Magyar Szó, 1991. december (48. évfolyam, 329-356. szám)

1991-12-01 / 329. szám

4 KÜLPOLITIKA Egységben az erő? Gondolatok a belgiumi választások témájára Gondolatok a belgiumi válasz­tások témájára. A világ növekvő ag­godalommal szemléli a volt kom­munista Kelet- Európában meg­nyilvánuló szakadár törekvéseket, amelyek a nemzeti „felbuzdulás” legnegatívabb töltetű formáival pá­rosulva szinte féktelen gyűlöletet szítanak évszázadok óta együtt élő népek között; a szakadár törekvése­ket, amelyek fegyveres leszámolásra ragadtatnak és menekülésre kény­szerítenek; a szakadár törekvéseket, amelyek az emberi lélek legsötétebb régióiból szabadítanak ki rég kive­szettnek hitt démonokat - és e sok borzalom elvonja a figyelmet a világ még egészségesnek tűnő felének országaitól, amelyek azonban ko­rántsem olyan egészségesek, mint hittük őket. Most, hogy közeleg a nagy euró­pai integrálódás időpontja, egymás után derülnek ki a kellemetlen igazságok. A britek nem szívesen adják fel szigeti zárkózottságukban kifejlesztett felsőbbrendűségi érzé­süket, gyarmaturalmi hagyománya­ikat, pénzüket, hogy ezután már csak „egyek legyenek az egyenlők között”, mások a német gazdaság hatalmától félnek, ismét mások a többiek „szegényeitől”, hogy majd elárasztják őket. Közben a tőkés társadalmi berendezés, szorgalmas munka és éppolyan szorgalmas propaganda következményeképpen a fogyasztói Kánaán fogalmává vált Nyugat-Európa - hogy a jó öreg­­világunknál maradjunk - átesett a szólásbeli négylábú másik oldalára: saját álmának áldozata lett. Túl so­kan éltek betonfal, szögesdrót, fegy­veres őrök vonta kordon mögött szürkeségben vagy vélt szürkeség­ben, egyszóval az Embert istenévé emelt ideológia sivár világában és álmodtak évtizedeken keresztül a Nyugatról, „ahol még a Nap is szebben süt”. Most kiszabadultak, gyűlölik a tegnapi szövetségest, a szomszédot, néhol még a testvért is, és a bő áruválaszték világába igye­keznek. Nem tudják, hogy ott is van nyomor, és talán még borzasz­tóbb érzést szül, ha az ember üres zsebbel és korgó gyomorral áll a gazdagok boltjainak fényes kiraka­tai előtt, amelyektől egy lépés vá­lasztja el, de ez a lépés nagyobb egy fényévnél. Hogy minek ez a nagy bevezető? A bőség világa úgy rendezkedett be, hogy csak saját elesettjeit tudja kényelmesen eltartani a szociális juttatásokból: lakás, kenyér, mun­kahely, szóval élettér csak egy meg­határozott létszámnak van. A jóin­dulatnak és segítőkészségnek is vannak határai, különösen, ha a rá­szorulók követelődzőkké és erősza­kosokká válnak. Ezért a gyűlölet, amelyet a jövevények magukkal hoztak, gyűlöletet szült a másik ol­dalon is. Bármennyire meglepő, de érző­dik ez „Európa fővárosában”, Brüsszelben is. „Egységben az erő” áll a belga címerben az arany orosz­lán alatt - így akarták ezt 1830-ban, amikor az ország mai formájában létrejött. Vallonok és flamandok nagyjából egyforma arányban al­kotják a lakosságot, a flamand és a francia egyenjogú államnyelv. Bel­gium igen fejlett iparú ország, már a múlt század derekán „Európa műhelyének” tartották fémfeldol­gozó iparának ereje miatt, Marx szerint pedig - noha ma már nem divatos emlegetni - a „kapitalisták paradicsoma” volt. És maradt. Na­gyokosaink (és mások nagyokosai) azt állítják, hogy nem lenne nacio­nalizmus, vagyis a már emlegetett nemzeti felbuzdulás vadhajtása, ha a gazdaság rendben lenne, magya­rán: ha a nép jól élne. A belgák jól élnek. Méghozzá nagyon jól, mert a múlt századi prosperitást tovább vitték, a Benelux államok és bővebb rokonságuk, a tizenkettek családjá­nak meleg fészkében semmi bajuk. A belga frankot a német márkához kötötték és igen alacsony náluk az infláció, tehát pénzügyileg is stabi­lan állnak a gonosz külvilág táma­dásai előtt. Nincsenek kelet-belgák és nyu­gat-belgák, csak flamandok és vallo­nok, mint az idők kezdete óta, de a múlt vasárnapi választásokon sokan meglepődtek, amikor az egységet, a föderalizmust 1979 óta ügyesen hirdető és megvalósító kormányko­alíció vereséget szenvedett. A meg­figyelők, ezek a misztikus minden­tudók, már a választási hadjárat idején felhívták a figyelmet arra, hogy Belgiumban a kampány min­dig előhozza a szélsőségeseket, a nacionalista hangokat, de ezúttal mindez ijesztő méreteket öltött, és most már heves támadásoknak vol­tak kitéve az „egy Belgium” hirde­tői is. Most már köztudomású, hogy a belgák sem férnek meg egymással, és az állapotok leginkább Csehszlo­vákiára emlékeztetnek. Egyik „egyenlő” nép a másiktól való emancipálódására törekszik. Belgi­umban ez a szakadás minden réte­gen végighúzódik. Még 1968-ban is, amikor Európa-szerte az egyete­misták a maradiság, a konzervatív oktatási rendszer ellen tiltakoztak, Belgiumban nemzeti háborúskodás alakult ki, „vallonok kifelé” jelsza­vak hallatszottak és végül született egy új, francia egyetem. Újabban a szociális juttatások rendszere körül háborúznak: re­gionális szintre szeretnék vinni, mert a flamandok kiszámították, hogy északon kisebb a munka­­nélküliség, tehát nekik nem kel­lene annyi pénzt fordítaniuk ilyesmire, mint eddig. Már szét­választották a kompetenciákat a gazdaságban, a középítkezések­nél és iskolarendszer ügyeiben. Egy kommentátor kesernyésen megjegyezte, hogy Belgiumban már csak a királyi ház, a hadse­reg és a futballcsapat egységes. A tízmillió választópolgár, úgy lát­szik, ezt is sokallja. Elérkezett tehát az idő, hogy módosuljanak a történelem nagy tévedései? Nem léteznek „belgák”, „csehszlovákok”, sem „jugoszlá­­vok”. A népek nem érték el azt a fejlettségi fokot, amikor a „nemze­ti” princípiumon túllépve az „em­beri” válik lényegessé, és rájövünk arra, hogy a XIX. század nemzet törekvéseinek fegyverrel volt kiví­vása helyett az emberért kell tenni valamit­­ munkával és szeretettel, hogy jólét és szépség vegye körül. Hát ettől még távol vagyunk. Vala­mennyien. PÁLICS Márta A MAGYARORSZÁGI POLITIKAI MOZAIK Jobbra hajts! (Állandó tudósítónk vasárnapi levele) Budapest, november ihart idézett elő, eddig még nem tapasztalt hullámokat ka­vart fel a magyarországi közéletben egy televíziós vitaműsor. A téma a Zétényi—Takács-féle, az igazságszolgg­­ál­tatásra vonatkozó törvényjavas­at volt, a Létkérdések c. adás meg­hívott két politikusa pedig Kónya Imre, az MDF frakcióvezetője és Pető Iván, aki akkor még az SZDSZ frakcióvezetője volt. Az adást a múlt szombaton késő este mutatták be, de mivel nagy vitát váltott ki a köz­véleményben, a héten