Magyar Szó, 1987. május (44. évfolyam, 118-131. szám)
1987-04-30 / 118. szám
1937. -ŠfjriBs 3®., május 1„2. "" —Мш*. - Ronald Reagan amerikai elnök és Brian Mulroney kanadai kormányfő közelmúltban megtartott találkozójánál egyik fő témája a kanadai erdők és tavak élővilágát pusztító savas eső kiküszöbölése volt. A hatvanas évek végétől, illetve a hetvenes évek elejétől számított fokozottabb megjelenése óta eltért mindössze tizenöt-húsz év alatt az emberi segédlettel kialakult elemi csapás megérte, hogy államfői tárgyalások napirendjére kerüljön. Mik is azok a savas esők? Az állandóan szaporodó hőerőművek, de más kéntartalmú tüzelőanyagot használó ipari létesítmények kéményein, másrészt a gépjárműveit, kipufogó csövén keresztül tonnaszámra kerül a levegőbe kén-dioxid és nitrogénoxid, s a magasba szállva savassá teszik a csapadékot. Az ilyen savas eső valósággal leperzseli a fák lombozatát, az állóvízbe (tavakba) hullva pedig mérgezi a halakat és növényeket, s fokozatosan kipusztítja ott az élővilágot. A vészharangot a svédek húzták meg elsőnek, látva, hogy tavaik kezdenek kihalni. Ugyanerre a jelenségre figyeltek fel Hamarosan a Szovjetunióban, Norvégiában és Kanadában. A savas csapadék az eddigi legnagyobb pusztítást az erdőkben végezte. Az NSZK-ban már országos katasztrófának tekintik, hogy két és fél millió hektár erdőt, az erdők egyharmadát pusztítja a savas eső. A szomszédos Lengyelországban 400 ezer, Csehszlovákiában 500 ezer, Ausztriában pedig 200 ezer hektár erdőt ritkítja, de hasonló jelenség tapasztalható Franciaországban, Svájcban, Olaszországban és a Szovjetunióban. A savas eső nemcsak a tengerentúl, hanem Európában is váltott már ki államközi polémiát, sőt még korábban, mint odaát. Az NSZK és Csehszlovákia például egymást vádolja a légkör túlzott szennyezésével, noha nyilvánvaló, hogy a savas eső nemcsak e hét, hanem szinte minden fejlett iparú ország közös „terméke”. Általános azonban a megállapítás, hogy Európában Nagy-Britannia a listavezető, mert hőerőművei évente 4,2 millió tonna kén-dioxidot bocsátanak a légkörbe, s a Brit Szigetek e mennyiségnek csak egyharmadát „fogyasztják” el, a többit szelek „kiszállítják”, elsősorban a skandináv országokba és a Szovjetunióba, de más európai országokba is. Szakértői vélemény szerint a briteket a nyugatnémetek és az olaszok követik a levegő ilyen jellegű szennyezésében. Felvetődik a kérdés, hogy az érintett országok mit tesznek az elemi csapásnak tekinthető jelenség elhárításáért? Jóformán semmit. A megelőzés az égési termékek szűrése lenne a kibocsátás előtt. Az ilyen berendezések pedig dollármilliókban kifejezhető öszszegeket emésztenének fel. Másrészt még nem veszik mindenhol elég komolyan a problémát. Jellemző az amerikai—kanadai példa. Az USA ipari létesítményei, elsősorban hőerművei évente 17,5 millió tonna kén-dioxidot bocsátanak ki, s ennek a mennyiségnek zöme Kanadába sodródik a légáramlatokkal. Magában Kanadában különben évente 12 millió tonna kén-dioxid jut a levegőbe. Az eredmény: 200 szinte teljesen kihalt tó, és másik 2000 kihalófélben levő, továbbá egymillió négyzetmérföldnyi pusztuló erdő Kanadában. Az okozati összefüggések nyilvánvalóak. Reagan elnök ennek ellenére csak annyit ígért Mulroneynek az említett találkozón, hogy tanulmányozni fogják a jelenséget, és a légszennyezés csökkenésének lehetőségét... VADÓCZ Károly A környezetszennyezés az emberiség egyik legsúlyosabb problémája Az Odera-vita tanulságai „A XX SZÁZAD VÉGÉN KIÉLEZŐDTEK az emberiség globális méretű társadalmi, gazdasági, demográfiai, ökológiai jellegű problémái” — olvashatjuk a Varsói Szerződés tagállamainak abban a nyilatkozatában, amelyet a Politikai Tanácskozó Testület 1983 januárjában, Prágában megtartott üléséről adtak ki. Az idézet figyelmes elemzése után azonnal felmerül egy kérdés a kelet-európai országokban már akkor talán kissé megkésett felismerés gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban. Mi indokolta azt, hogy — az ökológia részeként — a környezetvédelem problémáit a Kelet országaiban is szinte kiegyenlítsék a társadalmi, gazdasági és demográfiai problémákkal? A válasz nem is olyan bonyolult, mint amenynyire a szabályok be (nem) tartásának módozatai. Az ökológiát, illetve ennek keretében a környezetvédelmet az a felismerés sorolta a politikai kérdések közé, hogy a természeti környezet egyensúlyának felbomlása még békés körülmények között is veszélyezteti az emberiség létét, jövőjét. Ez pedig nem mellékes dolog, hiszen a füstköd, a különféle vegyszerek, gázok és kőolajszármazékok lassan már megdöbbentő méretű környezetromlást idéznek elő, tekintet nélkül az országhatárokra és politikai meggyőződésekre. A kelet-európai országok nemcsak tömörülésen belül kényszerülnek állami és társadalmi színten is összehangolni környezetpolitikájukat, hanem a környező államokkal is. A hangsúly elsősorban a regionális együttműködésen van, mivel a víz és a levegő szennyeződésének gócai általában több országot sújtanak, s a hatások halmozódott formában érvényesülnek (gondoljunk például Észak- és Közép-Európa légszenynyeződésére, vagy a Duna ipari hulladékkal telített vizére). Talán a tavaly novemberben és decemberben az Odera csehszlovákiai szakaszán történt nagy mamutkiömlés az egyik legékesebb bizonyítéka annak, hogy egyelőre még csak a kezdet kezdetén tart a környezetvédelmi tervek nemzetközi egyeztetése. Jelen esetben ■nem is beszélve az azonos társadalmi berendezésről. Már maga az esemény és a következmények is sok mindent elárulnak a két baráti ország közötti környezetvédelmi együttműködésről, amely annak idején nem váltott ki komoly ellentéteket a kapcsolatokban, de heves politikai vitákra mégis okot adott. S történt mindez a nyilvánosság előtt, megelőzve az örökös ügyeletest, a nyugati sajtót is. Szokatlan és nagyon ritka esemény volt ez nemcsak a viszonylag rövid idő alatt két ízben is kiömlött nagy mennyiségű mamut miatt, hanem ahogyan a vitát nyíltan, baráti hangnemben rendezni próbálták A megoldás egyik (kisebbik) részének valóban így kell alakulnia a világ minden táján, ám a másik felének egész másképpen, sokkal öntudatosabb és felelőségteljesebb hozzáállással, amelyet megelőzésnek szoktak nevezni. Ebből a szempontból azonban még további erőfeszítésekre van szükség. A legsürgősebb tennivalók meghatározása korántsem egyszerű feladat. Különösen addig, amíg az ipar ilyen eszeveszett tempót diktálva egyre többet és többet követel magának. Az kétségtelen, hogy a természetre gyakorolt káros hatások rendszerének a modellszerű ismerete nélkül nem lehet megzabolázni a kedvezőtlen változásokat. Ugyanis ezzel válik majd lehetővé, hogy a környezetünkben saját magunk által előidézett káros folyamatokat ésszerűen és reálisan, tehát valóságosan korlátozzuk. Politikusok, tudósok és egyáltalán az emberiség elsőrangú feladatát a következőképpen is meg lehetne fogalmazni: ki kell dolgoznunk azokat a módszereket, amelyekkel megelőzhetjük a bennünket körülvevő természetre, környezetre, illetve világunkra tett különféle célokat szolgáló beavatkozásaink súlyos és esetleg csak később megmutatkozó mellékhatásait. Ehhez csupán az kell, hogy az újfajta tömegpusztító fegyverek kifejlesztése helyett pontosabban megismerjük az öszszes biológiai szabályozási mechanizmust. J. SZABÓ József KÜLPOLITIKA------- (TASZSZ telefotó) Egy évvel a csernobili atomerőmű katasztrófája után a meghibásodott reaktort vastag beton- és acélkoporsóba temették és örök időkre abban marad; az atomkatasztrófától való félelem, bizalmatlanság, sőt pánik azonban nem múlt el. Az atomenergia békés célú felhasználásának hívei egyre kevesebben vannak, de ezt az energiaforrást az emberiség nem hanyagolhatja el. A képen a betonba ágyazott csernobili atomerőmű látszik Csernobilig Csernobiltől AZ UTÓBBI NÉHÁNY ÉVBEN MINDENÜTT