Magyar Szó, 1985. december (42. évfolyam, 329-343. szám)
1985-12-01 / 329. szám
1985. december 1.– vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Lőni vagy nem lőni minden idők legnagyobb mentési katasztrófájának nevezett vallettai vérfürdő részleteinek fokozatos feltárása után lassan összeáll a visszataszító kép, amely talán megannyi átfogó, mélyreható elemzésnél ékesebben beszél a nemzetközi színtér végtelenül összekuszált szálairól, korunk valamennyi ellentmondásáról, s főképp a közel-keleti válság bonyodalmairól. Mert kizárólag az adott körülmények között történhetett meg a szabadságharc s a kalandvágy, a baráti, sorstársi segítség, s az aljas árulás, az őszinteség és képmutatás, az életért indított roham s a halál diadalának ilyen fokú egymásba szövődése. Az alatt a végzetes, túlontúl hosszú tíz perc alatt, amíg a rohamra indult egyiptomi különleges alakulatnak sikerült a máltai repülőtéren ártalmatlanná tennie az öt terroristát, az Egypt Air eltérített repülőgép utasterében összesűrűsödött az egész közel-keleti tragédia: volt ott vaktába lövöldözés, ész és cél nélkül elhajított kézigránát, megfontolt tervszerűség és puszta véletlen, s volt (főleg) vér és halál. Még a válság áldozatainak mérlege is szinte egybevág a térség sokévi arányszámával; négy „harcos” terrorista (az egyik állítólag életben maradt) hatvan ártatlan áldozatra, köztük nyolc gyermek, több asszony, valamennyiük véletlenül arra vetődött. Egyelőre ennyi biztos, s most következik a tények felsorakoztatásának és mérlegelésének huzamosabb szakasza: az egyiptomi gép eltérítéséért a felelősséget az Abu Nidal vezette szakadár frakció és az eddig alig ismert Egyiptomi Forradalmárok Szervezete vállalta magára, s ez még nem jelent semmit. A közel-keleti válság tragikus közjátékának valódi tetteit, értelmi szerzőit másként keresik a nemzetközi történések rideg elemzői. A kérdés lényege, miért történt mindez, s miért éppen most, kinek a malmára hajthatja a vizet egy ilyen tragédia. Kétségtelen, hogy a nemrég véget ért szovjet—amerikai csúcstalálkozó közelebb hozta egy közel-keleti nemzetközi értekezlet megtartásának lehetőségét, annál inkább, mert ezt a Palesztin Felszabadítási Szervezet Jasszer Arafat által meghatározott politikája sem utasítja már egyértelműen vissza, mint ahogy Arafat (Jordániával párosban) a kívülálló tényezők (elsősorban Washington) számára sem olyan egészen elfogadhatatlan tárgyaló fél, mint eddig. Az arab világ soraiba fokozatosan visszatérő Egyiptom szerepe ebben természetesen egyre jelentősebbé válik, s Kairó Mubarakkal az élén csaknem visszanyerte a térségben őt megillető vezető pozícióját. Az említett „akció” értelmi szerzőjét (vagy szerzőit) tehát azok között kell keresni, aki(k)nek a helyzet ilyen alakulása, illetve a közel-keleti válság megoldásának kilátásba helyezése a legkevésbé felel meg. Ezek között a legszélsőségesebb, mint ismeretes, Líbia, s nem csoda, hogy a közvélemény kérdő tekintete mindinkább Tripoli felé fordul. Különösképpen, mert Líbia úgyszólván az egyetlen ország, amely a máltai tragédiának kizárólag a terroristák elleni akció indokolatlanságát hangsúlyozza. Igaz ugyan, hogy — Tripoli szerint — „a géprablók csupán a repülő üzemanyaggal való ellátását követelték és semmi