Magyar Szó, 1993. január (50. évfolyam, 1-29. szám)
1993-01-03 / 1. szám
1993. január 3., vasárnap Az elvet, hogy a náci Németország politikai vezetőit bíróság elé kell állítani, hivatalosan először a Roosevelt, Churchill és Sztálin által aláírt úgynevezett moszkvai nyilatkozatban fogalmazták meg. Az okmánnyal összhangban a második világháborúban szövetséges hatalmak bizottságot hívtak életre a háborús bűnök és elkövetőik felderítésére, elfogására és bíróság elé állítására. A bizottság Londonban ült össze első alkalommal. 1944-et írtak, amikor a háborús bűncselekményekkel alaposan gyanúsítható személyek listája elkészült. A bizottság kidolgozta saját elvi hozzáállását is a problematikához. Azt, hogyan fog eljárni. A szövetségesek és kormányaik meglehetősen eltérően vélekedtek a hogyanról és a mikéntről. Egyesek radikális nézeteket vallottak, azonnal rögtönítélő bíróságok elé kell állítani a tetteseket, az ítéleteket haladék nélkül végre kell hajtani. Létezett is egy külön dokumentum: Terv a gyorsított eljárásról és kivégzésekről. Végül is az a meggyőződés kerekedett fölül, hogy a náci Németország vezérei, a gyanúsítottak fölött törvényileg elfogadott elvek szerint kell ítélkezni, de úgy, hogy egyben precedens is szülessen a jövőben esetleg előforduló hasonló esetekre nézve. A londoni értekezleten, 1945 júniusában alapjában véve az amerikai bírósági rendszert fogadta el a négy hatalom. A londoni okmány lett a nemzetközi katonai bíróság és az egész nürnbergi per alapdokumentuma. A nürnbergi perben hozott ítéletben 22 vezető náci politikus neve szerepel. Amiért felelniük kellett: a béke ellen szőtt összeesküvés, a nemzetközi béke ellen elkövetett bűncselekmények, a háborús törvények megszegése, az emberiesség ellen elkövetett bűnök. Az ítéletek alátámasztására olyan okmányok rendelkezéseit idézték a bírók, mint amilyen az 1907. évi hágai és az 1927. évi genfi konvenciók. Maga a per 1945. november 20-án kezdődött a középkori mesterdalnokairól ismert és a háborúban szinte földig lerombolt Nürnberg igazságügyi palotájában. Mind az USA, mind a többiek roppant fontosnak ítélték meg, hogy a nácik által elkövetett bűnöket ne lehessen történelmileg egyedülállóaknak tekinteni, ellenkezőleg, hogy általánosíthatók legyenek, gondolva mintegy a jövő eshetőségekre is. Robert Jackson, az USA-t képviselő főügyész hangsúlyozta: a háborús bűnök háborús bűnök, tekintet nélkül arra, hogy mely ország követte el őket. Jackson továbbá, akárcsak hivatali kollégái, nyomatékosította, átfogó elvek vezérlik őket, kiterjeszthetők majdan más esetekre is, így fogalmazott: A jog történetében soha eddig nem történt arra kísérlet, hogy egyetlen perrel felöleljenek egy egész évtizedet, egy egész földrészt, nemzetek tucatjait, egyének és események meg nem számolható sorát. Roppant fontos hangsúlyozni, hogy Nürnbergben nem emeltek vádat a nácik minden bűne ügyében, például, hogy bűnszervezetek tagjai voltak. A délnémet városban lefolytatott per jelentősége nemcsak abban van, hogy a bűnösöknek az igazság színe előtt kellett felelniük tetteikért, hanem - mint már hangsúlyoztuk - abban is, hogy jogi precedenst teremtettek vele, ami törvényalkotásként értelmezendő. Az ENSZ-közgyűlés ülésszaka később egyhangúlag megerősítette az alkalmazott elveket, beépítve őket ezzel a nemzetközi jog rendszerébe. Az ötvenmillió emberéletet követelő szörnyűséges háború után igazságra és igazságosságra áhítozó világ élénk figyelemmel kísérte a per minden mozzanatát. Az amerikai CBS rádiótársaságnak a korábban az európai hadszínterekről tudósító újságírója ezt is jelentette akkoron: Most itt kimondták, hogy az emberiség ellen irányuló bűncselekménynek számít támadó háború kitervelése, előkészítése és indítása. Kimondták azt is továbbá, hogy ilyen esetben, háborús bűnök esetében nemcsak azokat terheli felelősség, akik a tetteket végrehajtották, hanem azokat a vezető embereket, politikusokat, akik hatalmon voltak. A