Magyar Szó, 1988. november (45. évfolyam, 302-316. szám)

1988-11-01 / 302. szám

4 KÜLPOLITIKA U/KTAIÜ6 KÁRPÁTALJÁN MAGYAROKKAL (3.) Beregszászon megoldott a nemzetiségi kérdést Petro Lizanec sokatmondó nyi­latkozata újabb kérdéseket ébresz­­­tett bennem, az itteni magyarság helyzetéről, hogy ezekre is választ kapjak, már ezért is türelmetlenül vártam a Veres Gáborral tervezett beszélgetést, ő a beregszászi járás­ban a párt első titkára, s ahogy barátaim mondták, több évi tevé­kenysége, következetes magatartá­sa igen eredményesnek bizonyult. Egyébként is Beregszászon (Bere­­govo) és környékén él a kárpátaljai magyarság jelentős része, ring­vá­ron például egy magyar középis­kola működik, Beregszászon viszont négy. Az első titkár mindenekelőtt is­mertette a járás alapvető adatait: a 83 000 lakos 44 településen él, közülük 33 ezren a városban. A já­rásnak 1944 előtt ipara nemigen volt, manapság 15 ezren dolgoznal, ebben a gazdasági tevékenységben (fafeldolgozó, ruhagyár, tejüzem, konzervgyár, malmok stb.); a me­zőgazdaságban 16 egység van, 11 a kolhoz, 3 az állami gazdaság és még kísérleti telepek. A 45 000 hek­tár szántón főleg gabonát termesz­tenek, az ipari növények közül csak a dohány foglal el említésre méltó területet, 1000 hektáron, ter­mesztik, a szőlőültetvények terüle­te valamikor meghaladta a 2000 hektárt, a szesztilalom bevezetésé­vel azonban nagy területeket tet­tek ki, most majd újakat telepíte­nek. Veres Gábor úgy vélte, hogy ezen a vidéken jobb az élelmiszer­ellátás, mint máshol, hús és kol­bászféle is kapható az üzletekben például. Igaz, a kistermelőknél drá­gább a hús, mint az állami válla­latoknál, 2,5 rubel helyett 5 rube­lért árulják a háztájiból származó húst a kisszövetkezetek. De fontos, hogy van. Alapvető dolgok, amiket tudni kell a járásról, hiszen hogy így van, hogy mik a problémák, s mik az eredmények, az nagyrészt a Kom­munista Párt tevékenységétől is függ.­­ A beregszászi pártszervezet 1921-ben alakult, s azóta megsza­kítás nélkül dolgozik, sosem kény­szerült illegalitásba, kivéve a Hor­­thy-korszakot, de akkor is műkö­dött, neves egyéniségei között em­líthetjük Kis Kovács Jánost, aki alapító tag volt. Kun Bélával tért haza Moszkvából, aztán itt van Bíró Bertalan, a polgárháború rész­vevője. A pártszervezetnek gazdag a tör­ténelme, de az újságírót most ért­hetően a peresztrojka, az átállás érdekli inkább leért-e már erre a szintre érzik-e, tapasztalják-e már jótékony hatását? — Az utóbbi időben sok érdekes változás történt — mondta Veres Gábor, első ilyen a nyíltság, most rendszeresen tájékoztatjuk a tagsá­got is, a lakosságot is a munkánk­ról, ugyancsak jelentős a demokra­tikus törekvések erősödése, ez ki­fejezésre jut például a választások alkalmával is, észrevehető az is, hogy az emberek, a párttagok és a pártonkívüliek is bátrabban mon­danak véleményt, a pártonkívülie­­ket is meghívjuk az ülésekre, az­­­tán bevezettük a kettős jelölést, ezt az elvet alkalmazzuk már a kolhozvezetők megválasztásakor is, az állami üzemekben is. Sok kér­dés felmerül itt, az emberek nyil­ván olyan vezetőt szeretnének, aki megtesz mindent a kollektívája ér­dekében, s ez rendben is lenne, de kifejezésre juthatnak önző célok is, például hogy csak azzal törőd­nek, hogy csak nekik legyen jó, viszont ha keményen megköveteli a munkát, ha küzd a közös célo­kért, szóval felmerülnek itt majd problémák... Persze, mindenütt van is, marad is probléma, fontos, hogy megin­dultak a dolgok.