Magyar Szó, 1979. április (36. évfolyam, 89-103. szám)

1979-04-01 / 89. szám

*1979. április 1.– vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 3 EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Megoldások körüli bonyodalmak Most már kétségtelen, hogy sajnos azoknak lett igazuk, akik tartottak tőle, hogy a kínai—vietnami viszály rendezése hosszadalmas, kínos folyamat lesz. Mindkét fél elfogadta ugyan az elvet, hogy a vitás kérdéseket tárgyalások útján kell megoldani, de azóta sem szűnik a kölcsönös vádaskodás. Azonban akár vietnami győzelemről, akár kínai önkéntes visszavonulásról, pekingi ravaszkodásról vagy hanoi alaptalan vádakról van szó, tény, hogy a délkelet-ázsiai áldatlan helyzet még mindig komolyan veszélyezteti a világbékét. Ide értendő természetesen Vietnamnak a Kambodzsa elleni támadása is. Hanoi immár nem tagadja azt, amit huzamos ideig nem volt hajlandó bevallani, hogy csapatai jelen vannak Kambodzsában, de ezt azzal magyarázza, hogy katonai közbelépésére a Heng Samrin kormányzat kifejezett óhajára és a múlt hónapban kötött vietnami—kambodzsai barátsági és együttműködési szerződés alapján került sor. Az a kormány hívta őket tehát segítségül, amely velük együtt vonult be Kambodzsába. Samrinnak egyébként sem maradt más hátra, mint hogy hívja őket — ha már egyszer úgy is ott voltak. A legális kambodzsai kormányhoz hű vörös khmereknek azonban nyilván egész más a véleményük, mert egyre fokozottabban küzdenek az idegen beavatkozás ellen, mégpedig nem is sikertelenül. Az amerikai közvetítéssel aláírt egyiptomi—izraeli békeszerződéssel kapcsolatos fejlemények még mindig számos kételyre adnak okot. Nem vitás, hogy a palesztin nép létérdekeit szem elől tévesztő megállapodás önmagában nem biztosíthatja a tartós békét a Közel-Keleten. De hogy ez a szerződés valóban csak az első lépés volt-e a tartós megoldás — s ezzel a palesztin kérdés rendezése — felé, mint ahogy azt a szerződés aláírói állítják, vagy csak taktikai húzás a különbéke biztosítására, abban még az arab országok sem értenek egyet teljes mértékben. A folyamatban levő bagdadi értekezleten is megoszlottak a vélemények. Egyes arab országok Egyiptom teljes gazdasági és politikai bojkottálását követelik, mások viszont — nyilván abból a megfontolásból, hogy Egyiptomot ezáltal még inkább eltávolítanák a közös arab ügy megoldásában való részvételből — a szintén határozott, de higgadtabb reagálás szószólói, mondván, hogy meg kell várni a további fejleményeket. S miközben valamennyi érdekelt fél lázas diplomáciai akciót folytat, hogy nemzetközi viszonylatban is érvényt szerezzen álláspontjának, a Palesztin Felszabadítási Szervezet jogos elkeseredésében elszántan arra készül, hogy fegyveres akciókkal szerezzen érvényt elvitathatatlan jogainak. Ha egy országban annyit cikkeznek valamely problémáról, mint az utóbbi időben a Német Szövetségi Köztársaságban a náci fasizmusról, akkor biztos, hogy annak meg is van az oka. Mint ismeretes, a háborús bűnösök üldözéséről szóló törvényről, amely előírja, hogy 30 év leteltével az említett bűnösöket nem sújthatja tovább a törvény, heves vita folyik már huzamosabb ideje. Jóllehet előreláthatólag csak az év végén kerül a Bundestag, a nyugatnémet parlament elé egy újabb törvény tervezete, amely a háborús bűnösök további üldözését indítványozza, máris megoszlik róla a politikusok véleménye. A közvélemény ugyan — legalábbis a nyilvános reagálásból ítélve — azoknak az oldalán áll, akik elfogadhatatlannak tartják a fasiszta bűnök elévülését, de az egyre fokozódó új náci mozgalom arra utal, hogy szép számban vannak olyanok is, akik másként vélekednek. S ezek az utóbbiak nem szorítkoznak csupán nyilatkozatokra. Schleswig—Holstein nyugatnémet tartományban nemrég tartóztattak le hat újnácit, akik terrorista támadásokat terveztek számos kimagasló