Magyar Szó, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-239. szám)
1982-08-01 / 209. szám
4 tcOt Potmisc------------------------- mm. ÉS LIBANONI INVÁZIÓJA A palesztinok temetőjén nem ékíthetjük jövőnket” Egyre nagyobb az ellenállás Begin és Sharon politikájával szemben A LIBANON ELLENI AGRESZSZIÓ első napjaitól kezdve az izraeli propaganda arról igyekszik meggyőzni a világ közvéleményét, hogy pillanatok alatt leszámolhat a „terroristákkal”, ahogyan a palesztin harcosokat nevezi, ám ezt nem teszi meg a nagyméretű rombolások veszélye miatt. A látszólagos könyörületesség mögött azonban más rejlik. Az izraeli haderő tudatában van, hogy túlságosan nagy árat fizetne, és haditette még nagyobb ellenállást váltana ki. A nagyméretű rombolás és egy totális támadás Izrael állam alapjait is megrengetné. Magában Izraelben is növekszik a háborúval szembeni ellenállás. Az invázió kezdetén, amikor azt állították, hogy a hadsereg csak 40 km-t tesz meg a libanoni határtól, és védelmi övezetet akar létesíteni a palesztin tüzérséggel szemben, a háborút ellenzők hangja nemigen hallatszott. Miután azonban bombázták Szidont, Damourt és Bejrútot, a Békét Most nevű izraeli békemozgalom tiltakozó felvonulásokat szervezett, amelyeken néha százezren is részt vettek. A mozgalom 1973-ban alakult, s mostanában szinte naponta szervez tüntetéseket. Az izraeli propaganda hangoztatja, hogy ezek a felvonulások bizonyítják az izraeli állam demokratikus viszonyait, azt, hogy a polgárok kifejezhetik a kormány politikájával szembeni elégedetlenségüket. Begin és Sharon azonban nem tiszteli ellenfeleit: árulóknak, szaúdi bérenceknek, kommunista kémeknek és egyebeknek nevezi őket. Hasonló szavakkal illették Úri Avneri neves izraeli újságírót is, aki július elején Nyugat-Bejrútban egy nyugatnémet tévétársaság számára interjút készített Arafattal. Heves reagálást váltott ki Peled tartalékos tábornoknak, az ellenzéki Sel Tömörülés vezetőjének párizsi találkozója is Arafat közeli munkatársával, Isam Szartavival. Mindez kifejezi annak a felismerésnek a térhódítását, hogy a jelenlegi módszerekkel nem lehet szavatolni Izrael biztonságát. AZ IZRAELI VEZETÉST azonban a polgárok elégedetlenségénél jobban aggasztja a hadsereg soraiban aegnyilvánuló ellenállás. Nemrégiben 86 tartalékos tiszt nyílt levelet intézett Begin kormányfőhöz, s egyebek között bejelentette, hogy nem akarnak gyilkolni vagy életüket áldozni anélkül, hogy tudnák, miért. Valóságos szenzációt keltett Geva ezredes, amikor kérte, hogy váltsák le a Bejrútott ostromló haderő parancsnoki tisztségéről. Begin kormányfő előtt azzal indokolta meg átvezénylési kérelmét, hogy a tüzérség előkészítésekor távcsővel kémlelte Bejrútban a lehetséges célpontokat, és a romok között meglátott egy csoport tehetelen gyermeket. — Nem akarom megölni azokat a gyerekeket — mondta Geva ezredes. — Azt a parancsot kaptad-e hogy megöld őket? — Nem. — Hát akkor mi a baj? — hangzott Begin válasza, amely cinizmusával felér az auschwitzi tábor bejárata feletti jelmondattal: „Arbeit macht frei”. Ezekből a példákból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a hadseregben megnyilvánuló engedetlenségre vonatkozóan, mégis bizonyos, hogy az izraeli lakosság tudatában egyre nagyobb a kétkedés a háború céljait és megvalósításukat illetően. „A palesztinok temetőjén nem építhetjük jövőnket” — hangsúlyozza a békemozgalom. A libanoni pusztítás miatt az Amerikában élő zsidó közösség egy része is