Magyar Szó, 1980. március (37. évfolyam, 74-88. szám)
1980-03-16 / 74. szám
1980. március 16., vasárnap MAGYAR SZÓ — KÜLPOLITIKA EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Politikai bukfencek Háromhetes teheráni tartóz- kodás után dolgavégezet- telenül tért vissza New York- i, ba az ENSZ ténymegállapító hi- jzottsága. Nemcsak — és nem is el- sősorban — azért, mert nem talál- | kozhatott az amerikai nagykövet- s ségen fogva tartott túszokkal, ha- ' nem, mert nem sikerült megvalósí- jtania elsődleges feladatát, vagyis) azt, hogy kiutat mutasson az irájni belpolitikai szintér rendezését gátoló, s ezzel az ország nemzet- közi helyzetének konszolidálását megnehezítő patthelyzetből, ame- ■ ilyet a „forradalmi egyetemisták” elhamarkodott cselekedete terem- : tett. Ha annak idején még rmeg is ér- tette a világ, hogy a forradalmi lendület hevében Iránban is be- csúszhatnak némi meggondolatlanságok, ma már komolyan felmerül a kérdés: vajon kinek az érdekeit képviselik voltaképpen az „egyetemisták”, kik vagy kik állnak makacsságuk mögött? Az a tény, hogy az iszlám hatóságokat képviselő Qotbzadeh külügyminiszter — más szóval a kormány — ezúttal is tehetetlennek bizonyult a maréknyi egyetemistával szemben, de méginkább a tény, hogy Khomeini ajatollah is tartózkodott az erélyes közbelépéstől, egyértelműen arra utal, hogy Iránban voltaképpen még nem dőlt el a hatalom, s ezzel a forradalom irányvételének kérdése. Erre valamivel több fényt vethetnek a parlamenti választások, amelyeknek első szakaszát a hét végén bonyolították le, valószínűbb azonban, hogy Irán még sokáig a belső hatalmi harc színtere, s ezzel a világpolitika lappangó válsággóca lehet. S köztudomású, hogy az ilyen bizonytalan belpolitikai helyzet mindannyiszor az érdekelt „külső tényezőknek” felel meg a legjobban. Egyelőre úgy tűnik, hogy a tényállás elsősorbanCarter amerikai elnöknek kedvez. Az USA hírmagyarázóinak egyöntetű megállapítása ugyanis, hogy a teheráni nagykövetségen fogva tartott túszok az amerikai elnök választási hadjáratában a jelenlegi elnök leghathatósabb kortesei. Amíg ugyanis — így a hírmagyarázók — Amerika közvéleményének figyelme a teheráni színtérre irányul, addig nem kerülhetnek a választási hadjárat homlokterébe az USA egyre súlyosbodó, megoldatlan belpolitikai kérdései, s ez, ottani vélemények szerint, a számos belső probléma megoldásával adós maradt jelenlegi kormánynak, tehát a hivatalban levő elnöknek is ugyancsak a kezére játszik az európai ízlések szerint valóban minden „sportszerűséget” nélkülöző kíméletlen választási hadjárat során. A cinikusok azt mondhatnák, még egy bizonyítéka ez annak, hogy egyetlen politikusnak, még az USA elnökének ,sem mindig az a legádázabb ellenfele, aki ellene tör. A politikai bukfenc egy másik ékes példájával a minap a hanoi sajtó szolgált. Nem vietnami szabadalom ugyan a jól ismert, hírhedt módszer, hogy valamelyik ország tájékoztatási eszközei széltében-hosszában polemizálnak egy másik állam álláspontjáról, anélkül, hogy azt ismertették volna, ami ezúttal a Nhan Dán vietnami pártújságnak és a Quan Dai Nhan Dannak, a fegyveres erők lapjának jutott feladatul, hogy bizonyos eseményekkel — ezúttal természetesen a délkeletázsiai és az afganisztáni beavatkozással — kapcsolatos elvszerű állásfoglalásaink ismertetése nélkül elítélje a „tényt”, hogy