Magyar Szó, 1986. március (43. évfolyam, 73-88. szám)
1986-03-16 / 73. szám
1984. március 14., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Egy igen három kérdésre a Sí, az IGEN, amellyel Spanyolország (leszavazott) lakosságának (alig) többsége a hét derekán népszavazással úgy döntött, hogy a Pireneusi-félsziget stratégiailag legfontosabb része, a Gibraltári-szorosnak, a Földközi-tenger kapujának a tájéka, s annak háttere továbbra is a nyugati katonai tömb fennhatósága alatt marad, legalább három lényeges kérdésre adott választ: az egyik, a közvetlen, természetesen az, hogy Spanyolország a NATO tagja marad. A népszavazás eredménye ugyan nem éppen meggyőző hisz a 29 millió szavazati joggal rendelkező polgár közül mindössze 59,73 százalék lépett az urnákhoz, vagyis a szavazók 40,27 százaléka tartózkodott a véleménynyilvánítástól, s a szavazati joggal élő polgárok közül is éppen csak hogy megvolt a szocialista kormány által annyira óhajtott (52,30 százalékos) többség. Avagy: a 29 millió spanyol választó közül mintegy 9 millió mondta ki a Gonzalezékat boldogító igent. E tény azonban a dolgok lényegén immár nem sokat változtat. Legfeljebb annyit, hogy Gonzalezék az ország területén levő amerikai katonai támaszpontok körüli alkudozásokban ütőkártyaként használhatják a spanyol közvélemény egyértelműnek nem mondható tömb iránti szimpátiáját. A másik kérdés, amelyre világos választ kaptunk, a hatalomra jutott szociáldemokraták erkölcsi-politikai súlyára és a világ legégetőbb problémáihoz való hozzáállására vonatkozik. Mivel annak idején a kommunistáikkal kacérkodó szocialisták úgy jutottak hatalomra, hogy megígérték, Spanyolhonból tömbön kívüli országot faragnak, most pedig a legerélyesebben síkraszálltak a tömbpolitika megszilárdításáért, egyértelmű, hogy korunk egyik legsúlyosabb problémájához, a világ tömbökre osztásából eredő visszáságokhoz való viszonyulásuk stratégiája teljes egészében fedi a nyugati tömb állásfoglalását. Ezt egyébként a népszavazást megelőző kampány során Felipe Gonzalez kormányfő világosan ki is mondta. A többi, a semlegesség szükségének hangoztatása tehát, csupán az adott helyzethez idomuló politikai taktikázás (volt). A „király vörös kormányfőjét”, ahogyan Gonzalezt egyes jobboldali nyugati lapok becézik, ezek után már nyugodtan le is vehetik a listáról az (állítólag) Palme-gyilkos (állítólag) uszteasa terroristák, akik — egy névtelen telefonhívásuk során — közölték a svéd rendőrséggel, hogy Palme után „akommunizmus többi szociáldemokrata úttörője”, Willy Brandt, Bruno Kreisky, Felipe Gonzalez... stb. kerül majd a nagy tekintélyű svéd államférfi szomorú sorsára. A harmadik, de sorrendben nem az utolsó kérdés, egy általános jelenségre vonatkozik: a spanyol népszavazás eredménye azt is bizonyítja, hogy a fegyverek egyensúlyára a tömbök közötti kölcsönös megtűrés elvére épülő világbéke olyan félelemmel és bizonytlansággal tölti el még a diktatúra alól felszabadult s (az egyébként) demokratikus elvek mellett állást foglaló olyan népet is, mint amilyen Spanyolországé, amely ezúttal egyszerűen nem merte vállalni a függetlenség, a politikai és gazdasági „magáramaradás” — tegyük mindjárt hozzá, egyáltalán nem veszélytelen — kockázatát. S hogy ez a kockázat nem csupán mondvacsinált veszély, erről napjainkban Nicaragua népe mondhatna egyet-mást. Mond is. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, a regionális és egyéb szervezetekben, valamint az el nem kötelezett országok valamenynyi összejövetelén. Mert kétségtelen, hogy a szabadságért és önállóságért élethalálharcot vívó közép-amerikai országgal szemben a latin-amerikai térségre „igényt tartó” USA eddig minden lehetőt megtett, hogy a szó szoros értelmében átüldözze — a másik katonai tömb úgyszintén „gyengéd ölelésébe”. S még csak szándékában sincs Washingtonnak, hogy enyhítse a nyomást. Ronald Reagan elnök például a múlt héten a nemzethez intézett rádióbeszédében, amellyel a nicaraguai ellenforradalmároknak nyújtandó újabb segély szükségét magyarázta, a nicaraguai legális kormány megbuktatását egyenesen „az USA szabadságának megvédésével” hozta összefüggésbe. Hogy ez alkalommal Reagan nem fenyegetőzött a közvetlen nicaraguai katonai beavatkozással, csak részben magyarázható azzal, hogy egy nemrég lebonyolított körkérdés szerint, az USA közvéleménye ellenez egy újabb vietnami kalandot Dél-Amerikában. A valódi tényállást azonban a minap Caspar Weinberger ismertette egy sajtóértekezleten: „Egyáltalán nem kell amerikai csapatokat küldeni Nicaraguába. Ha elegendő segélyt kapnak, az ellenforradalmárok képesek lesznek kiharcolni a demokrácia visszaállítását ebben az országban” — mondta, kétségkívül az amerikai kongresszus felé, amely — mivel ott a demokraták vannak többségben — rendszerint ellenzi a kontráknak nyújtandó újabb segélyt. Más szóval: ha a kongresszus (a nép véleményének képviselője) nem akarja, hogy Nicaraguában Amerika fiai vérezzenek el, akkor szavazza meg a nicaraguai ágyútölteléknek nyújtandó segélyt. Ha pedig ezt nem teszi meg, akkor magára vessen a következményekért. Ez pedig egyedül a „kommunizmus további térhódítása” lehet, amitől az amerikai polgár legalább úgy fél, mint a titokzatos AIDS-betegségtől. S ugyanúgy ismeri is. Időközben az NSZK-ban tovább bonyolódik a Kohlbotrány. Még egy város ügyésze emelt vádat a Flick-botrány „hamis tanúja”, a jelenlegi kancellár ellen. S aki ezt a kancellárbuktatási kísérletet bármilyen úton-módon összefüggésbe hozná a ténnyel, hogy a nyugatnémet kormány mind a mai napig nem döntött arról, hogy fenntartás nélkül támogatni fogja Washington űrháborús programját, az minden bizonnyal jó helyen tapogatózik. az egész haladó világ kegyeletadása mellett Svédország eltemette Olof Palmét, a nagyszerű politikust, aki a híres, szélmalomharcot folytató, csodálatra méltó, önérzetes makacsságával nem akarta tudomásul venni, hogy ellentmondásos, kegyetlen és esztelen világunkban nem élhet úgy, ahogy kellene, ahogy akarta, egyszerű emberként. ENGLER Lajos A Cambio 16 címoldala (a spanyol népszavazás előtt jelent meg): GONZALEZ ZSAROLÁSA (A Le Martin karikatúrája) Ki? Az adósok lázadása MIND KEVÉSBÉ TŰRNEK az adósok. A nemzetközi légkör megváltoztatásának biztos jele, hogy a hitelezők által diktált világgazdaságban mind több jelenség tanúskodik arról, hogy az adósok igyekeznek érvényesíteni saját elképzeléseiket. Kétségtelenül véget ért egy korszak, amelyben az adósok és hitelezők egyaránt meg voltak győződve arról, hogy az adósságok növelése okos politika, mert később könnyebb lesz visszafizetni, de az a korszak is, amelyben az adósok sorscsapásként tudomásul vették, hogy az adósságok miatt mind nehezebb helyzetbe jutnak. Megbukott még a hitelezőknek — elsősorban az USA- nak — az a próbálkozása is, hogy külön-külön tárgyaljanak az adósokkal