Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-01 / 301. szám

1992. november­­vasárnap DIPLOMÁCIAI GYORSMÉRLEG Kosovói megelőzés, boszniai tűzoltás Milyen eredménnyel zárult a „tárgyaltatók” balkáni körútja ugyanis még „nem érkezett el” a ha­zatérés ideje, az a pillanat, hogy az emberek visszatérjenek a saját házuk­­ba(?!) A szerb „rendőrök” hallani sem akarnak arról, hogy átadják fegyverei­ket, még arra sem hajlandóak, olyan engedményre(?) sem, amit Karadžić tett a repülőkkel. A terepi helyzet között és aközött, ami a diplomáciai zöldasztalnál szüle­tik és írás formájában testet ölt, nyil­vánvalóan óriási szakadék tátong. Á­m miközben Cosic és Tudman va­lóban találkozott és tanácskozott, addig a héten ez nem történt meg a kosovói albánok és Belgrád között. Mégis néhány vonatkozása a kosovói problémának most már világosabb. Tiranában Berisha albán elnök közöl­te, hogy Kosovót semleges és fegyver­mentes övezetté kell nyilvánítani nemzetközi ellenőrzés mellett. Owen és Vance révén a Nyugat először mondta ki köntörfalazás nélkül, hogy Kosovo Szerbia részének tekintendő, de speciális státust kell adni neki. A kosovói kérdés lényege éppen ez, a státus kérdése, amiben maguk a koso­vói albánok sem egységesek. Egyik irányzat szerint Milosevicet a Nyugat­nak úgy kell megleckéztetnie, mint ahogyan Szaddám Husszeint meglec­kéztette, Ibrahim Rugova ennél ru­galmasabb, tudja, hogy erre aligha fog sor kerülni. A szerbek vonatkozá­sában a maga részéről még egy utolsó esélyt ad Pániénak, a szövetségi kor­mányfőnek még azt megelőzően, ne adj Isten, hogy minden egy irányba indulna el... A múlt héten azonban csupán abban állapodott meg a nyu­gati diplomáciai párossal, hogy tár­gyalni fog Pánié kormányfővel. Koso­vóban azonban egyre fogy a türelem. Adem Demagi emberi jogi aktivista, aki maga is több évtizedet töltött bör­tönben, úgy véli, Belgráddal mindad­dig semmi értelme tárgyalni, amíg ott Milosevic van hatalmon. S ebbéli véleményével nincs egye­dül, egyre többen és többször mondják, hogy Slobodan Milošević személye és a körülötte tömörülő „ke­mény mag” a legfőbb akadálya annak, hogy legalább reménykedni lehessen a békés kibontakozásban. Kútba esett a kísérlet, hogy meggyőzik, a köz ér­dekében vonuljon vissza, mindenek­előtt azért, hogy tárgyalások kezdőd­hessenek a nemzetközi tényezőkkel a szankciók feloldásáról. Ebbe persze ő nem ment bele. A francia rádió a mi­nap „parancsoló szükségének nevez­te megbuktatását a szankciók és a fe­nyegető polgárháború miatt. Erre ideális esetben olyan választá­sokon kerülhet sor, amelyeken min­den politikai tényező részt vesz és tisz­tességesek. Az ilyen választások meg­tartása egyelőre kérdéses. DUJMOVICS György Magyar Szó A visszautasítást szépen csomagol­ák - ez a lényege a héten az Eu­rópai Közösség legmagasabb rangú képviselőinek a visegrádi hármasból lett négyek miniszterelnökeivel folyta­tott tanácskozásán hozott döntésnek. Ezen a tanácskozáson ugyanis Ma­gyarország, Lengyelország és Cseh­szlovákia EK-beli tagságáról volt szó. A tanácskozást az tette szükségessé, hogy eddig az EK egyetlen tagja sem cikkelyezte be a társulásról aláírt egyezményt, tehát semmi remény sincs arra, hogy az egyezmény január 1-jén életbe lépjen, márpedig ha nem lép életbe, automatikusan hatályát veszti a kereskedelmi kérdésekkel foglalkozó, 1992. március 1-én ideig­lenesen hatályba léptetett rész is. Az év végének közeledtével mind türelmetlenebbek lettek a