Magyar Szó, 1992. március (49. évfolyam, 59-89. szám)

1992-03-01 / 59. szám

4 KÜLPOLITIKA_________________________ _____________Magyar Szó____________________________________ 1992. március 1 vasárnap Egy közepes nagyságú csoda kellene A hét jugoszláviai eseményei a világsajtó tükrében Milosevic parlamenti beszéde, a boszniai helyzet, a békeerők közelgő bevonulása, az újrakezdődő Jugo­­szlávia-békeértekezlet - ezek voltak a központi témák a múlt héten a világsajtóban. Miután az ENSZ Biztonsági Taná­csa az óriási kiadások ellenére mégis­csak megszavazta a nemzetközi erők kivezénylését, immár semmilyen for­mális akadály sem áll minden idők egyik legnagyobb ENSZ-békeakciója előtt. De a valódi béke még messze van, hiszen a sokat emlgetett kéksisa­kosok csak arra hivatottak, hogy elejét vegyék a további erőszaknak és ter­rornak. És nem többre ennél! A Jugoszlávia-békeértekezlet veze­tőjére hárul a feladat, hogy elvezesse a szemben álló feleket az érdemi és tartós politikai rendezéshez. Kétel­kedni lehet abban, hogy az angol dip­lomatának egyhamar sikerül politikai megoldást találnia. Ha viszont nem lesz politikai megoldás, akkor a béke­erőket hiába vezényelték ki, az újabb fegyveres konfliktusok kirobbanása csak idő kérdése. A korábbi béke­misszióktól eltérően ezért most úgy határoztak, hogy a konfliktusban érintett felek egyike sem küldheti ha­za a kéksisakosokat, erre csak a Biz­tonsági Tanács illetékes. Az ENSZ- fő­titkár ebben a formában próbált nyo­mást gyakorolni a szerbek és horvátok vezetőire, hogy minél előbb egyezze­nek meg. " SZORÍT A CIPŐ „Mister Slobodan Milosevic beje­lentette, a háború befejeződött” - je­lentette minap szó szerint így és első hírként Washingtonból az Amerika Hangja rádióállomás. A második hír a következőképpen hangzott: „Mister Franjo Tudman bejelentette, utasítást adott 20 000 horvát fegyveres azon­nali leszerelésére.” Elemezve Slobodan Milosevic be­szédét, nyugat-európai, köztük német lapok úgy vélik, a remény szikráját, hogy a volt Jugoszlávia utódállamai­ban talán egy picikét jobbra fordulhat a helyzet, nem a belgrádi békekiáltvá­nyok csiholták, hanem az a tény, hogy a magukat szocialistáknak nevező Miloševićékat az ellenzék kikezdte. Ezért van az, hogy az erős ember ilyen békeharcossá, a béke apostolává szelídült. A szerb vezetést nyilván rendkívül fájdalmasan érintette az Európai Közösség gazdasági szanckió­­ja és sokkal súlyosabb következmé­nyekkel járt, mint azt a hatalom ko­rábban beismerte. A beszédből kieme­lik azt is, hogy a szerb elnök először ismerte be, hogy politikailag, anyagi­lag és fegyverrel is támogatták a szerb gerillákat. Az Európai Közösség egyelőre nem fogja feloldani a szankciókat. Hi­szen annak a következményei, ami miatt elrendelték, még mindig érez­hetők, még mindig jelen vannak Hor­vátországban. Az Európai Közösség Szerbiát nevezte meg agresszorként, amely a szövetségi hadsereg segítsé­gével Szlavóniában és Baranyában, akárcsak Dalmáciában olyan települé­seket támadott meg és rombolt le, amelyekben nem a szerb lakosság volt többségben. Sőt, Dubrovnik környé­kén színtiszta horvát falvak is áldoza­tul estek. A szankciót feloldásának te­hát csak akkor lesz értelme, ha az okokat következményeivel együtt el­hárították - vélik. Többen felteszik a kérdést, milyen békéről lehet egyáltalán beszélni, hi­szen a hadsereg és a csetnik alakula­tok továbbra is horvát városokat lő­nek. SZIGET A SZÁRAZFÖLDÖN Kezdve Amerikától Európán ke­resztül minden valamirevaló politikai tényező a fegyverszünet folyamatos biztosításán kívül azt tartja a legfonto­sabbnak, hogy Bosznia egészben ma­radjon és ne robbanjon fel a puskapo­ros hordó. Az Európai Közösség min­den rendelkezésre álló eszközzel meg akarja akadályozni