Magyar Szó, 1985. január (42. évfolyam, 14-29. szám)

1985-01-16 / 14. szám

■ fr A hadseregek a népfelszabadító háború és a forradalom stratégiai koncepciójában ★ Hozzájárulásunk a szövetségesek közös győzelméhez Branko Mamura beszéde a belgrádi tudományos tanácskozáson A béké négy évtizede a legna­gyobb eredménye a haladó és de­mokratikus erők második világhá­borús győzelmének, annak a győ­zelemnek, amelyhez népfelszaba­dító hadseregünk is nagy hozzá­járulást nyújtott, mondta Branko Mamula flottateng­ernnagy, szövet­ségi honvédelmi titkár a belgrádi Hadseregotthonban, megnyitván a Hadseregek a népfelszabadító há­ború és a forradalom stratégiai koncepciójában elnevezésű tudo­mányos tanácskozást. A tanácsko­záson jelen volt Peko Dapčević, Koca Popovic és Kosta Nadj had­seregparancsnok, Mialko Todoro­­vic és Boško Siljegovic, az I., il­letve a IV. hadsereg biztosai, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadse­reg Legfelsőbb Parancsnokságá­nak tagjai, a hadsereg törzskari főnökei, a hátországi parancsno­kok, hadosztályparancsnokok és biztosok, a fegyveres erők kima­gasló tisztjei, hadtörténészek és teoretikusok. Bármennyire bátor és jelentő­ségénél fogva történelmi volt is a pártnak a fegyveres harc meg­kezdésére vonatkozó döntése, pusztába kiáltott szó maradt vol­na, ha már 1941 végén nem kez­dett volna kialakulni és 1942 fo­lyamán nem alakult volna ki a forradalmi hadsereg a reguláris katonaság egységeinek erős kom­ponensével, amely irányította, ki­tartóan és következetesen foly­tatta forradalmi háborúnkat. Eb­ből kiindulva Peko Dapčević, a tanácskozás szervező bizottságá­nak elnöke vitaindítójában ki­emelte, az első proletárbrigádok és rohambrigádok létrehozásának óriási jelentőségét négy hadsere­günk megalakításának szempont­jából. Épp ezek az erők voltak a Jugoszláv Népfelszabadító Hadse­reg magva, és nagy ütőerő a kü­lönféle hadműveletek és manő­verek végrehajtásában. A hadseregek 1945 januárja és májusa közötti időszakban ala­kultak meg. Tito lépésről lépésre határozottan és türelmesen egyre közelebb hozta fegyveres erőin­ket a népfelszabadító háború po­litikai és katonai stratégiai cél­jainak valóra váltásához. E célo­kat szolgálták a katonai szerve­ződés magasabb formái, amelyek a sorsdöntő 1942 év novemberé­ben kezdődtek a népfelszabadító hadsereg hadosztályainak és had­testeinek megalakításával, tehát jóval előbb, mint ahogy a világ nagy frontjain sor került volna a stratégiai fordulatra. Ez a tény számunkra legalábbis kettős je­lentőségű: először a népfelszaba­­dító-forradalmi háború a JKP ál­tal vezetett, proletarizált tömegek sajátos jellegének eredménye és megnyilvánulása volt. másodszor: az ilyen sajátos forradalmi há­ború — ha másként nem, közvet-Mamula tengernagy hangsú­lyozta, hogy — noha ma megkí­sérlik kétségbevonni vagy leg­alább lebecsülni a szövetségesek közös győzelméhez nyújtott hozzá­járulásunkat — a világban min­denki előtt jól ismert, hogy Ju­goszlávia a lehető legnagyobb hozzájárulást nyújtotta a győze­lemhez, természetesen lehetőségei­hez mérten, amelyeket az ország nagysága, lakosainak száma és azok a sajátságos körülmények határozták meg, amelyek Közép- Európa teljes leigázása után ala­kultak ki. Erről a hozzájárulásról ítéletet mondtak a történelem, a második világháború és a jelen­kor kimagasló államférfiai és ve­zetői. A szövetséges parancsnokoknak a háború idején adott nyilatkoza­tai nemcsak arról a tényről szól­nak, hogy saját erőnkből szaba­dítottuk fel az országot, hanem arról is, hogy hadseregünk akkor már olyan erővé fejlődött, hogy vé­g­mozgalmunk jelentős hoz­zájárulásáról tanúskodik a nagy frontokon történt fordulathoz. A