Jugoszlávia „az imperialisták és más reakciós erők oldalára állt”. Azt pedig, hogy miben nyilvánul meg ez az „imperialisták és más reakciós erők oldalára való állás” az ilyen támadások ismert, szigorú szabályai szerint természetesen az említett lapok sem ismertetik, mert akkor netán kitűnne, hogy Jugoszlávia a két említett sajnál®- tos eseménnyel kapcsolatban is — csakúgy, mint valamennyi hasonló alkalomkor — voltaképpen csak azokat az elveket hangsúlyozza , állhatatosan, amelyeket az el nem kötelezett országok hatodik csúcsértekezletén Vietnam is elfogadott, de úgy látszik, nem tett magáévá. Azoknak pedig, akik az ilyen és hasonló közvetve tolmácsolt „állásfoglalásainkat” idézik ahelyett, hogy közvetlenül a jugoszláv forrásokból merítenének, csak egy dologra kell vigyázniuk: nehogy : véletlenül egyszer — a bonyolult időeltérés átszámításából kifolyólag — az idézet előbb megjelenjen , mint maga az „eredeti” rágalom. Giscard d’Estaing francia első nők „kőolaj-körútján” tett kijelentése, amellyel egyértelműen elismerte a palesztin nép önrendelkezésre való jogát, igen nagy világvisszhangra talált, s számos nyugati ország legrangosabb képviselői — egyesek közülük szintén első ízben — osztották véleményét. Volt, aki De Gaulle-nak az algériai függetlenséggel kapcsolatos történelmi jelentőségű állásfoglalásával hasonlította össze discard szavait. A józanabbak azonban óvatosságra intenek: korunk nem szűkölködik fellengzős és dörgedelmes kijelentésekben, de hadd lássuk a tetteket — mondják. A héten megalakult Zimbabwe első többségi kormánya. A győztes Robert Gabriel Mugabe egyheti tanácskozás után közzétett kormányalakítási határozata megfontolt politikus lépésére vall: a számaránynak megfelelően két fehér politikus is miniszteri tárcát kapott, az egyik a kereskedelmi, a másik a mezőgazdasági minisztérium élére került. Mugabe tehát tettekkel is bizonyítja, amit a fegyveres harc során ígért: nem a faji gyűlölet másik változatát akarja meghonosítani, aihnem a békés együttélés országává kívánja varázsolni a szabad Zimbabwét. ENGLER Lajos Francia bangók A SZAJNA NEM ÖMLIK A POTOMACBA. Tagadhatatlanul költői hajlamú újságíró adta a napokban ezt a kommentárcímet. Feltételezve, hogy mindenki tudja: a Szajna Párizs, a Potomac pedig Washington folyója, azt akarta vele érzékeltetni, hogy a francia külpolitika nem olvad egyértelműen bele az amerikai politikába, hanem mind önállóbban lép fel nem egy nemzetközi kérdésben. A költönségtől függetlenül a tétel igazolására sok mindent sorakoztathatnánk fel nemcsak Giscard d’Estaing mostani közel-keleti látogatása kapcsán, hanem már előbbről is, főképp az afganisztáni beavatkozás utáni napokból. Az önálló francia külpolitika, persze, nem újdonság. Már De Gaulle megfogalmazta, amikor egész addig elment, hogy Franciaország kilépett a NATO közös parancsnokságából, elindult az önálló atomhaderő fejlesztése útján, és arra a puszta földrajzi tényre emlékeztetve, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Urasig terjed, ellátogatott a Szovjetunióba. Utódja, Pompidou számos alkalommal öszszeütközésbe került az amerikai kormánnyal, még hivatalos washingtoni látogatása is majdnem botrányba fulladt, mert bírálta az USA közel-keleti politikáját. Giscard d’Estaing maga is tanúbizonyságát adta, hogy hacsak teheti, igyekszik önállóan