a háború átterje­­dését Horvátországból Boszniába, mert tisztában van a beláthatatlan kö­vetkezményekkel. Hivatalos washingtoni köröknek van még egy további szándéka Bosz­niával. Az amerikai politika ugyanis korántsem tett le Jugoszláviáról. Mégpedig azért, mert szerinte min­den térségben kell léteznie egy ki­sebbfajta regionális hatalomnak, amellyel aztán Amerika intézheti a ré­gió ügyeit. Boszniában látja megteste­sülni azt az alapot, amelyre később rá­építhető lesz egy új, a legújabb Jugo­szlávia, egy olyasfajta laza konföderá­ció, mint amilyent a szlovének java­soltak annak idején. Remélhetőleg azonban a Nyugat most frissebb lesz és idejekorán reagál majd a változá­sokra, nem úgy, mint a széthulló titói állam esetében tette. Ami a realitásokat illeti, a helyzet katasztrófával egyenlő. Horvátország már korábban, Szerbia pedig nemrég­től fogva élelmiszerembargó alatt tart­ja, minek következtében a centrális fekvésű jugoszláv utódállamot a szó szoros értelmében éhínség fenyegeti, így aztán a lakosság fontosabbnak tartja azt a kérdést, hogyan tudja tú­lélni a helyzetet, mint azt, hogy mit hoz a függetlenségről ma lebonyolí­tandó referendum. Boszniában időzí­tett bomba ketyeg, amely a legkülön­bözőbb színezetű politikusok szerint is - tekintet nélkül arra, hogy elnyeri-e a köztársaság a függetlenségét vagy sem - legkésőbb most tavaszra fel fog robbanni. A köztársaság élelmiszer­szükségletének mindössze 15 százalé­kát tudja önállóan ellátni, a Horvátor­szág, értsd a Nyugat felé vezető uta­kon levő folyami hidakat szinte kivétel nélkül felrobbantották, így Bosznia af­féle sziget a szárazföldön, Szarajevó pedig a volt Jugoszlávia nagyvárosai közül a legdrágább. Lehet, hogy a kéksisakosok bevo­nulása megakadályozza a háború ki­robbanását, de ami a gazdaság helyze­tét illeti, javulást legfeljebb az éjjeli pillangók remélhetnek, a gazdasági helyzet jobbra fordulásához a legjobb esetben is csak egy közepes nagyságú csodára lenne szükség. Ezt termé­szetesen a referendum nem fogja sza­vatolni. „TÖRTÉNELMI LELKIISMERET” Ami Franciaországot illeti, nem rejti véka alá, hogy tevékenyen szeret­ne hozzájárulni a jugoszláviai helyzet rendezéséhez, szavatolni szeretné ENSZ-katonái révén a békét. Csak most került napvilágra, s most is csak közvetve, hogy Nyugat-Európának mégiscsak voltak titkos tervei egy ju­goszláviai fegyveres intervencióra. Pá­rizsban ugyanis úgy fogalmaztak, nem vennék rossz néven, ha a szlavóniai térségbe bevonuló francia ENSZ-ala­­kulatok parancsnokává azoknak a francia tábornokoknak az egyikét ne­veznék ki, akik részt vettek az inter­venciós terv elkészítésében. A francia katonákat Baranyába és Kelet-Szlavó­niába Budapest kérte, tekintettel a magyarok számarányára, és Párizs egy korábban kötött kétoldalú katonai szerződés értelmében készséggel ele­get tesz ennek. „Történelmi lelkiisme­ Bern, 1992, karnevál idejeE­melkedünk. Ülünk a vonatban és emelke­dünk. Előbb csak lassú tempóban, azután egyre meredekebben, olyannyira, hogy a mozdony már csak a fogaskerekek beakasztásá­­val képes a meredek hegyoldalon kapaszkodni. Ezer méteren, Engelberg városkában járművet váltunk. Innen már libegő emel bennünket negyvenöt fokos szögben, vagy még hirteleneb­ben. Gyakran kell nyelni, hogy a fülcsatorna ki­nyíljon. Kétezer méteren újabb járműcsere. Az emelkedés folyamatos, háromezer húsz méteren vagyunk. Európa tetején. Mit látni innen? Hiá­ba nyomom be a félfrankost a jó minőségű táv­csőbe, legfeljebb a svájci hegyek csúcsait látom, ragyognak a napsütésben, alattunk síelők ezrei iramlanak lefelé. Irni szeretnék Svájcról, többek között azért, mert néhány évvel ezelőtt, amikor úgymond megtörtént nálunk a politikai fordu­lat, akkor a mostani hatalomgyakorlók