Magyar Szó, 1986. augusztus (43. évfolyam, 225-239. szám)

1986-08-17 / 225. szám

1986. augusztus 17., vasárnap MAGYAR SZÓ K­özvetlenül a háború utáni években hazánkban járt egy világhírű alpinista. Bolygónk egyik legmagasabb csú­csának meghódítása után, élmé­nyeit adta elő és mi, kalandvágyó studentek, feszült figyelemmel les­tük az annak idején több oknál fogva is elérhetetlen távoli világ zamatját árasztó szavait. A tisz­tes polgári hivatással rendelkező hegymászónak hőstette során ke­zéről és lábáról is lefagytak az ujjai, ami csak növelte az érdek­lődést az előadást követő kérdé­sekre adott válaszai iránt is. A zsibongás és mozgolódás azonban csak akkor vált igazán síri csend­dé, amikor valaki az egyetlen iga­zi kérdést tette fel: vajon miért szánta rá magát egy ilyen kocká­zatos útra? Miért mászta meg azt a számos veszélyt rejtegető hegyet? Lehet, hogy a rövid gon­dolkodás után adott válasza vol­taképpen nem is eredeti, de én akkor hallottam először, s azóta sem tudtam elfelejteni. Mert na­gyon igaz. „Azért, mert az a hegy ott van.” Tehát mert létezik. S ami van, az, természetes vagy ember alkotta akadály, az ősidők óta dacot ébresztett, kihívás volt a leküzdésére. H­ogy miért merült fel ben­nem a berlini fal felállítá­sának 25. évfordulója al­kalmából megtartott ünnepélyes megemlékezés kapcsán ez a régi élmény? Először is, mert a má­sodik világégés utáni korszaknak ez az egyik legjellemzőbb szim­bóluma, a világ érdekövezetekre, tömbökre osztottságának képtelen jelképe, ékesen tanúskodik a fent említett hegymászó lakonikus vá­laszának igazáról: amióta van, azt a falat, azt a természetellenes ha­tárt (csakúgy, mint minden más, szabad mozgást és gondolkodást gátló akadályt) állandóan roha­mozzák. Egyesek csak színes sprayjel, mások a szó szoros ér­telmében. Többen ezért életükkel fizettek. Ott nyugszanak a fal tö­vében. Másodszor, mert korunk nem kevésbé jellegzetes mozzanata­ként, még ma, jó 40 esztendővel a II. világháború után is, nem a falak és határok lebontásáról, ha­nem az országokat, népeket, csa­ládokat, egyéneket mesterségesen elválasztó akadályok felállításáról emlékezik meg a világ — ünne­pélyesen. S hogy félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy kellett-e vagy sem az a fal, s kellenek-e az egyéb falak és szögesdrótok. Erre a történe­lem már minden esetben külön is megadta a választ. De hogy az emberiség méltóbb jövőjét a falaik lebontásában, a világ felé való nyitásban, nem pedig az elzárkó­zásban kell keresni, s hogy ez egyáltalán nem veszélyezteti egy (bármely) ország­­létét, arra mi (is) világosan választ adtunk, még annak idején. Világos választ kapnak, kaphatnak még sokan mások is. Feltéve, hogy rájönnek, hogy a szebb, biztonságosabb élet­revaló jogot nemcsak a határokat képező falakra pingált hangzatos jelszavakkal lehet és kell hirdetni, hanem másképpen is. Például a mindennapi gyakor­lattal. D­e nem úgy, ahogy azt Liba­nonban teszik, hogy ahol aztán­­ mindent szabad. Bárkit bármikor megölni is. E kis ország fővárosának legutóbbi fej­leményeit kísérve az emberben valóban bennszakad a szó. És fel­merül a kérdés, vajon miiért ma­radnak még mindig ott az em­berek, ahol a bevásárlásra induló háziasszonynak vagy az iskolába igyekvő