nyugatnémet politikus és közéleti személy ellen csakúgy, mint a Kielben felfedezett eszmetársaik. A Bundestag belpolitikai bizottságának elnöke ezzel kapcsolatban a minap külön felhívta honfitársainak figyelmét a jugoszlávellenes terrorista alvilág újabb fenyegetőzéseire is. Nem csoda, hogy az eddigi kíméletes bánásmód miatt a gazemberek ismét vérszemet kaptak, de reméljük, hogy a hatóság ezúttal komolyabban veszi a jogos figyelmeztetést. ENGLER Lajos Az egyiptomi—izraeli békeszerződés aláírása heves reagálást váltott ki az arabok körében. EGY KIS ORSZÁG A MAGA URA LETT Málta szabadabban lélegzik Az utolsó brit katona is eltávozott . El nem kötelezett külpolitika, mélyreható belső reformok (A Tanjug tudósítójának levele) Valletta, március Málta végérvényesen a maga ■ura lett, március 31-én bezárták a brit katonai támaszpontot, működését a máltai laburisták 1971. évi győzelme óta szerződéssel szerény mértékekre korlátozták. Teljes függetlenség Ez a változás nem történt váratlanul, az el nem kötelezett Málta 310 000 lakosának kitartó függetlenségi harca eredményezte. Amint Dom Mintaff a laburisták élén hatalomra jutott, kiutasították az országból az amerikai VI. flottát, most pedig az utolsó brit katona távozásával megszűnik mindennemű idegen katonai jelenlét a szigeten. A britek távozása után Máltának komoly gazdasági problémákkal kell majd szembenéznie, mert a katonai támaszpont különböző módon 10 millió dollárt is hozott évente, de a szigeten, ezentúl mégis szabadabban lélegeznek. Kilencévi hatalomgyakorlásuk során a laburisták államosították a hírközlési rendszert, bankokat, hajógyárakat, mélyreható oktatási és egészségügyi reformot hajtottak végre, készségüket fejezték ki, hogy meg nem támadási szerződést írnak alá minden országgal, amely azt kívánja, szomszédaiknak pedig védelmi és gazdasági megegyezéseket ajánlanak, amelyeknek tulajdonképpen a további gazdasági fejlődést, függetlenséget és integritást kellene biztosítaniuk. Máltában lépten-nyomon érezni a belső reformokat. A körülbelül 6000 munkást foglalkoztató nagy hajógyárban bevezették az önigazgatás egy formáját, tanácsot alakítottak, tagjainak felét kinevezik, felét pedig választják, és már erdmények is vannak, a veszteséggel működő hajógyár ugyanis ismét a máltai ipar hajtóereje lett. Az oktatásügyben is jelentős változásokat eszközöltek a laburisták. Az egyetemeknek pontos kimutatást készítettek arról, milyen káderre van szüksége az iparnak. A régebben igen megbecsült foglalkozások így háttérbe szorultak, az új, magas szakképzettségű fiatal erők pedig — a műszaki értelmiség — előtt nagy lehetőségek állnak. Lehetőségek és nehézségek Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek a változások egy „száz százalékban katolikus országban” történtek, amelyet a máltai keresztesek hagyományai bélyegeztek meg évszázadok óta, és amelyben a közelmúltig az egyháznak volt a legnagyobb hatalma. A laburisták „békét kötöttek” Vatikánnal, és ezzel biztosították a máltai egyház semlegességét az 1971. évi választásokon, amelyet meg is nyertek, 1976-ban pedig megszilárdították hatalmukat. Most Európa, a mediterrán országok és az el nem kötelezettek segítségére számítanak, hogy átvészelhessék az előttük álló kritikus esztendőket. Dom Mintoff miniszterelnök a középosztály, a munkások és a régebben elhanyagolt rétegek szimpátiáit élvezi, de a brit befolyás természetesen még igen erős. A hatalmon levő párt lépten-nyomon akadályokba ütközik, és a konzervatívok számítanak szövetségeseikre. Európa és a világ súlyos gazdasági helyzetére a nagyhatalmak állandó torzsalkodására. Szerintük Máltának le kell mondania el nem kötelezett politikájáról és a hangos, de eddig kevéssé „jövedelmező” mediterrán politikájáról. A szocialisták azonban a jól ismert jelszóval válaszolnak: nem térnek vissza a