megismétel­ték, hogy mindenki láthassa, miről is van szó. A tévévita két szereplőjét emlí­tettük eddig, noha a műsor fősze­replője a közönség volt. Az a né­hány száz ember, aki részt vett (igen aktívan) a műsor nyilvános felvételezésén a budai Testnevelési Egyetem aulájában. Az többé-kevés­­bé ismert volt és várható, hogy mit mond a két politikus az adott témá­ról. Ám arra senki sem számított, hogy a közönség úgy fog viselked­ni, mint ahogy viselkedett. „Tobzódott a gyűlölet, szabad folyást kapott a lincshangulat” - ír­ta a műsorról az egyik napilap cikk­írója. Hasonlóképpen nyilatkoztak még sokan mások. Döbbenettel, hi­szen egy általános vélemény szerint a tömegek, a „nép” távol tartja ma­gát a politikától, érdektelen, nem­igen hallatja hangját. Itt az ellenke­zőjéről győződhetett meg a több milliós nézőtábor. Elemi erővel tört ki a gyűlölet az emberekből, a vita­kultúra legelemibb szabályait is megvetve letorkollták a más véle­ményt (Petőét). „Minősíthetetlen hangok, kimondom: fasiszta stílus­ban, hurrogták le az SZDSZ-politi­­kust” - nyilatkozta Vásárhelyi Mik­lós a Népszabadságban. De miről is van, volt szó? A fent említett törvénytervezet az elmúlt évtizedekben elkövetett bűnök, meghurcoltatások megtorlását, jogi üldöztetését, illetve röviden fogal­mazva a bűnökért való igazságszol­gáltatást kívánja megtenni. Jóváté­telt mindazért, amit a múlt rend­szer elkövetett az emberek, polgá­rok tömegein, elsősorban megtor­lást a politikai okokból történt gyil­kosságokért, meghurcoltatásokért. Tanúi lehettünk tönkretett életű, ma is nyomorban élő öregemberek mélyről fakadó őszinte keserves megnyilvánulásának, akik sírásba csukló hangon mondták el, milyen gaztetteket követtek el a kommu­nista rendszer verőlegényei, vérbí­­rái. A tömegben eluralkodott a bosszúvágy, elszabadultak az indu­latok, megtorlást követeltek.” A gyűlölet magja, amit elhintettek, most kikelt és meghozta émelyítő il­latú rusnya virágait” - írta egyik cikkében, szintén a műsorra reagál­va a Magyar Hírlap. Mindez ellen emelt (volna) szót a műsorban Pető Iván. Szándékát a tömeg azonban nem akarta megér­teni, de még meg sem hallgatni. Úgy viszonyultak hozzá, mint a go­noszhoz, aki szembehelyezkedik a meghurcoltak jogos követelésével. Pedig ő sem tagadta a jóvátétel jo­gosságát, csupán a boszorkányüldö­­zés ellen emelte szavát. És a tör­vénytervezet rámutatott, hogy tu­lajdonképpen mi is várható. Rámu­tatott arra a mondatrészre, amely „az akkor érvényben levő törvény­eket” nevezi meg jogalapnak, tehát igen bajos lesz az ítélkezés. Feltéte­lezte, hogy a vádlottak a „felülről jött parancs teljesítésére” hivatkoz­nak majd, és belegondolt olyan es­hetőségbe is, hogy a bíróság előtt megjelenő aggastyánok netán szá­nalmat keltenek, vagy ha fellebbez­nek az ítélet ellen és ezt megnyerik, egészen ellentétes effektus születik, mint ami az eredeti cél lett volna. Egyes szociológusok, politológu­sok arra figyelmeztetnek, hogy a műsor kapcsán nem szabad messze­menő és általánosító következteté­seket levonni. Hogy a teremben részt vevők nem tükrözik a ma­gyarországi közhangulatot. Sem vi­selkedésük (a vitakultúra hiánya), sem állásfoglalásuk (gyűlölet és megtorlás) nem általánosítható. A