Magyar Szó, 1988. május (45. évfolyam, 119-132. szám)
1988-05-01 / 119. szám
_____KUlPOLITIKAMKmisió 1988. április 30, május 1., 2. Újraszerveződött a terrorszervezet (Különtudósítás a Magyar Szónak) Róma, április HÚSZ ÉV TELT el az első olaszországi terrorcselekmények elkövetése óta. 1968-ban a szélsőbaloldaliak „a degenerált társadalom elleni fegyveres harc” megindítására használták fel az egyetemista tüntetéseket. Tíz évvel ezelőtt, 1978 áprilisában hajtották végre legnagyobb akciójukat, elrabolták Aldo Morót, a Kereszténydemokrata Párt elnökét, majd pedig májusban megölték. Pontosan 10 évvel később ismét színre léptek a Vörös Brigádok. Áldozatuk nem történelmi jelentőségű politikus, hanem egy szerény tanár, Roberto Ruffilli, akit a politika csak azért „vett kölcsön”, hogy előkészítse az intézményes alkotmánymódosítást, amelynek kivételes szakértője volt. Néhány nappal Ruffilli meggyilkolása előtt Nápolyban Junzo Okudaira robbanóanyaggal megrakott Ford Fiestát parkolt az amerikai szabadidőklub előtt. A „Vörös Hadsereg” japán terrorszervezet tagján kívül az akcióban Fuszako Sigenogu, a világ rendőrségei számára „a szamurájok ápolónőjeként” ismert 40 éves szépség és az Iszlám Dzsihad egyik tagja vettek részt. Valószínűleg ő robbantotta fel távirányítással az autóbombát, miután Okudaira futólépésben távozott, öt személy életét vesztette, 16-an megsebesültek. Ki az irányító A rendőrség úgy véli, hogy Ruffilli meggyilkolásában a terrorcsoport, legalább 10 tagja vett részt közöttük Forli város — ott történt a gyilkosság — néhány lakása is. Annyi bizonyos, hogy a Vörös Brigádok felújított római hadoszlopa szervezte az akciót. A tettesek között két veszélyes terroristát azonosítottak. Az egyik Gregorio Scarfo, akit a felújított Vörös Brigádok vezetőjének tekintenek, a akiről tudják, hogy részt vett már néhány gyilkosággal végződött merényletben. A másik Giovanni Alimonti, az olasz parlament telefonközpontjának egykori alkalmazottja, jelenleg a Vörös Brigádok már veszélyes „sibere”. Az olasz terrorizmus váratlan újabb offenzívája meglepte a nyilvánosságot, s talán a letörésére létrehozott szervekét is. Bizonyára hatással volt rájuk, hogy március 21-én a tévé képernyőjén a Vörös Brigádok börtönben raboskodó három történelmi vezetője: Barbara Barserani, Renato Curcio és Mario Moretti kijelentette, hogy a fegyveres harc véget ért, és fel kell oszlatni a Vörös Brigádokat. Szabadlábon levő társaik azonban nem hallgattak rájuk, hanem újjászervezték soraikat, s a rendőrségnek tudomása van róla, hogy egy igen erős cérnái és genovai hadoszlop létezik. Bár ...Gregoyio scarfot tekintik jelenlegi vetzetőjüknek, tény, hogy nincs többé ideológiai vezéregyéniségük é s' Jjez nagy veszélyt rejt magában. Erre mutatott rá Armando Spartaro milánói bíró: „Bizonyosan tudjuk, hogy a Vörös Brigádok milyen módszert alkalmaznak merényletek elkövetésében, s hogyan járnak el a japán „Vörös Hadsereg” tagjai. A japánok amerikai bérgyilkosok módjára a megrendelt merénylet után azonnal megszöknek a helyszínről, a Vörös Brigádok parancsnokságai viszont huzamosabb ideig ugyanazon a helyen maradnak, s ami a legfontosabb, írásos üzenetet hagynak maguk után. Ezúttal azonban nem találtak ilyent.” Éppen ezért a bíró éberségre int, és figyelmzetet: „Ez nagyon veszélyes, mert azt jelenti, hogy a Vörös Brigádok tagjai a szó szoros értelmébenüresek, és valaki más dönt akcióikról. Ez arra utalhat, hogy esetleg idegen erőknek van közül a merényletekhez.” „Vörös” és fekete A nyomozás is