Magyar Szó, 1985. január (42. évfolyam, 14-29. szám)
1985-01-16 / 14. szám
■ fr A hadseregek a népfelszabadító háború és a forradalom stratégiai koncepciójában ★ Hozzájárulásunk a szövetségesek közös győzelméhez Branko Mamura beszéde a belgrádi tudományos tanácskozáson A béké négy évtizede a legnagyobb eredménye a haladó és demokratikus erők második világháborús győzelmének, annak a győzelemnek, amelyhez népfelszabadító hadseregünk is nagy hozzájárulást nyújtott, mondta Branko Mamula flottatengernnagy, szövetségi honvédelmi titkár a belgrádi Hadseregotthonban, megnyitván a Hadseregek a népfelszabadító háború és a forradalom stratégiai koncepciójában elnevezésű tudományos tanácskozást. A tanácskozáson jelen volt Peko Dapčević, Koca Popovic és Kosta Nadj hadseregparancsnok, Mialko Todorovic és Boško Siljegovic, az I., illetve a IV. hadsereg biztosai, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg Legfelsőbb Parancsnokságának tagjai, a hadsereg törzskari főnökei, a hátországi parancsnokok, hadosztályparancsnokok és biztosok, a fegyveres erők kimagasló tisztjei, hadtörténészek és teoretikusok. Bármennyire bátor és jelentőségénél fogva történelmi volt is a pártnak a fegyveres harc megkezdésére vonatkozó döntése, pusztába kiáltott szó maradt volna, ha már 1941 végén nem kezdett volna kialakulni és 1942 folyamán nem alakult volna ki a forradalmi hadsereg a reguláris katonaság egységeinek erős komponensével, amely irányította, kitartóan és következetesen folytatta forradalmi háborúnkat. Ebből kiindulva Peko Dapčević, a tanácskozás szervező bizottságának elnöke vitaindítójában kiemelte, az első proletárbrigádok és rohambrigádok létrehozásának óriási jelentőségét négy hadseregünk megalakításának szempontjából. Épp ezek az erők voltak a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg magva, és nagy ütőerő a különféle hadműveletek és manőverek végrehajtásában. A hadseregek 1945 januárja és májusa közötti időszakban alakultak meg. Tito lépésről lépésre határozottan és türelmesen egyre közelebb hozta fegyveres erőinket a népfelszabadító háború politikai és katonai stratégiai céljainak valóra váltásához. E célokat szolgálták a katonai szerveződés magasabb formái, amelyek a sorsdöntő 1942 év novemberében kezdődtek a népfelszabadító hadsereg hadosztályainak és hadtesteinek megalakításával, tehát jóval előbb, mint ahogy a világ nagy frontjain sor került volna a stratégiai fordulatra. Ez a tény számunkra legalábbis kettős jelentőségű: először a népfelszabadító-forradalmi háború a JKP által vezetett, proletarizált tömegek sajátos jellegének eredménye és megnyilvánulása volt. másodszor: az ilyen sajátos forradalmi háború — ha másként nem, közvet-Mamula tengernagy hangsúlyozta, hogy — noha ma megkísérlik kétségbevonni vagy legalább lebecsülni a szövetségesek közös győzelméhez nyújtott hozzájárulásunkat — a világban mindenki előtt jól ismert, hogy Jugoszlávia a lehető legnagyobb hozzájárulást nyújtotta a győzelemhez, természetesen lehetőségeihez mérten, amelyeket az ország nagysága, lakosainak száma és azok a sajátságos körülmények határozták meg, amelyek Közép- Európa teljes leigázása után alakultak ki. Erről a hozzájárulásról ítéletet mondtak a történelem, a második világháború és a jelenkor kimagasló államférfiai és vezetői. A szövetséges parancsnokoknak a háború idején adott nyilatkozatai nemcsak arról a tényről szólnak, hogy saját erőnkből szabadítottuk fel az országot, hanem arról is, hogy hadseregünk akkor már olyan erővé fejlődött, hogy végmozgalmunk jelentős hozzájárulásáról tanúskodik a nagy frontokon történt fordulathoz. A