fellépni a világpolitikában. Erre utalt a kezdeményezése, hogy hívják össze az Észak—Dél értekezletet, vagy akár az is, hogy Franciaország Afrikában igyekezett önálló nagyhatalmi politikát folytatni. Az új vonás most az, hogy ez az önállóság a legkényesebb kérdésben, az USA- val való nyílt szembehelyezkedés formájában nyilatkozik meg, mégpedig akkor, amikor az USA igyekszik minél szorosabbra fűzni a tömbpolitika szálait. AZ ÖNÁLLÓBBÁ VÁLT FRANCIA külpolitikát két tényező — egy belpolitikai és egy külpolitikai — diktálja. A belpolitikai szempont, hogy megfeneklett Giscard d’Estaing évekkel ezelőtt megfogalmazott elképzelése, hogy Franciaországot a centrumból kell kormányozni. A baloldali szövetség felbomlott ugyan és a szocialisták szívesen kacérkodnának a giscard-i párttal való kormány-is koalíció gondolatával, de a gaulle- i l istákkal való szakításhoz nincss elég erő. Ezért a kormánykoalíciónn belüli heves csatározások után az utóbbi hónapokban a belső egység megszilárdítása állt előtérben. Ennek érdekében Chirac, a gaulle- isták vezetője is szemmel látha-tóan enyhített álláspontján, Giscard d’Estaing pedig a de gaulle-i külpolitika fokozottabb hangsúlyozásával kívánt hozzájárulni a megingott koalíció újbóli megszilárdításához. A nemzetközi tényező pedig, amely a francia külpolitikai önállósodásának irányában hat, a mostani megromlott nemzetközi helyzet és annak keretében az USA kísérlete, hogy nagyobb „belső fegyelmet” kényszeresen a nyugati tömb tagjaira. Ebben a helyzetben ugyanis megnyilatkozott, hogy az utóbbi években a világgazdaságban történt változásoknak, az USA gazdasági egyeduralma megingásának, a dollár rohamos gyengülésének most már világpolitikai hatása van: az amerikai politika a második világháború óta sohasem diktálhatta kevésbé a nyugat-európai országok politikáját, mint most. ITT A NYUGATI LAPOK nem is annyira Franciaország önálló fellépésében látják az újdonságot. „Egészen új jelenség az európai történelemben, s a mostani kiélezett nemzetközi válságban történik meg először, hogy a nyugatnémetek ahelyett, hogy habozás nélkül felsorakoznának Washington mögött, Párizshoz igazodnak” — írta például a párizsi Nouvee Observateur. A lényeg azonban az maradt, hogy a nemzetközi feszültség kiéleződésének mostani időszakában Nyugat-Európa az eddiginél jobban felismerte, hogy saját külön érdekei vannak, amelyek nem mindig, vagy csak részben azonosíthatók az amerikai érdekekkel. Nem vitás például, hogy Nyugat-Németországnak nagyon is számolnia kell azzal, hogy a Szovjetunióból importálja földgázszükségletének 15, sőt, az atomerőmű- ívek üzemeltetéséhez szükséges uránium 38 százalékát. Egészében véve pedig nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai gaz-daság válsága sokkal súlyosabb lett volna, ha az elmúlt években nem jött volna létre szorosabb gazdasági együttműködés Nyugat- és Kelet-Európa között, és bizonyos, hogy a válság kiéleződésével járna e kapcsolatok minden meglazulása. Ez azonban a Szovjetunió elleni megtorlást szorgalmazó amerikai politikával való szembeszegülés konkrét formájában csak felszínre hozta a lényegesebb dolgot: a világgazdasági erőviszonyok megváltozása mindenképpen oda hat, hogy Nyugat-Európa igyekszik önállóbb politikai szerephez jutni. Mint Schmidt nyugatnémet kancellár fogalmazott: „Európának saját hangja kell