Magyar Szó, 1985. december (42. évfolyam, 329-343. szám)

1985-12-01 / 329. szám

1985. december 1.– vasárnap ­ EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Lőni vagy nem lőni minden idők legnagyobb mentési katasztrófájának ne­vezett vallettai vérfürdő részleteinek fokozatos feltárása után lassan összeáll a visszataszító kép, amely talán megannyi átfo­gó, mélyreható elemzésnél ékeseb­­ben beszél a nemzetközi színtér végtelenül összekuszált szálairól, korunk valamennyi ellentmondá­sáról, s főképp a közel-keleti vál­ság bonyodalmairól. Mert kizáró­lag az adott körülmények között történhetett meg a szabadságharc s a kalandvágy, a baráti, sorstár­si segítség, s az aljas árulás, az őszinteség és képmutatás, az éle­tért indított roham s a halál dia­dalának ilyen fokú egymásba szö­­vődése. Az alatt a végzetes, túlon­túl hosszú tíz perc alatt, amíg a rohamra indult egyiptomi külön­leges alakulatnak sikerült a mál­tai repülőtéren ártalmatlanná ten­­nie az öt terroristát, az Egypt Air eltérített repülőgép utasterében összesűrűsödött az egész közel-ke­leti tragédia: volt ott vaktába lö­völdözés, ész és cél nélkül elhají­tott kézigránát, megfontolt terv­­szerűség és puszta véletlen, s volt (főleg) vér és halál. Még a válság áldozatainak mérlege is szinte egy­bevág a térség sokévi arányszámá­val; négy „harcos” terrorista (az egyik állítólag életben maradt) hatvan ártatlan áldozatra, köztük nyolc gyermek, több asszony, va­­lamennyiük véletlenül arra vető­dött. Egyelőre ennyi biztos, s most következik a tények felsorakoztatásának és mér­legelésének huzamosabb sza­kasza: az egyiptomi gép eltéríté­séért a felelősséget az Abu Nidal vezette szakadár frakció és az ed­dig alig ismert Egyiptomi Forra­dalmárok Szervezete vállalta ma­gára, s ez­­ még nem jelent sem­mit. A közel-keleti válság tragi­kus köz­játékának valódi tetteit, értelmi szerzőit másként keresik a nemzetközi történések rideg elem­zői. A kérdés lényege, miért tör­tént mindez, s miért éppen most, kinek a malmára hajthatja a vi­zet egy ilyen tragédia. Kétségte­len, hogy a nemrég véget ért szov­jet—amerikai csúcstalálkozó köze­lebb hozta egy közel-keleti nem­zetközi értekezlet megtartásának lehetőségét, annál inkább, mert ezt a Palesztin Felszabadítási Szervezet Jasszer Arafat által meg­határozott politikája sem utasítja már egyértelműen vissza, mint ahogy Arafat (Jordániával páros­ban) a kívülálló tényezők (elsősor­­ban Washington) számára sem olyan egészen elfogadhatatlan tár­gyaló fél, mint eddig. Az arab vi­lág soraiba fokozatosan visszatérő Egyiptom szerepe ebben természe­tesen egyre jelentősebbé válik, s Kairó Mubarakkal az élén csak­nem visszanyerte a térségben őt megillető vezető pozícióját. A­z említett „akció” értelmi szerzőjét (vagy szerzőit) te­hát azok között kell keresni, aki(k)nek a helyzet ilyen alaku­lása, illetve a közel-keleti válság megoldásának kilátásba helyezése a legkevésbé felel meg. Ezek kö­zött a legszélsőségesebb, mint is­meretes, Líbia, s nem csoda, hogy a közvélemény kérdő tekintete mindinkább Tripoli felé fordul. Különösképpen, mert Líbia úgy­szólván az egyetlen ország, amely a máltai tragédiának kizárólag a terroristák elleni akció indoko­latlanságát hangsúlyozza. Igaz ugyan, hogy — Tripoli szerint — „a géprablók csupán a repülő üzemanyaggal való ellátását köve­­telték