Magyar Szó, 1975. október (32. évfolyam, 270-284. szám)

1975-10-01 / 270. szám

2. oldal Argentin válság Nemzetbiztoossági törvény készül Erélyes fellépés a gerillával szemben — Méltaflokodás a katonai parancsnokok körében Az erőszakos cselekedetek kulcsfontosságú problémává nőttek Argentínában. Beavatottak szerint, Perón tábornok halála, tehát tavaly óta a politikai erőszaknak több mint 700 áldozata lett. A kormánycsapatok szintén nagy veszteségeket szenvedtek a gerillaellenes harcban. Az argentin újságok értesülése szerint, „szubverzív tevékenység” miatt 2000 embert tartóztattak le. Italo Luder kijelentette, hogy minden argentinnak részt kell vennie a „szubverzív és erőszakos cselekmények megakadályozásában”. Az új törvény értelmében, a hadsereg kulcsszerephez jut a hegyekben és a városokban tevékenykedő gerillamozgalmakkal való leszámolásban. Az utóbbi napokban a katonatisztek rendkívül erélyes hangnemben nyilatkoztak az erőszak elharapózásáról, és a helyzetet „nagyon súlyosnak” ítélték meg. Kétségtelen, hogy a katonai parancsnokok elégedetlenek nemcsak a politikai és gazdasági helyzettel, de a kormány politikájával is, mi több: megkérdőjelezik Isabel Perón kormányának fennmaradását. Italo Luderideiglenes elnök azonban figyelmeztetett arra, hogy az alkotmányos rend megsértése „társadalmi felforduláshoz” vezethet. Az ország ideiglenes elnöke szükségesnek tartja a nemzeti kongresszus rendkívüli ülésszakának összehívását, hogy jóváhagyja az új nemzetbiztonsági törvényt. A megfigyelők véleménye szerint, a kormány még a héten a kongresszus elé terjeszti a szóban forgó törvény tervezetét, amely különleges szerv létrehozását irányozza elő az erőszakos cselekedetek elleni széles körű offenzíva keretében. Buenos Airesból jelenti a Tanjug: Italo Luder, Argentína ideiglenes elnöke, tanácskozott a hadsereg három fegyvernemének főparancsnokaival, s megvitatta velük a hamarosan érvénybe lépő új nemzetbiztonsági törvényt, amely a „szubverzív és erőszakos cselekedetek” elleni harc kezdetét fogja jelenteni. Japán császár először az Egyesült Államokban Tokióból jelenti az AFP. Hirohito japán császár és Nagako császárné tegnap 15 napos hivatalos látogatásra az USA-ba utazott. Ez az első eset, hogy egy japán uralkodó hivatalos minőségben Amerikába látogat. A tokiói repülőtérre vezető út mentén, akárcsak a repülőtéren, a rendőrök ezrei álltak készenlétben, hogy megakadályozzák a baloldali beállítottságú csoportok esetleges tüntetését, amelyek a császár washingtoni látogatását az USA és Japán katonai szövetségének erősödéseként fogják fel. Elutazása előtt Hirohito császár a repülőtéren kijelentette: reméli, hogy látogatása hozzájárul a két ország baráti kapcsolatainak megszilárdulásához. Takeo Miki miniszterelnök — aki szintén kikísérte a császárt a repülőtérre — ugyancsak annak a reményének adott kifejezést hogy a császár látogatása hozzájárul az USA és Japán barátságának erősödéséhez. A császárt elkíséri 37 magas rangú tisztségviselő, köztük Takeo Fukuda, a kormány alelnöke is. MAGYAR SZÓ Szerda, 1975. október 1. A libanoni dráma háttere (3.) Külső erők és hatások Libanon, azt mondják, a Közel-Kelet kicsinyített tükre és gyújtópontja. Noha csak az első arab—izraeli háborúban vett részt és azóta bizonyos fajta semleges státusra törekszik, a ki-kiújuló közel-keleti összetűzések rezgését Libanonban mindig nagyon is jólérződtek és legtöbbször súlyos belpolitiai megrázkódtatást okoztak. Különösen fokozódott ez a kölcsönös összefüggés a közel-keleti válság és az ingatag libanoni belpolitikai egyensúly között 1970 után, amikor a Jordániából kiűzött