kisdiáknak szinte nap mint nap úgy kell a hozzátarto­zóitól búcsút vennie, mintha so­ha többé nem látnák viszont egy­mást. Mert sok esetben nem is látják. A legújabban divatba jött autó­bomba-merényletek után rémült sikolyokban benne van egy „vé­letlen” által kiválasztott szeren­csétlen nép minden szenvedése, s érzéketlen világunk elfásult kö­zönye iránti tiltakozása, amely lé­nyegében tétlenül nézi egy jobb sorsa érdemes ország lassú halá­lát. S ezen mit sem változtat a tény, hogy ott immár nemcsak egy vallási alapon (is) megosztott nép vívja testvérháborúját, ha­nem az egyes felekezeteken belü­li hatalomharc is szedi áldozatait, ha tudjuk, hogy minderre a mes­terségesen szított gyűlöletre kül­földi érdekek érvényesítéséért ke­rült sor. C­sakúgy, mint az iraki—iráni háborúban, ahol ezt, ha tudják is, egyszerűen fi­gyelmen kívül hagyják. A két el nem kötelezett ország sokévi ér­telmetlen háborújának értelme is látszólag vallási okokban keresen­dő. Hogy a vallási nézeteltérés leple alatt sok minden egyéb is lakozik, az közismert, de attól ez a háború még nem tartana ilyen sokáig. Kezdetben ugyanis a világ jeles katonai szakértői úgy mér­ték fel, hogy a fegyveres perpat­var nem tarthat fél évnél tovább. Ennyire becsülték a két ország többé-­kevésbé kiegyensúlyozott fegyvertárának tartalékait. Az pe­dig, hogy a­ttól a kezdettől idesto­va immár hét év telt el, s a háború lankadatlan hévvel folyik tovább, két alapvető tényezőnek tulajdonítható: a részvevők (külö­nösen az égjük) fanatizmusának, de még inkább a ténynek, hogy a nagyhatalmi politika tényezői (s a hadbanállók fegyverszállítói sze­rint számukra a legjobb megoldás, ha a két (a térségben egyaránt do­minanciára törekvő) fél közül­­ mindkettő veszít. S a Bagdadból és Teheránból érkező, ugyancsak eltérő hadszín­téri jelentésekből egyértelműen kitűnik, hogy éppen ez van ott folyamatban. Feltartózthatatlanul. ENGLER Lajos KÜLPOLITIKA------* Még Bolíviának is sikerül? SOHA ENNYI ELLENTÉTES VÉLEMÉNY nem jelent meg a világgazdasági helyzetről, mint napjainkban. A szakemberek a mindig nagyon meggyőzően ható érvek egész tömkelegével hirde­tik­ a legellentétesebb véleménye­ket és jutnak a legellentétesebb következtetésekre. Az egyforma meggyőződéssel vallott két véglet egyik része az a vélemény, hogy a világgazdaság túl van a válság legnehezebb évein, és egyes te­rületeken és egyes országokban gyorsabban, másokban lassabban, de egyformán biztosan halad a ja­vulás útján. A másik szerint az átmeneti javulás korszaka máris véget ért, és bár egyesek még addig sem jutottak el, hogy a ja­vulást észlelhessék, máris aggasz­tó jelek mutatkoznak. Akik javulást emlegetnek, első­­sorban az infláció elleni harcban elért sikerekre hivatkoznak, leg­feljebb még hozzáteszik, hogy a munkanélküliség növekedése le­állt, az ipar mintha lendületbe jönne. Az infláció elleni sikerek valóban beszédesek. A fejlett or­szágok minimumra csökkentették az inflációt, a fejlődő országok kö­zül nem egy csodát — argentin, brazil stb. csodát — emlegetnek, mivel ezerszázalékos inflációt si­került minimumra szorítani. Még olyan hír is érkezett, hogy a 11008 százalékos inflációjú Bolí­viának is az idén sikerül megál­lapodni valahol a 90 százalék kö­rül. A