egyebet”, de éppen ezért rendkívül furcsa, hogy „sietségükben” minden tárgyalás nélkül azon nyomban megkezdték a túszok „kivégzését” és újabb gyilkosságokat helyeztek kilátásba. S úgy tűnik, ez volt az a mozzanat, amely arra késztette a máltai hatóságot, hogy engedélyezze az egyiptomi különleges osztag elhamarkodott és (ez immár szinte egyértelmű megállapítás) félresikerült mentési akcióját. Az eredmény ismert — lásd mint fent —, a terroristák leküzdése feletti első örömmámort s az erre vonatkozó bel- és külföldi gratulációkat fokozatosan bizonyos kételyek és részvétnyilvánítások váltották fel. Hogy félreértés ne essék: a (terroristákra) lőni vagy nem lőni dilemmában továbbra is szinte egyértelmű az álláspont, hogy a terroristáknak tett valamennyi engedmény csak fokozhatja korunk eme rákfenéjének elharapózását, ami már csak azért is megengedhetetlen, mert fejtetőre állíthatja a nemzetközi kapcsolatok valamennyi alapszabályát, arról nem is szólva, hogy lényegében bárki áldozata lehet. Tehát: lőni. De nem úgy, hogy az ártatlan, gyanútlan utasok életének ilyen nagyfokú veszélyeztetésével a „megmentők” tulajdonképpen a terroristák „segítőtársaivá” váljanak. Szóval, felelősségteljesebben, ügyesebben, szem előtt tartva, hogy ez (is) kényszermegoldás, egy olyan nemzetközi közösség kialakításának útján, amelyben a konfliktusok megoldásával fokozatosan megszűnne a terrorizmus táptalaja, a nyers erőre, az erőszakra épülő önkényes igazságtalanság. többek között az olyan is, amilyenről a minap Maurice Strong, az ENSZ sürgős segélyügyi koordinátora közölt „biztató” adatot: ez év márciusához viszonyítva, amikor 30—35 millió éhező volt Afrikában, a világ minden részéről érkező tömeges segélynek köszönhetően ma már „mindössze” 25 millióra csökkent az éhhalál határán tengődő afrikaiak (mert egyébként másutt is vannak) száma. Íme még egy dilemma: az ember szinte azt sem tudja, sírjon-e vagy szomorkodjon. ENGLER Lajos /' 1 MAGYAR SZÓ џ ш еш AZ ÍR KÖZTÁRSASÁG paris- i az urnákhoz. A protestánsokra ez nemcsak az IRA fegyveres támpentje két héttel ezelőtt, a brit al nem vonatkozik, ily módon tehát ugatására, hanem a polgárjogi a hátrányos megkülönböztetéssel- mozgalom kiszélesedésére is tájessé vált, a politikai felépítményben a katolikusok szava sohasem maszkodnak az ulsteri katolikusok. Ugyanazokat a jogokat kötehetett döntő. Nem beszélve azt vetették maguknak, mint amilyeegzisztenciális kérdésekről, hiszen nők az Egyesült Királyság min a protestánsok kezükben tartották den polgárát megilletik. Ezt hi és tartják ma is az anyagi java- vitálosan senki sem tagadhatta kát, illetve fölzárkóztak a brit meg tőlük, a londoni kormány ,a nagytőke és pénzügyi oligarchia noha sohasem ismerte el, hogy mögé. Egyszóval az éhbérek és a " szükség szerinti vagy nélküli ésÉszak-Írországban tulajdonképpen vallási háború folyik — a körebocsátások elsősorban a katolikus, jeleseknek azzal a magyarázattal kisebbség javarészt iskolázatlan nem tettek eleget, hogy a terrorizmust semmi szín alatt nem legalizálhatja. A protestánsok ennek ellenér nem lélegezhettek föl, mert a belfasti kormány a reformok egész sorát készítette elő; föloszlatták a protestánsok különleges rendőrségi alakulatait is, mert tisztában voltak vele, hogy a vérengzést