Magyar Szó, 1991. szeptember (48. évfolyam, 244-269. szám)
1991-09-09 / 248. szám
8 R. A. Moody : Élet az élet után Százötven olyan személy számol be élményeiről, aki orvosi értelemben már meghalt, és mégis feléledt (3.) LEÍRHATATLANSÁG Számunkra az emberi nyelv érthetősége attól függ, hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezünk a minket körülvevő világból. Ebből egy komoly akadály adódik, mely a most következő fejtegetést megnehezíti. Azok tapasztalatai akik megközelítették a halált, a mi tapasztalati világunkon kívül esnek, ezért teljesen érthető, ha az illetők élményeik visszaadásánál bizonyos nyelvi nehézségekbe ütköznek, így is van. Az ilyen élményekben részesülők úgy számolnak be tapasztalataikról, hogy azok kimondhatatlanok, mintegy „leírhatatlanok”. Sokan a következőket mondják: „egyszerűen nincs olyan szó, mely pontosan kifejezné, amit megpróbálok elmondani”. Vagy: „a jelzőket és azok felsőfokát, melyekkel kifejezhetném magam, még ki kellene találni”. Egy asszony azonban nagyon meggyőzően fejezte ki magát, amikor így beszélt: „Ha önnek mindent megpróbálok elmondani, komoly probléma előtt állok, mert mindazok a szavak, melyeket ismerek, a háromdimenziós világhoz tartoznak! Élményem közben is gondolkodtam. Hát igen, a geometriában azt mondták, hogy három dimenzió van; ezt én készségesen elhittem. De itt ez nem érvényes - itt több van. Természetesen a mi világunk - melyben jelenleg élünk - háromdimenziós, de a következő egészen biztosan nem az. Éppen ezért nehéz ezt önnek elmondani. A tér és az idő fogalmával ellentétben kell magamat kifejezni. Megpróbálok a valósághoz anynyira közel kerülni, amennyire csak lehetséges, de ennek ellenére ez mégsem lesz a valóságos helyzet. Valóban nem tudok önnek teljes képet adni.” A HALÁLHÍR MEGHALLÁSA Többen elmondták nekem, hallották, hogy az orvos, vagy más jelenlevők halottnak nyilvánították őket. Egy asszony a következőket beszélte el: „Kórházban feküdtem, de valójában nem tudták megállapítani, mi a bajom. Orvosom, dr. James elküldött a radiológushoz, hogy készíttessek máj scintigramot (a test sugárzását leíró görbe). Mivel néhány orvosságra érzékeny vagyok, kipróbálták rajtam a szert, amit a karomba fecskendeztek. Miután hatás nélkül maradt, azonnal munkához láttak. Amikor a szert újból alkalmazták, megállt a szívverésem. Hallottam, amint a radiológus, aki engem kezelt, a telefonhoz ment és tárcsázott, mert tisztán felfogtam minden zajt. Ezt mondta a telefonba: ’Dr. James, megöltem az ön betegét, Martinnét.’ Közben pontosan tudtam, hogy nem vagyok halott. Megpróbáltam megmozdulni és szólni hozzá, de nem tudtam. Amint élesztgetési kísérleteiket végezték, hallottam, amikor mondták, hogy valamilyen szerből hány köbcentit adjanak be, de a tűszúrásból semmit sem éreztem. A kezük érintését se éreztem.” Másik esetben egy asszony, akinek korábban többször voltak komoly szívbántalmai, az egyik rohamnál, amelybe majdnem belehalt, a következőket tapasztalta: „Szorító fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha a középső részét vaspánt szorította volna össze. Férjem és egy ott-tartózkodó barátunk hallotta, hogy elestem és sietve jöttek a segítségemre. Hallottam férjemet, mintha nagy távolságból mondaná: ’most meghalt’. És én is azt gondoltam: igen, ez a halál.” Egy fiatalember, aki autóbaleset következtében „halt meg”, megjegyzi: „Egy ottlevő asszony hangját hallottam, aki ezt mondta: ’Meghalt?’ És valaki ezt válaszolta: ’Azt hiszem, igen.” Ennek a típusnak közlései pontosan megegyeznek az orvosok és más jelenlevők nyilatkozatával. Egy orvos a következő esetet mondta el: „Egy női betegemet akartam műteni orvostársammal, amikor a beteg szívverése megállt. Ott álltam és figyeltem, hogyan tágulnak a pupillái. Néhány újraélesztési kísérletet alkalmaztunk, de egyik sem járt sikerrel, úgyhogy azt gondoltam: vége. Kollégámnak mégis azt mondtam: ’Tegyünk még egy utolsó próbát, mielőtt lemondunk róla!’ Ezúttal sikerült a szívverését működésbe hozni, és ő magához tért. Később faggattam a beteget, mire emlékszik a halálából? Mindössze annyira, amikor én azt mondtam: „Tegyünk még egy utolsó próbát, mielőtt lemondunk róla!’” A BÉKE ÉS NYUGALOM ÉRZÉSEI Élményeinek kezdeti szakaszáról sok ember azt mondja, hogy rendkívül kellemes érzései voltak. Egy férfi, aki súlyos fejsérülése következtében semmi életjelt nem adott, később ezt mondta: „A sérülés pillantában hirtelen fájdalom futott rajtam keresztül, majd teljesen elmúlt. Úgy éreztem, hogy egy sötét teremben lebegek. Aznap nagyon hideg volt. Bár sokáig tartózkodtam abban a sötétségben, mégse éreztem semmi mást csak meleget és nagyon kellemes jóérzést. Emlékszem, arra gondoltam: biztosan meghaltam.” Egy asszony, aki szívroham után került vissza az életbe, ezt mondja: „Egyszercsak olyan jó érzések töltöttek el, amilyeneket csak el lehet képzelni. Nem volt más, csak béke, harmónia, tökéletes nyugalom. Úgy éreztem, minden bajom elmúlt és ezt gondoltam magamban: ó, milyen csendes és békés minden, semmi se fáj.” Egy férfi így emlékezett vissza: „A magány és a béke nagyszerű érzését tapasztaltam meg... szép volt, nagy megbékélést éreztem.” Egy férfi, miután Vietnamban sebesülés következtében „meghalt” amikor találat érte, „nagy megkönnyebbülést érzett”. „Nem fájt semmi és sohasem éreztem magam azelőtt annyira megkönynyebbültnek. Teljes kiegyensúlyozottságot éreztem. Minden jó volt.” A ZAJ Nagyon sokan különböző, szokatlan hallási benyomásokat tapasztaltak. A hangok néha különösen kellemetlenek voltak, így beszél egy férfi, aki altesti műtétje közben 20 percig „halott” volt: „Nagyon kellemetlen dübörgés jött a fejem belsejéből. Rossz érzés volt. Ezt a zajt sohase felejtem el.” Egy asszony elmondta, hogy amint az öntudatát elvesztette: „Hangos zengést hallottam. Talán dübörgésnek lehetne mondani. A fejemben forgott az egész.” Ezeket a kellemetlen tapasztalatokat, mint hangos reccsenést, robajt, zúgást, szél süvítését írták körül. Némely esetben a hanghatásokat örvendetes zenei hangoknak érezték. Pl. így emlékezik egy férfi, akit visszahoztak az életbe, miután a kórházban halottnak nyilvánították: „Úgy hallottam, a messze távolból harangzúgást hoz felém a szél, úgy hangzott, mint a japán szélharang. Ez volt az egyetlen hang, amit akkor hallottam.” Egy fiatalasszony, aki véralvadási zavarok következtében hajszál híján meghalt belső vérzésben, arról a pillanatról tudósít, amikor összeesett: „Egyszercsak zenét hallottam, fenséges, csodaszép zenét.” (Folytatjuk) BEDER ISTVÁN Város a Baranka partján (16.) - Kínáljanak meg előbb egy havannával. Lipót készségesen megkínálta, maga is rágyújtott. - Egy ilyen szivar Berlinben három márka, Helgoland vámmentes övezetében ötven pfennig. Tudom, mert oda is elvitt a kíváncsiság - kezdte Montányi. - Visszafelé