palesztinok jó része itt keresett menedéket. Természetesen nemcsak arról van szó, hogy a földönfutóvá lett szerencsétlenek tíz- és százezrei verték fel sátrukat és nyomorúságos bádogkunyhóikat Bejrút, Tripoli és az ország más városai környékén, hanem hogy Libanon a palesztin ellenállási mozgalom fontos politikai központja, a déli határvidéken elterülő százezer négyzetkilométernyi úgynevezett fatahföld pedig a palasztinai kommandók legfőbb katonai támaszpontja. Leszámolási kísérletek A maronita jobboldal a palesztinok jelenlétét — a múltban és ma is — az ország biztonsági problémáival kötötte össze. Izrael ugyanis a palesztin gerillatámadások és támaszpontok miatt újra és újra „megleckéztette” északi szomszédját, úgyhogy a libanoni határon sokszor gyúlékonyabb volt a helyzet, mint akár a Sínad-félszigeten vagy a Golán-fennsíkon. Ezért a falangisták időről időre kísérletet tettek a palesztin mozgalom felszámolására. Ehhez mindig megkapták a kellő külső bátorítást és támogatást is. Az áprilisban kezdődött idei válságsorozatnak a kirobbantója is az a memorandum volt, amelyet a Falangista Párt adott át a köztársasági elnöknek, követelve, hogy a kormány szüntesse meg „kapitulációs” politikáját a palesztinok iránt, és rendezzen népszavazást további státusuk kérdéseiben. Hogy ezúttal mégsem a palesztinok állnak a barikádok túloldalán, ez azt bizonyítja, hogy egyrészt nem ültek fel a szélsőjobb provokációinak, másrészt, hogy az országban lényegesen megerősödtek azok a nemzeti, baloldali erők, amelyek rokonszenveznek a palesztin forradalommal, és fordítva: a palesztin mozgalomban jelentős támaszra találtak politikai, gazdasági és társadalmi reformköveteléseik elfogadtatásához. Nemcsak a palesztinok ügye A libanoni belháború azonban nem csupán a palesztinok ügyén és sorsán át fűződik a közel-keleti válságegészéhez. Az érzékeny libanoni belpolitikai barométer mindig jól kimutatta, nemcsak az izraeli— arab, hanem az arabközi viszonyok állapotát is. Nem véletlen, hogy az újabb véres libanoni összetűzések akkor robbantak ki, amikor a simai egyezmény kezdett formát ölteni, és éppen a válság a napokban érte el csúcspontját, amikor az egyiptomi—izraeli részmegállapodás nagyfokú polarizálódást váltott ki az arab világban. Egyiptom, Szaúd-Arábia, Kuvait, sőt — a sínai egyezmény pillanatnyi bírálata ellenére — Szíria is hajlik a politikai rendezés felé, Irak, Líbia, és más radikális arab országok azonban erélyesen ellenzik. Ennek az arab konfrontációnak a hatása kétségtelenül megnyilvánul a libanoni riválisok harcában is. A keresztény jobboldal — amely már nem olyan egységes, mint a múltban — érzi, hogy kiváltságai és pozíciói meginogtak, s emiatt elkeseredésében kíméletlenül próbál „ütni és harapni”, kihasználva éppen az arab, a mohamedán világ megosztottságát a közelkeleti válság megoldásának további módozatait illetően. Ugyanakkor a barikádok túloldalán harcoló muzulmán erők az arab világ szélsőségeseinek rokonszenvét, politikai, erkölcsi és anyagi támogatását próbálják saját céljaikra fordítani. Nem szabad továbbá figyelmen kívül hagyni, hogy Libanon a közel-keleti nagyhatalmi játékra is igen alkalmas terep, éppen a sokoldalú hatások miatt. Az Egyesült Államoknak érdeke, hogy gúzsba kösse a palesztin mozgalmat, hogy állandó belső harcokkal gyöngítse ütőerejét, esetleg a jordániai események megismétlését provokálja ki Libanonban. De a Szovjetunió sem áll tétlenül, hogy ellensúlyozza Egyiptom és más arab országok Amerika felé forduló politikáját. Miért éppen Szíria? Sokakat talán meglep, hogy egy ilyen kényes és bonyolult helyzetben Szíria a közvetítő