tettes tehát nem mentegetőzhet azzal, hogy csak feletteseinek parancsát hajtotta végre, a politikus, az eszmei szerző pedig nem mosakodhat azzal, neki semmi köze az egészhez, hiszen amaza valaki a tettes. Az amerikai külügyminisztérium nemrégiben - a mögöttünk levő esztendő utolsó heteiben - juttatta el az emberi jogoknak a volt Jugoszlávia területén való súlyos és sorozatos megsértéséről szóló negyedik jelentését az ENSZ-hez. Részletekbe menő aprólékossággal szól benne a háborús bűncselekményekről és megállapítja, hogy zömüket a Boszniát megszállva tartó szerb harcosok követik el, noha nemcsak ők. A szóban forgó jelentések fontos bizonyítékok lesznek majd azoknak a bíróságoknak a kezében, amelyek megalakítását az ENSZ kilátásba helyezte, s amelyek elvileg minden kétséget kizáróan a nürnbergi perre fognak támaszkodni, az ott megteremtett precedens lesz a minta. Az ENSZ, ha van némi önbecsülete, nem engedheti meg magának, hogy a nürnbergi elvek feledésbe merüljenek. DUJMOVICS György Nürnbergi precedens AMERIKAI INTERVENCIÓ: IGEN VAGY NEM? Clinton balkáni kihívása Az új elnök nem ad hangzatos nyilatkozatokat, de akár az első héten megparancsolhatja a beavatkozást Boszniában (Washingtoni tudósítónktól) Két héttel Lawrence Eagleburger nyilatkozata után - amelyben még azt várta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa „néhány napon belül” jóváhagyja a boszniai repülési tilalom betartását - Amerikából úgy látszik, hogy Nyugat-Európa - elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország - vezetői hátráltatják az egyre elkerülhetetlenebbnek tűnő balkáni fejleményeket. De George Bushnak már aligha marad ideje, hogy - Szomáliához hasonlóan - sorsdöntő lépésre szánja el magát Boszniában. Éppen ez a két tényező fokozza Bill Clinton balkáni kihívásának jelentőségét! Az új elnöknek tálcán kínálja a történelem, hogy - a vietnami behívót elkerülő múltja után - rögtön elnökösködése elején meghatározó erejű döntést hozzon, amely nemcsak a balkáni fejleményeket befolyásolná, hanem az ő elnöki tekintélyét is megalapozhatná. John Major a Bushsal folytatott megbeszélésein állítólag nevetségesnek tartotta az amerikai tervet a légtérzár betartatásáról, annak ellenére, hogy nyilvánosan támogatta azt. A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy egyetlen európai szövetséges sem kockáztatná meg kinevetni vagy pláne megtorpedózni egy új amerikai elnök eltökélt szándékát. Egy picit mindenki tart az újtól, és hát Washington jóindulatát sem tanácsos könnyelműen eljátszani. Bennfentesek az amerikai fővárosban kiszaglászták, hogy a Pentagon és Little Rock között gyakran jár a „posta”, és többek között a Bill Clinton megrendelésére készült elemzéseket, sőt haditerveket szállítja. A leendő elnök - ezek szerint az értesülések szerint - három kulcskérdést megvilágító tanulmányokat kért a véderőminisztériumtól: 1. Mik lennének a következményei annak, ha az USA betartatná a boszniai repülési tilalmat? 2. Miért vonakodik ettől olyannyira London és Párizs? 3. Milyen amerikai áldozatokkal lehet számolni egy balkáni intervenció esetén? A katonai körökből kiszivárgó értesülések szerint Clinton természetesen még nem döntött ebben az ügyben. De ha az új elnök a beiktatás másnapján kiadja a parancsot, az amerikai haderő készen áll arra, hogy azt egy héten belül teljesítse. Ismét csak bennfentesek szerint Clinton külpolitikai kampánytanácsosa volt az, aki a választások előtti hónapokban azt szorgalmazta, hogy a kihívó keményebb amerikai fellépést követeljen a boszniai háború ügyében. Anthony Lake január 20-ától a nemzetbiztonsági tanácsos szerepét fogja játszani, és semmi jel sem mutat arra, hogy megváltoztatta volna a véleményét a balkáni háborúval kapcsolatban. Továbbra is érvényes persze az a szkepticizmus, amely Warren Christopher leendő külügyminiszter Cyrus Vance-i múltjából fakad, de több jel is mutat arra, hogy a nagy döntéseket Clinton személyesen kívánja