régire, elég volt a középkori, keresztes fanatizmusból és a maradiságból. A máltai laburisták aggódnak a mediterrán térség helyzetének alakulása miatt. A keleti részben felbomlott az erőegyensúly, és ez hatással lehet a középső és nyugati részre is. Ezért szorgalmazzák a „mediterrán megállapodást”, segítséget. Ellenzik a nagyhatalmak flottájának jelenlétét, kapcsolatot teremtenek az arab országokkal, legközelebbi szomszédaikkal. Gazdaságuk nagy lehetősége a Málta és Líbia közötti kőolajban gazdag övezet feltárásában rejlik. Ehhez azonban sok pénz és a szomszéd jóakarata is szükséges, mindezt pedig csak ezután kell megvalósítani. Davor CoHC Callaghan kudarca SZINTE MINDEN HÓNAPBAN úgy látszott, hogy elkerülhetetlen az angol kormány bukása, és a rendkívüli választások kiírása. Már tavaly októberben mindenki biztosra vette, hogy Callaghan miniszterelnök a kormány leszavazása nélkül is a rendkívüli választások kiírása mellett dönt. A miniszterelnök azonban úgy mérte föl, hogy a helyzet nem eléggé kedvező a laburisták számára, tehát meg kell várni a legkésőbb az idén november 15-éig esedékes rendes választásokat, hátha addig jobb helyzetbe kerülnek a laburisták. Azóta viszont tovább romlott a helyzetük, tehát a kormányo s nak még inkább érdeke volt, hogy ameddig csak lehet, halogassa a választások kiírását. Sorsát azon-ban nem kerülhette el. Mégis meglepetés A bizalom megvonása bizonyos fokig meglepetésnek számít részben azért, mert annyiszor jósolták már a kormány bukását, hiszen öt éve, kisebbségben van, mégis mindig átvészelte a megrázkódtatásokat, most viszont semmi sem sejtette, hogy a leszavazás bekövetkezik. Meglepetésnek számít azért is, mert a brit parlamentarizmus történetében ilyesmi most fordul elő másodszor, hiszen Nagy-Britannia kétpártrendszerre van berendezkedve, tehát eleve az a kormánypárt, amelynek parlamenti többsége van, és így ismeretlen a többi nyugat-európai országban megszokott leszavazás. A kormány bukása mégsem váratlan, hiszen nemcsak a laburista szavazatok lemorzsolódása, hanem a kormány tekintélyének megcsorbulása is elkerülhetetlenné tette a bukást. Maga az a körülmény, hogy a laburisták már évek óta kisebbségben kormányoznak éppúgy, mint a többi nyugat-európai országban, a nyugati gazdaság mostani válságának kísérőjelensége. A mostani válság ugyanis nem azonosítható a régebbi, gazdasági pangásokkal, nemcsak azért, mert hosszabb ideje tart és most már nyilvánvaló, hogy ez a gazdaság soha többet nem is fogja megszüntetni a munkanélküliséget, hanem azért is, mert elbizonytalanította a nyugati országokat kormányzó erőket. Megbomlottak az addigi egységes frontok és egységes pártok, elerőtlenedtek az irányító csoportok. Ennek csak külső jele, hogy egy egész sor országban bizonytalan vagy éppen kisebbségben levő kormányok állnak az ország élén. Nagy-Britanniában a politikai irányítás meggyengülése mögött az állott, hogy a font sterling azon ritka nyugateurópai valuták közé tartozik, amely még a dollárhoz viszonyítva is veszített értékéből, hogy az infláció 27—30 százalékos volt, ami még a fejlődő országok viszonylatában is nagyarányú, hogy a brit gazdaság nem állta a versenyt a világpiacon, hiszen például Nagy-Britanniában egy munkás évente öt autót gyárt, ugyanakkor Franciaországban és Nyugat-Németországban hetet, Japánban tizenkettőt, az USA-bain tizenötöt. Lemorzsolódott a parlamenti többség A konzervatívok annak idején azt hitték, hogy birtokában vannak a válság enyhítése kulcsának, ezért fogadták el az úgynevezett ipari viszonyokról szóló törvényt, amely az amerikai taft-hartleyi törvényhez hasonlóan sztrájkellenek beállítottságú volt, arra számítva ugyanis, hogy a munkásosztály bérmozgalmainak megfékezésével, a munkásosztály életszínvonalának leszorításával megoldhatják a válságot. A bányászok sztrájkja, amelynek