derűlátás lehűtésére a pesz­­szimisták egész sor olyan körül­ményt emlegetnek, amely arra utal, hogy a sikerek korántsem olyast egyértelműek. Brazíliában tömeges letartóztatással próbálják elejét venni a valutaüzérkedésnek, mivel a feketepiacon a hivatalos árfolyam kétszereséért veszik a dollárt. Argentínában júliusban 6,8 százalékkal gyengült az új valuta, az ausztrál, Bolíviában a hadsereg és az amerikai repülő­gépek csak részleges sikereket ér­tek el a kábítószerek ellen, pedig a kábítószer-kereskedelem letöré­se nélkül nincs szilárd gazdaság. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a százszázalékos infláció körül mozgó országok közül egyesek csak áltatják magukat, hogy meg­találták az infláció visszaszorítá­sának módját, mások pedig meg csak nem is áltatják magukat, ak­kor nem sok okunk van sikerek­ről beszélni. NINCS RECEPT a helyzet ja­vítására. Mindaz, amit eddig fel­kínáltak, nemcsak hatástalannak bizonyult, hanem súlyosbította a helyzetet De nem is csoda, hiszen továbbra is a fogyasztás csökken­tését emlegetik olyan országokban, amelyekben már nemcsak a fej­lett országokhoz viszonyítva, ha­nem afrikai viszonylatban is nyo­morognak, és mind több gondot okoz a puszta létminimum meg­teremtése — Latin-Amerikában 130 millió ember, a lakosság 35 százaléka él az éhhalállal határos ny­omor szintjén. Még mindig áldozatokat emle­getnek, holott a fejlődő országok már feláldozták egykori — akkor sem magas — életszínvonaluk fe­lét, ha ugyan nem kétharmadát, nemzeti valutájuk értékének 70— 90 százalékát, és az adósságok nem csökkentek, hanem maradtak, sőt néhol rohamosan növekedtek- Latin-Amerikában például a 14 év előtti 5 milliárd dollárról meg­közelítőleg 400 millió­ra nőttek, közben ennek a 14 év­nek majdnem a fele nagy ál­dozatokkal járó erőfeszítéssel tett el az adósságok csökkentésére. És az infláció mindenütt legalább tízszerese annak, amennyi akkor volt, amikor az áldozatok válla­lásának, a fogyasztás csökkentésé­nek antiinflációs programját meg­hirdették. Közben kialakult az országok két típusa. Az egyik példája Bra­zília, amely viszonylag sikereket ért el, részben éppen a Nemzet­közi Valutaalap által kínált re­cepttel szembehelyezkedve növe­kedett az ipar termelés és a ki­vitel, a világ harmadik legnagyobb devizatartalékát teremtették meg. A másik típus példája pedig Me­xikó, amelynek helyzete tovább romlott, holott a legkövetkezete­sebben alkalmazta a felkínált re­cepteket: 18,5 százalékkal csökken­tette a költségvetési deficitet, 16 százalékkal az államapparátus ki­adásait, sőt 50 százalékkal a be­hozatalt. A világgazdaság­ szakértőit újab­ban mindinkább foglalkoztatja, hogy a fejlett országok — ame­lyek eddig mindebből hasznot húztak és gazdagodtak, különösen a­z USA — lassan saját tapasz­talataikból megtanulják, milyen az, amikor minél nagyobb erőfe­szítést tesznek a helyzet javításá­ra, a helyzet annál rosszabb lesz. Közismert például, hogy az ame­rikai gazdaság irányítói felismer­ték: a drága dollár kárt okoz az USA gazdaságának is, elsősorban azzal, hogy növeli a külkereske­delmi deficitet. Ezért megindult a dollár visszaszorítása, amihez a szövetségesek segítségét is megsze­rezték. Azóta a dollár kb. 30 szá­zalékot veszített árfolyamából, és