Magyar Szó, 1987. február (44. évfolyam, 30-44. szám)
1987-02-14 / 43. szám
II_____________________________________________________________________ МЛШШ _______________________________________________»87. feb,né, szombat Az akasztás éjfélkor kezdődött A nürnbergi per záróakkordja A háborús bűnösök esetében alkalmazott elévülhetetlenségi elv (nemzetközi jogszabály) lehetővé teszi, hogy napjainkban is a vádlottak padjára kerülnek a háborús gaztettek elkövetői. A háborús fő bűnösök első nagy perét több mint 40 évvel ezelőtt Nürnbergben tárgyalta a Nemzetközi Katonai Törvényszék. Ez a Katonai Törvényszék Burton C. Andrus amerikai ezredesre bízta a náci háborús főbűnösök börtönéletének megszervezését. Emlékirataiban Andrus részletesen leírja Ernokat a heteket, hónapokat. — Attól kezdve, hogy a vizsgálati fegyházban összegyűjtötték őket, tizennyolc hónapon át, egészen a per befejezéséig az volt a feladatom, hogy a huszonegy legfőbb náci vezetőt őrizzem, továbbá gondoskodjak a Katonai Törvényszék tagjainak személyes biztonságáról, azokéról, akiknek ítélkezniük kellett a nácik felett. Ott dolgoztam közöttük, gyakran fullasztóan szűk helyiségekben, s csaknem mindennap beszéltem velük. Katom őket mélységesen kétségbeesettnek, kihívónak és alázatosnak. Tízet közülük elkísértem az akasztófa alá, amikor meg kellett halniuk.” Erről szól következő folytatásos tárcánk. 1545. május 5-én, szombaton, szinte még fülemben a háború utolsó fegyverdörrenéseivel, egy repülőtérre igyekeztem, huszonhét mérföldnyire északra Nürnbergtől, ettől a hajdan gyönyörű várostól, mely most egyetlen törmelékhalmaz volt, miután házainak 80 százalékát lebombázták a szövetségesek. Sejtelmem sem volt róla, milyen szerepet játszik majd életemben ez a város. Egy tiszttársammal együtt repülőt próbáltam kapni Londonba, hogy ott tölthessem egyhetes, jól megérdemelt, szabadságomat. Ott várakoztunk a repülőtéren. Az öreg DC—3-asokat, a háború igáslovait éppen bejáratták, hogy felvehessék és Angliába vigyék a menetoszlopokban felsorakozó, nemrég szabadult szövetséges hadifoglyokat. Figyeltük, amint felkészült az első repülőgép. Egy férfit vezettek át a várakozók között a brit királyi légierő elrongyolódott tiszti egyenruhájában; a férfi lassan bemászott a gépbe. A csatorna felett lőtték le és ejtették foglyul 1939 szeptemberében, mielőtt még tudomására jutott volna a hadüzenet. Hosszabb időt töltött hát szögesdrót mögött, mint bárki más, s valahogyan túlélte a fogolytáborok éhínségét és brutalitását, amely pedig milliókat pusztított el. Miközben az emberi roncs elfoglalta helyét, emlékezetembe villant az a nap, amikor Észak-Németországban elfoglaltunk egy hadifogolytábort. Tele volt szövetséges katonákkal, akik közül sokan már haldokoltak az éhségtől. Voltak, akik szemünk láttára haltak meg, amikor megérkeztünk, voltak, akik aznap éjjel sóhajtottak utolsót egészségügyi katonáink karjai között. Láttunk orosz foglyokat rongyos köpenyben, ülve vagy a falnak dőlve, amint a haldoklók üveges, meredt tekintetével bámultak ránk. Bementünk a táborba, ahol ujjongva köszöntöttek bennünket. De sokan túlságosan gyöngék voltak ahhoz, hogy bármit is tegyenek. A csontvázzá aszalodott, beteg emberek megpróbáltak lábra állni. Szinte fuldokoltam a dühtől, amikor megpillantottam az alázatosan félrehúzódó, kövér, egészséges