kifejezte felháborodását Úri Avneri ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Izraelben többé semmi sem lesz úgy, mint eddig volt” a kérdést nem lehet MEGOLDANI AZZAL, hogy megsemmisítik Bejrútban a PFSZ-t. Annak ereje követeléseinek indokoltságában rejlik, és elmúlt az az idő, amikor Golda Meir megkérdezte: „Palesztinok, kik azok?” Brzezinski volt amerikai államtitkár annak idején kijelentette: „Good bye, PLO”. Brzezinski ment, a PFSZ maradt. Hogy a PFSZ és a palesztin probléma eltűnhet Bejrút romjai alatt — ez csupán a jelenlegi izraeli vezetők, elsősorban Begin és Sharon ábrándja. Bejrút lerombolásának kísérlete azonban nem lehet az utolsó lépés, amellyel illúziójukat meg szeretnék valósítani. Szembeszegünek velük az akciók, amelyek elvetik a háborút mint a palesztin kérdés megoldásának módját. TÓTH László az Újvidéki Televízió munkatársa Üdvözlet a körülzárt Bejrútból (Frankfurter Allgemaine Zeitung) Szicsi a szúnyog, de csípősek, jöttek rá Büdösfüreden, , ahol — talán a kénes gyógyvízre rákapva — olyannyira elszaporodott nyaraink legkellemetlenebb rovara, hogy már-már a község ambiciózus idegenforgalmi terveit veszélyeztette. A helikopteres irtásra azonban szűkösnek bizonyult volna a költségvetés, arról nem is szólván, hogy beporzás útján legfeljebb a termés szaporodik, de a turista nem. A mentőötletet Bivalyos Lajos, a nagyra nőtt fantáziájú kisállattenyésztő hozta. — Mi, akik magas tudományos szinten foglalkozunk a kérdéssel — magyarázta szerényen a tanácselnöknek — rég felismertük: nemcsak légycsapó, helikopter, vegyszer és ilyesmi, hanem biológiai védekezés is kínálkozik a kártevők jó irtására. — Irtó jó — bólogatott szorgalmasan a derék elnök, nem akar Pók ván felfedni, hogy az egészből egy kukkot sem ért. Inkább kezét, áldását és szerződését adta Bivalyosnak, aki másnapra már ki is tehette a táblát: „Szúnyogirtást vállalok”. Majd nagyszabású póktenyésztésbe kezdett. A BBV (Bivalyos Biológiai Védekezés) fedőnevű akció a büdösfüredi tóhátságnak hamarosan mind a kilencszáz négyzetméterére kiterjedt. Szó sprint behálózta azt: pufók pókok burjánoztak el a térségben, erdőn, mezőn és vízen haddelhaddot üzenve a szúnyoghadnak. A csípős rovar utolsó itteni példányát röpke négy hét után már be is tehették a helyi iskolamúzeumnak ama tárlójába, amely a környék kihalt állatfajainak emlékéül szolgált. A baj is éppen akkor kezdődött amikor az öklömnyire izmosodott pókok szúnyogzárultával más táplálék után kezdtek nézni. Vérszemet kaptak, s amikor az is elfogyott, a hasznos rovarokra vetették magukat, sőt, a leginkább elszemtelenedett pókok már-már a lábas jószág felé sandítgattak. A turisták ettől kezdve a pókinvázió miatt kezdtek menekülni. —■ Mit tett velük?! — szólította meg pókhálótól fátyolos hangon Bivalyos mestert a tanácselnök a főutcán. — Nyugi, főnök — veregette meg bátorítóan a vállát a másik. „ Ha a nagy tudomány és a kisállattenyésztés összefog, akkor még ezt a szövevényes ügyet is megoldja. Aztán kiszögezte új cégtábláját: Pókirtást vállalok”. (Népszabadság — Budapest) TALLÓZÁS MAGYAR SZÓ 1982. augusztus 1., vasárnap Éjjel, amikor a gurkhák jöttek Argentin katonák a Falkland-szigeteken átélt félelemről és káoszról „Ne írjátok ki a nevemet, mert börtönbe kerülök. Nálunk nem szabad kimondani az igazságot” — kérte a húszéves argentin katona az újságírókat. A hazakerültek keserűen magukba zárják az igazságot, hogy egy felelőtlen hadvezetés — kiképzés nélkül, kevés fegyverrel