Magyar Szó, 1993. január (50. évfolyam, 1-29. szám)

1993-01-03 / 1. szám

1993. január 3., vasárnap A­z elvet, hogy a náci Németor­szág politikai vezetőit bíróság elé kell állítani, hivatalosan elő­ször a Roosevelt, Churchill és Sztálin által aláírt úgynevezett moszkvai nyi­latkozatban fogalmazták meg. Az okmánnyal összhangban a má­sodik világháborúban szövetséges ha­talmak bizottságot hívtak életre a há­borús bűnök és elkövetőik felderíté­sére, elfogására és bíróság elé állításá­ra. A bizottság Londonban ült össze első alkalommal. 1944-et írtak, ami­kor a háborús bűncselekményekkel alaposan gyanúsítható személyek lis­tája elkészült. A bizottság kidolgozta saját elvi hozzáállását is a problematikához. Azt, hogyan fog eljárni. A szövetségesek és kormányaik meglehetősen eltérően vélekedtek a hogyanról és a mikéntről. Egyesek ra­dikális nézeteket vallottak, azonnal rögtönítélő bíróságok elé kell állítani a tetteseket, az ítéleteket haladék nélkül végre kell hajtani. Létezett is egy kü­lön dokumentum: Terv a gyorsított eljárásról és kivégzésekről. Végül is az a meggyőződés kereke­dett fölül, hogy a náci Németország vezérei, a gyanúsítottak fölött törvé­nyileg elfogadott elvek szerint kell ítélkezni, de úgy, hogy egyben prece­dens is szülessen a jövőben esetleg előforduló hasonló esetekre nézve. A londoni értekezleten, 1945 júniusá­ban alapjában véve az amerikai bíró­sági rendszert fogadta el a négy hata­lom. A londoni okmány lett a nemzet­közi katonai bíróság és az egész nürn­bergi per alapdokumentuma. A nürnbergi perben hozott ítéletben 22 vezető náci politikus neve szerepel. Amiért felelniük kellett: a béke ellen szőtt összeesküvés, a nemzetközi béke el­len elkövetett bűncselekmények, a hábo­rús törvények megszegése, az emberies­ség ellen elkövetett bűnök. Az ítéletek alátámasztására olyan okmányok rendelkezéseit idézték a bí­rók, mint amilyen az 1907. évi hágai és az 1927. évi genfi konvenciók. Maga a per 1945. november 20-án kezdődött a középkori mesterdalno­kairól ismert és a háborúban szinte földig lerombolt Nürnberg igazság­ügyi palotájában. Mind az USA, mind a többiek rop­pant fontosnak ítélték meg, hogy a nácik által elkövetett bűnöket ne le­hessen történelmileg egyedül­­állóaknak tekinteni, ellenkezőleg, hogy általánosíthatók legyenek, gon­dolva mintegy a jövő eshetőségekre is. Robert Jackson, az USA-t képviselő főügyész hangsúlyozta: a háborús bű­nök háborús bűnök, tekintet­­ nélkül arra, hogy mely ország követte el őket. Jackson továbbá, akárcsak hiva­tali kollégái, nyomatékosította, átfogó elvek vezérlik őket, kiterjeszthetők majdan más esetekre is, így fogalma­zott: A jog történetében soha eddig nem történt arra kísérlet, hogy egyet­len perrel felöleljenek egy egész évti­zedet, egy egész földrészt, nemzetek tucatjait, egyének és események meg nem számolható sorát. Roppant fontos hangsúlyozni, hogy Nürnbergben nem emeltek vá­dat a nácik minden bűne ügyében, például, hogy bűnszervezetek tagjai voltak. A délnémet városban lefolytatott per jelentősége nemcsak abban van, hogy a bűnösöknek az igazság színe előtt kellett felelniük tetteikért, ha­nem - mint már hangsúlyoztuk - ab­ban is, hogy jogi precedenst teremtet­tek vele, ami törvényalkotásként értel­mezendő. Az ENSZ-közgyűlés ülésszaka ké­sőbb egyhangúlag megerősítette az al­kalmazott elveket, beépítve őket ezzel a nemzetközi jog rendszerébe. Az ötvenmillió emberéletet követe­lő szörnyűséges háború után igazság­ra és igazságosságra áhítozó világ élénk figyelemmel kísérte a per min­den mozzanatát. Az amerikai CBS rá­diótársaságnak a korábban az