főparancsnok hadosztályokat, hadtesteket és később hadserege­ket létesítve igen határozottan hangsúlyozta, hogy a népfelsza­badító háború kilépett „felkelési szakaszából”, és a háború maga­sabb formáját öltötte, amely a döntő összecsapások és sorsdöntő hadműveletek és csaták legkü­lönfélébb lehetőségeit tárta fel egy kombinált­ manőveri háború­ban és az összes többi erőnk szempontjából az egész jugoszláv hadszíntéren. Katonastratégiai té­ren a hadseregek megalakításá­nak éppen ez a szerepe, hogy biztosítsa a sorsdöntő hadművele­tek és csaták folytatását Jugo­szlávia felszabadításának záró­­hadműveleteiben, mondta Peko Capčević. Forradalmi háborúnk egész fel­szabadítói stratégiai koncepciójá­nak lényeges meghatározói a kö­vetkezők voltak: népfelszabadító­­forradalmi háborút folytatni és nem ellenállási mozgalmat vagy gerillaharcot, továbbá a háborús győzelmet saját erőnkből kihar­colni,­ a szövetségesek fellépésének kedvező körülményeivel élve meg­teremteni a szükséges katonai és politikai előfeltételeit az összes jugoszláv területnek az anyaor­szággal való egyesüléséhez, fel­tárni a társadalmi átalakulás útját, s végül, megakadályozni bár­ki külső beavatkozását, ami a társa­dalomról alkotott elképzeléseink fő népfelszabadító irányvonaláról való letérést jelenthette volna, mert a háborút a JKP vezette. Peko Dapčević a továbbiakban részletesebben szólt a hadsereg megalakításának katonapolitikai és katonai stratégiai indítékairól. A fő katonapolitikai okok megítélé­se szerint abban az igényben rej­lettek, hogy a szövetségesek előtt megmutassuk saját katonai erőn­ket és azt, hogy a népfelszabadító hadsereg a korszerű hadsereg szintjére fejlődött. Ezzel világosan tudtul adtuk nekik, hogy képesek vagyunk a második világháború zárószakaszát saját hadszínterün­kön, saját erőnkből végrehajtani, méghozzá a nagy hadműveletek elveivel összhangban. Ilyen mó­don szükségtelenné vált, hogy a szövetségesek beavatkozzanak ezekbe a hadműveletekbe, kivéve a mi kívánságunkra, és beleegye­zésünkkel, ami minden bizonnyal az egyik legjelentősebb politikai vívmánya népfelszabadító hábo­rúnknak, hangsúlyozta Peko Dap­­čević. A hadseregek tényleges erőt képviseltek, amelyet minden szö­vetségesnek méltányolnia kellett a velünk való viszonyában a háború zárószakaszában, s különösen az új állam kiépítésének időszakában, magára vállalhatta az összekötő szerepét a nyugati és a keleti front között, önálló frontot tart­ván a Balkánon, amely a déli­­ ré­sze volt annak a szövetséges gyű­rűnek, amely egyre szorosabbá vált a német haderő körül. Az ilyen önálló stratégiai pozíciót és a stratégiai hadműveletek végre­hajtásában való önállóságot mi már régen kiharcoltuk és szá­munkra ilyen szempontból sem­milyen lényegesebb változás nem történt, kivéve azt a fordulatot, amely népfelszabadító hadsere­günk és a német megszálló és quisling erők viszonyában jött lét­re. Ez a fordulat tulajdonképpen szerepcserét jelentett: a fasiszta erők, amelyek teljes három éven keresztül igyekeztek stratégiailag körülkeríteni bennünket és gyakran operatívan körülkeríteni, most maguk kerültek a körülke­rítettek helyzetébe. A körülkerí­tés e láncában jelentős láncszem volt a balkáni front, amelyet nép­­felszabadító hadseregünk tartott. Ennélfogva érthető, hogy erőink­kel szemben csaknem kétszer ak­kora német erő volt lekötve, mint az olaszországi szövetséges erők­kel szemben. A jugoszláv és a német erők viszonya hasonló volt az El Alamein-i csata, valamint a neretvai és a szutjeszkai csata idején is. Ez csakis arról tanúsko­dik, hogy a németek mint ellen­félt a legnagyobb mértékben mél­tányoltak bennünket. Önálló stra­tégiai pozícióink