műsor azonban mindenképpen sokak számára tanulságos lehet. »** N­agy változások történtek a leg­nagyobb magyarországi ellen­­zéki pártban, az SZDSZ-ben. Egyes vélemények szerint az SZDSZ meg­szűnt. Megszűnt az az SZDSZ, amely a demokratikus ellenzékre, majd a Szabad Kezdeményezések Hálózatára épült fel. Miután a múlt hét végén a párt új elnökévé Töl­gyessy Pétert választották meg, olyan nevek, mint Kis János (az ed­digi elnök), Tamás Gáspár Miklós, Pető Iván, Rajk László, Haraszti Miklós, Kőszeg Ferenc nem vállal­ták az ügyvivői jelölést, mert nem kívánnak együttműködni az új el­nökkel. Pető lemondott a parla­menti frakcióvezető tisztségéről is. Véget ért egy történelmi perió­dus, távozott egy olyan áramlat, elit, amely a demokratikus ellenzék név­vel a Kádár-rendszer sírásóinak egyike volt. Az SZDSZ elvesztette értelmiségi, elitpárti jellegét, az új elnök a populizmus, a tömegpárt vizeit felé irányítja a szabaddemok­raták hajóját. Egyes feltételezések szerint mindennek végső következ­ménye pedig az lesz, hogy elhalvá­nyulnak a különbségek az SZDSZ és az MDF között. Tölgyessy is rájött arra, amire Torgyán még korábban: a politikai karrierhez szükséges tömegbázist nem Budapesten politizálva, ha­nem a vidéket járva lehet csak elér­ni. A „bázisban”, faluról falura, vá­rosról városra járva egyenként kell összegyűjteni a támogatók szava­zatait, amivel azután kongresszuson vagy országos küldöttgyűlésen le­het nagyot dobbantani. S ha már Torgyánt említettük: még mindig nincs végső döntés a kisgazdák frakciója ügyében. To­vábbra is két frakkció létezik. Az eredeti (a népesebb, több mint har­minc képviselő alkotja) teljesen jo­gosnak érzi magát és úgy tekinti, hogy tizenkét képviselőtárs egysze­rűen elhagyta a frakkciót. A „tizen­kettek” pedig csak magukat tekin­tik a kisgazdák legitim képviselői­nek, illetve a Torgyán pártelnök vezette kisgazda-politikát tekintik legitimnek. Magyarországon egyébként az idén emlékeznek meg arról, hogy pontosan ötven éve van érvényben a „Jobbra hajts!” szabály. A közleke­désben. Ezt a jelszót azonban most so­kan politikai jelenségként emlegetik... T­örténnek érdekes fejlemények a baloldalon is. Több ízben is beszámoltunk a szocdemek háza tá­ján történtekről. Arról a dilemmá­jukról is többek között, hogy ki utazzon, ki képviselje a szocdeme­­ket a Chilében folyó Szocialista In­­ternacionálé ülésén. Mint kiszivár­gott, Petrasovity Anna elnökasszony tartva attól, hogy meggátolják el­utazását, egy körülményes utat vá­lasztott: félig inkognitóban személy­­gépkocsival utazott Párizsig, s on­nan repülővel Chilébe. Addigra megérkezett Santiagóba a magyar szocdemek másik szárnyának kép­viselője is. Az Internacionálé tanácsülésén pedig úgy dönöttek, hogy felfüg­gesztik a Magyarországi Szociálde­mokrata Párt tagságát. A tanács ki­fejezte készségét, hogy párbeszédet folytasson Kelet-Közép-Európa de­mokratikus pártjaival, így például Magyarországon nem az MSZDP- vel, hanem a Magyar Szocialista Párttal. Ezzel Petrasovitsék bizo­nyítottnak vélik azon korábbi meg­győződésüket, hogy pártjukat a ma­gyar szocialisták bomlasztják azzal a céllal, hogy helyükbe lépjenek a szociáldemokrácia színeiben. Nagyon is