hogy legyen”. Giscard d’Estaing legfeljebb keményebben fogalmaz: „Franciaország nem akar egy nagyhatalom függvénye lenni”. Franciaország ugyanis itt csak azzal jár az élen, hogy az önállóságnak ezt az igényét erélyesebben és az USA-val való határozottabb szembeszegülés formájában, a de gaulle-i külpolitikához való visszakanyarodás formájában fogalmazza meg. EBBŐL A SZEMPONTBÓL JELENTŐS Giscard d’Estaing közelkeleti útjának, kuvaiti, bahreini, katari, az arab emírségek szövetségében, jordániai és szaúd-arábiai látogatásának két szenzációt keltő és a héten központi kommentártémát adó mozzanata is: a palesztin nép önrendelkezési jogának hivatalos elismerése és annak hangsúlyozása, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek részt kell vennie a jövőjét érintő tárgyalásokon. Itt sem az a leglényegesebb ugyanis, hogy a francia köztársasági elnök Washington hivatalos álláspontjának ellentmondó és Izrael azonnali tiltakozását kiváltó tételeket fogalmazott meg. Még ennél is mélyebben szántó folyamatokra utal, hogy a Camp David-i megegyezéssel az USA kizárólagos illetékességébe helyezett közel-keleti kérdést más tényezők bevonásával, a több sikert kínáló, de az USA egyeduralmát megkérdőjelező megoldás útján próbálja elindítani. A giscard-i kezdeményezés kedvező visszhangja pedig már arra is utal, hogy az önálló francia fellépés jó szolgálatot tehet a megromlott nemzetközi helyzet javításának. BÁLINT István Robert Mugabe KÉT MERÉNYLETET KÍSÉRELTEK MEG ellene a választási hadjárat idején, amelyet egyébként kevés pénzzel és csak késve indíthatott meg. Mégis meggyőződéssel állította, hogy pártja, a Zimbabwei Afrikai Népi Szövetség győzni fog. Csak annyiban tévedett, hogy a száztagú képviselőházban 57 helyet szerzett pártja, nem pedig 55-öt, amint azt a hitetlenkedő laptudósítóknak jóval a szav Ivazás napja előtt megjövendölte. Hazája hosszú és súlyos áldozatokkal járó utat tett meg, amíg a fehér telepes kisebbség uralta fajüldöző Rhodesiából az őslakosság hazája, Zimbabwe lett. Mugabe következetes, fegyveres szabadságharcot hirdetett és vezetett. Ezt népe értékelni tudta és ezért győzött a választáson. Robert Gabriel Mugabe 1924. február 21-én született a jezsuita szerzetesek irányítása alatt álló Kutame falucskában, Salisburytől északnyugatra. A shono nemzetség azezura törzséből származó ácsmester apja a fráterek napszámosa volt. Fia a missziós iskolában hat elemit végzett, majd további két évfolyamon át iskolamesterré képezték ki. Tudásszomja akkora volt, hogy szakadatlanul tanult és hat tudományos fokozatú diplomát szerzett: három jogi és három gazdaságtudományi oklevelet. Tanulásra használta fel tízévi börtönbüntetését is. Tanulmányait a feketék számára kijelölt délafrikai Fort Hare főiskolán kezdte, s 1951-ben ott diplomáit. A miszsziós telepen kapott vallásos nevelése után itt ismerkedett meg a marxista tanokkal, és belépett a nemzeti szabadságért küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszus ifjúsági szervezetébe. Éveken át tanítóként kereste meg kenyerét. Nagyobb fizetés reményében Észak-Rhodesiában, a mai Zambiában keresett állást, majd 1956-ban Ghánában volt tanító, Nkrumah kormányzása idején. Itt ismerkedett meg Sally tanítónővel, s hamarosan házasságot kötött vele. A Ghánában szerzett ismereteken fellelkesedve 1960 májusában visszatért