Magyar Szó, 1987. február (44. évfolyam, 30-44. szám)

1987-02-14 / 43. szám

II_____________________________________________________________________ МЛШШ _______________________________________________»87. feb,né, szombat Az akasztás éjfélkor kezdődött A nürnbergi per záróakkordja A háborús bűnösök esetében alkalmazott elévülhetetlenségi elv (nemzetközi jogszabály) lehetővé teszi, hogy napjainkban is a vádlottak padjára kerülnek a háborús gaztettek elkövetői. A háborús fő bűnösök első nagy perét több mint 40 évvel ezelőtt Nür­nbergben tárgyalta a Nemzetközi Katonai Törvényszék. Ez a Katonai Törvényszék Burton C. Andrus amerikai ezredesre bízta a náci háborús főbűnösök börtönéletének megszervezését. Emlékirataiban Andrus részletesen leírja Ernokat a heteket, hónapokat. — Attól kezdve, hogy a vizsgálati fegyházban összegyűjtötték őket, tizennyolc hónapon át, egészen a per befejezéséig az volt a feladatom, hogy a huszonegy leg­főbb náci vezetőt őrizzem, továbbá gondoskodjak a Katonai Törvényszék tagjai­nak személyes biztonságáról, azokéról, akiknek ítélkezniük kellett a nácik felett. Ott dolgoztam közöttük, gyakran fullasztóan szűk helyiségekben, s csaknem min­dennap beszéltem velük. Katom őket mélységesen kétségbeesettnek, kihívónak és alázatosnak. Tízet közülük elkísértem az akasztófa alá, amikor meg kellett hal­niuk.” Erről szól következő folytatásos tárcánk. 1545. május 5-én, szombaton, szinte még fülemben a háború utolsó fegy­­verdörrenéseivel, egy repülőtérre igye­keztem, huszonhét mérföldnyire észak­ra Nürnbergtől, ettől a hajdan gyönyö­rű várostól, mely most egyetlen tör­­melékhalmaz volt, miután házainak 80 százalékát lebombázták a szövetsége­sek. Sejtelmem sem volt róla, milyen szerepet játszik majd életemben ez a város. Egy tiszttársammal együtt repülőt próbáltam kapni Londonba, hogy ott tölthessem egyhetes, jól megérdemelt, szabadságomat. Ott várakoztunk a re­pülőtéren. Az öreg DC—3-asokat, a háború igáslovait éppen bejáratták, hogy felvehessék és Angliába vigyék a menetoszlopokban felsorakozó, nemrég szabadult szövetséges hadifoglyokat. Figyeltük, amint felkészült az első re­pülőgép. Egy férfit vezettek át a vára­kozók között a brit királyi légierő el­­rongyolódott tiszti egyenruhájában; a férfi lassan bemászott a gépbe. A csa­torna felett lőtték le és ejtették fog­lyul 1939 szeptemberében, mielőtt még tudomására jutott volna a hadüzenet. Hosszabb időt töltött hát szögesdrót mögött, mint bárki más, s valahogyan túlélte a fogolytáborok éhínségét és brutalitását, amely pedig milliókat pusztított el. Miközben az emberi roncs elfoglalta helyét, emlékezetembe villant az a nap, amikor Észak-Németországban elfoglal­tunk egy hadifogolytábort. Tele volt szövetséges katonákkal, akik közül so­kan már haldokoltak az éhségtől. Voltak, akik szemünk láttára haltak meg, amikor megérkeztünk, voltak, akik aznap éjjel sóhajtottak utolsót egész­ségügyi­ katonáink karjai között. Lát­tunk orosz foglyokat rongyos köpeny­ben, ülve vagy a falnak dőlve, amint a haldoklók üveges, meredt tekinteté­vel bámultak ránk. Bementünk a tá­borba, ahol ujjongva köszöntöttek ben­nünket. De sokan túlságosan gyöngék voltak ahhoz, hogy bármit is tegyenek. A csontvázzá aszalodott, beteg emberek megpróbáltak lábra állni. Szinte ful­dokoltam a dühtől, amikor megpillan­tottam az alázatosan félrehúzódó, kö­vér, egészséges német