és semmi egyebet”, de ép­pen ezért rendkívül furcsa, hogy „sietségükben” minden tárgyalás nélkül azon nyomban megkezdték a túszok „kivégzését” és újabb gyilkosságokat helyeztek kilátásba. S úgy tűnik, ez volt az a moz­zanat, amely arra késztette a mál­tai hatóságot, hogy engedélyezze az egyiptomi különleges osztag el­hamarkodott és (ez immár szinte egyértelmű megállapítás) félresi­került mentési akcióját. Az ered­mény ismert — lásd mint fent —, a terroristák leküzdése feletti első örömmámort s az erre vonatkozó bel- és külföldi gratulációkat fo­kozatosan bizonyos kételyek és részvétnyilvánítások váltották fel. H­ogy félreértés ne essék: a (terroristákra) lőni vagy nem lőni dilemmában to­vábbra is szinte egyértelmű az ál­láspont, hogy a terroristáknak tett valamennyi engedmény csak fokozhatja korunk eme rákfenéjé­nek elharapózását, ami már csak azért is megengedhetetlen, mert fejtetőre állíthatja a nemzetközi kapcsolatok valamennyi alapsza­bályát, arról nem is szólva, hogy lényegében bárki áldozata lehet. Tehát: lőni. De nem úgy, hogy az ártatlan, gyanútlan utasok életé­nek ilyen nagyfokú veszélyezteté­­sével a „megmentők” tulajdon­képpen a terroristák „segítőtársai­vá” váljanak. Szóval, felelősség­teljesebben, ügyesebben, szem előtt tartva, hogy ez (is) kényszermeg­oldás, egy olyan nemzetközi kö­zösség kialakításának útján, amely­ben a konfliktusok megoldásával fokozatosan megszűnne a terroriz­mus táptalaja, a nyers erőre, az erőszakra épülő önkényes igazság­talanság. t­öbbek között az olyan is, amilyenről a minap Mau­rice Strong, az ENSZ sür­gős segélyügyi koordinátora közölt „biztató” adatot: ez év márciusá­hoz viszonyítva, amikor 30—35 millió éhező volt Afrikában, a vi­lág minden részéről érkező töme­ges segélynek köszönhetően ma már „mindössze” 25 millióra csök­kent az éhhalál határán tengődő afrikaiak (mert egyébként másutt is vannak) száma. Íme még egy dilemma: az em­ber szinte azt sem tudja, sírjon-e vagy­­ szomorkodjon. ENGLER Lajos /' 1 MAGYAR SZÓ џ ш еш AZ ÍR KÖZTÁRSASÁG paris- i az urnákhoz. A protestánsokra ez­­ nemcsak az IRA fegyveres támp­­entje két héttel ezelőtt, a brit al­ nem vonatkozik, ily módon tehát u­gatására, hanem a polgárjogi a hátrányos megkülönböztetés­sel- mozgalom kiszélesedésére is tá­­jessé vált, a politikai felépítmény­ben a katolikusok szava sohasem maszkodnak az ulsteri katoliku­sok. Ugyanazokat a jogokat kö­­tehetett döntő. Nem beszélve az­t vetették maguknak, mint amilye­­egzisztenciális kérdésekről, hiszen nő­k az Egyesült Királyság min a protestánsok kezükben tartották den polgárát megilletik. Ezt hi­ és tartják ma is az anyagi java-­­ vitálo­san senki sem tagadhatta kát, illetve fölzárkóztak a brit meg tőlük, a londoni kormány ,a nagytőke és pénzügyi oligarchia noha sohasem ismerte el, hogy mögé. Egyszóval az éhbérek és a " szükség szerinti vagy nélküli és­Észak-Írországban tulajdonképpen vallási háború folyik — a köre­­bocsátások elsősorban a katolikus, jeleseknek azzal a magyarázattal kisebbség javarészt iskolázatlan­­ nem tettek eleget, hogy a terroriz­must semmi szín alatt nem lega­lizálhatja. A protestánsok ennek ellenér nem lélegezhettek föl, mert a belfasti kormány a reformok egész sorát készítette elő; fölosz­­latták a protestánsok különleges rendőrségi alakulatait is, mert tisztában voltak