­­ Szerintem az átépítés haté­konyságának a jobb munkában kell megnyilatkoznia, erre kell tö­rekedni, a többi az inkább csak külsőség; jó, nagyobb lett a de­mokrácia, nagy dolog ez, azaz kap­nak az emberek, a határon túlra is, élnek is a lehetőséggel, ápolják a rokoni kapcsolatokat, de vigyáz­nunk kell, hogy ezzel ne lazítsuk fel saját gazdasági életünket... és a nemzetiségi kérdés, ezek­ben a viszonyokban eredménye­­zert-e valamit az átépítés? — kér­dezem, hiszen ha nem tartottam volna illetlen türelmetlenségnek, eleve ezzel kezdtem volna a­ be­szélgetést.­­ A járás soknemzetiségű, te­rületünkön 21 féle nemzetiség él, a magyarok a lakosság 73, az uk­ránok 24 százalékát teszik ki, a párttagság nemzetiségi összetétele nem felel meg teljesen ennek az aránynak, a tagok 54 százaléka magyar. A járás iskoláiban három nyelven folyik az oktatás: 1 orosz, 5 ukrán és 11 magyar nyelvű kö­zépiskola működik; az iskolák­ ele­gendő pedagógussal rendelkeznek az oktatás lebonyolításához, az ungvári egyetem itt rendkívül fontos szerepet tölt be. A művelődési életre jellemző, hogy kétnyelvű a j­árási újság is (Vörös Zászló), a rádió is, a járási művelődési ház keretében pedig magyar és ukrán tagozattal műkö­dik a műkedvelő színház (ezt még külön meglátogatjuk). — Úgy gon­dolom, hogy járásunkban megol­dott a nemzetiségi kérdés, persze jelentkeznek újabb feladatok, a lényeg azonban, hogy nem volt nemzetiségi elégedetlenség, s re­méljük, hogy ezután sem lesz már — mondta Veres Gábor, majd hozzáfűzte: — Elmondhatjuk, hogy a falusi lakosság el van látva munkával, s általában az ellátási gondok kisebbek, mint a város­ban, s tudjuk, hogy van­ fontos a gazdasági háttér, ahol ez megvan, ott meg lehet oldani a politikai kérdéseket is. Otthonról hoztam magammal még a kérdést, kíváncsi vagyok rá, hogy van itt, a vezetőségek összetétele megfelel-e a tagság nemzetiségi összetételének? — Igen, ez olyan kérdés, ami­nek a helyes megoldására, mindig gondot fordítunk, a pártappará­tusban három titkár van: az első magyar, a második ukrán s egy orosz, az osztályvezetőknél is megfelelő a nemzetiségi összetétel, s hasonló a helyzet a tanácsban is. Mennyire beszélik itt az embe­rek egymás nyelvét, milyen nyel­veket tanulnak az iskolában? — A magyar gyerekek az anya­nyelvükön kívül még oroszul is tanulnak, itt ez a gyakorlat, most született egy olyan döntés, misze­rint itt, Ukrajnában kötelező lesz az ukrán nyelv tanulása is, hogy aki Ukrajnában él, az tanulja meg az ukrán nyelvet is. Nos, mi kér­tük, hogy esetünkben másként ítéljék meg a helyzetet, mert sok lenne, ha a magyar mellett még oroszt és ukránt is tanulniuk kel­lene a gyerekeknek. Valahogy meg kell oldanunk ezt a kérdést, mert mostanában már az ungvári egye­temen is ukrán nyelven adják elő némely tantárgyat (az orosz he­lyett), a magyar középiskolát vég­zett hallgatók viszont az oroszt sem értették meg eléggé (noha az iskolában azt tanulják), az ukránt meg még kevésbé. S az orosz vagy az ukrán gyere­kek nem tanulnak magyarul? — Az iskolában nem, a könyv­tárban működik magyar tankör, az érdeklődő értelmiség számára ott nyílik lehetőség a nyelvtanulás­ra. Hallottam, hogy a városi orosz iskolákban igen sok a magyar gyerek, természetes jelenség ez, hogy nem az anyanyelvű oktatást választják? — Ez végeredményben a szülők dolga, mindenki olyan iskolába íratja a gyerekét, amilyenbe akar­ja, s