és szinte semmilyen ellátással — könnyelműen véres háborúba küldte őket, s közülük csaknem háromezren elestek. Egy héttel azután, hogy az argentin csapatok április 2-án birtokukba vették a Falkland-szigeteket, a fent említett fiatalembert fegyverbe szólították, majd április 16-án 150 társával éjszaka a szigetekre vitték. Moody Brooks falutól nem meszsze ütötték fel sátortáborukat. „Az angolok május 1-én hajtották végre az első légitámadást, addig minden olyan volt, mint egy hadgyakorlat” — meséli a fiatal katona. Utána azonban a bombák elöl fel kelettt húzódniuk a dombokra, s lövészárokban aludtak, teljesen átáztak, nem volt elég ennivalójuk, két emberre egy takaró jutott, s a hidegben az is keményre fagyott. Négy hetet töltöttek így. A brit tüzérség minden éjjel lőtte őket. Ilyenkor álmukból felriadva a sziklák mögött kerestek menedéket. Napközben is gyakran volt riadó. Port Stanleyből, amelyet Puerto Argentinónak kereszteltek el, Sartore tábori lelkész győzelmekről és dicsőségről szóló frontjelentései közül hozott fel néhányat a futár. A százados felolvasta a buzdító írásokat, hogy lelket verjen az elcsigázott katonákba. Abban az időben — ezt a főhadiszálláson szolgálatot teljesítő katonák mesélték — a felettesek, s tábornokok még jókedvűek voltak az új gépkocsiról csevegtek, a közeli költözködésről az új lakásba emléktárgyakat vásároltak az otthoniaknak. Csak a komolyabbak jöttek rá csodálkozva, hogy egyikük sem tudja megkülönböztetni a brit Harrier gép körvonalait az argentin Mirage-éitől. Csak amikor az angolok partra szálltak a sziget túloldalán, döbbentek rá, hogy valóban harcolni kell. A húszéves katona a háború igazi arcát június 8-án ismerte meg. Ezen a napon 150 bajtársával együtt a Mount Langdonra helyezték ki erősítésnek. Útközben a teherautók beleragadtak a sárba, s ott kellett hagyni élelmet, fegyvert mindent, amit a katonák nem tudtak magukkal vinni. „A dombot napok óta szakadatlanul lőtték, az alakulatból, amelyet megerősíteni jöttünk, már csak tíz embert találtunk életben. Mindössze egy gépfegyverük és egy pisztolyuk volt". Az első halott az őrmesterük volt: egy gránát a szemük láttára tépte szét. Ő képezte ki őket, s valamennyien szerették, mert azon ritka altisztek közé tartozott, akik saját ijedségüket és dühüket nem a katonákon vezették le. Az állandó tűznem hagyta aludni a katonákat, ezért ha néha beállt egy kis szünet, azonnal elszundítottak, és észre sem vették, hogy a gurkha csapatok megközelítették őket. Hírhedt kukri-késükkel nesztelenül átvágták az őrök torkát, és levágták egyik fülüket a trófeának. A megrettent katonák századosa többet törődött emberei életével mint a törzskar parancsaival, úgyhogy azok ellenére fokozatosan visszavonultak. A Mount Langdonon töltött harmadik napjuk után tudtak csak élelemért küldeni Embereik késő éjjel tértek vissza, de csak három személyre jutott egy adag. Amikor elosztották, egy keksz, egy korty tej és egy darab csokoládé jutott mindenkire. Mivel a csizmájuk átázott, és nem volt hol megszárítani, sok katonának megfagyott a lába, s alig vonszolták magukat, amikor éjfél után kettőkor elindultak vissza Moody Brooks felé. A fiatal argentin katona sohasem fogja elfelejteni azt a félelmet, amikor egy robbanás után felemelte fejét a mocsári fű közül: egy világítórakéta fényénél meglátta, hogy alig néhány méterre brit katonák raj vonala közeledik, és mindenre lő, ami mozog. Neki tíz golyója volt még, a britek pedig tele voltak