vele, hogy a vé­rengzést meg kell hiúsítani. A brit kormány az első puskalövés­re ugyanis különleges katonai alakulatokat vezényelt Ulsterba, ezek ma is ott vannak, de ren­det nem tudtak teremteni. A szu­ronyokkal érkező béke senkinek sem kell. A hetvenes évek elején azonban, amikor a konzervatívok kerültek hatalomra Nagy-Britan­niában, a helyzet még jobban ki­éleződött Észak-Írországban, mert az új Londoni kabinet az erős kéz politikájához folyamodott, a ka­tolikus gettókban egymást követ­ték a durva házkutatások és em­berek ezreit zárták táborokba. Ez sem volt elegendő, a gerillaharc tovább szedte áldozatait. TIZENNYOLC ÉVNEK KEL­LETT TEHÁT elmúlnia ilyen sú­lyos helyzetben ahhoz, hogy a mostani ugyancsak konzervatív brit kormány belássa a viszonyok rendezésének politikai szükséges­ségét. Az Ír Köztársasággal való megállapodás reménnyel kecseg­tet, legalábbis azzal, hogy Észak­­írországban fölszámolják a gettó­kat De lehet-e tartós megoldás politikai reformok nélkül? mentje sóház pedig ezen a héten fogadta el a megállapodást, amely tartósan rendezni hivatott Észak-Írország lakosságának hányatott sorsát. A szerződés szerint az Ír Köztársaság bizonyos jogokat, konzultatív sze­repet kap a brit tartomány, Észak- Írország gazdasági politikai és tár­sadalmi életében. A két ország kormánya reméli, hogy ily módon pontot tehet a majd két évtizede tartó ellenségeskedés végére, meg­szüntetheti a fegyveres ellenállást, az emberek pusztulását. Kétségtelen, hogy ez a megálla­podás Londonban és Dublinbin egyaránt örömet és bizakodást kel­tett, hiszen az észak-írországi ese­mények nemcsak Nagy-Britannia életének rákfenéje, hanem nem­zetközi téren is nagy elégedetlen­séget keltettek. Korunk egyik ab­szurduma ugyanis, hogy a fejlett Nyugaton még mindig vanak val­lási gettók, létezik nemzeti el­különítés, üldöztetés, kizsákmányo­lás. Márpedig Észak-Írország év­tizedeken át ennek a példátlan el­nyomatásnak és a belőle adódó ellentmondásoknak a jegyében él. HA VISSZ­APERGETJÜK az eseményeket­, azt látjuk, hogy a még mindig tartó ellenségeskedés 1968-ban robbant ki teljes hév­vel. Akkoriban ugyanis a tarto­mány lakosságának zömét alkotó protestáns vallású tömegek veszé­lyeztetve érezték további létüket, — a kisebbségben levő katoliku­sok akcióitól. Már maga ez a tény is megmosolyogtató volna, már­mint az, hogy a kisebbség veszé­lyezteti a többséget, ha az utcákon nem haltak volna meg emberek, és ha a bombamerényletek azóta nem rázkódtatnák meg a szó szoros ér­telmében a tartományt. Az ulsteri elégedetlenséget az okozta, hogy a katolikus kisebb­ség teljes gazdasági és politikai elnyomatásban élt. Jellemző, hogy a politikai jogok sincsenek szava­tolva a katolikusok számára: csak a családfő rendelkezik szavazati joggal, a családtagok, még ha tagjait illették. EZ AZ ÁLLAPOT ROBBAN­TOTTA KI 1963ban az első töme­ges ellenállást Londonderry­ben, Belfastban és általában a katoli­kus gettókban.. Az elnyomott ki­sebbség az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg fegyvereseinek támoga­tására hagyatkozott, hiszen ezeket a gerillákat még mindig a nép vé­delmének dicsfénye lengi körül, az emberek emlékeznek az 1916. évi népfelszabadító harcra, amikor a mai Ír Köztársaság önállósult. Az 1968 utáni években az alapkövete­lés az volt, hogy Észak-Írország csatlakozzon