főparancsnok hadosztályokat, hadtesteket és később hadseregeket létesítve igen határozottan hangsúlyozta, hogy a népfelszabadító háború kilépett „felkelési szakaszából”, és a háború magasabb formáját öltötte, amely a döntő összecsapások és sorsdöntő hadműveletek és csaták legkülönfélébb lehetőségeit tárta fel egy kombinált manőveri háborúban és az összes többi erőnk szempontjából az egész jugoszláv hadszíntéren. Katonastratégiai téren a hadseregek megalakításának éppen ez a szerepe, hogy biztosítsa a sorsdöntő hadműveletek és csaták folytatását Jugoszlávia felszabadításának záróhadműveleteiben, mondta Peko Capčević. Forradalmi háborúnk egész felszabadítói stratégiai koncepciójának lényeges meghatározói a következők voltak: népfelszabadítóforradalmi háborút folytatni és nem ellenállási mozgalmat vagy gerillaharcot, továbbá a háborús győzelmet saját erőnkből kiharcolni, a szövetségesek fellépésének kedvező körülményeivel élve megteremteni a szükséges katonai és politikai előfeltételeit az összes jugoszláv területnek az anyaországgal való egyesüléséhez, feltárni a társadalmi átalakulás útját, s végül, megakadályozni bárki külső beavatkozását, ami a társadalomról alkotott elképzeléseink fő népfelszabadító irányvonaláról való letérést jelenthette volna, mert a háborút a JKP vezette. Peko Dapčević a továbbiakban részletesebben szólt a hadsereg megalakításának katonapolitikai és katonai stratégiai indítékairól. A fő katonapolitikai okok megítélése szerint abban az igényben rejlettek, hogy a szövetségesek előtt megmutassuk saját katonai erőnket és azt, hogy a népfelszabadító hadsereg a korszerű hadsereg szintjére fejlődött. Ezzel világosan tudtul adtuk nekik, hogy képesek vagyunk a második világháború zárószakaszát saját hadszínterünkön, saját erőnkből végrehajtani, méghozzá a nagy hadműveletek elveivel összhangban. Ilyen módon szükségtelenné vált, hogy a szövetségesek beavatkozzanak ezekbe a hadműveletekbe, kivéve a mi kívánságunkra, és beleegyezésünkkel, ami minden bizonnyal az egyik legjelentősebb politikai vívmánya népfelszabadító háborúnknak, hangsúlyozta Peko Dapčević. A hadseregek tényleges erőt képviseltek, amelyet minden szövetségesnek méltányolnia kellett a velünk való viszonyában a háború zárószakaszában, s különösen az új állam kiépítésének időszakában, magára vállalhatta az összekötő szerepét a nyugati és a keleti front között, önálló frontot tartván a Balkánon, amely a déli része volt annak a szövetséges gyűrűnek, amely egyre szorosabbá vált a német haderő körül. Az ilyen önálló stratégiai pozíciót és a stratégiai hadműveletek végrehajtásában való önállóságot mi már régen kiharcoltuk és számunkra ilyen szempontból semmilyen lényegesebb változás nem történt, kivéve azt a fordulatot, amely népfelszabadító hadseregünk és a német megszálló és quisling erők viszonyában jött létre. Ez a fordulat tulajdonképpen szerepcserét jelentett: a fasiszta erők, amelyek teljes három éven keresztül igyekeztek stratégiailag körülkeríteni bennünket és gyakran operatívan körülkeríteni, most maguk kerültek a körülkerítettek helyzetébe. A körülkerítés e láncában jelentős láncszem volt a balkáni front, amelyet népfelszabadító hadseregünk tartott. Ennélfogva érthető, hogy erőinkkel szemben csaknem kétszer akkora német erő volt lekötve, mint az olaszországi szövetséges erőkkel szemben. A jugoszláv és a német erők viszonya hasonló volt az El Alamein-i csata, valamint a neretvai és a szutjeszkai csata idején is. Ez csakis arról tanúskodik, hogy a németek mint ellenfélt a legnagyobb mértékben méltányoltak bennünket. Önálló stratégiai