meghozni, és csak a külpolitikai végrehajtás marad Christopherre, ami jobban megfelel az utóbbi egyéniségének. Clinton arra is választ kért - ez esetben a Fehér Háztól -, hogy az USA európai szövetségesei miért fáznak attól, hogy Milosevic megállításával „bepiszkítsák a kezüket”. Az európai nyúlszívűséget egyébként naponta ostorozza az amerikai sajtó, de még Brent Scowcroft, Bush nemzetbiztonsági tanácsosa is fel van miatta háborodva. Douglas Hurd brit külügyminiszter december 22-i nyilatkozatát például „tipikusan gerinctelennek” tartják, mert nagy szavakat lőtt a nyilvánosság felé, miközben a diplomáciai vonalon éppen London volt az egyik kerékkötő. Major félelmeit az ENSZ- katonák veszélyeztetettségéről pedig egyenesen a Hitlertől reszkető Nyugat álláspontjához hasonlítják. Az új elnök ebben az alaphelyzetben ritka lehetőséget kap arra, hogy mandátuma legelején határozott akcióba vezesse a szövetségeseket. Bill Clinton számára azért is számít ez kihívásnak, mert ha kormánya tovább folytatja az eddigi habozó, reszkető Balkánpolitikát, akkor nemcsak Nyugat- Európa árnyékába kerülhet, hanem megerősíti Milosevic balkáni Történelmi Az újévi ünnepek alatt olyan világesemények történtek, amelyek mindenképpen bekerülnek a történelembe. Szilveszter éjféle két új európai állam létrejöttét is jelezte. Megszületett az önálló Szlovákia (történelmében először) és Csehország. A másik nagy horderejű esemény: az EK-országok határai még nyitottabbak lettek, természetesen csak egymás felé. Nincs vám, s még útlevél sem szükséges, szabadon áramolhat áru, tudás, tőke, ember, munkaerő stb. stb. a törvények segítik, s nem akadályozzák mindezt. Az 1993. évet még egy kedvező esemény vezeti be. Bush távozó amerikai elnök Moszkvába utazott, hogy ma Jelcin orosz elnökkel aláírja a stratégiai nukleáris harci eszközök nagyszabású, kétharmados csökkentéséről szóló okmányt. Mindezek valóban történelmi események, de titulálhatók-e annak a jugoszláviai, a boszniai válsággal kapcsolatos mostani, ünnepek alatti diplomáciai erőfeszítések, mint ahogyan egyes helyzetelemzők teszik, s a megoldás kezdetének kiáltották ki? Aligha. Mindenesetre nagyon szeretnénk, ha nekik lenne igazuk. Mert ha nem..., akkor is történelmi eseményeknek leszünk tanúi. S közelről, mondhatni belülről - az események forgatagában - figyelhetjük alakulását. Gyenge vigasz. Mit tehetünk, ha történelmi időkben, és Európának abban a szögletében élünk, ahol - nem én mondom - a béke csak az elkerülhetetlen háborúk közötti ideiglenes állapot. S. I. pozícióit, hosszú távra aláássa a nyugati befolyást a térségben. Emellett Clinton saját elnöki fellépését is lefokozná. Alig hihető, hogy az új amerikai államfő erre készül. PURGER Tibor (Léphart Pál karikatúrája) Magyar Szó A világ nincs fölkészülve a keleteurópai fordulattal előállt helyzetre. Ez nemcsak abban látszik meg, hogy mennyire tehetetlen az új helyzet szülte problémák megoldásában - sőt a lelkesedést követő kiábrándulás és saját problémáinak hatására mindinkább hajlik arra, hogy egyszerűen levegye kezét a világ e részéről, hanem abban is, hogy még csak javaslata, világos elképzelése sincs a nacionalizmus feltörésével járó problémák megoldására. Szerbiában, Romániában és Szlovákiában ezekben a napokban sokszor hangoztatják azt, amit a Halas Slovenska című lap úgy fogalmazott meg, hogy Szlovákiában „már eddig is az európai standardot meghaladó kisebbségi jogokat biztosítottak”. A tragédia benne, hogy ezekben a nyilatkozatokban van is némi igazság, hiszen ilyen „európai standardok” nem is igen vannak. A magyarázat a nemzetközi jogrendszer fejlődésének sajátosságában keresendő. Az emberi jogok ma érvényesülő koncepcióját ugyanis a francia forradalom fogalmazta meg. Ott viszont a forradalmi alkotmány szerint a jog alapja nem a francia származás, hanem az állampolgári státus, amit egyévi franciaországi tartózkodás után mindenki megszerezhet. Ennek hatására Franciaország befogadott