Magyar Szó, 1977. november (34. évfolyam, 316-328. szám)
1977-11-28 / 328. szám
1977. not. 28., 29., 30. MAGYAR SZÓ Egy boldog szürrealistáról A nyolcvanéves Aleksandar Vučo megkapta az idei AVNOJ Díjat Tói munkásságáért AVNOJ Díjat kapott Aleksandar Vučo, az ország egyik legkiemelkedőbb költője, írója. Két hónappal ezelőtt, szeptemberben töltötte be nyolcvanadik születésnapját. A hetvenes években írt regényeiről, a Kábulatokról, az És így, további kábulatokról (amelyet lapunk olvasói Brasnyó István fordításában folytatásokban olvashattak) szóló kritikák a felfedezés örömével íródtak. Vučo ugyanis az ötvenes és a hatvanas években írt regényeiben (Szünidő, 1954; Halott jelszavak, 1959; Érdemek, 1963), hagyományos realista stílusban szólt a belgrádi polgári világnak a századfordulótól a megszállásig terjedő időszakáról. Regénytrilógiájában azt a világot mutatta fel, amelytől a húszas években oly elkeseredetten fordult el. A Kábulatokban, valamint az És így, további kábulatokban viszont azokról írt, akik elfordultak ettől a világtól. Elsősorban persze önmagáról. A fiatalság szárnyalásáról, álmodozásáról. Szabálytalan alkotás, állapította meg a kritika. És így van ez rendjén: a nyolcvanéves klasszikus, a szerb irodalom doyenje kísérletezik. Tegyük hozzá, sikerrel: a gyermekkor misztériumai és az értelmiségi kommunista tett vágya, az ébrenlét és az álom, a vágyakozás és a valóság csodálatosan találkoztak. Nem véletlenül írta egészen fiatalon: „Biztos vagyok abban, hogy minden minisztérium abszolút valóság.” A nyolcvan felé tartó Vuco tehát újra találkozott fiatalsága nagy élményével, a szürrealizmussal. S van abban valami jelképes dolog, a hogy majdnem ötven évvel az AVNOJ Díj odaítélése előtt, 1929. november 29-én Djordje Jovanović, Oskar Davico és Dusan Kostic az Akadémiához címzett kávéházból Vučo lakása felé vette az irányt. Végigbaktattak a hűvös bejárati folyosón, csöngettek, s egy fiatal lány nyitott ajtót. A tágas előszobában mély csönd honolt. A lány egy másik helységbe tessékelte be őket, ahol Vuco és Dusán Hatié foglalt helyet. Nemsokára megérkezett Marko Ristić is. A mai szerb irodalom nagyjai találkoztak. Folyóiratalapításról, irodalmi elképzelésekről volt szó. A szürrealista mozgalom megszervezéséről. Azt latolgatták, hogy ki lehet még szürrealista, kire számíthat még a mozgalom. Sokan innen számítják a szerb szürrealizmus szervezett kezdetét. S Vučot úgy tartják számon, mint a 13 honi szürrealista apostol egyikét. Sokan csak afféle fél-szürrealistának mondják, mert nem tudott irodalmi doktrínákban gondolkodni. Radomir Konstantinović, költészetének egyik legjobb ismerője, pedig azt vallja, hogy ő sajátította el legjobban a szürrealista leckét. S ez költészetén figyelhető meg legjobban. A szürrealisták által oly kedvelt fekete humornak nincs jobb művelője. A húszas és a harmincas évek Belgrádjéban a szürrealizmus óriási botrányágendák születtek. A fiatal alkotók pedig szívesen provokálták a közvéleményt. Nem véletlen, hogy többször is dolguk volt a rendőrséggel, amely a provokációk mögött valami mást is szimatolt. Egy szerb költő például az újságokban arra panaszkodott, hogy őt harminc szürrealista ütlegelte. A vége az lett, hogy a Moskva szálloda melletti kis parkban, egyikük (Radojia Živanovic Nej) meg is verte. Nem kellett harminc, egy is elég volt. Mindenesetre, ilyen irodalmi viták is zajlottak. A rendőrség persze jó szimattal ráérzett a jövőre. Mert a nagy irodalmi kenyértörésnek mélyebb esztétikai — és mint később kiderült, világnézeti — okai is voltak. A húszas-harmincas években a belgrádi