pozícióink elismerése, akkor, amikor a szövetségesekkel fizikai kapcsolatot is létesítettünk, az összes korábbi nagy győzelmünk elismerését is jelentette. Ez és az ilyen önálló stratégiai pozíciónk a második világháború záróhadműveleteiben a későbbiekben kiindulópontja volt el nem kötelezett politikánknak, független, tömbön kívüli védelmi politikánknak, amely az önerőre támaszkodást helyezi előtérbe. Ezek a történelmi tények jól ismertek, s annál furcsábban hatnak az európai háború zárószakaszával foglalkozó egyes mai írások, amelyeket az a törekvés ihlet, hogy csökkentsék a fasizmus elleni közös harcban játszott szerepünket. A világon bizonyos erők, pragmatikus politikai indítékok által vezérelve a hazánkra gyakorolt nyomás furcsa módszerét építették ki a történelmi tények meghamisításával és tagadásával. Természetesen ez csak nekik maguknak okozhat kárt, hiszen a világon senkit sem tudnak ezzel megtéveszteni, aki egy kicsit is tájékozott, s főleg nem nemzeteinket és nemzetiségeinket, amelyek a négy háborús éven keresztül óriási terhet viseltek és emberfeletti áldozatokat hoztak szabadságuként, függetlenségükért és az antifasiszta koalíció közös győzelméért, mondta egyebek között Branko Mamula. Kosta Nadj bővebben beszélt hadseregünk személyi állományáról, hangsúlyozta, hogy 1945. január 1-jén mintegy 450 000 harcosa volt a 49 partizánalakulatnak, a 230 brigádnak, az 56 hadosztálynak, a két hadosztálycsoportnak, a két repülőhadosztálynak és a haditengerészetnek, azaz összesen 15 hadtestünk és három hadseregünk volt. Mint Kosta Nadj elmondta, bizonyos adatok szerint a népfelszabadító hadseregnek akkor mintegy 650 000 harcosa volt. Ha figyelembe vesszük mindazokat, akik a katonai intézmények fejlett rendszerében tevékenykedtek és beszámítjuk a felfegyverezett képviselőket, terepmunkásokat, a hátországban tevékenykedő párt- és JKISZ-vezetőket, a felfegyverzett illegális harcosokat és rohamcsapatokat, a még fel nem szabadított városokban, továbbá, ha beszámítjuk az Antifasiszta Nőszervezet fegyveres tagjait s a népfelszabadító mozgalom minden más vezetőjét, akkor jóval nagyobb a létszám, sokkal több, mint 200 000 fegyveres ember, így tehát hadseregünk 650 000 embert számlált 1945 elején, amikor létrejött az első három hadsereg. A harcosok nagy része abban az időben nem sok tapasztalattal rendelkezett, akkor tettek szert az első harci tapasztalatokra, nem volt sok idő a kiképzésre, noha ezt a munkát épp annyira szorgalmaztuk, mint a politikai pártmunkát Anekdotaként fennmaradt, hogy egy fiatal harcos a 16. hadosztály szlavóniai átkeléskor roham közben kérdezte meg felettesét, hogyan kell megtölteni fegyverét. Ha hiányzott is a harci tapasztalat, az elszántság, bátorság az nem, a kitartás mindenkiben megvolt a végső győzelemig. A partizán harci módszerekre a frontszerű harcra való áttérés nem volt könnyű, a korábbi időszakhoz képest a modern háborúzási módszerekre való áttéréskor mindegyik egységünknek hatalmas veszteségei voltak. Tito marsall akkoriban rámutatott a reguláris egységek számos fogyatékosságára, hibájára és a tisztek hibáira is, akik nem fogták fel, hogy megváltozott a háborúzási forma. Soha, még 1941-ben sem vártuk másoktól ajándékként a felszabadítást, saját vidékünkön az ellenség megsemmisítését, hanem lezárólag saját erőnkre, akcióinkra támaszkodtunk, de nem becsültük le a baráti szövetségesek és a Hitler-ellenes koalíció más katonai erőinek a segítségét, a Vörös Hadsereg mindannyiunk számára a legjobban szavatolta, hogy a fasizmust véglegesen megsemmisítjük — mondta Kosta Nadj. Ismét emlékeztetett