Rhodesiába, és júliusban már lelkesítő beszédet mondott egy tüntetésen. Ez volt politikai tűzkeresztsége. Otthagyta tanítói állását és a Nkomo által akkor alapított Nemzeti Demokrata Párt tájékoztatási titkára lett. Hamarosan szembekerült Nkomóval: radikálisabb álláspontot képviselt a pártban, amelyet egyébként csakhamar betiltott a gyarmati hatóság. Mugabe a letartóztatás elől Tanzániába menekült. A fegyveres harc szükségességét vallotta és hirdette, ezért 1963-ban szakított Nkomóval. Csatlakozott a Ndabaningi Sithole lelkész vezette Afrikai Nemzeti Szövetség pártjához, a párt főtitkára lett. A követetkező évben letartóztatták, a Wha- Wha koncentrációs táborba szállították, elítélték, tíz évet töltött Jan Smit börtöneiben. Szinte egyedüálló esetként a börtönben ülő Mugabét a ZANU párt központi bizottságának ugyancsak fogságban levő hat tagja választotta meg a párt elnökévé. 1974-ben szabadult a rácsok mögül, és a szabadság harcosok fegyveres alakulatai Mu■ gabét választották meg vezérük- nek. Két évvel később, 1976-ban Nkomóval életre hívta a Hazafias Frontot. Beutazta a fél világot — gyakori vendég volt nálunk Jugoszláviában is —, hogy nemzetközi támogatást szerezzen hazája szabadságharcának. A múlt év őszén Londonban, a Lancaster House-ban folyó tárgyalásokon Carrington angol külügyminiszter legkeményebb ellenfele volt: tehette ezt, mert mögötte állt Zimbabwe több tízezer szabadságharcosa. Történelmi jelentőségű győzelme után megalakította, a fehér kiisebbség bevonásával, a többségi néger őslakosságot képviselő nemzeti egységkormányát. A harcos népvezér első szózatában a békét hirdette meg az ország minden lakosának. Joshua Nkomo három évtized óta küzd HAZÁJA SZABADSÁGÁÉRT. Majd 11 évet töltött börtönben, és hosszú esztendőket külföldi száműzetésben. Joshua Mguabuko Nyongolo Nkomo 1917-ben született a védettnek nevezett, voltaképpen körülzárt Semokwe néger településen, ahol apja és anyja is egy missziós társaság napszámosa volt. Politikai pályafutását hátráltatta a hazájában még igen jelenlevő törzsi kötöttség, Nkomo ugyanis az ország lakosságának csak mintegy 20 százalékát kitevő ndebele nemzetséghez tartozik. Legényke korában több mesterséget is kipróbált, volt kifutó, sofőr, ács. Zsebében néhány garassal 1941-ben útra kelt, Dél-Afrikába, Johannesburgba utazott, a négerek számára elkülönített középiskolába szociális ismereteket szerzett. Hazájába 1947-ben tér vissza, és a vasúton kapott alkalmazást. Tovább tanult: közgazdaságot és társadalomtudományt. 1951-ben a vasutasok szakszervezetének titkára. Hamarosan megválasztották az Afrikai Nemzeti Kongresszus elnökévé, és részt vett valamennyi londoni értekezleten, amelyeken eredménytelenül tárgyaltak Rhodesia jövőbeli berendezéséről. 1961 decemberében életre hívta az Afrikai Népi Egység pártját, ő lett a párt elnöke. 1964 áprilisában letartóztatták és csak 1974 novemberében szabadult a börtönből. Ian Smithszel való eredménytelen tárgyalásai után gerince megkeményedett, és 1976-ban feltétel nélküli, azonnali szabadságot követelt népének. Mugabéval együtt társelnöke lett a Nemzeti Frontnak. A hó elején lezajlott választáson Nkomo pártja a második helyen végzett és 20 képviselői helyet szerzett. Jóllehet vérmesebb reményekkel indult, Mugabe koalíciós kormányában meg kellett elégednie a belügyi tárcával. &■ X. 3