Svájcot ígértek nekünk odahaza. Most többek között a kantonrendszerről szeretnék valakitől informá­ciókat szerezni, de egyelőre csak ott tartok, hogy vendéglátóim engem kérdezgetnek, mi van ott­hon. Röviden annyit mond egyikük, aki jó régó­ta élvezheti ezt a közmondásosan tiszta svájci le­vegőt, csakugyan tiszta, sok tekintetben - bár az is igaz, hogy tele van egymásra leskelődő idegen besúgókkal, akik szennyezik -, egyik ismerős te­hát azt mondja, a svájci kantonok jellegzetessége az önállóság. Meg a svájci városok jellemzője is. Nyilván ebből adódik magának Svájcnak az önállósága is. Itt van például Bern, a székváros. Teljesen összenőtt néhány másik, mellette fek­vővel, Könizzel, Marival például, de próbálna csak a szövetségi kormány vagy a székvárosi elöljáróság a más városok önálló, szuverén váro­sigazgatásába beleszólni! Ha beleszólna, akkor az már nem lenne Svájc. S nekem erről az jut eszembe, hogy vajon Kispiac, Horgos, Kanizsa, Ada, meg a többi Kikindához körzetesített hely­ségünk az maradhat-e, ami eddig is volt, miután úgy beleszóltak nem is csak az önállóságukba, hanem szinte répaként kezelve őket, átdobták valamennyit a Tiszán. Vajon mit szólna a bázeti polgár, ha Olten városát a nyakába varrnák? Nem is beszélve arról, hogy mit szólna ehhez Olten lakossága. Nyilván azt szólná, hogy ettől megszűnne Svájc az maradni, ami volt. Ettől megszűnne Svájc. S ha jól belegondolunk, akkor láthatjuk, hogy valami hasonló ügyetlen ügyin­tézés következtében szűnt meg Jugoszlávia is olyan formában, amilyenben létezett, s ha to­vábbra is ilyen lesz az ügyintézés, akkor meg fog szűnni minden formában. Innen, a Tidis csúcsáról, 3238 méter magas­ról, ebből a síparadicsomból mi látszik az otthoni gondokból? Látszik-e a kispiaciak gondja? Az például, hogy ha megtörténik a körzetesítés, ak­kor nagy ügyeik intézésére ezentúl nem a tizen­­valahány kilométerre eső természetes központ­jukba, Szabadkára kell utazniuk, hanem a több mint félszáz kilométerre eső Kikindára? S ha lát­szik, ki figyel föl itt erre. Itt most karnevál­b­an. Az üzletekben venni és bérelni lehet jelmezt, álarcot, bolondcsengőt, játékpuskát és fakardot, műanyag sarkantyús csizmát. Otthon is karnevál van. A politikai po­rondot elárasztották a bohócok. Fegyverük iga­zi. A romok, amik utánuk maradnak, talán még igazibbak. S a nyomor is, ami a romokból sarjad, mert amint otthonról tudom, a szánföld­jeinken a búza alig- alig sarjad, tekintve, hogy alig-alig vetettek az ősszel a parasztok. Amikor itt azt kérdezik tőlem a régi és az új ismerősök, hogy hát miért nem szántanak-vetnek a parasz­tok, hiszen enélkül semmire sem fognak menni sem ők maguk, sem mi valamennyien, s erre én azt válaszolom, hogy tartalék üzemanyagunkat elhasználták a repülők, a tankok, a rendelkezés­re álló munkaerő meg vagy a nem létező hábo­rú frontjain teljesít szolgálatot, vagy éppen itt Svájcban rejtőzködik nem kicsi számban, hogy ne kelljen igazi puskával lövöldöznie mondva­csinált és mesterségesen gyártott ellenségre, ak­kor csak még jobban csodálkoznak. Álmélkodás­­sá, szinte bamba elképedéssé fokozódik a csodál­kozásuk, amikor arról tájékoztatom őket, hogy boltjainkban nincsen tej, benzinkútjainkon üzemanyag, diszkóinkban legény, vállalataink­ban munka, elsején kereset. Ezek után már ők is tudják, hogy egyhamar nem lesz nálunk rend sem, nem jólét. Z­ürichben azt mondja a pályaudvarra veze­tő utcában, a város szívében a városnéző­ben átvezetősködő mérnök vendégfoga­dom, újonnan szerzett barátom. - Itt annyi arany van az épületek alagsorai­ba tárolva, hogy majd leszakad alatta a talaj. Nekem meg üres töltényhüvelyt adott em­lékbe a frontot megjárt kollégám odahaza. Ná­lunk a fegyverek súlya alatt roskadozik a