és különféle körülményektől függően jussanak velük megállapodásra. Kezdetben úgy tűnt, hogy a Nemzetközi Valutaalappal szembeni ellenállás fokozódása fejezi ki az új hangulatot. Közismert, hogy Argentínában a katonai rendszer bukásába beleépült, hogy a legfelső bíróság az ország érdekeinek elárulása miatt vádat emelt a rendszernek az Alappal tárgyaló pénzügyminisztere ellen, vagy hogy Afrikában néhány államcsíny robbant ki azzal a jelszóval, hogy meg kell tagadni a megalázó feltételek teljesítését. Latin- Amerikában is a szembeszegülés a helyzettel sokáig az Alappal szembeni elégedetlenség formájában jelentkezett. Annak következménye volt ez, hogy a Nemzetközi Valutaalap a megszorítások — a takarékosság, a bérek és a behozatal visszafogása stb. — politikáját kényszerítette az adósokra és azok csak azt érezték, hogy ennek következtében nem csökken, hanem növekszik adósságuk. Gyorsan tudatosodott azonban, hogy az Alap álláspontja is csak egy lehetséges reagálás a helyzetre. Tehát nem a tünet ellen kell harcolni, hanem a kérdés új megközelítését, az okok megszüntetését, a helyzet tényleges javítását kell kikényszeríteni. És ezzel hamarosan tért hódítottak az adósok szervezkedésének különféle formái is, elsősorban Latin-Amerikában, ahol ez a probléma nemcsak a legkiélezettebb — hiszen itt van a fejlődő világ adósságainak fele —, hanem az erők is legkönnyebben felsorakoztathatók. Elsőként létrejött tizenegy latinamerikai ország összefogása a kolumbiai Cartagenában, hogy az ott kialakult tanácskozási forma már néhányszor összeüljön, újabban ez kiegészíti nyolc kőolajtermelő latin-amerikai ország összefogása és a regionális határokon túlmutató összefogásra ad példát 24 fejlődő ország — köztük Jugoszlávia — képviselőinek Buenos Airesben tartott értekezlete, amely az el nem kötelezettek delhi csúcsértekezletének szellemében már átfogóan vetette fel a világgazdasági rendszer megreformálását. MIND RADIKÁLISABB az adósok álláspontja. Kezdetben, az első cartagenai értekezleten tartózkodtak minden radikálisabb állásfoglalástól, számolva azzal, hogy az értekezlet után, amikor majd egyenként tárgyalnak, a hitelezők minden radikalizmust megtorolnak. Később azonban álláspontjuk mind erélyesebbé válik. Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy legelőször is lehetővé kell tenni az adósok számára, hogy törleszszék adósságukat és csak utána lehet ezt a törlesztést meg is követelni. És ennek módja nem az Alap által megkövetelt és csak a belső feszültséget növelő, semmilyen tényleges eredményt nem hozó megszorítás. Az álláspontok között csak százalékban van különbség, abban egyetértenek, hogy a fejlődő országok devizabevételüknek csak bizonyos hányadát fordíthatják az adósságok visszafizetésére. Az eltérés abban van, hogy Peru csak 10 százalékot hajlandó erre szánni, mondjuk például Argentína viszont 30 százalékig is hajlandó elmenni. Az álláspontok radikalizálódását elsősorban az szüli, hogy ezek az országok ténylegesen képtelenek visszafizetni az adósságokat. Jellemző erre Mexikó példája. Miguel de la Madrid elnököt a hatalom átvétele után a Nemzetközi Valutaalap mintadiákjának minősítették, mert a legszigorúbban betartotta a diktált feltételeket. Az eredmény viszont az lett, hogy az adósság tovább nőtt és Mexikó az idén már a kamatokat sem tudja fizetni. Hasonlóan alakult a többi latinamerikai ország helyzete is. Az adósságok visszafizetésére