aggatva tölténytárakkal, talán kétszáz golyója is volt mindegyiknek. A százados a visszavonulási parancsot a saját felelősségére adta ki, talán azért, mert nem volt rádióösszeköttetésük, s amikor tüzérségi támogatást kértek, nem kaptak választ. Ha nagy ritkán működött is a rádió, ellentmondó parancsnokságuk, hanem az anrájött, hogy az Alfa nem a saját parancsnokságunk, hanem az angolok spanyolul beszélő rádiósa, aki zavarta az argentinok hullámhosszát. Június 14-én éjjel, háromórás tűzpárbaj után, a százados elrendelte, hogy Puerto Argentinóig verekedjék át magukat. „Az angolok futni hagytak bennünket, pedig játszva lekaszálhatták volna a századot.” A sziget székvárosának első házainál kora hajnalban felbukkanó elcsigázott egység tántorgó katonái már útközben eldobálták fegyverüket, hogy meg tudjanak állni átfagyott dagadt lábukon. Egy terepjárón tiszt érkezett hozzájuk, és megparancsolta, hogy a házak között ássanak védősáncot. „Áss magad!” volt a dühös válasz. Amikor pedig a tiszt előkapta pisztolyát, valami fejbe találta. Ott maradt a gépkocsi mellett. ■ „A kikötőben egy raktárban gyülekeztünk, és napok után először ettünk valamit. Azután aludtunk. Déltájban az angolok már megállapodtak vezetőinkkel a kapitulációban. Körülnéztünk a raktárban, és gyapjúholmival meg élelmiszercsomagokkal teli konténerekre bukkantunk. Itt át minden, amit két hónapon át nem juttattak el hozzánk. El tudja képzelni a haragunkat?” Két nappal később libasorban kivonultak a mólóra. A lemenő nap fényében a Canberra utasszállító hajó várta őket. A nepáli gurkhák érkeztek ezen a hajón, amelynek elsülyesztéséről Sartore tábori lelkész álhírt adott le. A szőnyeggel borított kajütőkben az argentin hadifoglyok több mint két hónap után levethették egyenruhájukat és megfürödhettek. A fiatal katonának hazatérésekor azt kellett tapasztalni, hogy ismerősei és munkatársai a tévékészülék előtt ülnek, és a labdarúgó-világbajnokság eseményeit figyelik. Alig két héttel a nyomorúságos vereség után Argentínában, úgy mellékesen, megkérdezték a hazatérőket: „Á, a Falkland-szigetek? Hogy is volt hát?” Ezért haltak meg vagy váltak örökre nyomorékká több ezren? (S. L. M.) RÖVIDEN Európa legnagyobb órafogaskerék-gyára, a svájci Hélios, munkásainak egyhetedét elbocsátotta, ősszel a dolgozók 20—50 százalékkal rövidített munkaidőben termelhetnek. (Neue Züricher Zeitung) Diana angol hercegnő és Károly trónörökös gyermekének születését az emléktárgy-kereskedelem nagyszerű üzletnek könyvelhette el. Játékkártyától kanálig, tányértól kávéskészletig minden kapható volt a nevekkel, címerekkel, jelképes virágokkal. A Nemzetközösség hat tagországa bocsátott ki emlékbélyegeket. (Observer) —O— Belgiumban sokasodnak a helyi tanácsi döntések: megtiltják a községek, járások területén atomfegyverek tárolását vagy szállítását. Florennes lakosságának 76 százaléka úgy nyilatkozott, hogy Belgiumot atomfegyvermentes övezetnek kellene nyilvánítani. (Le Soir) ——O—Andorra, az európai miniállam főleg az idegenforgalomból él Annál nagyobb a nyugtalanság, hogy az idén 20 százalékkal csökkent az idegenforgalmi bevétel a Nyugat-Európát sújtó gazdasági válság hatásaként. (Figaro) —O— A kaliforniai Santa Clara börtönben az agresszív magatartású bűnözőket „rózsaszín szobába” viszik, ahol a falak színe csakhamar megnyugtatja őket. (Le Soir) KÖLCSÖNVETT KARIKATÚRÁNK Schmidt kancellár és Lambsdorff miniszter: Ez nem látszik éppen baráti fogadtatásnak! (Die Welt, Hamburg)