Magyar Szó, 1988. május (45. évfolyam, 119-132. szám)

1988-05-01 / 119. szám

_____KUlPOLITIKAMKmisió 1988. április 30­, május 1., 2. Újraszerveződött a terrorszervezet (Különtudósítás a Magyar Szónak) Róma­, április HÚSZ ÉV TELT el az első olasz­országi terrorcselekmények elkö­vetése óta. 1968-ban a szélsőbalol­daliak „a degenerált társadalom elleni fegyveres harc” megindítá­sára használták fel az egyetemista tüntetéseket. Tíz évvel ezelőtt, 1978 áprilisában hajtották végre legnagyobb akciójukat, elrabolták Aldo Morót, a Kereszténydemok­rata Párt elnökét, majd pedig má­jusban megölték. Pontosan 10 évvel később ismét színre léptek a Vörös Brigádok. Áldozatuk nem történelmi jelen­tőségű politikus, hanem egy sze­rény tanár, Roberto Ruffilli, akit a politika csak azért „vett köl­csön”, hogy előkészítse az intéz­ményes alkotmánymódosítást, amelynek kivételes szakértője volt. Néhány nappal Ruffilli meggyil­kolása előtt Nápolyban Junzo Okudaira robbanóanyaggal meg­rakott Ford Fiestát parkolt az amerikai szabadidőklub előtt. A „Vörös Hadsereg” japán terror­szervezet tagján kívül az akcióban Fuszako Sigenogu, a világ rendőr­ségei számára „a szamurájok ápo­­lónőjeként” ismert 40 éves szép­ség és az Iszlám Dzsihad egyik tagja vettek részt. Valószínűleg ő robbantotta fel távirányítással az autóbombát, miután Okudaira fu­tólépésben távozott, öt személy életét vesztette, 16-an megsebesül­tek. Ki az irányító A rendőrség úgy véli, hogy Ruf­­filli meggyilkolásában a terrorcso­port, legalább 10 tagja vett részt közöttük Forli város — ott történt a gyilkosság — néhány lakása is. Annyi bizonyos, hogy a Vörös Brigádok felújított római hadosz­lopa szervezte az akciót. A tette­sek között két veszélyes terroris­tát azonosítottak. Az egyik Gregorio Scarfo, akit a felújított Vörös Brigádok vezető­jének tekintenek, a akiről tudják, hogy részt vett már néhány gyil­kosággal végződött merényletben. A másik Giovanni Alimonti, az olasz parlament telefonközpontjá­nak egykori alkalmazottja, jelen­leg a Vörös Brigádok már veszé­lyes „sib­ere”. Az olasz terroriz­mus váratlan újabb offenzívája meglepte a nyilvánosságot, s talán a letörésére létrehozott szervekét is. Bizonyára hatással volt rájuk, hogy március 21-én a tévé képer­nyőjén a Vörös Brigádok börtön­ben raboskodó három történelmi vezetője: Barbara Barserani, Re­na­to Curcio és Mario Moretti ki­jelentette, hogy a fegyveres harc véget ért, és fel kell oszlatni a Vörös Brigádokat. Szabadlábon levő társaik azon­ban nem hallgattak rájuk, hanem újjászervezték soraikat, s a rend­őrségnek­ tudomása van róla, hogy egy igen erős cérnái és genovai hadoszlop létezik. Bár ...Gregoyio scarfot tekintik jelenlegi vetzető­­jüknek, tény, hogy nincs többé ideológiai vezéregyéniségük é s' Jjez nagy veszélyt­ rejt magában. Erre mutatott rá Armando Spar­taro milánói bíró: „Bizonyosan tudjuk, hogy a Vörös Brigádok milyen módszert alkalmaznak me­rényletek elkövetésében, s hogyan járnak el a japán „Vörös Hadse­reg” tagjai. A japánok amerikai bérgyilkosok módjára a megren­delt merénylet után azonnal meg­szöknek a helyszínről, a Vörös Brigádok parancsnokságai viszont huzamosabb ideig ugyanazon a helyen maradnak, s ami a legfon­tosabb, írásos üzenetet hagynak maguk után. Ezúttal azonban nem találtak ilyent.” Éppen ezért a bí­ró éberségre int, és figyelmzetet: „Ez nagyon veszélyes, mert azt je­lenti, hogy a Vörös Brigádok tag­jai a szó szoros értelmében­­üre­sek, és valaki más dönt akcióikról. Ez arra utalhat, hogy esetleg ide­gen erőknek van közül a merény­letekhez.” „Vörös” és fekete A nyomozás