profeszszorok, szerkesztők, a megfellebbezhetetlen irodalmi tekintély Bogdan Popovic irányításával a Rakic-féle „szép költészetet” támogatták. Az idilli lírának, a szép hangzásnak magas volt az ázsiója. A polgárság megszerette az öncélú szépséget, a „szép költészetet”, már nem is követelte a költészet hasznosságát. Ezt is elegendőnek vélte az egyre erősödő osztályharc leplezésére. A költőktől tehát azt kérte, legyenek boldogok, érzelgősek, írjanak szabályosan, a legnemesebb hagyományok szellemében. Osztályharc! Ez az a kérdés, amelyet a szürrealisták sem kerülhettek meg. Egyre szenvedélyesebben keresték a kapcsolatot a munkásmozgalommal, a kommunistákkal. Persze, egy problémával vívódtak szüntelen: hogyan legyenek kommunisták, hogy közben szürrealisták is maradjanak. 1932-ben jelent meg Dušan Matić, Djordje Kostic és Oskar Davičo könyve a szürrealizmus társadalmi helyzetéről. Eddig — vallottak — a szürrealizmus csak tagadás volt, a polgári költészet, a polgári élet tagadása. A dialektikus materialista módszer a szürrealista mozgalmat is meg kell hogy változtassa. A Lantréamont-, Breton-, Tzara-olvasók egyre szenvedélyesebben olvasták Marxot. Vuco 1935-ben írt poémáját, a Marija Rucarát betiltották. 1936 és 1939 között a Naša stvarnost című baloldali antifasiszta folyóiratot szerkesztette, amelyet szintén betiltottak. Lakásának csendes előszobájában pedig az illegális Kommunista Párt tagjai találnak búvóhelyre. Az út a megálmodott jövő felé innen már logikus volt. Ezt jelzi a következő életrajzi adalék is: 1952. szeptember 5— 7-e között tartották meg Ljubljanában a Jugoszláv Írók Szövetségének III. kongresszusát. Ekkor olvasta fel Miroslav Krleža nevezetes beszámolóját, amelyben mindennemű dogmatizmussal szembeszállva kifejezte hazánk íróinak szocialista elkötelezettségét, itt fogalmazta meg sajátos utunk literáris programját. A kongresszuson Vitco is szerepelt egy beszámolóval. Ő lett az írószövetség főtitkára. S az elkötelezett közéletről máig sem mondott le. S ebben is, akárcsak az irodalomban, mert vállalkozni, új és új harcokat vívni a szerb irodalom nyolcvanéves boldog szürrealistája. VÉGEL László tzennyolc évvel ezelőtt, 1959 őszén jártam itt először a kosovói albán nyelvű folyóirat, a Jeta ere elindításának 10 évfordulóján. Nemcsak az alföldi szemnek mindig vonzó egzotikumok: a régi balkáni városon, folyóvölgyek, hegyszorosok maradtak meg örökre emlékezetemben, hanem az újratalálkozásokkal erősített barátságokat is jelentette már nekem ez a tájék az Usoobi két évtized során. S művészettorteneti emlékeik, régi kolostoraik vagy népzenei kincsük vonzaaa sohasem küszöbölhette ki azt a másik, eieveneopes jeienvaiooo oöaligyelés, muveleuesuk, esetuk mai útjaira... nogyna én Enverrel, a prištinai egyetem bölcsészeti кагапак tanárával, a kiváló albán költővel találkoztam az évek során — S nem csupán náluk, Kosovóban, hanem a kanizsai irótaborban pelaaui —, akkor nemcsak uzodalmi értesüléseket cseréltem: sorsunkat vitattuk meg valahányszor, s persze azt is, hogy menynyit cseperedtek a gyerekek, amióta nem láttuk egymást. Asem Shkreti, a Kosovói Iróegyesület korábbi titkára, az albán-francia szakot végzett költő és regényíró annak idején magával vitt egy félelmétetten utazásra a Rugovói szorosba, s mert a felduzzadt Bistrica vizének dörgésétől alig hallottuk egymás szavát, harsogva közölte, hogy ott fent, a kétezer méteres sziklacsúcsok irányában van a szülő faluja, egy valóságos sasfészek . . . Esad Mekuli, a kosovói albán irodalom tiszteletre méltó legidősebbje, az AVNOJ-díjas költő, akadémiájuk elnöke, a harmincas