meg kell hiúsítani. A brit kormány az első puskalövésre ugyanis különleges katonai alakulatokat vezényelt Ulsterba, ezek ma is ott vannak, de rendet nem tudtak teremteni. A szuronyokkal érkező béke senkinek sem kell. A hetvenes évek elején azonban, amikor a konzervatívok kerültek hatalomra Nagy-Britanniában, a helyzet még jobban kiéleződött Észak-Írországban, mert az új Londoni kabinet az erős kéz politikájához folyamodott, a katolikus gettókban egymást követték a durva házkutatások és emberek ezreit zárták táborokba. Ez sem volt elegendő, a gerillaharc tovább szedte áldozatait. TIZENNYOLC ÉVNEK KELLETT TEHÁT elmúlnia ilyen súlyos helyzetben ahhoz, hogy a mostani ugyancsak konzervatív brit kormány belássa a viszonyok rendezésének politikai szükségességét. Az Ír Köztársasággal való megállapodás reménnyel kecsegtet, legalábbis azzal, hogy Északírországban fölszámolják a gettókat De lehet-e tartós megoldás politikai reformok nélkül? mentje sóház pedig ezen a héten fogadta el a megállapodást, amely tartósan rendezni hivatott Észak-Írország lakosságának hányatott sorsát. A szerződés szerint az Ír Köztársaság bizonyos jogokat, konzultatív szerepet kap a brit tartomány, Észak- Írország gazdasági politikai és társadalmi életében. A két ország kormánya reméli, hogy ily módon pontot tehet a majd két évtizede tartó ellenségeskedés végére, megszüntetheti a fegyveres ellenállást, az emberek pusztulását. Kétségtelen, hogy ez a megállapodás Londonban és Dublinbin egyaránt örömet és bizakodást keltett, hiszen az észak-írországi események nemcsak Nagy-Britannia életének rákfenéje, hanem nemzetközi téren is nagy elégedetlenséget keltettek. Korunk egyik abszurduma ugyanis, hogy a fejlett Nyugaton még mindig vanak vallási gettók, létezik nemzeti elkülönítés, üldöztetés, kizsákmányolás. Márpedig Észak-Írország évtizedeken át ennek a példátlan elnyomatásnak és a belőle adódó ellentmondásoknak a jegyében él. HA VISSZAPERGETJÜK az eseményeket, azt látjuk, hogy a még mindig tartó ellenségeskedés 1968-ban robbant ki teljes hévvel. Akkoriban ugyanis a tartomány lakosságának zömét alkotó protestáns vallású tömegek veszélyeztetve érezték további létüket, — a kisebbségben levő katolikusok akcióitól. Már maga ez a tény is megmosolyogtató volna, mármint az, hogy a kisebbség veszélyezteti a többséget, ha az utcákon nem haltak volna meg emberek, és ha a bombamerényletek azóta nem rázkódtatnák meg a szó szoros értelmében a tartományt. Az ulsteri elégedetlenséget az okozta, hogy a katolikus kisebbség teljes gazdasági és politikai elnyomatásban élt. Jellemző, hogy a politikai jogok sincsenek szavatolva a katolikusok számára: csak a családfő rendelkezik szavazati joggal, a családtagok, még ha tagjait illették. EZ AZ ÁLLAPOT ROBBANTOTTA KI 1963ban az első tömeges ellenállást Londonderryben, Belfastban és általában a katolikus gettókban.. Az elnyomott kisebbség az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg fegyvereseinek támogatására hagyatkozott, hiszen ezeket a gerillákat még mindig a nép védelmének dicsfénye lengi körül, az emberek emlékeznek az 1916. évi népfelszabadító harcra, amikor a mai Ír Köztársaság önállósult. Az 1968 utáni években az alapkövetelés az volt, hogy Észak-Írország csatlakozzon az Ír