visegrádiak. Elsősorban azt sürgették, hogy az EK határozza meg a csatlakozás „menet­rendjét”. Az október elején Luxem­bourgban tartott külügyminiszteri ér­tekezleten - amelyen a „hármakat” öt külügyminiszter képviselte - már ki is mondták, hogy menetrendről szó sem lehet, azzal a kissé képmutató indok­lással, hogy - Hurd brit külügymi­niszter szavaival - „az hamis elváráso­kat ébresztene”. A visegrádiak legfel­jebb arra számíthatnak, hogy meg­hosszabbítják a már említett kereske­delmi megállapodás hatályát, és meg­határozzák a csatlakozás mércéit. Az e heti csúcstalálkozó legfőbb eredmé­nye éppen az a döntés, hogy az EK decemberi csúcsértekezlete megtár­gyalja ezeket a mércéket. Ennek je­lentőségét persze nem szabad lebe­csülni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az EK-hoz való csatlakozásnak csak egyik oldala, hogy ezek az orszá­gok megérnek a csatlakozásra, a má­sik része, hogy az EK felkarolja ezeket az országokat, a csatlakozást annak eszközévé teszi, hogy ezek az országok gyorsabban felsorakozzanak Európá­hoz, mint ahogy Görögország, Spa­nyolország és Portugália esetében is ez a szempont volt a döntő. Ö­nmagukkal vannak elfoglalva az EK tagállamai. Az Európai Unió szerződésére mondott dán nem, majd a sovány francia igen a becikkelyezés másutt jelentkező nehézségeivel páro­sulva kérdésessé tette, hogy milyen formában él tovább az EK. Ez bizto­san hozzájárult ahhoz, hogy csökken­jen az érdeklődés a bővítés kérdése iránt. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a bővítés kérdése fel­erősítette még az unióval szembeni kételyeket is. Az EK válságát ugyanis nemcsak a becikkelyezés nehézségei jelzik, hanem az is, hogy nem sikerült elfogadtatni az úgynevezett Delors­­tervet, mely szerint az EK legszegé­nyebb országai a visegrádiak csatlako­zásába való beleegyezés fejében az ed­digi támogatás kétszeresét kapják. A visegrádiak csatlakozása ezeket a költ­ségeket növelné: a konkrét számítá­sok szerint a magyar csatlakozás évi 1458 millió ECU-ba kerülne az EK- nak. Nem csoda, hogy az EK tagálla­maiban mind több olyan polgár van, aki azt mondja: miért fizetnék én? A társulásra váró tagok iránti ér­deklődés csökkenésének azonban több más oka is van. Csökkent a tagál­lamok gazdasági lendülete. Kevesebb pénz jut Kelet-Európának. A Szovjet­unió szétesése is jelentősen csökken­tette ezt az érdeklődést, mert most már nincs szükség ütközőövezetre. A kelet-európai piac szétesése s az a kö­rülmény, hogy a belső kereslet nem nőtt a várt mértékben, sőt talán még csökkent is, nyilvánvalóvá tette, hogy nem is olyan jó befektetés ezekbe az országokba beruházni, mint kezdet­ben gondolták stb. A jugoszláv válság is lényeges oka a Tüzérség iránti érdeklődés visszaesé­sének. E tény jelentőségéből semmit sem von le, hogy beleépül az állam­polgárok naiv reagálása: ha meglátják a boszniai polgárháborúban az ellen­ség levágott fejével pózoló „harcos” fényképét, nem biztos, hogy a borzal­makat a sok ország egyikéhez kötik, valószínűbb, hogy az egész térséggel azonosítják. A lényeg, hogy a jugo­szláv válság két dolgot tudatosított a nyugat-európai polgárokban. Az egyik az, hogy az annyira üdvözölt rendszerváltás szörnyű bajok forrása is lehet, vagyis Kelet-Európa nem is annyira vetélytárs, mint új veszélyek forrása. A másik pedig, hogy ezzel a veszéllyel szemben egyetlen hatékony eszközük van: vesztegzárral elszigetel­ni ezt a térséget. OLVASSA HOLNAPI SZÁMUNKBAN! • Kozmikus veszély Umek Miklós írása a szeszélyes Swift-Tuttle üstökös látogatásáról szól. Mikor következhet be a feltételezett katasztrófa • Ne hintsük el a tartós viszály magvát Tuba Lajos pozsonyi újságíró a bősi ellentétekről, a magyar-szlovák kiéleződésről késik a csatlakozás JOBBRÓL BALRÓL: VESZÉLYBEN AZ OROSZ ANYÁCSKA Vörös és fehér A betiltott Nemzeti Megmentési Front számos rokonra találhat Európában „Veszélyben Oroszország!”, kiált­ják jobbról-balról, középről, minden­honnan. A legfőbb kérdés, hogyan megmenteni. Egyesek katonai dikta­túrában látják a megoldást, mások a Nyugathoz simuláshoz, megint mások az ősi orosz értékekhez való visszaté­résben. Ahány beállítottságú politikai mozgalom, annyi vélemény. A politi­kai csoportosulások között messzeme­nő egyetértés van abban, hogy Orosz­országot már csak egy nemzeti irány­zatú, tekintélyuralmi rendszer vezet­heti. A hatalmi harc most épp akörül folyik, ki vezesse ezt a rendszert. Jelcin és munkatársai továbbra is mindent megtesznek, hogy hatalmon maradjanak. Az ellenzék is, hogy megszerezze. A közelmúltban egy nem mellékes rivális ütötte fel a fejét: a Nemzeti Megmentési Front. Minap befejeződött kongresszusukon beje­lentették, céljuk az egységes állam fel­virágoztatása békés eszközökkel. Büszkén hirdették, hogy sikerült lét­rehozniuk a „vörösök” és „fehérek” koalícióját. Sztanyiszlav Terehov alez­redes a kongresszuson három sza­kaszból álló harcot hirdetett a hata­lom megszerzéséért. Mint mondta, a harmadik szakasz már néhány hónap múlva megkezdődik. Jelcin és köre rettenetes veszélyt vélt felfedezni ebben a tömörülésben, amelyet az ellenzék egyenesen nem­zeti felszabadító mozgalomnak kiáltott ki. Az orosz elnök az alkotmányelle­nesnek nevezett szervezetet rendelet­tel betiltotta. Indokként azt hozta fel, hogy a front a hatalom megdöntésé­re, a helyzet destabilizálására és uszí­tásra szólított fel. Az alkalom kapóra jött, hiszen Moszkvában elterjedt a híre, hogy puccs készül, s ennek egyik főszerep­lője lehet a Nemzeti Megmentési Front. Az sincs kizárva azonban, hogy Jelcin a tiltással és a riadalomkeltéssel megpróbálja befolyásolni az Orosz Legfelsőbb Tanácsot és a népképvise­lők december 1-jén kezdődő kong­resszusát, amelyen az ellenzék meg akarja buktatni Jegor Gajdar kormá­nyát, de lehet, hogy Jelcinnek sem ke­gyelmez. Az ellenzék azt rója fel Jelcinnek és a kormánynak, hogy a végzete felé sodorja az országot. Szemére vetik azt is az­ elnöknek, hogy nem teljesítette tavalyi ígéreteit. Nyilvánvaló, hogy az új mozgal­mak az orosz gyengeség növekvő ér­zését használják fel, hogy az országot elzárják a demokratikus modernizálás és a gazdasági verseny elől. Az inga az új mítosztól mintha visszalendült vol­na a múltba. A várva várt jobb élet ugyanis sehogyan sem akar beköszön­teni. Tekintettel a minden irányba he­vesen széthúzó erőkre, Jelcin egyre szerencsétlenebbül próbál ragaszkod­ni a centrista politikához. Középhe­lyezését aligha sikerül megtartania. Gorbacsovnak sem sikerült. Két lehe­tőség közül választhat: vagy beleegye­zik abba a klasszikusnak számító orosz megoldásba, hogy a régi és az új osz­tály a hatalom megtartása céljából a nép rovására kiegyezik, s ezáltal visz­­szafordítják a reformokat, vagy felké­szül az újabb puccsra. Ezt könnyen végre lehet hajtani, hiszen a régi struktúrák még megvannak, és jól is­merik a módját. A néppel pedig ki tö­rődne? Jelcin egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. Évszázadok