tovább esik, főleg a jenhez és a márkához viszonyítva. A várt eredmény azonban elmaradt, sőt a fejlődő országok esete ismétlő­dött meg új változatban: a kül­kereskedelmi deficit az idei év első felében 15 százalékkal nőtt a tavalyihoz viszonyítva, az ipar növekedése a tervezett 3 százalék helyett alig 1 százalék, megmu­tatta, mennyire illuzórikus sokat várni a receptektől. NO PAGO — nem fizetni, ez a leggyakoribb jelszó Latin-Ameri­kában. Az adósok külön értekez­leteit öt ország közös valutája megteremtésének kísérleten át a szakszervezeti értekezletekig sok változatban hangzik el. A meg­oldás persze nem ebben van, hi­szen lassan már az is tudatoso­dik, hogy az adósság maga is csak egy tünete a helyzetnek A leg­főbb baj a koncepciótlanság. Mert a reasanomonikának nevezett koncepció csak annyit tud felmu­tatni, hogy a helyzet annál rosz­­szabb, minél sikeresebben megva­lósulnak receptjei. A többi kon­cepció pedig nem tud mit állítani a minden koncepcióban visszaszo­rított állam helyébe a megoldás belső részkérdésekkel és a külső kizsákmányolással szembeni meg­védésében. A nemzetközi mecha­nizmus kialakítása pedig meg sem indult. Pedig mind nyilván­valóbb: a végleges megoldás elő­feltétele a koncepció kialakítása egy-egy országon belül és nem­zetközi méretekben egyaránt. BÁLINT István Mind fényesebb az arany AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS ÓHA­TATLAN: az arany világpiaci ára legutóbb 1984-ben tetőzött, azután érezhetően visszaesett, most vi­szont ismét napról napra drágább, olyannyira, hogy volt olyan nap is az elmúlt egy hét alatt, amikor unciánkénti ára 20—22 dollárral magasabbra ugrott. Nos, ha ösz­­szehasonlítjuk a mostani és a né­hány évvel ezelőtti helyzetet, amikor szintén drága volt a sárga nemesfém, azt tapasztaljuk, hogy akkor a kőolaj világpiaci ára szin­te folyamatosan felfelé ívelt, szá­mos olajkitermelő ország állam­kasszája a petrodollárok milliárd­­jaitól duzzadt. És nemcsak az arany volt drága, hanem a dollár is. Az európai és észak-amerikai pénzpiacokon egy amerikai dol­lárért még több mint három nyu­gatnémet márkát adtak. A néhány évvel ezelőttihez vi­szonyítva most lényegesen megvál­tozott a helyzet. A Kőolaj-kiterme­­lő Országok Szervezete, az OPEC válságának kibontakozásával pár­huzamosan az év eleje óta csök­kenni kezdett a hordónkénti olaj világpiaci ára, és az utóbbi hó­napokban a nyugati tőzsdékről a dollár megingott pozícióiról kezd­tek sorjázni a hírek. Ezzel szinte párhuzamosan vált mind kivehe­tőbbé az arany unciánkénti (28,35 gramm) árának felfelé kúszása. Tagadhatatlanul szoros az össze­függés a kőolaj és a dollár olcsób­bodása, valamint az arany drágu­lása között. Köztudomású a kőolaj világpia­ci árcsökkenésének háttere, már­mint az északi-tengeri olajmezők árleszorító hatása és az OPEC- országok belviszálya a napi kiter­melés mennyiségével kapcsolat­ban. A túlkínálat miatt az olajki­termelők bevétele alaposan meg­csappant, olyannyira, hogy például Szaúd-Arábia 1980—81-ben még 36 milliárd dolláros többlettel szá­molhatott, most viszont csaknem 17,5 milliárd dolláros hiányt kell jegyeznie. Mexikó pedig az év el­ső négy hónapjaban bő százalék­kal kevesebb be­vételhez jutott, mint egy évvel korábban. Az