Köztársasághoz. Ennek természetesen nem lehetett eleget tenni, hiszen Nagy- Britannia sohasem egyezne bele egy ilyen megoldásba, no meg aztán Ulsterban is megoszlanak a vélemények erről a kérdésről. Gazdaságilag ugyanis az Ír Köztársaságban sokkal rosszabb a helyzet, mint Nagy-Britanniában, így tehát Észak-Írországban is. Nem beszélve arról, hogy az angol demokrácia vonzóbb még az ottani lakosság számára is, mint az ír Köztársasában uralkodó demokratikus jogok. Ez egyfajta paradoxon, hiszen az elnyomatás kifejezett Ulsterban. A csatlakozásért — megint csak vallási és hatalmi okokból — Észak-Írország protestáns többsége sem rajongana, mert az Ír Köztársaságban a lakosság túlnyomó többsége katolikus. Tehát ott ők, mármint a protestánsok lennének kifejezett kisebbségben. AMIKOR 1968-BAN KITÖR nagykorúak is, nem járulhatnak ITEK az első zavargások, akkor’ JAK OBSZ István BELPOLITIKA A GENF UTÁNI KORSZAK egyik legizgatóbb kérdése, hogy a Közel-Kelet elmozdul-e a holtpontról. Mert nem vitás, hogy a Reagan—Gorbacsov találkozón a regionális válságok között a Közel-Keletről is szó volt. Reagan már Genfbe utazása előtt közölte, hogy a regionális válságoknak rendkívül nagy fontosságot tulajdonít. A megtárgyalásra váró kérdések között ugyan nem említette a Közel-Keletet, de nyilvánvaló volt, hogy csak azokat a kérdéseket sorolta fel, amelyeknél az USA bizonyos helyzetváltozást szeretne kieszközölni és hallgatott azokról a kérdésekről, amelyeket szeretne távolabb tartani a szovjet érdeklődéstől. Nem vitás azonban, hogy Gorbacsov is hasonló szándékkal utazott Genfbe, márpedig a Szovjetunió többször közölte, hogy a határaihoz közel eső Közel-Kelet iránt külön érdeklődést mutat. Mivel még nem volt olyan szovjet—amerikai csúcstalálkozó, amelynek titkosságát ennyire sikerült volna megőrizni, nem lehet tudni, hogy végül mi mindent tárgyaltak meg, még kevésbé, hogy miről és miben állapodtak meg. Tartja magát azonban az a régebbi vélemény, hogy a fegyverkezési verseny viszonylatában kevés siker várható, tehát ha várható valami változás, akkor az csak valamelyik — vagy egynéhány — regionális kérdéssel kapcsolatban lehetséges. Nem lehet tudni azonban, hogy a Közel-Kelet köztük van-e. Mert nyilvánvaló, hogy Reagan az USA olyan elnökei között akar a történelembe kerülni, akik a világpolitika színterén is nagy sikereket mutattak fel. Csak az a kérdés, hogy ezeket a sikereket egy-egy részletkérdés megoldásának aprópénzére óhajtja-e váltani, vagy ilyen sikereknek kiáltja ki magát ezt a találkozót Gorbacsovval és a későbbieket. A jelek mindenképpen arra utalnak, hogy a közelkeleti helyzetnek el kell mozdulnia a holtpontról. VÉDJENEK MEG TÉGED AZ EGYIPTOMI KOMMANDÓK — ez lesz majd az új átok azután, hogy több mint kétharmada meghalt, a többi úgyszólván kivétel nélkül megsebesült azok közül az utasok közül, akiknek megmentésére az egyiptomi kommandókat kivezényelték. Ez a drámai esemény meggyőzően figyelmeztetett arra, hogy a Közel-Keleten van egy hajtó- és robbanóerc, amely nem engedi meg, hogy a helyzet nyugalmi állapotba jusson, tehát állandóan sürgeti az elmozdulást a holtpontról a terrorizmus. A világnak ezen a részén mindig nagyon is számolni kellett a terrorral, Szadat egyiptomi elnök sorsa vagy az, hogy Husszein