európai hadszínterekről tudósító újságírója ezt is jelentette akkoron: Most itt ki­mondták, hogy­ az emberiség ellen irányuló bűncselekménynek számít támadó háború kitervelése, előkészí­tése és indítása. Kimondták azt is to­vábbá, hogy ilyen esetben, háborús bűnök esetében nemcsak azokat ter­heli felelősség, akik a tetteket végre­hajtották, hanem azokat a vezető em­bereket, politikusokat, akik hatalmon voltak. A tettes tehát nem mentege­tőzhet azzal, hogy csak feletteseinek parancsát hajtotta végre, a politikus, az eszmei szerző pedig nem mosakod­hat azzal, neki semmi köze az egész­hez, hiszen amaz­a valaki a tettes. Az amerikai külügyminisztérium nemrégiben - a mögöttünk levő esz­tendő utolsó heteiben - juttatta el az emberi jogoknak a volt Jugoszlávia te­rületén való súlyos és sorozatos meg­sértéséről szóló negyedik jelentését az ENSZ-hez. Részletekbe menő aprólé­kossággal szól benne a háborús bűncse­lekményekről és megállapítja, hogy zö­müket a Boszniát megszállva tartó szerb harcosok követik el, noha nem­csak ők. A szóban forgó jelentések fon­tos bizonyítékok lesznek majd azoknak a bíróságoknak a kezében, amelyek megalakítását az ENSZ kilátásba he­lyezte, s amelyek elvileg minden kétsé­get kizáróan a nürnbergi perre fognak támaszkodni, az ott megteremtett pre­cedens lesz a minta. Az ENSZ, ha van némi önbecsülete, nem engedheti meg magának, hogy­ a nürnbergi elvek fe­ledésbe merüljenek. DUJMOVICS György Nürnbergi precedens AMERIKAI INTERVENCIÓ: IGEN VAGY NEM? Clinton balkáni kihívása Az új elnök nem ad hangzatos nyilatkozatokat, de akár az első héten megparancsolhatja a beavatkozást Boszniában (Washingtoni tudósítónktól) Két héttel Lawrence Eaglebur­ger nyilatkozata után - amelyben még azt várta, hogy az ENSZ Biz­tonsági Tanácsa „néhány napon be­lül” jóváhagyja a boszniai repülési tilalom betartását - Amerikából úgy látszik, hogy Nyugat-E­urópa - első­sorban Nagy-Britannia és Francia­­ország - vezetői hátráltatják az egy­re elkerülhetetlenebbnek tűnő bal­káni fejleményeket. De George Bushnak már aligha marad ideje, hogy - Szomáliához hasonlóan - sorsdöntő lépésre szánja el magát Boszniában. Éppen ez a két tényező fokozza Bill Clinton balkáni kihívásának jelentőségét! Az új elnöknek tál­cán kínálja a történelem, hogy - a vietnami behívót elkerülő múltja után - rögtön elnökösködése ele­jén meghatározó erejű döntést hozzon, amely nemcsak a balkáni fejleményeket befolyásolná, ha­nem az ő elnöki tekintélyét is megalapozhatná. John Major a Bushsal folytatott megbeszélésein állítólag nevetséges­nek tartotta az amerikai tervet a légtérzár betartatásáról, annak elle­nére, hogy nyilvánosan támogatta azt. A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy egyetlen európai szö­vetséges sem kockáztatná meg kine­vetni vagy pláne megtorpedózni egy új amerikai elnök eltökélt szán­dékát. Egy picit mindenki tart az újtól, és hát Washington jóindulatát sem tanácsos könnyelműen eljátsza­ni. Bennfentesek az amerikai fővá­rosban kiszaglászták, hogy a Penta­gon és Little Rock között gyakran jár a „posta”, és többek között a Bill Clinton megrendelésére készült elemzéseket, sőt haditerveket szál­lítja. A leendő elnök - ezek szerint az értesülések szerint - három kulcskérdést megvilágító tanulmá­nyokat kért a véderőminisztérium­tól: 1. Mik lennének a következmé­nyei annak, ha az USA betartatná a boszniai repülési tilalmat? 2. Miért vonakodik ettől olyannyira London és Párizs? 