltek bennünket egy másik helyi­ségbe, és jéghideg vízzel meglocsoltak bennünket. Visszatérve, úgy ahogy voltunk —­ meztelenül és vizesen — kellett vissza­feküdnünk az ágyra. Vacogtunk a hideg­től. Később néhány ruhadarabot dobtak ránk. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Kedd, 1975. szept. 16.

Next