évek végén, belgrádi diákként, részt vett már a haladó mozgalomban; a partizánoknál az albán nyelvű lapot szerkesztette, a felszabadulás után irodalmunkat szervezetileg is megerősítette; elindítója volt a már korábban említett, s olvasókönyveket is pótoló szépirodalmi folyóiratnak ... Most, hogy a kosovói főváros, Priština felszabadulásának napján itt járhatok ismét, s a hószállingózásos időben inkább a beszélgetést választjuk, mint a hosszabb távú barangolásokat — művelődési és irodalmi, művészeti és közéleti eseményekről tájékozódom. Kosovo Szocialista Autonóm Tartomány területén albánok, szerbek, törökök, muzulmánok, crnagoraiak és más ott élő nemzetiségek testvéri közösségét, egyenjogúságát, az anyanyelvű művelődés azonos kiindulási lehetőségeit jelentette kezdettől fogva a testvériség-egység titói politikája. A legutóbbi országos statisztikai adatok szerint (1975) ezerszáztizennégy albán nyelvű iskolában, majdnem tizenkétezer pedagógus, kis híján háromszázezer diákot tanít e tartományunk területén. De a társadalmi törődés nem csupán az általános iskolától az egyetemi szintig terjedő képzésre terjed ki: épp most hoztak egy döntést, hogy 1980-ig különösen az óvodák, napközik és más iskoláskor előtti intézmények létesítésére fordítanak nagy gondot. Újabb harminc ilyen létesítményt építenek az előttünk álló két év során. A prištinai egyetem egyes karainak hallgatói rendszeres baráti esteket, rendezvényeket tartanak, hogy minél jobban megismerjék egymást. Ezek azok az újdonságok, amelyeket a nevelés, oktatás szövevényes kosovói kérdésköréből megtudok. A száznál több tagot számláló Kosovói Iróegyesületben működésük egyik fő eredményének tartják a kölcsönös fordítói tevékenyéget, s azt, hogy ennek köszönhetően szorosabbra fűződött a kapcsolat a tartomány más-más nyelvű folyóiratai között is. Idén mintegy száz irodalmi rendezvényük volt, mindegyiket az íróegyesület szervezte. Ezeket az író-olvasó találkozókat következetesen egybekötik könyvvásárral. Az utóbbi egy évben főképp a verskötetek voltak az uralkodóak: szerbhorvát nyelven több mint tíz, albánul is körülbelül ennyi jelent meg — egy-két regénnyel szemben. Az albán nyelv nagy művészének, Enver Gjergeku szonett-kötetének megjelenése óta Vladeta Vukovic prištinai költő, irodalomtörténész könyve (Govor tišine — A csönd beszédje) jelentette a legnagyobb kiadói eseményt. Harminc esztendei költői munkálkodásának legjavát tartalmazza. Egy közös irodalmi rendezvényen hallott versei már korábban is arról győztek meg, hogy tévedünk, amikor irodalmi vizsgálódásaink sugárkörét csupán az ún. fő kiadói központokra terjesztjük ki. Egy másik itteni költő, akinek a nevét csupán egy ő különbözteti meg Vukovicétól — tehát Lazar Vučković, a fiatalon, tragikusan elhunyt nagy tehetség két kötetnyi életművével ma is jelen van ebben a lírában. Poezija címmel most jelentették meg összes verseit. Asem Shkret Fehér karaván c. regénye óta, annak pedig már mintegy tíz esztendeje, a kosovói próza nemigen hozott újabb meglepetéseket, kimagasló értékeket. Pera Stefanovic utóbbi években megjelentetett két elbeszéléskötete a régi kosovói városi környezet krónikáit és lakóinak portréit közvetíti. Első kötete (Ljudska zaprega — Emberfogat) éppúgy, mint a második (Ranjeno stable — Sebzett fa törzs) a hagyományos realista elbeszélő irodalom csapásait követi. Milenko Jevtović közelmúltban megjelentetett elbeszélés kötete (Neko drugo leto — Egy más nyár) az alkotói útkeresés jegyeit viseli magán, s az itteni írótársak úgy szólnak róla, mint a kosovói próza megújhodásának ígéretéről. Egy