3. Milyen amerikai áldo­zatokkal lehet számolni egy balkáni intervenció esetén? A katonai körökből kiszivárgó értesülések szerint Clinton termé­szetesen még nem döntött ebben az ügyben. De ha az új elnök a be­iktatás másnapján kiadja a paran­csot, az amerikai haderő készen áll arra, hogy azt egy héten belül teljesítse. Ismét csak bennfentesek szerint Clinton külpolitikai kampánytaná­csosa volt az, aki a választások előtti hónapokban azt szorgalmazta, hogy a kihívó keményebb amerikai fellé­pést követeljen a boszniai háború ügyében. Anthony Lake január 20-ától a nemzetbiztonsági tanácsos szerepét fogja játszani, és semmi jel sem mutat arra, hogy megváltoztat­ta volna a véleményét a balkáni há­borúval kapcsolatban. Továbbra is érvényes persze az a szkepticizmus, amely Warren Chri­stopher leendő külügyminiszter Cyrus Vance-i múltjából fakad, de több jel is mutat arra, hogy a nagy döntéseket Clinton személyesen kí­vánja meghozni, és csak a külpoliti­kai végrehajtás marad Christopher­­re, ami jobban megfelel az utóbbi egyéniségének. Clinton arra is választ kért - ez esetben a Fehér Háztól -, hogy az USA európai szövetségesei miért fáznak attól, hogy Milosevic meg­állításával „bepiszkítsák a kezü­ket”. Az európai nyúlszívűséget egyébként naponta ostorozza az amerikai sajtó, de még Brent Scowcroft, Bush nemzetbiztonsági tanácsosa is fel van miatta hábo­rodva. Douglas Hurd brit külügy­miniszter december 22-i nyilatko­zatát például „tipikusan gerincte­lennek” tartják, mert nagy szava­kat lőtt a nyilvánosság felé, miköz­ben a diplomáciai vonalon éppen London volt az egyik kerékkötő. Major félelmeit az ENSZ- katonák veszélyeztetettségéről pedig egye­nesen a Hitlertől reszkető Nyugat álláspontjához hasonlítják. Az új elnök ebben az alaphely­zetben ritka lehetőséget kap arra, hogy mandátuma legelején hatá­rozott akcióba vezesse a szövetsé­geseket. Bill Clinton számára azért is számít ez kihívásnak, mert ha kormánya tovább folytatja az eddigi habozó, reszkető Balkán­politikát, akkor nemcsak Nyugat- Európa árnyékába kerülhet, ha­nem megerősíti Milosevic balkáni Történelmi Az újévi ünnepek alatt olyan vi­lágesemények történtek, amelyek mindenképpen bekerülnek a törté­nelembe. Szilveszter éjféle két új európai állam létrejöttét is jelezte. Megszületett az önálló Szlovákia (történelmében először) és Csehor­szág. A másik nagy horderejű ese­mény: az EK-országok határai még nyitottabbak lettek, természetesen csak egymás felé. Nincs vám, s még útlevél sem szükséges, szabadon áramolhat áru, tudás, tőke, ember, munkaerő stb. stb. a törvények se­gítik, s nem akadályozzák mindezt. Az 1993. évet még egy kedvező ese­mény vezeti be. Bush távozó ameri­kai elnök Moszkvába utazott, hogy ma Jelcin orosz elnökkel aláírja a stratégiai nukleáris harci eszközök nagyszabású, kétharmados csök­kentéséről szóló okmányt. Mindezek valóban történelmi események, de titulálhatók-e annak a jugoszláviai, a boszniai válsággal kapcsolatos mostani, ünnepek alatti diplomáciai erőfeszítések, mint aho­gyan egyes helyzetelemzők teszik, s a megoldás kezdetének kiáltották ki? Aligha. Mindenesetre nagyon szeretnénk, ha nekik lenne igazuk. Mert ha nem..., akkor is történelmi eseményeknek leszünk tanúi. S kö­zelről, mondhatni belülről - az ese­mények forgatagában - figyelhet­jük alakulását. Gyenge vigasz. Mit tehetünk, ha történelmi időkben, és Európának abban a szögletében é­­lünk, ahol - nem én mondom - a béke csak az elkerülhetetlen hábo­rúk közötti ideiglenes állapot. S. I. pozícióit, hosszú távra aláássa a nyugati befolyást a térségben. Emellett Clinton saját elnöki fellé­pését is lefokozná. Alig hihető, hogy az új amerikai államfő erre készül. PURGER Tibor (Léphart Pál karikatúrája) Magyar Szó A világ nincs fölkészülve a kelet­európai fordulattal előállt hely­zetre. Ez nemcsak abban látszik meg, hogy mennyire tehetetlen az új helyzet szülte problémák megoldásá­ban - sőt a lelkesedést követő kiáb­rándulás és saját problémáinak hatá­sára mindinkább hajlik arra, hogy egyszerűen levegye kezét a világ e ré­széről­­, hanem abban is, hogy még csak javaslata, világos elképzelése sincs a nacionalizmus feltörésével járó problémák megoldására. Szerbiában, Romániában és Szlovákiában ezekben a napokban sokszor hangoztatják azt, amit a Halas Slovenska című lap úgy fogalmazott meg, hogy Szlovákiában „már eddig is az európai standardot meghaladó kisebbségi jogokat biztosí­tottak”. A tragédia benne, hogy ezek­ben a nyilatkozatokban van is némi igazság, hiszen ilyen „európai stan­dardok” nem is igen vannak. A magyarázat a nemzetközi jog­rendszer fejlődésének sajátosságában keresendő. Az emberi jogok ma érvé­nyesülő koncepcióját ugyanis a fran­cia forradalom fogalmazta meg. Ott viszont a forradalmi alkotmány sze­rint a jog alapja nem a francia szár­mazás, hanem az állampolgári státus, amit egyévi franciaországi tartózkodás után mindenki megszerezhet. Ennek hatására Franciaország befogadott mindenkit, viszont nem volt tudatá­ban annak, hogy a polgárok egyenjo­gúsága kérdésénél egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyelven egyenjogú. A nemtörődömség - és ez­zel a problémák tudatosodása elmara­dásának­­ másik válfaja az USA, az „olvasztótégely-társadalom”, amely amerikaivá gyúr mindenkit, nem tö­rődve az ezzel járó nemzeti problé­mákkal, de normálisnak veszi egy-egy nemzeti közösség önkormányzatát, vagy hogy a kínai negyedekben két­­nyelvűek vagy éppen csak kínaiak a feliratok, mert nem az államért van­nak a feliratok, hanem az állampol­gárt szolgálják. (Mint ahogy Görögor­szágban görög és latin betűs minden utcatábla nem ideológiai, politikai vagy nemzeti szempontból, hanem egyszerűen csak azért, hogy ne nehe­zítsék meg azok dolgát, akik a görög ábécét nem ismerik.) Viszont nem is jutott eszébe, hogy ez a felirat milyen országos probléma lehet másutt. Ezek a sajátosságok magyarázzák, hogy az emberiség demokratikus fejlődése so­rán egymás után hódította meg az újabb és újabb jogokat - a XVIII. szá­zadban a polgári, a XIX-ben a politi­kai, a XX. században a szociális jogo­kat -, a nemzeti kisebbségekkel kap­csolatos jogszabályozás rendszere vi­szont még késik. E­gyedi megoldások vannak. Né­hány ország dicsekedhet példa­mutató megoldásokkal. Svájc annak megoldásával, hogy még a la­kosság 1 százalékát kitevő rétoromá­­nok se váljanak kelet-európai érte­lemben vett kisebbséggé. Finnország a lakosság 10 százalékát kitevő svédek miatt mindenütt kétnyelvű felirattal és a tisztviselők számára kötelező svéd államvizsgával. Az osztrák kisebbségi charta (1976), amely a többiek, példá­ul a nyelvhasználat mellett, kollektív jogokat ismer el ott, ahol a nemzetisé­gek elérik a törvényben megszabott arányt. Az ukrán parlamenti nyilatko­zat (1991), amely jogot ad a nemzeti szimbólumok használatára is. A szlo­vén alkotmány (1992), amely pozitív diszkriminációt irányoz elő az olaszok és magyarok javára. Néhány államközi megegyezés is tartalmaz olyan megoldást, amely e kérdés általános rendezésébe bele­épülhetne: a Dél-Tirolról kötött meg­állapodás a nemzetek arányos képvi­selete mellett minden tisztviselő szá­mára kötelező kétnyelvűséggel, a né­met-dán egyezmény (1955-ben) a ki­sebbségi jogok kölcsönös biztosításá­val, a Németország részéről kötött egyezmények (1991-ben Lengyelor­szággal és 1992-ben Magyarországgal és Romániával) a