őröket. Dühöm szinte a tombolásig fokozódott, amikor a közelben egy malmot és egy gabona­raktárt fedeztem fel. Odamentem a táborparancsnokhoz. „Miért nem adtak a foglyoknak eb­ből a gabonából?” kérdeztem a tolmács segítségével. „Tudja, uram — felelte a kövér parancsnok, idegesen dörzsölget­­ve a kezét —, nem engedhettük a fog­lyokat végigvonulni az úton a raktá­rakhoz, mert a szövetséges repülők azt hihették volna róluk, hogy német ka­tonák, és lebombázták volna őket. Márpedig a felelősséget nekünk kellett vállalnunk ...” Talán ezek az emberek is ilyen tá­borokból jöttek .. . Figyeltem, amint a DC—3-as motorjait felpörgették a fel­szálláshoz. S amikor az emberrako­mány beszíjazta magát az ülésbe, a száz meg száz vézna, rongyos várako­zó megpróbált hurrázni örömében. Ehelyett valami borzalmas békabreke­­gés-szerű, harákoló hang tört föl be­lőlük. Egyesek sírva fakadtak. Má­soknak nem jött ki hang a torkán. A feltörő, megrázó érzelmek pillanatá­ban teljesen összeroskadtak. Túl sokat kellett volna várakoz­nunk, amíg ez a sok szerencsétlen be­száll a gépekbe, így hát visszatértünk a­ bázisra, másnap pedig újból kimen­tünk a repülőtérre. Hamarosan Fran­ciaország felett repültünk, majd meg­tettük a huszonkét mérföldet a háborgó csatorna fölött, s végül megérkeztünk Londonba. London valósággal tombolt a bol­dogságtól, hogy Európában véget ért a háború. Ott álltam a Buckingham Palota előtt a tömegben, és elszorult a torkom a hangulat hatására. Ott él­tem át a Mailen végighullámzó férfiak és nők között a győztesek megköny­­nyebbülését és örömujjongását. Ezek az emberek sokéves rettegést áll­tek­ ki a náci terrorbombázások miatt. Most széles mosoly ült az arcukon. Hangos éljenzésbe kezdtek, amint a királyi család váratlanul megjelent a nalota erkélyén és integetett a tömegnek. Egy hatalmas város, amely immár a bombázások miatti halálfélelem nélkül elhatott, torkaszakadtából kurjonga­tott. Szabadságom egy hétre szólt. A har­madik napon sürgősen berendeltek az amerikai követségre, a Grosvenor tér­re. MONDORF-LES-BAINS, A PUSKAPOROS HORDÓ Jelentkeztem a követségen, ahol tit­kos utasításokat kaptam. Eisenhower tábornok — mondták — haladéktala­nul Párizsba rendelt, ahol egy új, „el­sőrangú fontosságú” feladattal fognak megbízni. Útra keltem, repülőgépem alatt elmaradtak az angol mezők. Pá­rizsban a következő parancsot kaptam: „M­enjen Momb­ri-les-Bains-be, Lu­xemburgba. Feladata, hogy átvegye egy titkos vizsgálati központ, fedőne­vén az ASHCAN (vagyis „hamuvödör”) parancsnokságát, ahol a legfelsőbb ná­ci vezetőket hallgatják ki az Egyesült Államok nevében.” Ugyanitt megtudtam, hogy az ango­loknak is van egy hasonló vizsgálati központjuk. Fedőneve DUSTEIN (vagy­is „szemétláda”). Valakinek, aki a hát­térben a fedőnevek kiagyalásával fog­lalkozott, ugyancsak fanyar humora lehetett. Mondorf akkoriban aprócska luxem­burgi gyógyfürdőhely volt, vagy egy tucat szállodával. Árnyas, fasor szegé­lyezte utcái voltak és egy parkja. A Palace Hotelben működött az ASHCAN. Ez a szálloda megérkezése­kor koráb­bi előkelősége valamennyi maradvá­nyából kir­etkőzött már. A pompás függönyöket és bútorokat kihordták. Az ágyak és a vastag, ruganyos mat­racok halomba rakva vártak az elszál­lításra. Végigmentem a szabadon ha­gyott átjárókon, és mindenütt üres szobákat, egyszerű, összehajtható tá­bori ágyakat és szalmazsákokat