az Ír Köztársaság­hoz. Ennek természetesen nem le­hetett eleget tenni, hiszen Nagy- Britannia sohasem egyezne bele egy ilyen megoldásba, no meg az­tán Ulsterban is megoszlanak a vélemények erről a kérdésről. Gazdaságilag ugyanis az Ír Köz­társaságban sokkal rosszabb a helyzet, mint Nagy-Britanniában, így tehát Észak-Írországban is. Nem beszélve arról, hogy az angol demokrácia vonzóbb még az ottani lakosság számára is, mint az ír Köztársasában uralkodó demokra­tikus jogok. Ez egyfajta parado­xon, hiszen az elnyomatás kifeje­zett Ulsterban. A csatlakozásért — megint csak vallási és hatalmi okokból — Észak-Írország protes­táns többsége sem rajongana, mert az Ír Köztársaságban a lakosság túlnyomó többsége katolikus. Te­hát ott ők, mármint a protestán­sok lennének kifejezett kisebbség­ben. AMIKOR 1968-BAN KITÖR­ nagykorúak is, nem járulhatnak ITEK az első zavargások, akkor’ JAK­ OBSZ István BELPOLITIKA A GENF UTÁNI KORSZAK egyik legizgatóbb kérdése, hogy a Közel-Kelet elmozdul-e a holt­pontról. Mert nem vitás, hogy a Reagan—Gorbacsov találkozón a regionális válságok között a Kö­zel-Keletről is szó volt. Reagan már Genfbe utazása előtt közölte, hogy a regionális válságoknak rendkívül nagy fontosságot tu­lajdonít. A megtárgyalásra váró kérdések között ugyan nem emlí­tette a Közel-Keletet, de nyilván­való volt, hogy csak azokat a kér­déseket sorolta fel, amelyeknél az USA bizonyos helyzetváltozást szeretne kieszközölni és hallgatott azokról a kérdésekről, amelyeket szeretne távolabb tartani a szov­jet érdeklődéstől. Nem vitás azon­ban, hogy Gorbacsov is hasonló szándékkal utazott Genfbe, már­pedig a Szovjetunió többször kö­zölte, hogy a határaihoz közel eső Közel-Kelet iránt külön ér­deklődést mutat. Mivel még nem volt olyan szovjet—amerikai csúcstalálkozó, amelynek titkosságát ennyire si­került volna megőrizni, nem le­­het tudni, hogy végül mi mindent tárgyaltak meg, még kevésbé, hogy miről és miben állapodtak meg. Tartja magát azonban az a régebbi vélemény, hogy a fegy­verkezési verseny viszonylatában kevés siker várható, tehát ha vár­ható valami változás, akkor az csak valamelyik — vagy egyné­hány — regionális kérdéssel kap­csolatban lehetséges. Nem lehet tudni azonban, hogy a Közel-Ke­let köztük van-e. Mert nyilván­való, hogy Reagan az USA olyan elnökei között akar a történelem­be kerülni, akik a világpolitika színterén is nagy sikereket mutat­tak fel. Csak az a kérdés, h­ogy ezeket a sikereket egy-egy rész­letkérdés megoldásának aprópén­zére óhajtja-e váltani, vagy ilyen sikereknek kiáltja ki magát ezt a találkozót Gorbacsovval és a későbbieket. A jelek mindenkép­pen arra utalnak, hogy a közel­­keleti helyzetnek el kell mozdul­nia a holtpontról. VÉDJENEK MEG TÉGED AZ EGYIPTOMI KOMMANDÓK — ez lesz majd az új átok azután, hogy több mint kétharmada meg­halt, a többi úgyszólván kivétel nélkül megsebesült azok közül az utasok közül, akiknek megmenté­sére az egyiptomi kommandókat kivezényelték. Ez a drámai ese­mény meggyőzően figyelmeztetett arra, hogy a Közel-Keleten van egy hajtó- és robbanóerc, amely nem engedi meg, hogy a helyzet nyugalmi állapotba jusson, tehát állandóan sürgeti az elmozdulást a holtpontról­­ a terrorizmus. A világnak ezen a részén mindig nagyon is számolni kellett a ter­rorral, Szadat egyiptomi elnök sorsa vagy az, hogy Husszein