nyilvánvalóvá vált az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy az MSZP, amely az egykori MSZMP-ből alakult át, minden igyekezettel fel kívánja számolni mindazt, ami még mindig esetleg a volt kommunistákkal kötné össze pártjukat. Bebizonyítani azt, hogy az ő „átvedlésük” nemcsak olyan tessék-lássék átkeresztelődés volt, mint ami egyes más volt kommu­nista, most szocialista pártokra jel­lemző, hanem tényleges szakítás a bolsevista, kommunista, marxista­­leninista múlttal. Magyarországon tudvalevő, hogy ki folytatja nyíltan az előbbi mondatban ecsetelt kom­munista ideológiát: az MSZMP. Mindezek ismereteiben nem kívá­nunk következtetéseket levonni ab­ból a hírből, amit csütörtökön közölt a Népszabadság c. napilap: „a Szerb Szocialista Párt meghívására a jövő hét elején Belgrádba utazik az MSZMP elnöke. Thürmer Gyula tár­gyal többek között Petar Skundric pártfőtitkárral, majd Újvidéken a vaj­dasági magyarság képviselőivel.” Kérdés csak, hogy kit tekintenek a szerbiai szocialisták és a magyar­­országi kommunisták a vajdasági magyarság képviselőinek. CSORBA Zoltán Magyar Szó Kérj, hogy ne kérjenek tőled New York-i hétköznapok Engem New Yorkhoz külön érzelmi szálak kötnek. Hogyan lehetséges ez egyáltalán, teszem fel gyakran önmagamnak a kérdést, hisz most csak másodszor voltam ott, méghozzá 21 év elteltével. Talán éppen ezért is. Érettségizőként, 19 éves fejjel ugyanis nem azt a New Yorkot láttam, amilyen valójában (volt), ha­nem amelyet elképzeltem, amelyről álmodoztam, mert annyi biztos, hogy amióta magamat ismerem, egyik legnagyobb vá­gyam éppen az volt: látni New Yorkot. Hogy miért? Az ember ezt nem tudja. Csak érzi. Akkor csak tátott szájjal bámultam a több mint 100 emele­tes Empire State Buildinget, a Wall Street rideg épületeit, a Szabadság-szobrot, a Verazzano hidat, az ENSZ-palotát, a Plaza és Pierre szállókat, a Rockefeller központot, a csodás au­­tóutakat és a számomra túlzottan bonyolult elágazó nyolcaso­kat, amelyek emeletek módján húznak el egymás felett. Nekem, aki az újvidéki Telepen nőttem fel, csak csodálatos lehetett, hogy egy utca 30 kilométeres is lehet, hogy van áruház, amely­be autóval kell bemenni, s hogy a tévéműsor napi 24 órát tart. Hogyan is foghattam fel, hogy a Tiffany ékszer- és illatszerke­reskedés főbejáratánál az ajtófélfába porlasztót építettek be, és az arra járó már az utcán megtudhatja, hogy melyik és persze milyen a legdivatosabb kölni. Nekem New York valójában Manhattan, akkor szebb volt minden álomnál. S habár három hetet a Westbury Szállóban dolgoztam le mosogatólegényként a délutáni váltásban, mégis úgy éreztem, kiváltságos kegyben részesültem. Mindennek ellenére, immár edzett világutazóként, elfogott az izgalom, amíg a Queens negyeden át a Kennedy röptérről Manhattan felé haladtunk. Alig vártam, hogy feltűnjön a Manhattan betonrengetege és a Queensboro híd, amelyen át annak idején annyiszor utaztam. Mellesleg ez az a híd, amely egy filmben főszerepet játszott. Amelyben valahol 2000 után egész Manhattan egy börtön, ahová lezuhan az elnök repülője. A filmben éppen ezen a hídon át szöknek a fám végén az elnök és megmentője. S amikor elém tárult a kép, az izgalom is tovaszállt. Min­den ott