hogy magyar marad-e vagy sem, az nem ezen múlik. Tény, hogy elég sokan úgy látják, a to­vábbtanulás, az érvényesülés szempontjából jobb, ha orosz ta­gozatot választanak. A bejárat előtti térségen, bal kéz felől egy falon nagy fényké­pek sorakoznak, a munka hősei, magyar feliratot, magyarul írt ne­vet hiába keresünk. Mondják, hogy itt már vannak magyar utcane­vek, (egy utca nemrég kapta Tom­pa Mihály nevét), itt a hősök táb­láján nem lehetne, ártana az vala­minek, bántana valakit, ha magya­rul is kiírnák a neveket, mond­juk? ... — Kétnyelvű lesz az a szöveg is — mondja Veres Gábor, s köz­ben szóba jönnek olyan régi pél­dák is, amikor még nem volt ta­nácsos ilyen kérdéseket feszegetni, mert nagyon könnyen megtalálták rá a megfelelő jelzőt. De elmúlik, lám, az az idő is. BURÁNYI Nándor Holnapi számunkban: Nemzetiségi viszonyok 1988. november 1., kedc Lebontják-e az új moszkvai amerikai nagykövetség épületét? BÉKEIDŐBEN NAGYKÖVET­SÉGET aligha romboltak még le, de az Egyesült Államok moszkvai diplomáciai képviseletének épüle­tére alighanem éppen ez a sors vár. Az amerikaiak ugyanis azt állítják, hogy a készülő épületet a szovjetek vastagon megspékelték mikrofonokkal és a legkorszerűbb elektronikai lehallgató eszközök­kel, minek folytán az elkészült épület nem tehet eleget rendelte­tésszerű használatának. Az Egyesült Államok és a Szov­jetunió között nem most támadt ez ügyben a nézetkülönbség, ellen­kezőleg, még 1986-ban megkezdő­dött a nagykövetségek háborúja. Ekkor amerikai hírszerzők nyilvá­az amerikaiak követelték a szovjetektől az okozott kár meg­térítését és azt, hogy az épüle­tet az ő költségükön bontsák le. A Pravda, az SZKP sajtószerve minapi számában a következő­ket írta: ha az amerikaiak azt gondolják, hogy az épületben lahallgatók vannak, akkor távo­lítsák el ők­et, mint ahogyan annak idején a Szovjetunió is eltávolította azokat Wasington­­ban épülő nagykövetségének falaiból. A szovjet fél szilárdan inszisztál a következőkön: az amerikai fél eddig semmilyen kézzelfogható bizonyítékot nem adott arra vonatkozólag, hogy az épületben lehallgató készü­lékek vannak. nosságra hozták, hogy mikrofo­nokra és egyéb elektronikus le­hallgató készülékekre bukkantak a Moszkvában dollármilliókon épülő amerikai nagykövetség beton­­konstrukciójában. Reagan elnök a múlt csütörtö­kön közölte, javasolni fogja a kongresszusnak, hogy hagyjon jó­vá eszközöket, az épület lerombo­­lására, mert a bonyodalmak olyan súlyosak, hogy más megoldás nincs, mint az épület lerombolása. Az amerikaiak különböző bizott­ságokat alakítottak és számos ta­nulmányban vizsgálták, mi lehet­ne tenni, hogyan lehetne megmen­teni a még menthetőt. Az a változat, hogy kiszerelik az összes lehallgatót, elesett, mégpe­dig azért, mert szakemberek meg­állapították, hogy veszélybe ke­rülne az épület statikai biztonsá­ga. Egy másik elképzelés szerint a nyolcemeletes épületnek csak a három felső emeletét kellett vol­na lebontani, ugyanis az első öt emeleten nem beszéltek volna a bennlevők „érzékeny” kérdések­ről. A diplomatákat nyilván ez sem elégítette ki, így aztán meg­egyeztek, hogy az egész épületet le kell bontani. AZ ÚJ DIPLOMÁCIAI ÉPÜLE­TEK története Washingtonban, il­letve Moszkvában a hetvenes évek elején, az enyhülés kezdetére esik. A szovjetek és az amerikaiak meg­állapodtak, szerződést kötöttek a megfelelő kísérő dokumentációk­ról, arról, hogy ki hol épít új nagykövetséget. A