zsíros szlavóniai, baranyai és sok más vidék talaja. MATUSKA Márton Kitekintés Európa tetejéről Vuity Tvrtkót senki sem verte meg - állítja az újvidéki rendőrfőnök - A tartalékos katonákat a katonarendőrség kíséri be - Vuity Tvrtko félt a veréstől - Távozáskor névjegyeket osztott a rendőröknek - A rendőrfőnök szerint a sajtónak nem kellene foglalkoznia az esettel - A miértre nem kaptunk választ ságírókat nem verték és nem is veret­ték meg. Néhány olyan, a közelmúlt­ban történt példát említett, amikor a rendőrök visszaéltek hatalmukkal, s törvénytelenül, önkényesen bántak el a polgárokkal. Valamennyi ilyen ese­tet nyilvánosságra hozták. Ha ilyesmi ezúttal is megtörtént volna, ezt sajtó­­tájékoztatón köztik az újságírókkal, ál­lítja Branko Sujic. Arra azonban nem adott magyarázatot, hogy a történtek­ről miért tanácsos inkább hallgatni. N. Z. * » * De mit nyilatkozott minderről Vu­ity Tvrtko, az Eszékről küldött hadi­­tudósításairól ismert tizenkilenc éves riporter a magyarországi lapoknak, rádiónak (a következő beszélgetést a Népszabadságból ollóztuk).­­ A magyar rendszámú kocsinkra fi­gyeltek fel, mint nagyon sok helyen má­sutt is Szerbiában. A Kalasnyikov-ügy miatt odalent még ma is mindennapo­sak a provokációk. Újvidéken is rögtön ezt emlegették. Én csak annyit szóltam: elnézést kérünk, mi csak tankolunk. Az elnézés szót sajnos szerb helyett horvátul mondtam. Erre figyeltek föl. - Kik hívták ki a rendőrséget? - A benzinkutasok szóltak nekik. A kiérkező rendőrök aztán elvették az útleveleinket és bekísértek bennünket a rendőrkapitányságra. Illetve mi kö­vettük a kocsijukat Kalmár G. András­sal és Krasznay Jánossal a Fekete Do­boztól. Od­abent megmotoztak ben­nünket, elvették a cipőfűzőnket, övünket, karóránkat. Minden papí­runkat átnézték. - Utána, gondolom, következett a kihallgatás. - Nem, bezártak bennünket, kü­­lön-külön. Engem például egy szerb területvédelmi katonához, aki aznap délután tért vissza öt hét után a bara­nyai frontról. Örömében berúgott, s lövöldözni kezdett a városban. Ezért volt bent. Ez a katona aztán folyama­tosan vert engem. Olyanokat mon­dott, hogy szerb gyerekek haltak meg a szerb Baranyáért, mi meg az uszta­­sákat képezzük ki ellenük itt Magyar­­országon. Közben azért énekeltetett is. A szerb himnuszt és szerb mozgal­mi dalokat kellett neki előadnom. - Mennyi ideig volt ebben a cellá­ban? - Két-három óráig. A kollégáimat közben kihallgatták, s átvizsgálták a kocsinkat is. Utána én következtem kihallgatásra, amelynek a során a ren­dőröket rendőr úr elvtársnak kellett szólítanom. A kihallgató szobában he­ten vagy nyolcan lehettek. Köztük egy civil ruhás fiatalember, aki végül is faggatott. Az egész kihallgatás egyéb­ként úgy kezdődött, hogy egy hatal­mas gumislagot kiraktak az asztalra, de szerencsére nem használták. - Mire voltak kíváncsiak? - Sok mindenre. Például arra, hol vannak usztasa kiképzőtáborok Ma­gyarországon. Én pedig soroltam ne­kik. Azokat a helyeket, amiket a szerb tévében hallottam. Beremendtól Bajá­ig. Ezt aztán nagy megelégedéssel vet­ték tudomásul. Különböző személyek­ről is kérdeztek. S kíváncsiak voltak arra is, hol gyógyítják Magyarorszá­gon a sebesült horvát gárdistákat. Er­re nem választoltam. A végén aztán bocsánatot kértek tőlem azért, hogy a cellában a szerb katona megvert. Beszámoltunk arról, hogy Vuity Tvrtko magyarországi újságírót és a pesti Fekete Doboz két munkatársát Újvidéken bekísérték a rendőrállo­másra. Vuity Tvrtko, aki Eszékrek tu­dósította a Magyar Televíziót és Rá­diót a horvátországi háborúról, a múlt vasárnap a Kossuth rádió híradójában azt állította, hogy a rendőrök megve­rették a cellájába zárt részeg tarta­lékos katonávát. Komoly nyomozást kellett végez­nünk, hogy