német őröket. Dühöm szinte a tombolásig fokozódott, amikor a közelben egy malmot és egy gabonaraktárt fedeztem fel. Odamentem a táborparancsnokhoz. „Miért nem adtak a foglyoknak ebből a gabonából?” kérdeztem a tolmács segítségével. „Tudja, uram — felelte a kövér parancsnok, idegesen dörzsölgetve a kezét —, nem engedhettük a foglyokat végigvonulni az úton a raktárakhoz, mert a szövetséges repülők azt hihették volna róluk, hogy német katonák, és lebombázták volna őket. Márpedig a felelősséget nekünk kellett vállalnunk ...” Talán ezek az emberek is ilyen táborokból jöttek .. . Figyeltem, amint a DC—3-as motorjait felpörgették a felszálláshoz. S amikor az emberrakomány beszíjazta magát az ülésbe, a száz meg száz vézna, rongyos várakozó megpróbált hurrázni örömében. Ehelyett valami borzalmas békabrekegés-szerű, harákoló hang tört föl belőlük. Egyesek sírva fakadtak. Másoknak nem jött ki hang a torkán. A feltörő, megrázó érzelmek pillanatában teljesen összeroskadtak. Túl sokat kellett volna várakoznunk, amíg ez a sok szerencsétlen beszáll a gépekbe, így hát visszatértünk a bázisra, másnap pedig újból kimentünk a repülőtérre. Hamarosan Franciaország felett repültünk, majd megtettük a huszonkét mérföldet a háborgó csatorna fölött, s végül megérkeztünk Londonba. London valósággal tombolt a boldogságtól, hogy Európában véget ért a háború. Ott álltam a Buckingham Palota előtt a tömegben, és elszorult a torkom a hangulat hatására. Ott éltem át a Mailen végighullámzó férfiak és nők között a győztesek megkönynyebbülését és örömujjongását. Ezek az emberek sokéves rettegést álltek ki a náci terrorbombázások miatt. Most széles mosoly ült az arcukon. Hangos éljenzésbe kezdtek, amint a királyi család váratlanul megjelent a nalota erkélyén és integetett a tömegnek. Egy hatalmas város, amely immár a bombázások miatti halálfélelem nélkül elhatott, torkaszakadtából kurjongatott. Szabadságom egy hétre szólt. A harmadik napon sürgősen berendeltek az amerikai követségre, a Grosvenor térre. MONDORF-LES-BAINS, A PUSKAPOROS HORDÓ Jelentkeztem a követségen, ahol titkos utasításokat kaptam. Eisenhower tábornok — mondták — haladéktalanul Párizsba rendelt, ahol egy új, „elsőrangú fontosságú” feladattal fognak megbízni. Útra keltem, repülőgépem alatt elmaradtak az angol mezők. Párizsban a következő parancsot kaptam: „Menjen Mombri-les-Bains-be, Luxemburgba. Feladata, hogy átvegye egy titkos vizsgálati központ, fedőnevén az ASHCAN (vagyis „hamuvödör”) parancsnokságát, ahol a legfelsőbb náci vezetőket hallgatják ki az Egyesült Államok nevében.” Ugyanitt megtudtam, hogy az angoloknak is van egy hasonló vizsgálati központjuk. Fedőneve DUSTEIN (vagyis „szemétláda”). Valakinek, aki a háttérben a fedőnevek kiagyalásával foglalkozott, ugyancsak fanyar humora lehetett. Mondorf akkoriban aprócska luxemburgi gyógyfürdőhely volt, vagy egy tucat szállodával. Árnyas, fasor szegélyezte utcái voltak és egy parkja. A Palace Hotelben működött az ASHCAN. Ez a szálloda megérkezésekor korábbi előkelősége valamennyi maradványából kiretkőzött már. A pompás függönyöket és bútorokat kihordták. Az ágyak és a vastag, ruganyos matracok halomba rakva vártak az elszállításra. Végigmentem a szabadon hagyott átjárókon, és mindenütt üres szobákat, egyszerű, összehajtható tábori ágyakat és szalmazsákokat