talál­tam, párnát pedig sehol. Az épületet cölöpkerítés vette körül, de nem teljesen. A géppuskás őrök négy őrtornyából kettő állt készen, s az esetleges támadóktól mindössze egyetlen drótsövény védelmezte ezt a „börtönt”. (Folytatjuk) BERNARDO GUIMARÃES IL AURA, a rabszolgalánya (7) Leemelő néhány percig földbe gyö­kerezett lábbal állt, leverten, mogor­ván, gyötrő gondolatok kínozták. Nyugtalan szemmel nézett körül, és Laurán állapodott meg a tekintete; mikor Leoncio kifulladva és dühösen megjelent, a lány a szalon egy távoli sarkában húzta meg magát, onnan hallgatta végig, szorongó szívvel a két ifjú szócsatáját , mint egy sebesült öt, aki fölött két tigris üvöltve vias­kodik, hogy melyiküknek van joga fel­falni őt. Lelke mélyén már megbánta, és haragudott magára, hogy meggon­dolatlanul kicsúszott a száján egy és más, hogy elárulta magát türelmetlen­ségében. Meggondolatlanságában egy család békés nyugalmát dúlta fel, vi­szályt szított, melynek csak ő lehet a szenvedő áldozata. A két­­ifjú villon­gása viharfelhők összecsapására hason­lított, melyből villám csap ki, és halál­ra sújtja a szerencsétlen rabszolga­­lányt, miközben a felhők továbbvonul­nak. IV. fejezet — Hát te még itt vagy?. .. Helyes — mondta Leoncio, mikor meglátta Laurát, aki reszketve és zavartan kuk­solt a sarokban, ahol meghúzta ma­gát, és egész idő alatt azért imádko­zott, nehogy észrevegye a gazdája, vagy keresésére induljon. — Úgy lá­tom, Isaura, hogy sokat fejlődtél sze­relmi téren ... Meghallgattad annak a ficsúrnak a bókjait. — Csak úgy, ahogy az önét, uram, nem tehettem mást. Ha egy rabszolga­lány szerelmes tekintetet mer vetni urára, megérdemli, hogy szigorúan megbüntessék. — De mondtál valamit annak a ke­lekótyának, Isaura? — Én? — hökkent meg a reszkető lány. — Semmi olyat nem mondtam, ami sértő lenne önre vagy Henrique úrra. — Gondold meg, mit beszélsz, Isau­ra, vigyázz, ne próbálj becsapni. Ró­lam nem mondtál semmit? — Semmit. — Esküszöl? — Esküszöm — hebegte Isaura. — Isaura, Isaura! Jól vigyázz. Idáig elviseltem, hogy visszautasítasz, és semmibe veszed a szerelmemet, de azt már nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a saját házamban, szinte a sze­mem láttára hallgasd meg bárkinek az udvarlását, azt meg még kevésbé, hogy kibeszéld, mi történik ebben a házban Ha már visszautasítod a szerelmemet, legalább a gyűlöletemet ne vond ma­gadra. — Bocsásson meg, uraim, mit tehe­tek róla, ha a szerelmével üldöz vala­­ki? — Megvan az oka; úgy látom, el kell hogy távolítsalak a házból, majd elrejtelek valami félreeső helyen, ahol nem érnek el a mohó tekintetek. — Azért uram, mert... — Elég, most nincs időm, Isaura. Ne lássanak itt bennünket, hogy ket­tesben társalgunk. Majd máskor el­mondod. Meg kell akadályoznom, hogy az a léhűtő beáruljon Malvinának — mormolta Leóncio távozóban. — Te féreg, átkozott legyen az a perc, ami­kor beengedtelek a házamba. — Ne adja a Jóisten — jajdult fel magában szomorúan a lány, mikor el­ment a gazdája. Nagyon aggódott, nyugtalan volt, mert Leóncio­ kitartóan és egyre tolakodóbban üldözte a sze­relmével, és Isaura nem tudta, mitévő legyen. Elhatározta, hogy mindhalálig ellenáll, nem akart szegény édesanyja sorsára jutni, akinek szomorú történe­tét sokszor elmondták neki az öreg rabszolgák; sötét, baljós színekben lát­ta a jövőt. Arra gondolt, hogy mindent elmond Malvinának — mi mást