óta most nyílt talán első ízben alkalom ar­ra, hogy Oroszország bebizonyítsa, külső expanzió és belső elnyomás nél­kül is alkalmas arra, hogy polgárian rendezett munka- és létformák között is kormányozható. Egy olyan időszak­ban, amikor egyre erőteljesebben hal­latják hangjukat a nacionalisták és szélsőséges elemek, nagyon nehéz ezt a feladatot megoldani. Nem mellékes, hogy a tavaly augusztusi puccs óta az elmúlt időszakban olyan liberálisok is belegabalyodtak a féligazságok és de­magógia hálójába, akik akkor még Jelcin mellett álltak ki. Ezek a kiszá­míthatatlan indulatok a legveszélye­sebbek. Ehhez párosul még a reakciós na­cionalisták kelet-európai hangosko­dása is. Lengyelországtól Romániáig mindenhol hallatják hangjukat. Tábo­ruk azonban Oroszországban a legné­pesebb. Bár a csoportok látszólag a politikai paletta ellentétes oldalain foglalnak helyet, nézeteik - mint a szélsőségeseknél általában - átfedik egymást. Egyáltalán nem biztos, hogy nem annyira erősek, hogy kihívást je­lentsenek Jelcin számára, aki rendele­tekkel kormányoz, megkerülve a par­lamentet és az alkotmányt. Oroszor­szág történelme a rövid életű reform­­kísérletek és a brutális elnyomás soká­ig tartó láncolata volt. Az önámítás és csalódás után most csupán abban le­het bízni, hogy a tömegek és a politi­kai elit nem a régmúltba tér vissza. J. SZABÓ József KÜLPOLITIKA 3 Ebben a helyzetben a szerb politi­ka mindinkább a tizedik emeletről le­felé zuhanó, az első emeletnél még elégedett ember benyomását adja: a második emeleten még örömmel álla­pítja meg, Európa mindinkább bele­törődik, hogy a szerb katonai győze­lemmel teremtett helyzeten keveset változtathat. Csak az a kérdés, nem rántott-e magával másokat és kiket rántott magával. Mert a Románia és Bulgária társult tagságáról kezdődő tárgyalások e két ország kétségbeesett kísérletét jelentik annak megakadá­lyozására, hogy Jugoszlávia magával rántsa őket. Valószínű azonban, hogy e zuhanás következményeit megérzik a visegrádiak is. Különösen azután, hogy Lengyelország kormányozhatat­­lanná válása, Csehszlovákia szétesése után még Magyarország is olyan fejle­mények színtere lett, amelyek arra utalnak, hogy még egy békés, majd­nem egynemzetiségű országban is je­lentkezhetnek Šešeljek, csak a körül­ményeken múlik, hogy milyen pusztí­tást végezhetnek.­­ Megváltozott azonban a hangulat IVJL a társulásra váró országokon be­lül is. Walesa lengyel elnök azt vallja, hogy „jobb nem kifizetődőt termelni, mint semmit”, és ez meghatározza az ország egész politikáját. Csehszlováki­át hiába figyelmeztették, hogy a szét­esés veszélyezteti az Európához való felsorakozást is, mégis a szétesést vá­lasztották. Magyarországon elégedet­lenséget vált ki, hogy - a Népszabad­ság megfogalmazásában - „ömlik a francia tej a boltokba, miközben a tej­be fúló magyar parasztok tehetetlen dühükben a parlament elé vonulnak tüntetni”. Elhangzik a magyar ipar védelmének jelszava - az Új Magyar­­ország megfogalmazásában - „min­den alkalommal, amikor külföldön gyártott árucikket vásárolunk, fájdal­masan hiányzó munkaalkalmat, mun­kahelyet veszünk el honfitársainktól”. A szakszervezetek követelik, hogy „a külgazdasági kapcsolatokat alá kell ren­delni a nemzeti termelés érdekeinek”. Egyszóval az EK-tagság körüli bonyo­dalmak csak kis részét adják annak, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mint a rendszerváltás kiváltotta lelkese­dés idején Európa hitte. BÁLINT István

Next