kiderítsük, Vuityékat va­ OLVASSA HOLNAPI SZÁMUNKBAN! A parafenomén sem segített A magyar rendőrség lezárta a nyomozást, nem jutott az eltűnt Farkas Helga nyomára, a szülők azonban csodát várnak: világhírű parafenomén­­hez fordultak. Erről szól CSORBA Zoltán holnap megjelenő budapesti le­vele. A magyarországi mozaikhoz tartozik még: Ш Vajdasági lakodalmas rock a Rákóczi úton ■ Aktfotó és beszélgetés a hölggyel. (Hétfői Magyar Szó, 2. oldal) rét” kifejezés is elhangzott ebben az összefüggésben. ÖNRENDELKEZÉS, ÁLLAMALKOTÓ - NEM ÁLLAMALKOTÓ Említsük meg a másik befolyásos európai tényezőt, a németet is, ponto­sabban Genscher külügyminiszter hét eleji horvátországi és szlovéniai láto­gatását. Genscher sajtókonferencián határozottan közölte, hogy Németor­szág folytatja azt a politikáját, amely­nek egyik alappillére a népek önren­delkezési jogának tiszteletben tartása. Következésképp, aki hegemóniára tö­rekszik, ezekkel az eszmékkel kerül szembe. Közölte, az égvilágon semmi­lyen akadályát nem látja annak, hogy a függetlenségüket elnyerő új államok csatlakozzanak a legkülönfélébb nem­zetközi intézményekhez, mint például a Nemzetközi Valutaalaphoz, társult tagként az Európai Közösséghez stb. Itt hangzott el a germán ősellenség külső ügyei irányítójának a szájából (nem szó szerint) idézve a következő kijelentés: sohasem gondolta, hogy a szerb nép másképpen vélekedik a bé­ke és a háború kérdésében, mint bár­mely más nép széles e világon. A szerb kormányfő is nyilatkozott, mégpedig a Magyar Televíziónak. Ki­fejtette: értelmetlen és elfogadhatatlan módon vonnak párhuzamot egyesek a horvátországi szerbek és a vajdasági magyarok (illetve a kosovói albánok) autonómiatörekvései között. Amit sza­bad Jupiternek, nem szabad az ökör­nek. Vannak ugyanis államalkotó né­pek és vannak nem államalkotó népek. Az apartheid megszűnt dél-afrikai rendszerében ezt egyszerűen csak úgy mondták, vannak fehérek és vannak feketék. És a kettő nem egyenjogú. DUJMOVICS György jóban bekísérték-e. Sava Teofanov belügyi titkár azt állította, hogy nem hallott az esetről. Érdeklődésünkre ugyanezt mondta Branko Sujic, a ren­dőrkapitányság főnöke is. Időközben a magyar külügymi­nisztérium magyarázatot kért Belg­­rádtól és Újvidéktől a történtekről. Az újvidéki rendőrségen erről sem hal­lottak és azt sem tudják, hogy odaha­za mit jelentett ki Vuity Tvrtko a la­poknak és a rádiónak. Többszöri telefonbeszélgetés után Branko Sujic megígérte, utánanéz, mi is történt valójában a magyarországi újságírókkal, majd ezt közli velünk. Meg is tette, de az adatok közlése köz­ben többször is aláhúzta, hogy ezzel a témával nem kellene az újságnak fog­lalkoznia. Vuity Tvrtkónak azt az állítását, hogy tartalékos katona volt a rendőr­ségi cellába zárva, s vele verették meg őt, Branko Sujic határozottan cáfolta. - A tartalékos katonákat, ha erre szükség adódik, a katonarendőrség kíséri be a saját börtönébe, nem mi. Vuityékat itt senki sem verte meg, senki sem bántotta. De menjünk sor­jában. Február 18-án éjjel fél egy táj­ban polgári személy jelentette az au­tóúti benzinkútról, hogy három ma­gyarországi személy igen gyanúsan vi­selkedik, közülük az egyik Horvátor­szágot élteti. A közeli járőr a helyszín­re ment, igazoltatta, majd bekísérte őket a rendőrségre. Két városi és egy tartományi belügyi dolgozó egy tol­mács segítségével mindhármukat ki­hallgatta. Vuity Tvrtkónak nem kel­lett tolmács. A kihallgatás és a jegyző­könyv felvétele után reggel fél ötkor szabadon engedtük őket. Vuity Tvrtko ekkor azt mondta, nagyon félt attól, hogy megverjük. Azt is mondta, hogy hamarosan újra eljön Újvidékre, s végül egy-egy névjegyet adott a ren­dőröknek. A rendőrfőnök végül még egyszer hangsúlyozta, hogy a magyarországi új­

Next