szerepében lép fel Libanonban. Damaszkusz azonban mindig fokozott figyelemmel kísérte, mi történik Libanonban, amelyet a közös történelmi múlt folytán még mindig „kisöccsének” tekint. Khaddam szíriai külügyminiszter újbóli megjelenése Bejrútban, figyelmeztetés volt a libanoni jobboldalnak, hogy ha akcióival átlép egy bizonyos határt, könnyen Szíriával találhatja magát szembe (a tripoli összetűzések napjaiban 2000 Palesztináinak nevezett szíriai katona szivárgott át Libanonba), de a nemzeti mohamedán erők mérséklését is szolgálta ,azzal, hogy felhívta figyelmüket: a jelent pillanat nem a legmegfelelőbb arra, hogy fegyverrel szerezzenek érvényt politikailag már számtalanszor felvetett, a papírra is vetett és pontokba foglalt reformköveteléseiknek, kezdve az alkotmány és a választási törvény módosításától egészen a társadalmi, gazdasági és politikai élet demokratizálásáig és a hadsereg átszervezéséig. A libanoni belharcok nyílt polgárháborúba való torkollása esetén ugyanis sem Szíria, sem a Palesztinai Felszabadítási Szervezet nem maradhatnának puszta szemlélői az eseményeknek, az ő beavatkozásuk viszont széles körű, nemzetközi következményekkel járna. Khaddam Bejrútba érkezésekor kijelentette, hogy mindaddig a libanoni fővárosban marad, amíg helyre nem áll a béke és nem jön létre a tényleges nemzeti megbékélés. Az azonban, hogy a múlt hét végén dolgavégezetlenül mégis hazautazott, azt bizonyítja, hogy a Szíriai közvetítés nagy nehézségekbe ütközött, annál is inkább mert egyrészt Izraelt irritálta, másrészt már egyes arab országok is „beavatkozásnak” minősítették Libanon belügyeibe. A ciprusi példa veszélye kétségtelenül a legegészségesebb az volna, ha a libanoniak, minden külső beavatkozás nélkül, egyedül tudnák megoldani belső problémáikat. Csakhogy a megoldás útjai nehezek és nem egyértelműek. Politikai előrelépés és reformok nélkül viszont nem sokáig lehet feltartóztatni az ideigóráig el-elhallgató fegyvereket. Ezek a reformok azonban a jelen pillanatban aligha lehetnek túlságosan radikálisak, anélkül, hogy ne veszélyeztetnék a rendkívül labilis vallási, nemzetiségi és politikai egyensúlyt, sőt e kis közel-keleti ország integritását is, mert az egyre táguló törésvonalak ilyen irányban is hatnak, és a libanoni válság „ciprusi módra” történő megoldásának veszélyes ötletét is felvetik. Minden jel arra vall, hogy a libanoni válság gyors és tartós rendezésére aligha számíthatunk, már azért sem, mert a legutóbbi tűzvihar minden eddiginél pusztítóbb volt. Nyomait nem lesz könnyű eltüntetni sem a romba döntött utcákról, sem az emberek lelkéből. MENDREI Ernő Khaddam szíriai külügyminiszter (középen) a libanoni politikai pártok és vallási közösségek vezetőivel KRAJCZvÍR IMRE TÖRTÉNELM VIHAROK A KÖNNYEK КАРФАШ (8) De térjünk vissza az időszámítás előtti második évszázadba. A tömjénutat elnyelte a sivatag köves, szilikátos homokja és hanyatlásnak indult Sába birodalma. A rabszolgatartó Himyiarita fejedelemség Sába politikai romjaira épült, és még a hatodik század elején is fennállt. De már a korabeli nagyhatalmak vetélkedésének színtere lett: Bizánc és Perzsia érdekei ütköztek itt össze évszázadokon át. A bizánci etiópiai és perzsa behatolás visszaszorította a jemeni külkereskedelmet, a zsidó és a keresztény vallás terjedése pedig a nagy jövedelmű pogány templomokat, szentélyeket fosztotta meg tetemes bevételi forrásaiktól. Az elemi csapások, a valószínű katonai kudarcok, az élet terének szűkülése jelentős emigrációs hullámokat löktek ki a jemeni területekről — apadt a népesség —, így a demográfiai alapja is megszűnt a régi nagyhatalmú államalakulatok