jövet a hajón odaszóltam az egyik útitársnak: „Maguk aztán szerencsés emberek. Kirándulnak erre a szigetre, vesznek néhány doboz kubait, és megtérül az egész útiköltség.” Az alak hidegen végigmért: „Hogy mondhat ilyet, uram? Mi fegyelmezett nép vagyunk. Nem károsítjuk meg Németországot. Ha bármelyik honfitársamnál egyetlen havannát is talál, én ruhástul gyertyát ugrok a tengerbe.” - Meséljen még - unszolta Edit. - Hálásak vagyunk minden szaváért. - Tíz napig laktam egy berlini szállodában. Útitáskám tele volt sonkával, kolbásszal, igazán nem szorultam rá a németek élelmiszerjegyére. A hazaindulás reggelén úgy döntöttem, hogy borravalóul a takarítónőnek ajándékozom. Micsoda?! Úgy kiabált rám, mint egy fúrai. „Vagy visszaszolgáltatja az illetékes hatóságoknak, vagy följelentem.” El bennük a kötelességtudat - mondta tűnődve a házigazda. - És a világ egyik legszorgalmasabb népe a német. - Főleg azóta, hogy Hitler fölemelte az ájultságból. Olyan az egész ország, mint egy zsongó méhkas. A külföldi utas nem tud szabadulni az épülő autópályák, sporttelepek, horogkeresztes pártházak lenyűgöző hatásától. - És a zsidók? - csendült föl ismét az asszony hangja. - Azokkal mi van, Montányi úr? A vendég nagyot nyelt, köszörült néhányat a torkán. - Mi van? Hát őszintén megmondom, hogy nem szívelik őket. Fáklyás tüntetéseket szerveznek ellenük, betörnek a templomukba, fosztogatják az üzleteiket. - Ez merő képtelenség - mondta Edit. Este, amikor vacsorára várva az egész család az asztal körül ült, újra és újra visszaidézte a hallottakat. Sehogy se ment a fejébe, hogy a vasfegyelemmel és teremtő akarattal miként férhet össze a szemérmetlen rablás és rombolás. - Gyerekek, meneküljünk innen! Tegyünk mindent pénzzé, és hajózzuk át az óceánt, amíg nem késő. - Az óceánt? - nézett rá meglepetten a sógora. - Mi nem jut eszedbe?! - Én nem bánnám, ha Isten áttenné ezt a házat a földgolyó másik oldallára — fecsegett Gitta. — Csak olyan helyre tegye, ahol zeneakadémia is van. - Nekem örökké sajog a lábam - mondta Rézi. - Nagy és fárasztó utazásra nem vállalkozhatok. - Lehetetlenséget kívánsz - szólalt meg Lipót is. - Most hagyjuk itt ezt a puha fészket, amikor dolgaink kezdenek rendbejönni? - Jó üzletember vagy, de a látóköröd nem terjed túl Epresen - mondta csüggedten Edit. - Érted-e, hogy mi készül Európában? És vállalod-e a felelősséget a családunkra váró jövőért? A férj hallgatásba burkolózott. - Drága sógorasszonykám, te képviseled családunkban a bölcsességet, de kissé eltúlzod a veszélyt - mondta szelíden Andor. - A hitlerizmus csak átmeneti állapot Németországban. Nem tarthat örökké. Előbb-utóbb kiadja méregfullánkját, megszelídül, vagy a legjobb esetben semmivé foszlik. Ebben mindnyájan megnyugodtak. 1937 tavaszán purim napját viszonylag jó hangulatban ülték meg. Ez az egyetlen olyan örömünnep, amikor maskarába bújt, részegen dülöngélő zsidókat lehet látni Epres utcáin, s amikor a fukar Herz Lipót is degeszre tömött erszénynyel megy a zsinagógába, hogy szerencsétlen toll- és rongyszedő hitrokonait megajándékozza. Az izraelita olvasókör színpadán a fiatalok rendszerint valami vígjátékkal lépnek föl, de ezen az estén Lili és Gitta néhány zeneszámmal is megtoldotta a műsort. Ahogy a két nagylány Editbe karolva már hazafelé tartott, a reménytelepi csibészek a sötét utcán a hátuk mögé lopakodtak, és elragadták Lili becses hangszerét. A rémült sipítozásra