jor­dániai királynak állandóan szem előtt kell tartania, hogy nagyap­ját a különtárgyalások hírének felröppenése után ölték meg, arra utal, hogy nincs az az Amerika­­barát politika vagy mögötte álló belső osztály­, csoportérdek, amely az arab vezetőket olyan lé­pésekre bírná, amelynek után biz­tosra vehetik, hogy nincs a vi­lágnak az az ereje, amely meg­­menetné őket a gyilkos golyótól vagy a rendszerüket elsöprő meg­rázkódtatástól. De az USA-nak is meg kellett ta­nulnia, hogy ez már nem a PFSZ­ legtöbbször propagandából és fegy­­verhalmozásból álló akciója, hanem az ellenállás olyan sajátos formája, amely már kiűzte az amerikai ten­gerészgyalogosokat Libanonból, oda vezetett, hogy felmondták az USA ál­tal kikényszerített, Camp David foly­tatásának szánt izraeli—libanoni meg­állapodást 654 halott és 3890 sebesült árán Izraelt rábírta Libanon kiüríté­sére stb. A PFSZ tunéziai parancs­nokságának bombázása, az olasz hajó elrablása és ennek kapcsán az ameri­kai szövetségesekkel. Egyiptommal és most újabban a máltai dráma azt Olaszországgal támadt bonyodalmak, mutatja hogy ezek az akciók mind súlyosabb következménnyel járhatnak és mind nagyobb bonyodalmat tá­maszthatnak az USA számára. Lo­gikus tehát az óhaj, hogy valamennyi érdekelt közös akciójával törjék le a terrorizmust. HOGYAN TALÁLKOZTAK ARAFAT ELLEN olyan szélsősé­gek, mint Izrael é­s Szíria — ez volt az egyik kérdés a­ legújabb közel-keleti fejleményekkel kap­csolatban. Mert Szíria esetében még világos, hogy számára kívá­natos egy általa jobban befolyá­solható palesztin mozgalom. De Izrael esetében — még ha bekal­kuláljuk is, hogy ez az ország ugyanolyan helyzetbe került, mint Irán, tudniillik, hogy még a nem­zeti érdeknek megfelelő politika mellett sem tud nemzeti konszen­zust kialakítani — elképzelhetet­len olyan politika, amely nem ve­szi figyelembe, hogy minden más palesztin mozgalom csak kedve­zőtlenebb lehet Izrael számára és a PFSZ parancsnoksága Tunéziá­ból csak Izraelhez közelebb köl­tözhet. Esetleg abban bízik, hogy a palesztinokat kikapcsolhatják a helyzet rendezéséből? Mindeneset­re ez a találkozás az Arafat-elle­­nes vonalon azok közé az újabban elszaporodó események közé tar­tozik, amelyeket lehet, hogy nem tudunk megmagyarázni, de­­ame­lyek mindenképpen valamilyen mozgásra utalnak. Ilyen események: a szíriai—jor­­dániai viszonyban bekövetkezett fordulat, egy újabb egyiptomi és jordániai elképzelés megfogalma­zása, Peres izraeli miniszterelnök bizonyos engedményeket tartal­mazó ajánlata Jordániának, a Szovjetunió és az arab országok közötti viszony javulása, amiről tanúskodott, hogy az idén ősszel Omán és az Arab Emírségek Szö­vetsége felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval és Szaúd-Arábia is ezt latolgatja, a másik részről mind többet emlegetik, hogy a kelet-európai országok rendezik a diplomáciai viszonyt Izraellel stb. De főleg maga az a puszta tény, hogy minden új elképzelés tartal­mazza a nemzetköz értekezlet — tehát a Szovjetunió bevonásának gondolatát. Izrael történetében először még Peres javaslata sem zárkózott el előle. ROBBANÓERŐK HALMOZÓD­NAK a Közel-Keleten. Csak az a kérdés, hogy a világnak ezt a ré­szét a robbanás vagy a feszültség csökkentésére, a jelek szerint, most kibontakozó közös akció mozdítja-e el a holtpontról. BÁLINT István 3

Next