bizonyos: voltak s vannak íróegyesületi kapcsolataink Prištinával, de nem hallgathatjuk el például azt a sajnálatos tényt, hogy könyvkiadói kölcsönösség vonalán mindmáig úgyszólván semmit nem tudunk felmutatni. Jugoszláviai magyar író önálló kötete éppúgy nem jelent meg nálunk albánul, mint ahogy az ő harminchárom esztendei, háború utáni irodalmuk is jobbára ismeretlen maradt olvasóink számára. Még csak a gyűjteményes, antologikus kiadványok is elmaradtak, pedig ilyen típusú könyveink sok más nyelvi környezet felé megnyitották már a közeledés útjait. A színház, a rádió és televízió, a művelődési egyesületek és a műkedvelő tevékenység is szóba került prištinai beszélgetéseinkben. Tartományi színházuk jelenleg két darabbal vonzza a közönséget. Az egyik Novak Novak: Hintaszék c. vígjátéka, a másik Rexhep Qosja: Élő szfinksz c. társadalmi témakörű színdarabja. És mert ez az egyetlen hivatásos színházuk, nem győzi bejárni a tartomány többi városát, falvát és településeit, az amatőr színházi tevékenységre fokozottabb feladatok várnak ebben a környezetben. Ugyanakkor azonban állandóan ügyelniük kell arra is, hogy a műkedvelő tevékenység megannyi szinterén, de különösen az egyéni, alkotói kedvtelések vonalán, ne sekélyesedjék el a munka, s ne adjon teret az igénytelenségnek ... Egy kimutatási adat szerint ugyanis Kosovo területén csupán az eltelt egy esztendő alatt megkétszereződött azoknak a műkedvelő alkotóknak a száma, akik nem csupán kedvtelésből fúrnak, faragnak, rajzolnak, festenek, hanem „alkotásaikkal” piacra is mennek, tehát beleszólnak az ilyen természetű közízlés stb. alakításába. A prištinai tévé programjának időtartamát a következő évben hetven százalékkal növelik, s ez azt jelenti, hogy napi hat órán át közvetítenek majd műsort. Ennek jelentőségét akkor mérhetjük fel igazán, ha szemünk előtt tartjuk például azt a tényt, hogy Kosovo tartomány mintegy ezer társult munkaszervezete közül mindössze harminc az olyan, amelynek saját lapja, tájékoztatási orgánuma van. Ezek is igencsak kéthetenként megjelenő lapok, s az önigazgatási tevékenység, a belső szervezeti élet időszerűségei alkotják fő anyagukat, tehát nem átfogó módon tájékoztatnak. Ezeknek a lapoknak a példája is érinti azt a központi témakört, amely a kosovói művelődési jelenre jellemző: a kultúra társadalmasításának folyamatát mozaikszerű megnyilvánulásokat mutat; a művelődési közösségek irányt mutató és igényességet jelentő szerepe gyakran azért nem jut érvényre, mert még erősebbek nála a korábbi finanszírozási rendszernek a hagyományai, szokástörvényei. Megalakították a tartományi fővárosban a Képzőművészt! Galériát; előkészületek folynak arra vonatkozóan, hogy hamarosan megnyissák a Forradalom Múzeumot is. A szépirodalmi, s más hasonló kiadványok társaságában igen sok marxista kiadványt láthatunk a mrištinai könyvesboltok kirakatában. S nemcsak ott, akárcsak a folyóratokat, e marxista kiadványokat is megtalálhatja az ember bármely újságosbódé ablakában... -S e vázlatos pristinai jegyzetek végén leküzdhetetlenül érzem, hogy mennyi mindennel maradtam adós e helyzetképben : modern festészettünk, európai hírű grafikájuk, vagy a művészeti akadémiájuk zenei osztályán folyó eredményes nevelőmunka egyként ide kívánkozna ebbe a művelődési jelentésbe. Te hát hogyan foglalni össze azt, amiről — előítéletből-e, avagy hanyagságból — éveken át nem szólunk! Kosovo művelődésének napjai Crna Gorában, Szlovéniában és Szerbiában meglepetésszerű felfedezéseket, élményszerűséget jelentett a közönségnek — mondják prištinai barátaim. Azzal a reménnyel búcsúzunk egymástól, hogy