éppen ezen inszisztáls kapcsolatot keres a nápolyi merénylet és a férfi gyilkosság között. Nagy a valószínűsége, hogy a terrorista szervezetek kapcsolatot létesítettek egymással, szolgálatot tesznek egymásnak, pontosabban valamennyien egy harmadik fél számára dolgoznak, aki nem ideológiailag, hanem anyagilag serkenti őket. Az olasz nyilvánosság ismét az „ólomévek” visszatérésétől tart. A támadások célpontjai többé nem ismert politikusok, hanem az állam számára dolgozó szakemberek vagy pedig ártatlan járókelők. Ez azt jelenti, hogy a „vörös” terrorizmus színt válthat és kiegyenlítődik a tömeges gyilkolásra törekvő fekete terrorizmussal. Az eltelt 20 év alatt összesen 3000 olasz terroristát tartóztattak le, de feltételezik, hogy mintegy 240-en tevékenykednek az országban, külföldön pedig mintegy 300-an. Miodrag PASKUĆI Ma már nemcsak a közlekedést, hanem az embert is veszélyezteti a jávorszarvas Rydöbruk, 1988 áprilisa Utazásaim során nemegyszer megfigyeltem az út menti erdő szélén legelésző, látszólag békés természetű, óriásra nőtt vadat , a jávorszarvast. Hosszú lábai, rövid nyaka, szürkésbarna szőrzete van, fű, faleves, bokrok zsenge hajtásai a tápláléka. Napi 50—60 kilogramm táplálékra van szüksége, hogy „formában" tarthassa magát ez a csaknem 600 kilósra tehető állat. Az autó zúgására felkapja a fejét, végigmér, azután folytatja a legelést. Viszonylag „szelíd vad” ez a Svédországban és a szomszédos országokban honos szarvasfajta. S itt a bökkenő! Mert valójában nem az, a látszat csal, sőt kiszámíthatatlansága miatt veszélyezteti mind a közlekedést, mind az embereket. Különösen ilyenkor tavasszal, amikor a szarvastehén leborjadzik (egy vagy két 10—15 kilogrammos borszít ellik), nemritkán „összeütközésbe” kerül a környezetével. Jobb kitérni előle . .. — Egy vasárnap délután a kellemes tavaszi napsütésben sétáltunk a Nissan folyó partján — meséli a rydobruki Holler házaspár, Gáspár és Piroska. — Egyszeresak arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk vagy 10—15 méterre az erdő szélén egy szarvasüsző legelészik. A kutyánkat pórázon vezettük, nem szaladhatott utána, nem is ugatott, tehát nem ingerelte a vadat. Amint elhaladtunk mellette, felkapta a fejét, utána legelt tovább. Alig mentünk azonban néhány lépést, amikor ő is utánunk indult. Előbb csak lassan, szinte sétálva jött, majd egyre szaporábban lépdelt, s végül kimondottan fenyegető pózban utánunk rohant. Szerencsénk volt: sikerült elérnünk a közeli gyárépületet, ott gyorsan beálltunk az egyik sarok mögé. A szarvas pedig, miután szem elől tévesztett bennünket, robogott tovább... Hollerék délutáni sétájának e kellemetlen epizódja tehát roszszabbul is végződhetett volna, ha nincs a közelben a menedéket nyújtó épület ! Az almát sem veti meg Rydebruk. A hollandi járás egyik festői szépségű települése. A Nissan folyó szeli át, körülötte lombhullató és fenyőerdők szemet gyönyörködtető haragoszöld fűvel benőtt tisztásokkal, szivárvány színű vadvirágokkal. S tele erdei vaddal. A lakóházak előtt virágoskert mögöttük gyümölcsös. Az egyik háztulajdonos — egyébként hazánkfia — almafái kiválóan termettek, szinte nem győzte elfogyasztani a rengeteg gyümölcsöt, így a kevésbé szép almákat hagyta lehullani, arra számítva, hogy majd tavaszra természetes trágyaként beássa a földbe. Igen ám, de a környező erdőkből a finom gyümölcs illata odacsalogatta a vadakat. Reggelenként egész csapatra való jávorszarvas „csemegézett” a fa alatt, időként pedig már a fákra, a bokrokra is ráfanyalodtak ... Emberünk kezdte elveszteni a türelmét, és azon tanakodott ismerőseivel, miként lehetne elriasztani az egyre szemtelenebbé váló hívatlan vendégeket. Valaki azt javasolta neki, hogy vásároljon petárdát és dobja közéjük! A javaslatot tett követte. Egy reggel a gazda kisétált a kertbe, egészen közel merészkedett az egyébként békésen falatozó „vendégekhez”. S eldobta a petárdát. Az persze nem robbant fel azonnal, hanem sistergett, pattogott, füstölt egy ideig. Az egyik szarvas, amelyik mellett leesett a riasztószerszám, nagy érdeklődéssel szemlélte a furcsa szerkentyűt. S amikor felrobbant, a 600 kilós állat felkapta a fejét, nagyot szuszszantott, fújt és nem az erdő felé vette az irányt, hanem az eseményeket immár nagy nyugalommal és megelégedéssel szemlélő házigazda felé! Aki pedig nem sokat teketóriázott, hanyatt-homlok menekült a menedéket nyújtó legelső ajtó irányába ... Utas, vigyázz! Persze, nem mindig végződik ilyen szerencsésen a jávorszarvasokkal való találkozás. A közelmúltban például nagy nyilvánosságot kapott az a tragikus eset, amelynek két rendőr lett az áldozata. Egy éjszakai őrjárat során az erdőben elütöttek egy szarvasbikát. (Tudni kell, hogy ez az állat átlagban 60—70 kilométeres sebességgel fut, azonkívül a kétméteres magasságot is játszi könynyedséggel átugorja.) Az összeütközés olyan erejű volt, hogy az állat a motorházra esett, betörte a szélvédő üveget, s lábaival előrecsúszott be az utastérbe. Nem pusztult el azonnal, hanem igyekezett kiszabadulni fogságából. Ugyanezt tette a biztonsági övvel lekötött két rendőr is. A szabadulás senkinek sem sikerült, mindannyian odavesztek ... Svédország területének 49 százalékát erdők borítják, csaknem 400 000 jávorszarvas , él bennük. Évente körülbelül 120 000-et lőnek ki a vadászok, az állatvédő egyesületek határozott tiltakozása ellenére. Pedig ha valahol, akkor itt igazán mindent megtesznek a vadvédelemért. Ezt bizonyítja az az adat is, hogy 1950-ben még mindössze 25 000, 1975-ben 160 000, ma pedig már több mint 400 000 szarvas él az országban. Az itteni tankönyvekben a fenti témával kapcsolatban a következő mondat áll: Algen är inle fartig för münniskan — utóm ! trafikén! Vagyis: a jávorszarvas nem veszélyes az emberre — a közlekedés kivételével! Hát... a fentebb leírt néhány példa alapján nyilván joggal mondhatjuk, hogy ezt a mondatot hamarosan módosítani vagy legalábbis bővíteni kell... KIS IMRE Ferenc A szarvasbika ritkán jár csoportban, egyedül legelészik. Talán ezért is veszélyesebb ... Kié ez Antarktisz? A Déli-sarkvidék fele még mindig Ausztráliáé, vagy ez csak ábránd? (Különtudósítás a Magyar Szónak) Sydney, április Tavaly októberben az Antarktiszról levált egy hatalmas jéghegy: 160 kilométer hosszú, 41 kilométer széles, és „csupán” 305 méter vastag. Mivel évtizedekbe telik, mire eléri a nyílt tengert, jogos a kérdés, kinek a tulajdonát képezi a Déli-sark e része. A Tanjug híre, amely szerint Jugoszláviát is érdekli az Antarktisz e darabkája, elért az ötödik kontinensre és arra serkentette e cikk íróját, hogy utánanézzen e ,,forró” témának: kié az örökös hó és jég, amelynek láttán Scott, a híres sarkkutató 1912-ben felkiáltott: „Úristen micsoda borzgalmas hely!” Ausztrália azt hitte, hogy övé az Antarktisz fele, mintegy 6 millió négyzetkilométer, és így is viszonyult évtizedeken át a beláthatatlan jeges pusztasághoz. Amikor azonban az emberiség kissé magához tért a nagy háborúzástól, és érdeklődni kezdett a földgolyó még ismeretlen és meghódításra váró területei iránt, csak