is éppen ezen in­­szisztál­­s kapcsolatot keres a ná­polyi merénylet és a férfi gyilkos­ság között. Nagy a valószínűsége, hogy a terrorista szervezetek kap­csolatot létesítettek egymással, szolgálatot tesznek egymásnak, pontosabban valamennyien egy harmadik fél számára dolgoznak, aki nem ideológiailag, hanem anyagilag serkenti őket. Az olasz nyilvánosság ismét az „ólomévek” visszatérésétől tart. A támadások célpontjai többé nem ismert politikusok, hanem az ál­lam számára dolgozó szakemberek vagy pedig ártatlan járókelők. Ez azt jelenti, hogy a „vörös” terro­rizmus színt válthat és kiegyenlí­tődik a tömeges gyilkolásra törek­vő fekete terrorizmussal. Az eltelt 20 év alatt összesen 3000 olasz ter­roristát tartóztattak le, de feltéte­lezik, hogy mintegy 240-en tevé­kenykednek az országban, külföl­dön pedig mintegy 300-an. Miodrag PASKUĆI Ma már nemcsak a közlekedést, hanem az embert is veszélyezteti a jávorszarvas Rydöbruk, 1988 áprilisa Utazásaim során nemegyszer megfigyeltem az út menti erdő szélén legelésző, látszólag békés természetű, óriásra nőtt vadat , a jávorszarvast. Hosszú lábai, rö­vid nyaka, szürkésbarna szőrzete van, fű, faleves, bokrok zsenge hajtásai a tápláléka. Napi 50—60 kilogramm táplálékra van szüksé­ge, hogy „formában" tarthassa magát ez a csaknem 600 kilósra tehető állat. Az autó zúgására felkapja a fe­jét, végigmér, azután folytatja a legelést. Viszonylag „szelíd vad” ez a Svédországban és a szomszé­dos országokban honos szarvasfaj­ta. S itt a bökkenő! Mert valójá­ban nem az, a látszat csal, sőt ki­számíthatatlansága miatt veszé­lyezteti mind a közlekedést, mind az embereket. Különösen ilyenkor tavasszal, amikor a szarvastehén leborjadzik (egy vagy két 10—15 kilogrammos borszít ellik), nem­ritkán „összeütközésbe” kerül a környezetével. Jobb kitérni előle . .. — Egy vasárnap délután a kel­lemes tavaszi napsütésben sétál­tunk a Nissan folyó partján — meséli a rydobruki Holler házas­pár, Gáspár és Piroska. — Egy­szeresak arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk vagy 10—15 méterre az erdő szélén egy szarvasüsző le­gelészik. A kutyánkat pórázon vezettük, nem szaladhatott utána, nem is ugatott, tehát nem ingerel­te a vadat. Amint elhaladtunk mellette, felkapta a fejét, utána legelt tovább. Alig mentünk azon­ban néhány lépést, amikor ő is utánunk indult. Előbb csak las­san, szinte sétálva jött, majd egy­re szaporábban lépdelt, s végül kimondottan fenyegető pózban utánunk rohant. Szerencsénk volt: sikerült elérnünk a közeli gyár­épületet, ott gyorsan beálltunk az egyik sarok mögé. A szarvas pe­dig, miután szem elől tévesztett bennünket, robogott tovább... Hollerék délutáni sétájának e kellemetlen epizódja tehát rosz­­szabbul is végződhetett volna, ha nincs a közelben a menedéket nyújtó épület ! Az almát sem veti meg Rydebruk. A hollandi járás egyik festői szépségű települése. A Nissan folyó szeli át, körülötte lombhullató és fenyőerdők szemet gyönyörködtető haragoszöld fűvel benőtt tisztásokkal, szivárvány szí­nű vadvirágokkal. S tele erdei vaddal. A lakóházak előtt virágos­­kert mögöttük gyümölcsös. Az egyik háztulajdonos — egyébként hazánkfia — almafái kiválóan ter­mettek, szinte nem győzte elfo­gyasztani a rengeteg gyümölcsöt, így a kevésbé szép almákat hagy­ta lehullani, arra számítva, hogy majd tavaszra természetes trágya­ként beássa a földbe. Igen ám, de a környező erdők­ből a finom gyümölcs illata oda­csalogatta a vadakat. Reggelenként egész csapatra való jávorszarvas „csemegézett” a fa alatt, időként pedig már a fákra, a bokrokra is ráfanyalodtak ... Emberünk