kisebbségi jogok nemzetközi szavatolására, a magyar­szlovén államszerződés (1992) egész a tankönyvek másik országban történő használatának szorgalmazásáig stb. Mindez azonban nem elegendő. Elsősorban­­azért, mert a nemzetközi közösség csak addig jutott el, hogy az emberi jogok szavatolása nem lehet belügy. De az emberi jogok szavatolá­sának nemzetközi rendszere sem ala­kult ki még teljesen, ezért e jogok ér­vényesítésének minden kísérlete - akár egy-egy állam részéről, akár a nemzetközi közösség által szentesítve - külső nyomásnak tűnik, legtöbbször kiváltja a szuverenitást védők ellenál­lását ahelyett, hogy úgy minősülne, mint a fosztogatókkal és gyújtogatók­­kal szembeni magától értetődő nem­zetközi ellenállás. A nemzeti jogok kérdésében a helyzetet bonyolítja, hogy nemcsak a jogok érvényesítésé­nek mechanizmusa hiányzik, hanem nincs elképzelés még arról sem, hogy mit és hogyan kellene érvényesíteni. Mint a jugoszláv válság mutatja, en­nek következménye, hogy a nemzet­közi közösség rögtönöz. A horvátor­szági háborúban kieszközölte a „kü­lönleges státusznak elkeresztelt meg­oldást, de tehetetlen, amikor a szer­­bek ezt a megoldást elfogadják - mert nem akarnak Horvátországban és Boszniában egyszerre háborúzni -, holott eszük ágában sincs alkalmazni. Boszniában viszont tragikus következ­ményekkel járt, hogy kezdetben haj­landóságot mutatott a nemzeti alapon történő felosztás elfogadására. A­z alap megvan a nemzetközi megoldás kimunkálására. Csak egy lépéssel tovább kell vinni a polgárok egyenjogúságának már két évszázados koncepcióját: a polgárok egyenjogúak, s az állam kötelessége ezt az egyenjogúságot szavatolni - ez a két évszázados koncepció lényege -, tehát az államnak kötelessége gondos­kodni arról is, hogy ez az egyenjogú­ság ne csorbuljon csak azért, mert a polgárok egy csoportja más nemzet­hez tartozik - ez a továbbfejlesztés, így aztán a nemzeti jogok szavatolásá­nak rendszeréből megtalálható már sok minden az érvényes nemzetközi egyezményekben: Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában (1948), Az emberi jogok európai egyezményében (1990), A polgári és politikai jogok egyezményokmányában (1966), Az eu­rópai biztonsági és együttműködési egyezményben (1975), A nemzeti és nyelvi kisebbségek jogairól szóló char­tában (1976), Az EBEÉ koppenhágai záróokmányában (1990), A párizsi chartában (1990), Az Európai Tanács által létrehozott mechanizmusban, vagy a már elkészült tervezetekben, a regionális és kisebbségi nyelvek euró­pai chartájában (már 1988 óta terve­zett), Az európai kisebbségi konvenció­ban (1991-ben készült el) stb. A továbbfejlődésnek ezen a vona­lon kell haladnia, hogy ez a rendszer kikerekedjen, a jogokat és érvényesí­tésük nemzetközi ellenőrzésének me­chanizmusát illetően teljes nemzetkö­zi rendszerré váljon. E feladat megol­dása a legsürgetőbb munka az új esz­tendőben. Mert ha a világközösség ez­zel a feladattal nem birkózik meg, ak­kor az idén, sőt a következő években is problémái annyira elszaporodnak, hogy a következmények katasztrofá­lissá válhatnak. BÁLINT István A KISEBBSÉGEK ÉVEI (3.) A megoldások keresése KÜLPOLITIKA 3 Helyreigazítás A „komputer ördöge” a szilveszteri Magyar Szóba is egy-két helyen bele­dolgozott. A legkirívóbb sajtóhiba - ez­úttal is a számokban! - A magyarok szá­ma Európában című táblázatban volt. Az erdélyi magyarság lélekszáma fel­használt forrásunk szerint ugyanis 1 930 000 (egymillió-kilencszáz­­harmincezer), nem pedig 93000. A komputer, úgy látszik, az első és az utolsó számjegyet „lenyelte”. Olvasóink szíves elnézését kérjük.

Next