tett erőfeszítése lelassították a kontinens fejlődését, holott a nagy népszaporulat miatt a tempó tartása létkérdés, és közben az adósságok tovább növekedtek. És nem is csak azért képtelenek visszafizetni az adósságokat, mert fejlődésük lelassult, hanem azért is, mert már rég a fejlődő országok segélyezik a fejlődőket: az utóbbi négy évben csak Latin- Amerikából százmiliárd dollár áramlott a fejlett országokba adósságok és kamatok címén, további kb. 90 milliárd a magántőke kiáramlása formájában és 50—80 milliárdot veszítettek az árarányok romlása miatt. A viszszafizetést ugyanis az is megnehezíti, hogy az adósságok törlesztése érdekében egymással kiélezett versenybe kezdő fejlődő országok egymás után verik le termékeik árát. Jellemző, hogy a kávé kivételével valamennyi latin-amerikai kiviteli termék ára esett: az ólomé, ezüsté, nikkelé, rézé, cukoré, gyapoté, banáné, kakaóé stb., mégpedig 10—40 százalékkal. Ezt most kiegészíti a kőolaj árának zuhanása — csak Mexikó több mint félmilliárd dollárt veszít a kőolaj hordónkénti árának 1 dollárnyi esése miatt, és eddig már 4,5 milliárdot veszített, az 1986-ban fizetendő kamatok 40 százalékát. De hasonló helyzetben van Venezuela és Ecuador is. IGAZSÁGTALAN a gazdasági világrendszer. A fejlődők minden erőfeszítése ellenük fordul. A behozatal és a fogyasztás korlátozására tett intézkedések a lendületet fogják vissza, amelyre pedig nemcsak az adósságok visszafizetéséhez, hanem még a létminimum szavatolásához is szükségük van. A kivitel növelésére tett erőfeszítések pedig az árakat nyomják le. A rendszert kell megváltoztatni tehát. Buenos Airesben már ezt a követelést fogalmazták meg. BÁLINT István Felángolt a hidegháború (?) A bizalmatlanság légkörének visszatérése a nagyhatalmi viszonyokban A TECHNIKA FERGETEGES FEJLŐDÉSÉNEK időszakában, amikor műholdak keringenek felettünk, és amikor mindent onnan föntről le tudnak fényképezni, amikor már évekkel ezelőtt propagandafelvételek járták be a sajtót bemutatva, hogy a mesterséges telekommunikáciiós bolygóról lefényképezték a moszkvai Vörös téren újságot olvasó honpolgárt — egyszóval a technológiai forradalom kiteljesedésének időszakában már azt hittük, hogy a hírszerzéshez nem kell többé az emberi ügyesség, rátermettség és olykor önfeláldozás. Egyszóval szükségtelen a kémek képzése és munkájuk idejétmúlt. De nem így van. Az utóbbi hónapokban lépten-nyomson kémbotrányok pattantak ki; kiderült, hogy egy nagy ország nagykövetségeinek vagy gazdasági képviseleteinek alkalmazottai „megbízatásukkal össze nem egyeztethető tevékenységet folytattak”, ahogyan diplomáciai nyelven a kémkedést nevezik. A legújabb vonatkozó esemény, hogy az Egyesült Államok kormánya felszólította a Szovjetuniót, hogy ENSZ-képviseletének létszámát két éven belül 40 százalékkal csökkanibse. Más szóval: Washington kémkedéssel vádolja a szovjet diplomatákat. Az ENSZ magas rangú tisztségviselői döbbenten fogadták ezt a követelést és arra intenék, hogy nagyon könnyen messzemenő káros következményei lehetnek, hiszen a két nagyhatalom érezhető elhidegüléséhez vezethet. Az amerikai kormány egyelőre hajthatatlan, azt mondja, hogy a szovjet ENSZ- küldöttség túl népes, 275 tagja van, miközben a moszkvai nagykövetségen csak 170 amerikai alkalmazott dolgozik. Köztudomású, hogy a világszervezet megalakulásakor közös megegyezéssel nagy létszámú szovjet küldöttség teljesített szolgálatot