találtam, párnát pedig sehol. Az épületet cölöpkerítés vette körül, de nem teljesen. A géppuskás őrök négy őrtornyából kettő állt készen, s az esetleges támadóktól mindössze egyetlen drótsövény védelmezte ezt a „börtönt”. (Folytatjuk) BERNARDO GUIMARÃES IL AURA, a rabszolgalánya (7) Leemelő néhány percig földbe gyökerezett lábbal állt, leverten, mogorván, gyötrő gondolatok kínozták. Nyugtalan szemmel nézett körül, és Laurán állapodott meg a tekintete; mikor Leoncio kifulladva és dühösen megjelent, a lány a szalon egy távoli sarkában húzta meg magát, onnan hallgatta végig, szorongó szívvel a két ifjú szócsatáját , mint egy sebesült öt, aki fölött két tigris üvöltve viaskodik, hogy melyiküknek van joga felfalni őt. Lelke mélyén már megbánta, és haragudott magára, hogy meggondolatlanul kicsúszott a száján egy és más, hogy elárulta magát türelmetlenségében. Meggondolatlanságában egy család békés nyugalmát dúlta fel, viszályt szított, melynek csak ő lehet a szenvedő áldozata. A kétifjú villongása viharfelhők összecsapására hasonlított, melyből villám csap ki, és halálra sújtja a szerencsétlen rabszolgalányt, miközben a felhők továbbvonulnak. IV. fejezet — Hát te még itt vagy?. .. Helyes — mondta Leoncio, mikor meglátta Laurát, aki reszketve és zavartan kuksolt a sarokban, ahol meghúzta magát, és egész idő alatt azért imádkozott, nehogy észrevegye a gazdája, vagy keresésére induljon. — Úgy látom, Isaura, hogy sokat fejlődtél szerelmi téren ... Meghallgattad annak a ficsúrnak a bókjait. — Csak úgy, ahogy az önét, uram, nem tehettem mást. Ha egy rabszolgalány szerelmes tekintetet mer vetni urára, megérdemli, hogy szigorúan megbüntessék. — De mondtál valamit annak a kelekótyának, Isaura? — Én? — hökkent meg a reszkető lány. — Semmi olyat nem mondtam, ami sértő lenne önre vagy Henrique úrra. — Gondold meg, mit beszélsz, Isaura, vigyázz, ne próbálj becsapni. Rólam nem mondtál semmit? — Semmit. — Esküszöl? — Esküszöm — hebegte Isaura. — Isaura, Isaura! Jól vigyázz. Idáig elviseltem, hogy visszautasítasz, és semmibe veszed a szerelmemet, de azt már nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a saját házamban, szinte a szemem láttára hallgasd meg bárkinek az udvarlását, azt meg még kevésbé, hogy kibeszéld, mi történik ebben a házban Ha már visszautasítod a szerelmemet, legalább a gyűlöletemet ne vond magadra. — Bocsásson meg, uraim, mit tehetek róla, ha a szerelmével üldöz valaki? — Megvan az oka; úgy látom, el kell hogy távolítsalak a házból, majd elrejtelek valami félreeső helyen, ahol nem érnek el a mohó tekintetek. — Azért uram, mert... — Elég, most nincs időm, Isaura. Ne lássanak itt bennünket, hogy kettesben társalgunk. Majd máskor elmondod. Meg kell akadályoznom, hogy az a léhűtő beáruljon Malvinának — mormolta Leóncio távozóban. — Te féreg, átkozott legyen az a perc, amikor beengedtelek a házamba. — Ne adja a Jóisten — jajdult fel magában szomorúan a lány, mikor elment a gazdája. Nagyon aggódott, nyugtalan volt, mert Leóncio kitartóan és egyre tolakodóbban üldözte a szerelmével, és Isaura nem tudta, mitévő legyen. Elhatározta, hogy mindhalálig ellenáll, nem akart szegény édesanyja sorsára jutni, akinek szomorú történetét sokszor elmondták neki az öreg rabszolgák; sötét, baljós színekben látta a jövőt. Arra gondolt, hogy mindent elmond Malvinának — mi