jordániai királynak állandóan szem előtt kell tartania, hogy nagyapját a különtárgyalások hírének felröppenése után ölték meg, arra utal, hogy nincs az az Amerikabarát politika vagy mögötte álló belső osztály, csoportérdek, amely az arab vezetőket olyan lépésekre bírná, amelynek után biztosra vehetik, hogy nincs a világnak az az ereje, amely megmenetné őket a gyilkos golyótól vagy a rendszerüket elsöprő megrázkódtatástól. De az USA-nak is meg kellett tanulnia, hogy ez már nem a PFSZ legtöbbször propagandából és fegyverhalmozásból álló akciója, hanem az ellenállás olyan sajátos formája, amely már kiűzte az amerikai tengerészgyalogosokat Libanonból, oda vezetett, hogy felmondták az USA által kikényszerített, Camp David folytatásának szánt izraeli—libanoni megállapodást 654 halott és 3890 sebesült árán Izraelt rábírta Libanon kiürítésére stb. A PFSZ tunéziai parancsnokságának bombázása, az olasz hajó elrablása és ennek kapcsán az amerikai szövetségesekkel. Egyiptommal és most újabban a máltai dráma azt Olaszországgal támadt bonyodalmak, mutatja hogy ezek az akciók mind súlyosabb következménnyel járhatnak és mind nagyobb bonyodalmat támaszthatnak az USA számára. Logikus tehát az óhaj, hogy valamennyi érdekelt közös akciójával törjék le a terrorizmust. HOGYAN TALÁLKOZTAK ARAFAT ELLEN olyan szélsőségek, mint Izrael és Szíria — ez volt az egyik kérdés a legújabb közel-keleti fejleményekkel kapcsolatban. Mert Szíria esetében még világos, hogy számára kívánatos egy általa jobban befolyásolható palesztin mozgalom. De Izrael esetében — még ha bekalkuláljuk is, hogy ez az ország ugyanolyan helyzetbe került, mint Irán, tudniillik, hogy még a nemzeti érdeknek megfelelő politika mellett sem tud nemzeti konszenzust kialakítani — elképzelhetetlen olyan politika, amely nem veszi figyelembe, hogy minden más palesztin mozgalom csak kedvezőtlenebb lehet Izrael számára és a PFSZ parancsnoksága Tunéziából csak Izraelhez közelebb költözhet. Esetleg abban bízik, hogy a palesztinokat kikapcsolhatják a helyzet rendezéséből? Mindenesetre ez a találkozás az Arafat-ellenes vonalon azok közé az újabban elszaporodó események közé tartozik, amelyeket lehet, hogy nem tudunk megmagyarázni, deamelyek mindenképpen valamilyen mozgásra utalnak. Ilyen események: a szíriai—jordániai viszonyban bekövetkezett fordulat, egy újabb egyiptomi és jordániai elképzelés megfogalmazása, Peres izraeli miniszterelnök bizonyos engedményeket tartalmazó ajánlata Jordániának, a Szovjetunió és az arab országok közötti viszony javulása, amiről tanúskodott, hogy az idén ősszel Omán és az Arab Emírségek Szövetsége felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval és Szaúd-Arábia is ezt latolgatja, a másik részről mind többet emlegetik, hogy a kelet-európai országok rendezik a diplomáciai viszonyt Izraellel stb. De főleg maga az a puszta tény, hogy minden új elképzelés tartalmazza a nemzetköz értekezlet — tehát a Szovjetunió bevonásának gondolatát. Izrael történetében először még Peres javaslata sem zárkózott el előle. ROBBANÓERŐK HALMOZÓDNAK a Közel-Keleten. Csak az a kérdés, hogy a világnak ezt a részét a robbanás vagy a feszültség csökkentésére, a jelek szerint, most kibontakozó közös akció mozdítja-e el a holtpontról. BÁLINT István 3