elismerése, akkor, amikor a szövetségesekkel fizikai kapcsolatot is létesítettünk, az összes korábbi nagy győzelmünk elismerését is jelentette. Ez és az ilyen önálló stratégiai pozíciónk a második világháború záróhad­műveleteiben a későbbiekben ki­indulópontja volt el nem kötele­zett politikánknak, független, töm­bön kívüli védelmi politikánknak, amely az önerőre támaszkodást helyezi előtérbe. Ezek a történelmi tények jól is­mertek, s annál furcsábban hat­nak az európai háború zárószaka­szával foglalkozó egyes mai írá­sok, amelyeket az a törekvés ih­let, hogy csökkentsék a fasizmus elleni közös harcban játszott sze­repünket. A világon bizonyos erők, prag­­matikus­ politikai indítékok által vezérelve a hazánkra gyakorolt nyomás furcsa módszerét építet­ték ki a történelmi tények megha­misításával és tagadásával. Ter­mészetesen ez csak nekik ma­guknak okozhat kárt, hiszen a vi­lágon senkit sem tudnak ezzel megtéveszteni, aki egy kicsit is tájékozott, s főleg nem nemze­teinket és nemzetiségeinket, ame­lyek a négy háborús éven keresz­tül óriási terhet viseltek és em­berfeletti áldozatokat hoztak sza­­badságuként, függetlenségükért és az antifasiszta koalíció közös győ­zelméért, mondta egyebek között Branko Mamula. Kosta Nadj bővebben beszélt hadseregünk személyi állományá­ról, hangsúlyozta, hogy 1945. ja­nuár 1-jén mintegy 450 000 harco­sa volt a 49 partizánalakulatnak, a 230 brigádnak, az 56 hadosztály­nak, a két hadosztálycsoportnak, a két repülőhadosztálynak és a hadi­tengerészetnek, azaz összesen 15 hadtestünk és három hadseregünk volt. Mint Kosta Nadj elmondta, bi­zonyos adatok szerint a népfelsza­­badító hadseregnek akkor mintegy 650 000 harcosa volt. Ha figyelem­be vesszük mindazokat, ak­ik a ka­tonai intézmények fejlett rendsze­rében tevékenykedtek és beszámít­juk a felfegyverezett képviselőket, terepmunkásokat, a hátországban tevékenykedő párt- és JKISZ-ve­­zetőket, a felfegyverzett illegális harcosokat és rohamcsapatokat, a még fel nem szabadított városok­ban, továbbá, ha beszámítjuk az Antifasiszta Nőszervezet fegyveres tagjait s a népfelszabadító mozga­lom minden más vezetőjét, akkor jóval nagyobb a létszám, sokkal több, mint 200 000 fegyveres em­ber, így tehát hadseregünk 650 000 embert számlált 1945 elején, ami­kor létre­jött az első három had­sereg. A harcosok nagy része abban az időben nem sok tapasztalattal ren­delkezett, akkor tettek szert az el­ső harci tapasztalatokra, nem volt sok idő a kiképzésre, noha ezt a munkát épp annyira szorgalmaztuk, mint a politikai pártmunkát Anekdotaként fennmaradt, hogy egy fiatal harcos a 16. hadosztály szla­vóniai átkeléskor roham közben kérdezte meg felettesét, hogyan kell megtölteni fegyverét. Ha hi­ányzott is a harci tapasztalat, az elszántság, bátorság az nem, a kitartás mindenkiben megvolt a végső győzelemig. A partizán harci módszerekre­ a frontszerű harcra való áttérés nem volt könnyű, a korábbi idő­szakhoz képest a modern háború­­zási módszerekre való áttéréskor mindegyik egységünknek hatalmas veszteségei voltak. Tito marsall ak­koriban rámutatott a reguláris egy­ségek számos fogyatékosságára, hi­bájára és a tisztek hibáira is, akik nem fogták fel, hogy megváltozott a háborúzási forma. Soha, még 1941-ben sem vártuk másoktól ajándékként a felszaba­dítást, saját vidékünkön az ellen­ség megsemmisítését, hanem lezá­rólag saját erőnkre, akcióinkra támaszkodtunk, de nem becsültük le a baráti szövetségesek és a Hitler-ellenes koalíció más kato­nai erőinek a segítségét, a Vörös Hadsereg mindannyiunk számára a legjobban szavatolta, hogy a fa­sizmust véglegesen megsemmisít­jük — mondta Kosta Nadj. Ismét emlékeztetett arra, hogy