megjelennek, ahol az atomhatalmak bármely formában a leszerelésről tárgyalnak. Szikár, csont és bőr testükön legegyszerűbb népviseletük, szűkös öltözék, úgyszólván csak egy lepel. Fejük simára borotválva, kezükben egy-egy dobszerűség és a megfelelő ütő, s a tárgyalásra, a nemzetközi értekezlet megtartására kiszemelt épület bejáratától tisztes távolságban, földre kuporodva, kora reggeltől késő estig ütemesen dobolnak Bum-bum, bum-bum. Órák hoszszat, mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül, szótlanul, ők négyen Hirosima békedobosai. Előttük a földön egy tábla, s azon a felirat: Emlékezz Hirosimára! Esőben, szélben, hófúvásban vagy tűző napon, az ütemes dobolással kísértenek az első atombomba áldozatai. Emlékezz Hirosimára! Személyesen Stockholmban, az európai biztonsági és együttműködési értekezlet idején ismerkedtem meg a „jelenséggel”. Mert nyilván csak erről lehet szó. Ezek nem lehetnek közönséges halandók, gondoltam magamban, míg a csontvelőig hatoló nyirkos hidegben, a szemerkélő hő elől a sajtóközpont meghitt melegébe igyekeztünk szaporán Az értekezlet első, második napján olykor még tisztes tömeg verődött össze a bizarr jelenet előtt, de aztán már a járókelők is megszokták a dobosokat. A Hirosima emlékét kora reggeltől késő estig felidéző „jelenséget”. A rendőrök meg éppenséggel békén hagyták őket. Csodabogarak! Komolyan azonban aligha vette őket bárki. Csernobilig. Mert minden bizonnyal nem e sorok írója volt az egyetlen, akinek a csernobili atomkatasztrófa híre legelőször a Hirosima békedobosait juttatta eszébe, a hosszú, napokig tartó, fülbemászó, tudatalattiba fészkelődő ütemes dobolásukkal. Ezúttal azonban már egészen más megvilágításban , annak tudatában, hogy az emberiség ismét sorsfordulóhoz, egy új korszak kezdetéhez érkezett: a véletlen atompusztulás tárgyilagos lehetőségének korszakához, egy önámításból való dráva felocsúdáshoz. Ha ugyanis Csernobilig szilárdan hittük, mert hinni akartuk, hogy az egyre nagyobb menynyiségű, mindent elpusztító szörnyű fegyverek bevetésére sohasem kerülhet sor, hisz a fegyverekkel rendelkezők is tudva tudják, hogy az atomerővel való gyilkolás egyenlő az öngyilkossággal, most immár azt is tudjuk, hogy az ember által palackba zárt gonosznak a szándékra nincs is szüksége. Engedély nélkül is a létünkre törhet. Mint ahogy tört is. Határt nem ismerve, minden megkülönböztetés nélkül. A megkülönböztetés, amelyre Csernobil után mégis sor került, már az embertől ered. Azoktól, akik az általános katasztrófa közepette sem a közös ügyet, hanem saját hasznukat lesik következetesen. És tévesen kalkulálva. Mert bár pontos felmérés erről még nem készült, kétségtelen, hogy Csernobil után világszerte óriásit nőtt az emberiség együvé tartozásának tudata. Az általános pusztulás veszélyének immár nemcsak elméleti, hanem gyakorlati lehetősége előtti összefogás elengedhetetlen szükségének a felismerése, s a tudat, hogy a nemrég még megmosolygott környezetvédők és békemozgalmak a világ lehető legkomolyabb problémájára hívják fel mindannyiunk figyelmét. Arra, hogy tekintet nélkül az eltérő világnézetből eredő társadalmi rendszerekre voltaképpen hol rejlik valamennyi ország és nép valódi ellensége. Ott, ahol a korszerű fegyverek gyártásáról, ahol az esetleges bevetésükről döntenek. És ott is, ahol a biztonság kárára, a haszon növelésére kalkulálnak. És mindenütt, ahol a fegyelmen és figyelmen a gondatlanság és felelőtlenség lett úrrá, ahol megfeledkeznek mások életéről, sorsáról, s még Csernobil után is abban a tévhitben élnek, hogy korlátokat lehet állítani annak, ami természeténél fogva nem ismer határt. ( Hirosima békedobosai emberfeletti kitartásukat minden bizonnyal ennek az igazságnak a felismeréséről merítették. Vajon dobolnak-e még? ENGLER Lajos A környezetvédelemmel kapcsolatos, a 2., 3. és 4. oldalon megjelent karikatúrákat Léphart Pál készítette. Memento tavasz 1987