nemsokára nekünk, vajdaságiaknak lesznek hasonló élményeink, e rendezvények folytatásaként. FEHÉR Ferenc Kosovói jegyzetek A művelődés útjai Balkán szívében – Aleksandar Vučo Szándék és megisulás MA, AMIKOR A KULTÚRA SORSÁT a legszélesebb alapokon történő döntéshozatal befolyásolja és irányítja — nyilvánvaló, hogy a művészeti érték nem öncélú ragyogású, ritka ékszer. A művelődés hétköznapjai és ünnepnapjai egymásba fonódnak, és ez is a természetes. A kultúra közkincssé tétele, jelszóval fémjelzett, nemes elképzelés és akció éppen ezt a törekvést próbálja elmélyíteni, gyakorlattá tenni azt, hogy a kultúrára való jogon túlmenően a művelődés, a művelődési életbe való bekapcsolódás életmóddá váljon. Ez a folyamat játszódik le nálunk napjainkban, a küldöttrendszer izmosodásával párhuzamosan egyre demokratikusabban, a szabad tevékenységcsere törvényszerű szükségszerűségével egyetemben egyre gyorsabban. Az így kialakuló művelődési élet pedig nemcsak az öncélúságtól mentes, de távol áll tőle a bezárkózás minden formája is. Olyan nyitott szerkezet, amely minden itt élő nemzet és nemzetiség kultúrájának egyenrangú fejlődését biztosítja, ösztönözve a kölcsönösség alapján az egymás értékei megismerésének tartós és kiemelt fontosságú folyamatát. Persze, korántsem új dologról van szó, hiszen a szándékot tükröző meghatározó elvek még a népfelszabadító harc alatt megszülettek, s az eltelt néhány évtized alatt mindennapi gyakorlattá váltak. A kézfogás fontossága azonban még inkább növekedett, másrészt pedig nyilvánvaló, hogy korántsem éltünk minden lehetőséggel. A lehetőségek pedig adottak, sőt a valóságos szükségletekből kiindulva, a társadalmi-politikai szervezetek és az érdekközösségek új és új megoldási lehetőségeket kínálnak. Nyilvánvaló, hogy fölösleges lenne most minden idevágó dokumentummal előhozakodni, de azért említsük meg, hogy a DNSZSZ Tartományi Választmánya elnökségének, éppen egy évvel ezelőtt, a kultúra fellendítésével kapcsolatban hozott határozatai kimondják, hogy állandóan és következetesen fejleszteni kell az itt élő nemzetek és nemzetiségek kultúrájának egyenrangú, egyenletes és átfogó fejlődéséhez szükséges feltételeket, az egymás művelődési-művészi értékeinek közelítése és körforgása érdekében, hiszen ez a munkásosztály és a társult munka egyik alapvető érdeke. Hasonlóképpen a feltételek biztosítására helyezi a hangsúlyt a Tartományi Művelődési Önigazgatási Érdekközösségnek a jövő évi munka- és pénzügyi tervét alapvetően meghatározó, a legfontosabb irányelveket tartalmazó dokumentuma is, amely például a kiadói tevékenység esetében külön kívánja ösztönözni a fordításirodalmat, továbbá minden olyan alkotótevékenységet, amely az itt élő nemzetek és nemzetiségek kölcsönös jobb megismerését szolgálja, hasonlóképpen minden ezzel összefüggő tudományos és kutatómunkát. VÉGEZETÜL EMLÍTSÜK MEG AZT A — néhány hete megtartott — országos jellegű tanácskozást, amely arra volt hivatott, hogy rávilágítson, miként kell módosítani az ország iskoláiban az irodalomtanítással kapcsolatos tanterveket, éppen a fentebb említett szempontok alapján. A példákat tovább sorolhatnánk... De most, a JKSZ XI. kongresszusát megelőző hónapokban —, amikor egészében mérjük fel kulturális életünk minden vonatkozását — azt kell elemeznünk, mit tettünk az eltelt időszakban a művelődési kölcsönhatások minél erőteljesebb kibontakoztatása érdekében, s mi az, amit az adott feltételek közepette megvalósíthatunk, újabb tartalommal, újabb megoldásokkal gazdagítva munkánkat. Hogy még szorosabbá váljék a kézfogás ... SINKOVITS Péter 17. oldal