arra, hogy nemzetközi téren az erőviszonyoknak az ilyen felfogásából eredően mindig te az volt a meggyőződésünk, hogy szabadságunkat önmagunknak kell kivívnunk, nincs ajándékozott szabadság, mint ahogy arra sincs lehetőség, hogy egyes társadalmi rendszereket áruként egyik országból a másik országba szállítsanak ki. Népfelszabadító háború, nem ellenállási mozgalom Az első profstárbrigációk jelentősége — Peko Dapčević vitaindítójából Harc a győzelemig Kosta Nadj népfelszabadító hadseregünk személyi állományáról Peko Dapčević Branko Mamula Kosta Nađ ------BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ 1985. január 16., szerda Hadseregteremtés frontharcok közepette Szemelvények a vitából A vita több mint húsz részvevője személyes tapasztalatai alapján elemezte a háború befejezésének közeledtével egyre inkább sűrűsödő eseményeket, amelyek, közöttük sok-sok probléma megoldása nemegyszer próbára tette a parancsnokságok és a harcosok képességeit. Sava DRLJEVIČ elmondta, hogy a hadosztályok hirtelen felduzzadt harcosállománya gyors,de alapos átszervezést igényelt. Ma nehéz elképzelni, hogyan sikerült ilyen óriási munkát súlyos frontharcok idején elvégezni, különösen az akkori körülmények között, amikor a megnövekedett létszámú hadosztályok harcosait fegyverrel is el kellett látni. Radivoje JOVANOVIC rámutatott, hogy hasznos volna az akkori eseményekről átfogó és — ha szükséges — bíráló elemzést készíteni, mert értékes tapasztalat meríthető belőlük a mostani és a majdani korosztályok számára. Hasonlóképpen vélekedett Milija STANIPIC is, hozzáfűzve, hogy a harcosok tudatában vannak a tapasztalatok fontosságának, de ezt "nem ártana tudatosítani szélesebb ’-ében is. Milutin MORACa az I., II. és a III. hadsereg együttműködését ismertette a szerémségi front áttörésétől az ország felszabadításának befejezéséig. Hangsúlyozta, hogy nénfelszabadító hadseregünknek korábban nem volt alkalma hasonló méretű hadműveletekre, ami igen sok gondot is okozott mégis sikerült megtörni az ellenség ellenállását, és alakulataink megkezdhették végleges kiűzését az országból. Mitar VUTOVIC rámutatott a hátország lakosságának a frontharcosok ellátására irányuló erőfeszítéseire. A polgárok, mondta, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a harcosokat ellássák élelmiszerrel és más szükséges holmival. Ilija NIKEZIC a hadseregek kisebb alakulatokból történő létrehozásának folyamatát fejtegette majd elemezte egy esetleges mai háború esetén az ezzel ellentétes folyamat szükségszerűségét. Dr. Gavra PERAZIC emlékeztetett arra, hogy a szövetségesek esetenként kétszínű politikát folytattak, nevezetesen, hogy katonai téren hajlottak az együttműködésre, de arra már nemigen, hogy elismerjék a népfelszabadító harcunk nyomán létrejött új rendszert. Bogdan PECOTIC a negyedik hadsereg befejező hadműveleteit ecsetelve rámutatott a nagyfokú és szerteágazó együttműködésre a környező alakulatokkal, ami különösen a kedvezőtlen terep miatt nehezen, de sikeresen valósult meg. Ezt a témát elemezte tovább tiros KOSTIC is. Mico CaSIC a népfelszabadító hadsereg nemzetközi elismeréséről elmondta, hogy ez eléggé nehezen történt meg, részben a Londonba menekült jugoszláv királyi kormány törekvései miatt, részben pedig azért, mert a szövetségesek idegenkedtek egy kommunista népfelszabadító hadsereg elismerésétől. Annak ellenére is, hogy a leigázott Európában hadseregünk volt a legnagyobb szervezett népfelszabadító erő. Lapzártáig a vitában felszólalt még: Franc POGLAJN, dr. I)jordie DRAGíC. Nikola PEJNOVlC, Miloš SIMONJA, dr. Pere DAMJANOVlC és Nikola ANIC. HABRAM Károly