különbség köz­tük az volt — ami az építkezést illeti —, hogy a szovjetek otthonról hozattak szinte minden téglát, az amerikaiak­­ pedig gyakorlatiasab­­bak lévén az épületanyag zömét és a konstrukciós elemeket is szovjet cégeknél rendelték meg. Ez most megbosszulta magát, mert — amint az amerikaiak mondják — az elő­regyártott betonelemek hemzseg­nek a lehallgatóktól. Ilyenformán az új nagykövetség, ha átadnák rendeltetésének. Inkább hasonlíta­na egy hatalmas fülre, mint dip­lomáciai képviseletre, aminél­ mindig is megvolt és ma is meg­vannak a kis és nagy titkai. Az épületek Moszkvában és Washingtonban is elkészültek, de az amerikaiak a fenti okra hivat­kozva nem hajlandók beköltözni, és mivel a diplomáciában mindig a kölcsönösség elve érvényes, a szovjeteknek sincs jogalapjuk a Washingtonban megépült új nagy­­követség épületét birtokba venni. Miután a távozóban levő ameri­kai elnök bejelentette, hogy az épületet le kell bontani és újat kell emelni helyette. Washington­ban olyan hírek is szárnyra kel­tek, hogy Amerika kártérítést kö­vetel a szovjetektől. Huszonkilenc­­millió dollárról van szó és ezt Moszkvának kell kifizetnie. Mi sem természetesebb: Moszkva hallani sem akar róla, hogy akár egy centet is adjon ilyen címen az amerikaiaknak, másrészt tagadja, hogy elvégezte volna az amerikai nagykövetség „hangosítását”. A szovjetek tézise dióhéjban a kö­vetkező: maguk az amerikaiak robbantották ki a botrányt, mert gyanús terveik vannak a Wa­shingtonban felépített szovjet nagykövetséggel kapcsolatban és most azért hangoskodnak, hogy ezekhez a gyanús tervekhez meg­felelő fedezetet szervezzenek. Washingtonban senki emberfia nem tudja megmondani, mennyibe kerülne az amerikaiak moszkvai vállalkozása. A becslések 190—300 millió dollárt emlegetnek, tízszer annyit, mint amennyibe a moszk­vai nagykövetség épülete beleke­rül. A lebontott épület minden tégláját ugyanis szigorú biztonsá­gi ellenőrzéssel át kell szállítani az Atlanti-óceán túlsó partjára, nem beszélve az amerikai bontó­mun­kások fizetéseiről és napidíjairól és a leendő új épület építőiről. Nehéz igazságot tenni, amikor a dolgok, az állítások ennyire ellen­tétesek, m­int a nagykövetségek háborújában.­ A 300 millió dollár azonban a gazdag Amerikának sem kevés pénz, és aligha való­színű, hogy Washington üres pro­pagandafogás miatt döntött úgy, hogy a pénzt kidobja az ablakon. MINDENESETRE NEMZETKÖ­ZI attrakció lesz, ha belátható időn belül a világ minden tájáról össze­­sereglett újságírók, fotóriporterek és tévéforgatócsoportok előtt meg­kezdődik a moszkvai Csajkovszkij utcában levő szupermodern épü­letegyüttes lerombolása. Ha erre sor kerül, akkor a tévékamerák és a fotóriporterek a történelemben példa nélkül álló eseményt örökí­tenek majd meg. (D. Gy.) Nancy, Sztahanov és a drakulaűző MIBŐL TELIK A FIRST LADYNAK 17 000 dol­láros kisestélyire, amelyben a svéd királyi párnak rendezett fogadáson pompázott? Vagy arra a 22 000 dolláros divatkölteményre, amelyet a fran­cia elnök tiszteletére költött magára? Ha az el­nök egész (nem csekély) járandóságát a divatsza­lonokban hagyná, kétségtelenül akkor sem győzné ezt a flancolást finanszírozni! A TIME A MINAP fényt derített a titokra. Nancy nem vásárolja meg a fogadásokon hordott szebbnél szebb ruhákat, hanem kölcsönveszi a leg­híresebb divattervezőktől, köztük a washingtoni James Galanostól, Amerika koronázatlan divatki­­rályától. Csakúgy, mint a tévés