kezd­te elveszteni a türelmét, és azon tanakodott ismerőseivel, miként lehetne elriasztani az egyre szem­telenebbé váló hívatlan vendége­ket. Valaki azt javasolta neki, hogy vásároljon petárdát és dob­ja közéjük! A javaslatot tett követte. Egy reggel a gazda kisétált a kertbe, egészen közel merészkedett az egyébként békésen falatozó „ven­dégekhez”. S eldobta a petárdát. Az persze nem robbant fel azon­nal, hanem sistergett, pattogott, füstölt egy ideig. Az egyik szarvas, amelyik mellett leesett a riasztó­­szerszám, nagy érdeklődéssel szemlélte a furcsa szerkentyűt. S amikor felrobbant, a 600 kilós ál­lat felkapta a fejét, nagyot szusz­­szantott, fújt és nem az erdő felé vette az irányt, hanem az esemé­nyeket immár nagy nyugalommal és megelégedéssel szemlélő házi­gazda felé! Aki pedig nem sokat teketóriázott, hanyatt-homlok me­nekült a menedéket nyújtó legelső ajtó irányába ... Utas, vigyázz! Persze, nem mindig végződik ilyen szerencsésen a jávorszarva­sokkal való találkozás. A közel­múltban például nagy nyilvános­ságot kapott az a tragikus eset, amelynek két rendőr lett az áldo­zata. Egy éjszakai őrjárat során az erdőben elütöttek egy szarvas­­bikát. (Tudni kell, hogy ez az ál­lat átlagban 60—70 kilométeres se­bességgel fut, azonkívül a kétmé­teres magasságot is játszi köny­­nyedséggel átugorja.) Az összeüt­közés olyan erejű volt, hogy az állat a motorházra esett, betörte a szélvédő üveget, s lábaival elő­recsúszott be az utastérbe. Nem pusztult el azonnal, hanem igye­kezett kiszabadulni fogságából. Ugyanezt tette a biztonsági övvel lekötött két rendőr is. A szaba­dulás senkinek sem sikerült, mindannyian odavesztek ... Svédország területének 49 száza­lékát erdők borítják, csaknem 400 000 jávorszarvas , él bennük. Évente körülbelül 120 000-et lőnek ki a vadászok, az állatvédő egye­sületek határozott tiltakozása elle­nére. Pedig ha valahol, akkor itt igazán mindent megtesznek a vad­védelemért. Ezt bizonyítja az az adat is, hogy 1950-ben még mind­össze 25 000, 1975-ben 160 000, ma pedig már több mint 400 000 szarvas él az országban. Az itteni tankönyvekben a fenti témával kapcsolatban a következő mondat áll: Algen är inle fartig för münniskan — utóm ! trafikén! Vagyis: a jávorszarvas nem veszé­lyes az emberre — a közlekedés kivételével! Hát... a fentebb leírt néhány példa alapján nyilván jog­gal mondhatjuk, hogy ezt a mon­datot hamarosan módosítani vagy legalábbis bővíteni kell... KIS IMRE Ferenc A szarvasbika ritkán jár csoport­ban, egyedül legelészik. Talán ezért is veszélyesebb ... Kié ez Antarktisz? A Déli-sarkvidék fele még mindig Ausztráliáé, vagy ez csak ábránd? (Különtudósítás a Magyar Szónak) Sydney, április Tavaly októberben az Antark­­tiszról levált egy hatalmas jég­hegy: 160 kilométer hosszú, 41 ki­lométer széles, és „csupán” 305 méter vastag. Mivel évtizedekbe telik, mire eléri a nyílt tengert, jogos a kérdés, kinek a tulajdo­nát képezi a Déli-sark e része. A Tanjug híre, amely szerint Jugoszláviát is érdekli az Antark­tisz e darabkája, elért az ötödik kontinensre és arra serkentette e cikk íróját, hogy utánanézzen e ,,forró” témának: kié az örökös hó és jég, amelynek láttán Scott, a híres sarkkutató 1912-ben felkiál­tott: „Úristen micsoda borzgalmas hely!” Ausztrália azt hitte, hogy övé az Antarktisz fele, mintegy 6 millió négyzetkilométer, és így is viszo­nyult évtizedeken át a beláthatat­lan jeges pusztasághoz. Amikor azonban az emberiség kissé magá­hoz tért a nagy háborúzástól, és érdeklődni kezdett a földgolyó még ismeretlen­­ és meghódításra váró területei iránt, csak a