olaj­­bevitelre szoruló országok eseté­­ben a kőolaj és a dollár árának, illetve árfolyamának alakulása kétszeresen is kedvező: egyrészt olcsóbban juthatnak a fekete aranyhoz, másrészt a réz, ólom, ón és egyéb nyersanyagok drágu­lása folytán a dollár is „hozzáfér­­hetőbbé” vált. Más kérdés, mennyire lesz tar­tós ez az irány­zat akár a kőolaj­ról, a dollárról vagy éppen az aranyról van szó. A kőolaj árának minapi megemelkedése ugyanis (világpiaci ára ismét a 20 dollár felé közelít) átmenetileg megszi­lárdította a dollár és a font ster­ling árfolyamát is. Igaz csak át­menetileg. A dollár árfolyamának eddigi csökkenése ugyanis csak kisebb mértékben vezethető vissza a kőolaj árának visszaesésére. Az igazi magyarázat az Egyesült Ál­lamok kereskedelmi politikájában rejlik. Washington a dollár nyu­gati valutákhoz viszonyított „leér­­tékeltetésével” szeretne javítani külkereskedelmi mérleg hiányán. Az USA az olcsóbb dollárral ex­portlehetőségeit javítja. ÉS EZ AZ A PONT, AHOL A DOLLÁR és az arany árfolyama és ára közötti összefüggés is „tet­ten érhető”. Tőzsedi szakértők ugyanis szinte biztosra veszik, hogy ha az amerikai szenátus el­fogadja a testület külügyi bizott­ságának javaslatát, és ennek ér­telmében a Reagan-kormányzat piacra dobja az Egyesült Álla­mok aranytartalékainak egy ré­szét, akkor egész biztosan sikerül letörni az arany jelenleg uncián­kénti több mint 390 dolláros árát és a dollár árfolyama is meg fog szilárdulni. Csakhogy a már fen­tebb említett kereskedelem-politi­kai megfontolások miatt a Rea­gan-kormányzat mindeddig vona­kodott ettől a lépéstől. Az Egye­sült Államok a világ negyedik aranykitermelője. Tartalékait 263 millió unciára becsülik. Ebből öt évig fedezni tudná a világpiaci arany keresletet. Van egy másik magyarázata is annak, hogy az USA mindeddig nem dobta piacra aranytartalékainak egy részét. Ez ugyanis bumerángként ütne vissza az amerikai hitelbankokra. Az arany világpiaci árának leszorí­tása olyan egyébként jelentős aranykitermelő államokat is érin­tene, mint Mexico, Brazília és Kolumbia. Márpedig ezeknek az országoknak tetemes a külföldi adósságuk az amerikai nagyban­koknál, és bevételük megcsappa­nása adósságtörlesztéseiket lassíta­ná vagy kérdésessé tenné. Mindeddig semmit sem szóltunk a „dél-afrikai tényezőről”. Preto­ria számára kedvező az arany vi­lágpiaci árának újbóli tetőzése, hiszen­ 15 milliárd dollárnyi ex­portbevételének a fele az arany- és gyémántkivitelből származik. A Dél-afrikai Köztársaság évente 21 millió uncia aranyat értékesít a világpiacon immár jóval több mint 350 dolláros áron. Érthető tehát, hogy az arany esetleges áresése érzékenyen érintené Pretoria de­vizaháztartását. Ha tehát Wa­shington letörné az arany világ­piaci árát, ezzel nemcsak a dol­lár árfolyamának egyelőre nem kívánatos emelkedését váltaná ki, hanem szövetségeseinek (így az ugyancsak jelentős aranykiterme­­lőként számon tartott Ausztráliá­nak) is „rossz szolgálatot” tenne. AZ ARANY ÁRA egyelőre tehát szilárdnak ígérkezik. És jó üzlet­nek is. Egyes hírforrások szerint a „csernobili eset” következmé­nyeinek szanálása végett várható, hogy a világ másik aranykiterme­lő nagyhatalma, a Szovjetunió je­lentős mennyiségű arany eladásá­ra készül. VARGA István

Next