ívlámpák fényé­ben szikrázó nyakékeket és fülbevalókat. Legutóbb egy 800 000 dollár értékű fülbevalóval jelent meg a nyilvánosság előtt. Ami a ruhákat illeti, az újság azt is megírta, bizony megtörténik, hogy egyiket­­másikat „elfelejti” visszavinni. David Hayes di­vatkreátor vallomása szerint az elmúlt 8 év alatt Nancy Reagan 60 ruhadarabot vitt el tőle, de en­nek csak a felét küldte vissza. A többi állítólag múzeumokba került. — Ez legyen a legnagyobb baj! — jelentette ki Hayes. Az első hölgynek kölcsönzött ruhák érté­ke busásan megtérül a reklámból. A dúsgazdag amerikai sznobok mind ugyanott akarnak ruhát venni, ahol Nancy ... A SZTÁLINI KORSZAKBAN a Szovjetunióban viszont mindenki Sztahanov „divatját” akarta kö­vetni. Az ukrán normatívra nevére az idősebbek még bizonyára emlékeznek: ő volt az a szocialista hős, aki 1935. augusztus 30-ára virradóra egyetlen műszakban 105 tonna szenet termelt ki! Vagyis a napi teljesítmény tizenötszörösét. A 105 tonna sebtében kibányászott szén a (sztálini) szocializ­mus fényes diadalát jelentette. Alekszej Sztahanov egy csapásra a munka hősévé magasztosult, akire mindenkinek illett felnézni, mindenkinek kötelező volt őt követni — ha nem akart pártfegyelmiben részesülni. Mint annyi más sztálini hazugságról, erről, is a­olasznoszty szele lebbentette fel a fátylat . Komszomolszkaja Pravda nemrég megírta, honga a mítoszhős vájár­a közönséges csaló volt. Az em­lített műszakban két titkos segítője is beledolgo­zott a rekordba, és ezt mindenki tudta környeze­tében. A helyi vezetőket és a munkatársakat azon­ban megfenyegették, ezért hallgattak. Magát Szta­­hanovot, mint érdemes aktivistát, felvitték Moszk­vába és hivatalnokot csináltak belőle, ám ő ha­marosan az alkohol rabja lett és egykettőre le­­züllött. Hruscsov idejében sürgősen visszaküldték Ukrajnába, nehogy a külföldi újságíróknak kife­csegje annak a bizonyos augusztusi éjszakának a titkát. KÍNÁBAN A CSALÁDI ÉLET számított sokáig szégyellni való titoknak, és csak az utóbbi évek­ben változik lassan ez a szemlélet. Ennek jele, hogy a napokban — 1949 óta először — megjelent az egyik napilapban egy házassági hirdetés. Nem házassági ajánlatról van szó — ezzel még várni kell —, hanem egy fiatal pár értesítéséről, hogy összeházasodtak. Megírják: elhatározták, hogy mel­lőzik a költséges menyegzőt, ehelyett az újság ha­sábjain értesítik életük fontos eseményéről az ismerősöket. Persze, egybekelésüket meg is indo­kolják. Eszerint azért házasodtak össze, mert na­gyon szeretik egymást” ... Nem meglepő? AZ NSZK-BÓL IS LÉNYEGES fordulatról kap­tunk hírt: a jövőben ott sem illik majd irtózni a fokhagymaszagtól, amit arrafelé sokan a primi­tivizmussal és a gasztronómiai igénytelenséggel azonosítottak. A drogisták bonni tanácskozásán a minap olyan döntés született, hogy a póriásnak te­kintett fokhagymát hivatalosan is be kell iktatni a gyógynövények közé. A drakulariasztónak titu­lált fűszernövény ugyanis nemcsak a vámpírokat űzi el, hanem bizonyítottan megöli a baktériumo­kat és a gombákat, emellett számos betegség gyó­gyításában segít. A német lapok ezután azzal igye­keznek megnyugtatni a kényes orrúnkat, hogy a fokhagyma legalább 5000 éve gyógyszernek szá­mít, és már a fáraók piramisában is megtalálha­tó volt. Ki tudja, ezek után talán még akkor sem fintorognak a németek, amikor a jugoszláv ven­dégmunkások odaállnak az erkélyen csevapcsicsát sütni... _----- (jgb)

Next