és a hajdani teljesítőképes nvilizáció visszaállításának. A viszonylag egységes jemeni társadalom felbomlott, helyébe lépett a feudális jellegű széttagoltság, az emirátusok, sejkségek, szultanátusok világa. Feltehetően már ez idő tájt is az úgynevezett „ázsiai termelési mód” volt az uralkodó itt, — ez pedig — a mozgalmas nemzetközi viszonyok között, lehetetlenné tette a régi műszaki-technikai alapok rekonstrukcióját, azt, hogy a társadalom visszanyerje régi életképességét, vitalitását. Az ázsiai termelési mód — valószínűsíthetően — megfelelő keretet nyújtott a vizek elosztásához, szabályozásához. (Hegyi esők és hegyi források táplálta nádik vizének elosztásáról van szó.) Állandó folyói akkor sem voltak az országnak, csak időszakosak. Azonban amikor csökkent a helyi despoták hatalma, széthullott a helyi államszervezet, a dél-arab térség egyszerre a világpolitika perifériájára került. A befolyásukat itt is érvényesítő birodalmak központja ezer kilométeres távolságokra volt, s a távoli udvarokat sokkal jobban érdekelték a nagypolitikai intrikák, mint a messzi tengermelléki területek népeinek, kereskedőinek élete. Mindmáig fennáll a törzsi rendszer Bár "jelentős változásokat hozott a históriába az arab hódítás — az ország 632- ben csatlakozott az arab kalifátushoz — a gigantikus pusztulás ellensúlyozására nem történtek érdemleges kezdeményezések. Az arab világbirodalomnak hadra fogható katonaságra volt szüksége, így a harcias jemeni törzseket szívesen fogadták az iszlám világhódító seregeiben. Az iszlám gyorsan terjedt Dél-Arábiában: a mohamedán vallásnak mind a sziita, mind pedig a szunnita ága jelentős befolyásra tett szert. A magyar honfoglalás idején emelkedett ki vetélytársai közül a sziita szektabeli Jahja al Hadi al Hakk, aki megalapította a századunk derekáig egzisztáló Rasid-dinasztiát. Jemenben nagyon sokáig fennmaradt az úgynevezett ázsiai termelési mód, és bizonyos fokig mindmáig fennáll a törzsi rendszer. A törzsfőnökök földesurak, sejkek lettek, s féltékenyen őrködtek az uralmuk alá került területek javai fölött. Hatalmuk az idők folyamán tovább növekedett: vitás ügyeiket például Észak-Jemenben még ma is gyakran az állam megkerülésével intézik el: a törzsfőnökök összejönnek a hetipiacon, ott keresik problémáik megoldását. Az idő tájt a végrehajtó hatalom tetemes része a sejkek és emírek kezében összpontosult, akik helyetteseikkel és a területükön — a sejkségben, emirátusban — levő törzsek főnökeivel, nagyobb és magasabb rangú állami szervek kizárásával intézték el ügyeiket. A törzsi szervezet fenntartására törekedtek a hódítók is: az angol gyarmatosítók például politikájukba eleve számítottak a törzsi széthúzásra, ahol csak tehették, tovább szították. (Folytatjuk) Csökken d’Estaing népszerűsége Giscard d'Estaing francia államfő népszerűsége a múlt év decemberéhez viszonyítva csökkent. Ez a L’Aurore című párizsi újság körkérdése nyomán, derült ki. A közvéleménykutatás eredménye azt mutatja, hogy a megkérdezett franciáknak csak 47 százaléka elégedett az államfő politikájával, 48 százalékuk pedig elmarasztalóan nyilatkozott róla. A kínai forradalom ünnepén két napig nm ágyúzzák Kvemojt Hongkongból jelenti az AFP. A kínai forradalom 26. évfordulójának tiszteletére a Kínai Népköztársaság hadserege parancsot kapott, hogy október 1-én és 3-án szüneteltesse a tüzérségig tüzet a Kuomintang egységei ellen Kvemoj szigetén. A kínai hadsereg szóvivője kijelentette: az ágyúzás szüneteltetésével lehetővé válik, hogy „földijeink és a Kuomintang tisztjei Kvemoj szigetén az ország népével együtt megünnepelhessék a nemzeti ünnepet”.