tehetne? —, úgy talán véget vetnek férje tolakodá­sának, és megakadályozzák a további bonyodalmakat. De Isaura túlságosan szerette­­ifjú úrnőjét, nem tudta rá­szánni magát erre a merész és fájdal­mas lépésre, hiszen ha megteszi, bánat és keserűség tölti el úrnője lelkét, és akkor örökre szertefoszlik az a derűs, édes ábránd, melyben Malvina él. — Inkább meghalok — gondolta —, mint az édesanyám, akit a kegyetlen kínzás­­vitt a sírba, de nem hagyom, hogy sötét felhő boruljon drága úrnőm életének mindeddig oly derűs­égére. Malvinén kívül Isaura édesapja volt az egyetlen ember, aki törődött vele, de az a szegény, egyszerű napszámos nem tudta megvédeni Isaurát az állan­dóan fenyegető zaklatástól és erőszak­tól. Szorult helyzetében mi mást tehe­tett volna Isaura, egyre siratta szomo­rú sorsát, és imádkozott, mert csak az égtől remélte helyzete jobbra fordulá­sát. Így már nagyon is érthető, miért énekelte olyan megindító, fájdalmas hangon a legkedvesebb dalát. Tévedett Malvina, mikor szerelmi bánatnak tu­lajdonította szomorúságát. Isaura szí­vét még nem lobbantotta lángra a szerelem tüze. Galamblelkű úrnője még jobban szánta volna, ha megsej­tette volna bánatának igazi okát- V. fejezet Mikor felocsúdott keserű csüggedésé­­ből, Isaura a karjára akasztotta kézi­munkás kosárját, és kiment a szalon­ból, Isaura a karjára akasztotta kézi­­labbi zugában húzza meg magát, vagy a gyümölcsösben keres menedéket. Csak így kerülheti el az olyan folyto­nosan ismétlődő, megalázó jeleneteket, mint az iménti volt. Azonban alig tett néhány lépést, egy rendkívül különös és fura alak lépett a szalonba és került a szeme elé. Egy torzszülött, egy púpos törpe áll előtte, akinek satnya volt a teste, de óriási a feje: kacsázva járt rövid ka­rikalábán, szőrös volt, akár a medve és rút, mint a majom. Úgy nézett ki, mint egy nagy középkori király ud­vari bolondja, egy torz törpe, aki a királyt és udvaroncait mulattatta. Nya­kat nem kapott a feledékeny termé­szettől, formátlan feje egy otromba púpból emelkedett ki, mely csuklya­ként védte. De ha jól szemügyre vet­te az ember, rájött, hogy az arca nem is nagyon szabálytalan, és nem is visz­­szataszító, inkább értelmes, szerény és derűs. Isaura nem ijedt meg tőle, mert ré­gi ismerőse volt Belchior úr, ez a torz külsejű és nyomorék Azori-szigeti fér­fiú, aki hűségesen szolgálta a házat mint kertész, hosszú éveken át. A vi­rágok, a színek, illatok, a szépségnek, a pompának és a kecsességnek eme természetes jelképei talán nem ezt a csúf külsejű gondozót érdemelték vol­na. De vagy a sors akarta így, vagy a ház urának szeszélye volt, hogy olyan éles ellentétet hozzon létre, amelyben a rútság mellett még jobban kidombo­rodik a szépség. Belchior úr az egyik kezében ormót­lan szalmakalapját szorongatta, mely majdnem a földet seperte, a másikban pompás virágokból összeállított csokrot tartott, mely inkább bokornak tetszett, e mögé rejtette szánalmas alakját. Azokhoz a furcsa formájú cseréptálak­­hoz hasonlított, melyekkel a falatozók és étkezdék asztalát díszítik. — Jaj, istenem! — gondolta Isaura, mikor meglátta a kertészt. — Micsoda élet!. . . Még ez is!. . . De még ez a leg­jobb valamennyi közt; a többiek zak­latnak és gyötörnek, ez néha megne­vettet. — Isten hozta, Belchior úr. Mit óhajt? — Isaura kiasszony, én . .. én csak azért jöttem — nyögte zavartan a ker­tész. (Folytatjuk)

Next