során Nagy-Britannia sötétségbe borult, és kénytelenek voltak három napra lerövidíteni a munkahetet, azonban elsöpörte ezt a kísérletet és a konzervatív kormányt is. Az utána kiírt választások kimenetelébe beleszólt, hogy a konzervatívok nem tudnak megbirkózni a válsággal, de nem biztos, hogy a laburisták képesek erre. Ezért a laburista győzelem elenyésző volt, sőt, a parlamenti többség gyorsan lemorzsolódott. Pedig kezdetben úgy látszott, hogy a laburisták megtalálták a kiutat: a szakszervezetekkel együtt 5 százalékban maximálták a béremeléseket, és egyéb intézkedésekkel 8 százalékra leszorították az inflációt, sokat javítottak az ország helyzetén. A gazdasági válság azonban sokkal tovább húzódott, a munkanélküliség és az infláció megmaradt, az ipar növekedése mindöszsze 2 százalékra zsugorodott, így aztán a brit munkásosztály már nem volt hajlandó vállalni a további áldozatokat, nem ment bele a reálbérek nyilvánvaló lefaragásával járó 5 százalékos béremelésmaximálásba. Amikor a Ford gyárak munkásai kiharcolták a 17 százalékos béremelést, elindult a lavina, és Nagy-Britannia hamarosan ostromolt ország képét öltötte, kirakatlanul és elszállítatlanul hevert az áru, akadozott az élelmiszer-ellátás, pánikszerűen vásárolták az üzletekben levő árucikkeket, milliók kénytelenek voltak forralni a vizet, mert a teherautósofőröktől a sírásókon át az iskolai pedellusokig százezrek sztrájkoltak. A helyi önkormányzat kérdése Ezt a nagy sztrájkmegmozdulást a kormány még átvészelte, csak éppen az a hit foszlott szét, hogy meg tud birkózni a nehézségekkel. Ilyen körülmények között bukását formálisan az okozta, hogy a kis pártok elfordultak a laburistáktól, az északír unionista, a skót és walesi nacionalisták. Ennek megértéséhez pedig tudni kell, hogy március elsején népszavazás volt a helyi önkormányzat olyan növeléséről, amely az úgynevezett Skót Gyűlést bizonyos törvényhozó joggal ruházta volna fel az egészségügyben, az oktatásban, bizonyos polgári és büntetőjogi, környezetvédelmi stb. ügyekben, a Walesi Gyűlés pedig bizonyos igazgatási-végrehajtó funkciót kapott volna. A népszavazáson a javaslatot nem fogadták el — Walesben 47 százalék szavazott ellene és csak 12 százalék mellette, Skóciában pedig viszonylag többség volt: 32,9 százalék mellette, 30,8 ellene, a többi tartózkodott. Az eredménybe beleszólt a konzervatívok kampánya, hogy szétesik Nagy-Britannia, a csak angolul beszélők aggodalma, hogy a walesi nyelv előretörtése hátrányos helyzetbe hozza őket, de az is, hogy sokan elégedetlenek, mert kevésnek tartják a beígért önkormányzatot, hiszen — bármilyen furcsán hangzik — Skóciában még a teljes elszakadásnak is vannak hívei. A kormány kisebbségben maradt A népszavazás kimeneteléül magyarázható a kormány kisebbségben maradása a parlamentben, az igazi ok azonban nyilvánvalóan az, hogy a laburistáknak sem sikerült megbirkózniuk a problémákkal. A választásokon kell eldőlnie, hogy a brit választók még egy lehetőséget adnak-e a konzervatívoknak, annak ellenére, hogy csak a teljes bérbefagyasztástól várják a megoldást, és annak ellenére, hogy vezérük, Thatcher aszszony művelődésügyi miniszter korában azzal vált ismertté, hogy megszüntette az ingyenes iskolatejet, vagy pedig a laburisták felkínálnak egy új programot, és a választók nagyobb többséghez juttatják őket, hogy meg is tudják azt valósítani. BÁLINT István Késsel támadt Mijamotóra Tokióból jelenti a Tanjug Nemrégiben egy ötven év körüli meretlen férfi késsel támadt Kendzi Mijamotóra, a Japán EP elnökére, aki mintegy 20 000 főnyi tömeg előtt tartott beszédet a tokiói Meidzi parkban. A nagygyűlésen jelen volt számos szocialista, kommunista és szakszervezeti vezető is. A merénylőt azonnal elfogták és Mijamoto folytatta beszédét. Valószínűleg egy szélsőjobboldali beállítottságú személyről van szó.