volt, ahogyan emlékeztem rá. A városóriás, amelyről ál­modoztam és amelyet most végre tárgyilagosan vehettem szem­ügyre. Ami egykor csodálatos volt, most hétköznapiként tárult elém. Úgy láthattam, mint a New York-iak többsége. Tulajdonképpen már Queens városnegyed figyelmeztetett, New York csak nevével és épületeivel az a város, amelyet ré­gen megismertem. Az emberek és az élet megváltozott. Queens ugyanis takaros, egyemeletes családi házaival hajdan a fehér középrétegé volt. Ma már hírmondó is alig maradt belőlük. A tehetősebb idősek elköltöztek Floridába, s már el is felejtették, hogyan is néz ki a hó és a télikabát. A munkaképesek New Jer­seybe vagy a várostól északabbra költöztek, míg a belvárost a betelepültek, faluk agresszív jellegét hozva, foglalták el. A Manhattan is, ahol egykor sok szép kis üzlet volt, most csak bóvlit lehet venni. Emléktárgyak, kétes minőségű holmi érkezett az új lakókkal, s az amerikai előkelőség büszkesége, az ötödik sugárút is lassan feladja a harcot. Maradnak a szállo­dák és az irodahelyiségek, s erősen növekszik azoknak a rendő­röknek a száma, akik az állami szolgálatot ugyancsak nehéz és veszélyes, de előkelőbb és sokkal jobban fizetett magánőri tisztre váltják fel. S hogy a város lakói megváltoztak, talán semmi sem illuszt­rálja jobban, mint a Rockefeller központ és a Times Square közötti kisezer ékszerüzlet, amelyek kirakataiban az őrök és a legtökéletesebb riasztóberendezések ellenére éjszakára még egy alumíniumgyűrűt sem hagynak. Neon világítja vakítóan az üres párnákat, az arany és a drágakövek pedig terebélyes pán­célszekrényekben éjszakáznak. Jobb félni, mint megijedni ala­pon. A veszély pedig - elég végignézni fényes nappal is az ut­cákon, vagy belelapozni az újságokba - minden sarkon leskelő­­dik. Ahol érték van, ott azok is gyülekeznek, akik maguknak szeretnék megkaparintani, az eszközökben nem válogatva. New Yorkban pedig valóban akad zsákmány az ügyesek és el­vetemültek számára. És New York egyre inkább a koldusok városa is. Lépten­­nyomon odaszólnak: Mister, give me a dollar. Not for wine, not for beer. Only for bread. / am hungry. Please Mister. Talán le sem kell fordítani. Nálunk is ezt mondják. Aztán az alamizsnát mégiscsak borra, sörre költik. A változatosság kedvéért egyszer az utcán egy jól öltözött nő lépett hozzám. Nicsak, az utcalányok is megváltoztak, gondol­tam magamban. De ez is csak pénzt akart, bármilyen ellenszol­gáltatás nélkül. A bangladesi éhezőknek gyűjt - mondta. S megkérdezte, tudom-e, hol van Banglades. Mondtam, hogy tu­dom, és visszakérdeztem, tudja-e ő, hogy hol van Jugoszlávia és mi történik ott. Mert én pedig nekik gyűjtök. Sarkon for­dult, s úgy eltűnt, mintha sose lett volna ott. Kapni, OK, de adni, az bizony neki sem tetszett. Azt hihette, hogy szakira fu­tott, fogalma sem lehetett, hogy naiv pszichológiai trükkel ver­tem át. Mert az amerikai már ilyen. Kapni szeret, de ha adni kell, csak akkor nyúl a zsebbe, ha a kiadást csatolhatja az adó­bevallás mellé. Hát még az edzett New York-i, aki gyorsan megtanulja, hogy elsőnek kell kérni. Nem baj, ha nem adnak, de kérni sem fognak. Ugye, milyen egyszerű az élet? CSORDÁS Árpád 1991. december­­vasárnap

Next