mást tehetne? —, úgy talán véget vetnek férje tolakodásának, és megakadályozzák a további bonyodalmakat. De Isaura túlságosan szeretteifjú úrnőjét, nem tudta rászánni magát erre a merész és fájdalmas lépésre, hiszen ha megteszi, bánat és keserűség tölti el úrnője lelkét, és akkor örökre szertefoszlik az a derűs, édes ábránd, melyben Malvina él. — Inkább meghalok — gondolta —, mint az édesanyám, akit a kegyetlen kínzásvitt a sírba, de nem hagyom, hogy sötét felhő boruljon drága úrnőm életének mindeddig oly derűségére. Malvinén kívül Isaura édesapja volt az egyetlen ember, aki törődött vele, de az a szegény, egyszerű napszámos nem tudta megvédeni Isaurát az állandóan fenyegető zaklatástól és erőszaktól. Szorult helyzetében mi mást tehetett volna Isaura, egyre siratta szomorú sorsát, és imádkozott, mert csak az égtől remélte helyzete jobbra fordulását. Így már nagyon is érthető, miért énekelte olyan megindító, fájdalmas hangon a legkedvesebb dalát. Tévedett Malvina, mikor szerelmi bánatnak tulajdonította szomorúságát. Isaura szívét még nem lobbantotta lángra a szerelem tüze. Galamblelkű úrnője még jobban szánta volna, ha megsejtette volna bánatának igazi okát- V. fejezet Mikor felocsúdott keserű csüggedéséből, Isaura a karjára akasztotta kézimunkás kosárját, és kiment a szalonból, Isaura a karjára akasztotta kézilabbi zugában húzza meg magát, vagy a gyümölcsösben keres menedéket. Csak így kerülheti el az olyan folytonosan ismétlődő, megalázó jeleneteket, mint az iménti volt. Azonban alig tett néhány lépést, egy rendkívül különös és fura alak lépett a szalonba és került a szeme elé. Egy torzszülött, egy púpos törpe áll előtte, akinek satnya volt a teste, de óriási a feje: kacsázva járt rövid karikalábán, szőrös volt, akár a medve és rút, mint a majom. Úgy nézett ki, mint egy nagy középkori király udvari bolondja, egy torz törpe, aki a királyt és udvaroncait mulattatta. Nyakat nem kapott a feledékeny természettől, formátlan feje egy otromba púpból emelkedett ki, mely csuklyaként védte. De ha jól szemügyre vette az ember, rájött, hogy az arca nem is nagyon szabálytalan, és nem is viszszataszító, inkább értelmes, szerény és derűs. Isaura nem ijedt meg tőle, mert régi ismerőse volt Belchior úr, ez a torz külsejű és nyomorék Azori-szigeti férfiú, aki hűségesen szolgálta a házat mint kertész, hosszú éveken át. A virágok, a színek, illatok, a szépségnek, a pompának és a kecsességnek eme természetes jelképei talán nem ezt a csúf külsejű gondozót érdemelték volna. De vagy a sors akarta így, vagy a ház urának szeszélye volt, hogy olyan éles ellentétet hozzon létre, amelyben a rútság mellett még jobban kidomborodik a szépség. Belchior úr az egyik kezében ormótlan szalmakalapját szorongatta, mely majdnem a földet seperte, a másikban pompás virágokból összeállított csokrot tartott, mely inkább bokornak tetszett, e mögé rejtette szánalmas alakját. Azokhoz a furcsa formájú cseréptálakhoz hasonlított, melyekkel a falatozók és étkezdék asztalát díszítik. — Jaj, istenem! — gondolta Isaura, mikor meglátta a kertészt. — Micsoda élet!. . . Még ez is!. . . De még ez a legjobb valamennyi közt; a többiek zaklatnak és gyötörnek, ez néha megnevettet. — Isten hozta, Belchior úr. Mit óhajt? — Isaura kiasszony, én . .. én csak azért jöttem — nyögte zavartan a kertész. (Folytatjuk)