nemzet­közi téren az erőviszonyoknak az ilyen felfogásából eredően mindig te az volt a meggyőződésünk, hogy szabadságunkat önmagunknak kell kivívnunk, nincs ajándékozott sza­badság, mint ahogy arra sincs le­hetőség, hogy egyes társadalmi rendszereket áruként egyik ország­ból a másik országba szállítsanak ki. Népfelszabadító háború, nem ellenállási mozgalom Az első profstárbrigációk jelentősége — Peko Dapčević vitaindítójából Harc a győzelemig Kosta Nadj népfelszabadító hadseregünk személyi állományáról Peko Dapčević Branko Mamula Kosta Nađ ------BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ 1985. január 16., szerda Hadseregteremtés frontharcok közepette Szemelvények a vitából A vita több mint húsz részve­vője személyes tapasztalatai alap­ján elemezte a háború befejezésé­nek közeledtével egyre inkább sű­rűsödő eseményeket, amelyek, kö­zöttük sok-sok probléma megol­dása nemegyszer próbára tette a parancsnokságok és a harcosok ké­pességeit. Sava DRLJEVIČ elmondta, hogy a hadosztályok hirtelen fel­duzzadt harcosállománya gyors,de alapos átszervezést igényelt. Ma nehéz elképzelni, hogyan sikerült ilyen óriási munkát súlyos front­harcok idején elvégezni, különö­sen az akkori körülmények között, amikor a megnövekedett létszámú hadosztályok harcosait fegyverrel is el kellett látni. Radivoje JOVANOVIC rámuta­tott, hogy hasznos volna az akko­ri eseményekről átfogó és — ha szükséges — bíráló elemzést ké­szíteni, mert értékes tapasztalat meríthető belőlük a mostani és a majdani korosztályok számára. Ha­sonlóképpen vélekedett Milija STANIP­IC is, hozzáfűzve, hogy a harcosok tudatában vannak a ta­pasztalatok fontosságának, de ezt "nem ártana tudatosítani szélesebb ’-é­ben is. Milutin MORACa az I., II. és a III. hadsereg együttműködését ismertette a szerémségi front át­törésétől az ország felszabadításá­­nak befejezéséig. Hangsúlyozta, hogy nénfelszabadító hadseregünk­nek korábban nem volt alkalma hasonló méretű hadműveletekre, ami igen sok gondot is okozott mégis sikerült megtörni az ellen­ség ellenállását, és alakulataink megkezdhették végleges kiűzését az országból. Mitar VU­­TOVIC rámutatott a hátország lakosságának a front­harcosok ellátására irányuló erő­feszítéseire. A polgárok, mondta, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a harcosokat ellássák élelmi­szerrel és más szükséges holmival. Ilija NIKEZIC a hadseregek ki­sebb alakulatokból történő létre­hozásának folyamatát fejtegette majd elemezte egy esetleges mai háború esetén az ezzel ellentétes folyamat szükségszerűségét. Dr. Gavra PERAZIC emlékeztetett ar­ra, hogy a szövetségesek eseten­ként kétszínű politikát folytattak, nevezetesen, hogy katonai téren hajlottak az együttműködésre, de arra már nemigen, hogy elismer­jék a népfelszabadító harcunk nyo­mán létrejött új rendszert. Bogdan PECOTIC a negyedik had­sereg befejező hadműveleteit ecse­telve rámutatott a nagyfokú és szerteágazó együttműködésre a környező alakulatokkal, ami külö­nösen a kedvezőtlen terep miatt nehezen, de sikeresen valósult meg. Ezt a témát elemezte tovább tiros KOSTIC is. Mi­co CaSIC a népfelszabadító hadsereg nemzetközi elismeréséről elmondta, hogy ez eléggé nehezen történt meg, részben a Londonba menekült jugoszláv királyi kor­mány törekvései miatt, részben pe­dig azért, mert a szövetségesek idegenkedtek egy kommunista nép­felszabadító hadsereg elismerésé­től. Annak ellenére is, hogy a le­­igázott Európában hadseregünk volt a legnagyobb szervezett nép­­felszabadító erő. Lapzártáig a vitában felszólalt még: Franc POGLAJN, dr. I)jor­­die DRAGíC. Nikola PEJNOVlC, Miloš SIMONJA, dr. Pere DAM­­JANOVlC és Nikola ANIC. HABRAM Károly

Next