az ENSZ-ben, külön delegáció képviseli Ukrajnát és Fehéroroszországot, mert 40 évvel ezelőtt az volt a vélemény, hogy a világszervezet szerkezeti fölépítésében a Nyugatnak előnye volt. Ezenkívül hangoztatták, hogy Ukrajna és Fehéroroszország lakossága a második világháborúiban rendkívül nagy áldozatokat hozott, tehát megilleti a jog, hogy az ENSZ-ben külön kiemelt státusa legyen. Amerika tehát most vissza akarja csinálni az akkori határozatot, és ezen a téren is helyzeti előnyre kíván szert tenni. A hivatalos moszkvai reagálás is ezt állapította meg, miközben ellenséges cselekedetnek, a szovjet belügyiekbe való beavatkozásnak minősítette a washingtoni követelést. TERMÉSZETES, HOGY AZ ELLENTÉTEK ezek után növekedhetnek a két nagyhatalom között és félő, hogy a Genfiben kötött megegyezés megvalósítása újabb nehézségekbe ütközik. Ugyanakkor fölmerül a kérdés, hogy kinek kedvez az ilyenfajta diplomáciai huzavona, illetve általában milyen célt szolgál a kémtörténetek sokasodása. Mert az amerikai határozattal egyidejűleg Nyugat-Németországban is újabb kémhistória járta be a sajtót. A Szovjetunió bonni nagykövetsége megvádolta a nyugatnémet hatóságokat, hogy tavaly októberben elrabolták a szovjet kereskedelmi képviselet vezetőjét, Viktor Suvalovot. A nyugatnémet belügyminisztérium erélyesen visszautasította ezt a vádat, miközben a szovjet nagykövetség cáfolta azokat a sajtóhíreket, hogy Vitalij Juroseinko szovjet ügynököt, aki tavaly egy időre a Nyugaton nyomtalanul eltűnt, Washingtonba került, majd váratlanul megjelent a római szovjet nagykövetségen és sajtóértekezletet tartott, tehát a nyugati sajtó most azt írta, hogy Jurcsenkót a Szovjetunióban kivégezték. Két kémtörténet foglalkoztatja tehát ismét a nyugat-európai közvéleményt. Ha ehhez hozátesszük a közelmúltban lezajlott látványos kémcseréit, azt az eseményt, amelyet a televízió egyenes adásban sugárzott a berlini „sóhajok hídjáról”, a Spree folyón átvezető hídról, akkor világossá válik, hogy a kémek szerepének leleplezése bizonyos politikai megokolásból történik. Most még csak az nem világos, hogy a demokratizálódást hivatott tükrözni (mindenekelőtt a nagyhatalmak kapcsolatában), vagy pedig belső tisztogató műveletről van szó, mivel a szerencsétlen „hősökre”, avagy áldozatokra már nincs szükség. Valószínű, hogy egyik megokoltás sem volna helyes; alighanem a kölcsönös bizalmatlanság légkörének visszatérését tükrözik ezek a politikai sarokhúzások. Hozzájárulnak ahhoz, hogy a két nagyhatalom között kitört és a következő csúcstalálkozót megelőző vita elfajuljon. Egyik eszköze ennek a kémhistóriák sokasodása. A legutóbbi amerikai fordulat ugyanis Gorbacsov szovjet pártfőtitkár washingtoni látogatásának további elhalasztására irányul. Ronald Reagan amerikai elnök minapi sajtónyilatkozatában javasolta, hogy a szovjet vendég az idén decemberbenlátogasson az Egyesült Államokba. Tudjuk, hogy moszkvai kezdeményezésre a júniusra tervezett csúcstalálkozót már októberre napolták el, az újabb halasztás tehát azt mutatja, hogy a két nagyhatalom diplomáciai hangadói nehezen találnak olyan közös témát, amelynek közvetlen megvitatása valamiféle eredményt hozhatna. NYILVÁNVALÓ, HOGY A NAGYHATALMAK között ismét első helyen szerepelnek az ideológiai szempontok, és ezen a ponton minden egyéb megfontolás másodlagos szerepet kap. Sajnos időközben tovább süllyed a politikai barométer. JAKOBSZ István