odaroppant Vadász Jancsr. - Jó estét! Miben lehetek a hölgyek szolgálatára? Izgatottságukat leküzdve megmagyarázták neki, hogy merre menekültek a tettesek. Utánuk vetette magát, nyakon ragadta, falhoz tapasztotta őket, és röpke negyed óra múlva a boldog tulajdonos kezében volt a hegedű. - Ez aztán férfias fellépés volt - dicsérte Edit, és hálája jeléül meginvitálta vacsorára. Élvezet volt nézni, ahogy inge nyakát kigombolva nekilátott az evésnek. Apró, de sebes szájmozgással fél sült kappant bekebelezett. A csontot megszopogatta, a porcogót megropogtatta, tányérját kenyérdarabkával gondosan kitörölte. A cukrászdában nincs annyi piskóta, habcsók, diós kindli, mint amennyit én erre a napra készítettem. De a sütemények tornyocskái is egykettőre leomlottak. A kákabélű Gitta egészen elámult ekkora mohóság láttán. Vadász Jancsi csodálatosan tudott inni is. Kadarka, rizling, kövidinka, az neki mindegy volt, csak bor legyen. S olyan hirtelen ürítette ki poharát, hogy az ádámcsutkája is alig mozdult. Zacskósan duzzadt szemhéja mögül nézi hol rá, hol a lányra sandított. Végül óvatosan megkérdezte: - A fiatalúrnak élnek-e a szülei? - Hál’ istennek, igen. - És milyen módban élnek? - Nem kastély az otthonuk. Egyszerű nádfödeles ház - felelt Jancsi bánkódás nélkül. - De apám mészárszékén már cseréptető van. - Magának mi a hivatása? - Érettségi vizsgával napidíjas hivatalnok vagyok a Steinberg-féle banküzletben. - Hát az nem valami fényes állás. Egy napidíjas még kezdő tőkét sem gyűjthet. Örökké sovány az erszénye. - Sokat bölcselkedsz - mormogott Edit, majd a vendég távozása után így folytatta: - Megjelenik nálunk egy idegen, le se ül rendesen, te már a családfája felől érdeklődsz. Mire való ez? Emlékeztetni akarod alárendelt helyzetére? Hát ide figyelj! Vadász úr nem tartozik a közismert aranyifjak közé, de nemes lélek, és vígan éli világát. - Nemes lélek - ismételte gunyoros hangon Rézi. - Borzadály volt nézni, ahogy zabált. Csillogott a zsír az állán. Mi az ördögnek részesítettétek ekkora tiszteletben? - Megmentette a barátnőm hangszerét. És jól elpáholta a támadóinkat. - Rendben van, kislányom. Testőrnek megfelel, mert erős, mint a bika. Csak arra vigyázz, nehogy kivesse rád a hálóját. Herz Lipót azon a nyáron megkapta a rendelést a rossz hírű, de jól jövedelmező zöld ingek gyártására. Mivel a szállítás határidőhöz volt kötve, újabb létszámnövelés történt a konfekcióüzemben. És amit évek óta titokban vártam, most az is bekövetkezett. Egyik reggelen a piac forgatagából Csapó Sándor jellegzetes alakja ötlött szemembe. Tele kosárral a karomon, lehajtott fejjel, szívszorongva megindultam hazafelé. A honvédemlék üres talapzatánál ért utol. - Borika, hát meg sem ismersz már? - kérdezte bátortalanul. - Annyira megváltoztam volna? (Folytatjuk) Magyar Szó 1991. szeptember 9., hétfő Keresztrejtvény Vízszintes: 1. Férfinév, 4. Kehelyben van! 6. Erre a helyre, 7. Női becenév, 8. Kiverés, 10. Olasz válogatott labdarúgó, 12. Zúgva eltávolodó, 16. Ráhullott, 18. Lim betűt keverve, 19. Cselgáncsban mesteri fokozat, 20. Kovács vágtázó nevének kezdőbetűi, 21. Vidék Horvátországban. Függőleges: 1. Bimbó része! 2. Nagyon kedves, 3. Reszelővel leválaszt, 4. Mennyboltján, 5. Egy gyümölcsfeldolgozó gyárunk, 7. Átereszti, 9. Papírra vet, 11. Ütlegelik, 13. Perui állat, 14. B-vel az elején: szomorú, 15. Vissza: Becézett Katalin, 17. Tan betűt keverve.