a Délisark maradt az osztozkodásra. Békés kutatások Noha Ausztrália pillanatnyilag milliókat költ három elhanyagolt sarki kutatóállomásának felújítására (az USA-nak, a Szovjetuniónak és Nagy-Britanniának is vannak ilyen állomásai), hogy ezzel megerősítse szuverenitását, aligha hihető, hogy bebizonyíthatja törvényes jogát a „borzalmas hely” felére. Nemcsak a nagyhatalmak, hanem a harmadik világ országai is érdeklődnek a fehér pusztaság iránt. A nemzetközi megállapodások azonban eléggé zavarosak, ezért nem lehet tudni, hogy kinek van és mekkora joga a Déli-sarkvidékre. Tizenkét ország írta alá 1957-ben az Antarktiszra vonatkozó első nemzetközi szerződést, amely a mai napig is diplomáciai csodának számít. Az aláírók kötelezettséget vállaltak, hogy az Antarktiszt „csakis békés célokra fogják használni”, és tilos lesz minden katonai jellegű vállalkozás. Megállapodtak abban is, hogy tudósaik kicserélik majd az információkat és az Antarktisz atommentes övezet lesz. Hét aláíró (Argentína, Ausztrália, Franciaország, Chile, Új-Zéland, Norvégia és Nagy-Britannia) saját területének nyilvánította a Déli-sark egyes részeit, a többiek (Belgium, Japán, Dél-Afrika, az USA és a Szovjetunió) meghagyták a jogot, hogy a jövőben magukévá nyilvánítsák a Déli-sark bármely részét. Az Antarktisz-klubhoz később konzultatív partnerként csatlakozott nyolc ország, majd még tizenöt. Noha senki sem vonja kétségbe ezt a szerződést, gyakorlatilag nem ad választ a nagy dilemmára, hogy kinek van joga a Délisarkra. Ásványok és kőolaj Miért kezdett az emberiség váratlanul érdeklődni az örök hó és jég birodalma iránt, amely évtizedeken át csak az őrülten vakmerő kutatókat vonzotta? A válasz egyszerű: a fagyos kontinens már nemcsak a kalandorok számát érdekes, hanem gazdasági jellegű tartalékokat rejt magában. Az ásványokra áhító világ még e fagyott pusztaságban is bányakincsek után kutat, de a legszívesebben kőolajat szeretne találni. A hetvenes évek nagy olajválságának idején került az Antarktisz az érdeklődés középpontjába, annak ellenére, hogy a kutatás és a kiaknázás csillagászati összegbe kerülne. Az első szerződés tehát már senkit sem elégített ki, mivel nem rendezi a tulajdonjogot, így 1977- ben új tárgyalásokat kezdtek, aminek 1980-ban egy újabb szerződés lett az eredménye, és ennek két év múlva hatályba is kellett volna lépnie. Továbbra is nyílt kérdés azonban, hogy ki és hol fagyoskodhat majd a több tíz fokos hidegben. Az ENSZ 1983-ban kezdett foglalkozni a kérdéssel. A harmadik világ országai vonták kétségbe a szerződést, és követelték, hogy a Déli-sark „az emberiség közös hagyatéka” legyen. Akkor sem történt semmi különös. A követelés nem izgatta fel az elsők klubját, ezért az első szerződés aláírói nyugodtan tovább dolgoznak a sarki csendben, mert a helyzet jó, tehát nem kell rajta változtatni. Három évvel ezelőtt azonban a Polarstern nevű nyugatnémet hajó minden kétséget kizáróan megállapította, hogy kőolaj van a Bransfield-csatorna alján, valamivel északabbra az Antarktisz-félszigettől (erre a területre formál jogot Chile, Argentína és Nagy-Britannia), ezért valószínűleg hamarosan valaminek változnia kell. Ausztrália veszélyben érzi magát, mert nehezen bizonyíthatja jogát a jeges kontinens felére, amikor az egész világ ásványok és főleg kőolaj reményében tágra nyílt szemmel tekint Dél felé. Valószínűleg be kell avatkoznia az ENSZ-nek, addig pedig a független jéghegy szép lassan folytatja útját a bizonytalanba, hiszen senki sem formál jogot rá. ÁROK Gordana