Déli­sark maradt az osztozkodásra. Békés kutatások Noha Ausztrália pillanatnyilag milliókat költ három elhanyagolt sarki kutatóállomásának felújítá­sára (az USA-nak, a Szovjetunió­nak és Nagy-Britanniának is van­nak ilyen állomásai), hogy ezzel megerősítse szuverenitását, aligha­ hihető, hogy bebizonyíthatja tör­vényes jogát a „borzalmas hely” felére. Nemcsak a nagyhatalmak, ha­nem a harmadik világ országai is érdeklődnek a fehér pusztaság iránt. A nemzetközi megállapodá­sok azonban eléggé­­ zavarosak,­ ezért nem lehet tudni, hogy kinek van és mekkora joga a Déli-sark­­vidékre. Tizenkét ország írta alá 1957-ben az Antarktiszra vonatko­zó első nemzetközi szerződést, amely a mai napig is diplomáciai csodának számít. Az aláírók köte­lezettséget vállaltak, hogy az An­tarktiszt „csakis békés célokra fog­ják használni”, és tilos lesz min­den katonai jellegű vállalkozás. Megállapodtak abban is, hogy tu­dósaik kicserélik majd az infor­mációkat és az Antarktisz atom­mentes övezet lesz. Hét aláíró (Argentína, Ausztrá­lia, Franciaország, Chile, Új-Zé­­land, Norvégia és Nagy-Britannia) saját területének nyilvánította a Déli-sark egyes részeit, a többiek (Belgium, Japán, Dél-Afrika, az USA és a Szovjetunió) meghagy­ták a jogot, hogy a jövőben ma­gukévá nyilvánítsák a Déli-sark bármely részét. Az Antarktisz-klubhoz később konzultatív partnerként csatlako­zott nyolc ország, majd még tizen­öt. Noha senki sem vonja kétség­be ezt a szerződést, gyakorlatilag nem ad választ a nagy dilemmá­ra, hogy kinek van joga a Déli­sarkra. Ásványok és kőolaj Miért kezdett az emberiség vá­ratlanul érdeklődni az örök hó és jég birodalma iránt, amely évti­zedeken át csak az őrülten vak­merő kutatókat vonzotta? A válasz egyszerű: a fagyos kontinens már nemcsak a kalandorok számát ér­dekes, hanem gazdasági jellegű tartalékokat rejt magában. Az ás­ványokra áhító világ még e fa­­gyott pusztaságban is bányakin­csek után kutat, de a legszíveseb­ben kőolajat szeretne találni. A hetvenes évek nagy olajválságá­nak idején került az Antarktisz az érdeklődés középpontjába, an­nak ellenére, hogy a kutatás és a kiaknázás csillagászati összegbe kerülne. Az első szerződés tehát már sen­kit sem elégített ki, mivel nem rendezi a tulajdonjogot, így 1977- ben új tárgyalásokat kezdtek, ami­nek 1980-ban egy újabb szerződés lett az eredménye, és ennek két év múlva hatályba is kellett volna lépnie. Továbbra is nyílt kérdés azonban, hogy ki és hol fagyos­­kodhat majd a több tíz fokos hi­degben. Az ENSZ 1983-ban kezdett fog­lalkozni a kérdéssel. A harmadik világ országai vonták kétségbe a szerződést, és követelték, hogy a Déli-sark „az emberiség közös ha­gyatéka” legyen. Akkor sem történt semmi külö­nös. A követelés nem izgatta fel az elsők klubját, ezért az első szer­ződés aláírói nyugodtan tovább dolgoznak a sarki csendben, mert a helyzet jó, tehát nem kell rajta változtatni. Három évvel ezelőtt azonban a Polarstern nevű nyu­gatnémet hajó minden kétséget ki­záróan megállapította, hogy kőolaj van a Bransfield-csatorna alján, valamivel északabbra az Antark­­tisz-félszigettől (erre a területre formál jogot Chile, Argentína és Nagy-Britannia), ezért valószínű­leg hamarosan valaminek változ­nia kell. Ausztrália veszélyben érzi ma­gát, mert nehezen bizonyíthatja jogát a jeges kontinens felére, amikor az egész világ ásványok és főleg kőolaj reményében tágra nyílt szemmel tekint Dél felé. Valószínűleg be kell avatkoznia az ENSZ-nek, addig pedig a füg­getlen jéghegy szép lassan folytat­ja útját a bizonytalanba, hiszen senki sem formál jogot rá. ÁROK Gordana

Next