mindenkit, viszont nem volt tudatában annak, hogy a polgárok egyenjogúsága kérdésénél egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyelven egyenjogú. A nemtörődömség - és ezzel a problémák tudatosodása elmaradásának másik válfaja az USA, az „olvasztótégely-társadalom”, amely amerikaivá gyúr mindenkit, nem törődve az ezzel járó nemzeti problémákkal, de normálisnak veszi egy-egy nemzeti közösség önkormányzatát, vagy hogy a kínai negyedekben kétnyelvűek vagy éppen csak kínaiak a feliratok, mert nem az államért vannak a feliratok, hanem az állampolgárt szolgálják. (Mint ahogy Görögországban görög és latin betűs minden utcatábla nem ideológiai, politikai vagy nemzeti szempontból, hanem egyszerűen csak azért, hogy ne nehezítsék meg azok dolgát, akik a görög ábécét nem ismerik.) Viszont nem is jutott eszébe, hogy ez a felirat milyen országos probléma lehet másutt. Ezek a sajátosságok magyarázzák, hogy az emberiség demokratikus fejlődése során egymás után hódította meg az újabb és újabb jogokat - a XVIII. században a polgári, a XIX-ben a politikai, a XX. században a szociális jogokat -, a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos jogszabályozás rendszere viszont még késik. Egyedi megoldások vannak. Néhány ország dicsekedhet példamutató megoldásokkal. Svájc annak megoldásával, hogy még a lakosság 1 százalékát kitevő rétorománok se váljanak kelet-európai értelemben vett kisebbséggé. Finnország a lakosság 10 százalékát kitevő svédek miatt mindenütt kétnyelvű felirattal és a tisztviselők számára kötelező svéd államvizsgával. Az osztrák kisebbségi charta (1976), amely a többiek, például a nyelvhasználat mellett, kollektív jogokat ismer el ott, ahol a nemzetiségek elérik a törvényben megszabott arányt. Az ukrán parlamenti nyilatkozat (1991), amely jogot ad a nemzeti szimbólumok használatára is. A szlovén alkotmány (1992), amely pozitív diszkriminációt irányoz elő az olaszok és magyarok javára. Néhány államközi megegyezés is tartalmaz olyan megoldást, amely e kérdés általános rendezésébe beleépülhetne: a Dél-Tirolról kötött megállapodás a nemzetek arányos képviselete mellett minden tisztviselő számára kötelező kétnyelvűséggel, a német-dán egyezmény (1955-ben) a kisebbségi jogok kölcsönös biztosításával, a Németország részéről kötött egyezmények (1991-ben Lengyelországgal és 1992-ben Magyarországgal és Romániával) a kisebbségi jogok nemzetközi szavatolására, a magyarszlovén államszerződés (1992) egész a tankönyvek másik országban történő használatának szorgalmazásáig stb. Mindez azonban nem elegendő. Elsősorbanazért, mert a nemzetközi közösség csak addig jutott el, hogy az emberi jogok szavatolása nem lehet belügy. De az emberi jogok szavatolásának nemzetközi rendszere sem alakult ki még teljesen, ezért e jogok érvényesítésének minden kísérlete - akár egy-egy állam részéről, akár a nemzetközi közösség által szentesítve - külső nyomásnak tűnik, legtöbbször kiváltja a szuverenitást védők ellenállását ahelyett, hogy úgy minősülne, mint a fosztogatókkal és gyújtogatókkal szembeni magától értetődő nemzetközi ellenállás. A nemzeti jogok kérdésében a helyzetet bonyolítja, hogy nemcsak a jogok érvényesítésének mechanizmusa hiányzik, hanem nincs elképzelés még arról sem, hogy mit és hogyan kellene érvényesíteni. Mint a jugoszláv válság mutatja, ennek következménye, hogy a nemzetközi közösség rögtönöz. A horvátországi háborúban kieszközölte a „különleges státusznak elkeresztelt megoldást, de tehetetlen, amikor a szerbek ezt a megoldást elfogadják - mert nem akarnak Horvátországban és Boszniában egyszerre háborúzni -, holott eszük ágában sincs alkalmazni. Boszniában viszont tragikus következményekkel járt, hogy kezdetben hajlandóságot mutatott a nemzeti alapon történő felosztás elfogadására. Az alap megvan a nemzetközi megoldás kimunkálására. Csak egy lépéssel tovább kell vinni a polgárok egyenjogúságának már két évszázados koncepcióját: a polgárok egyenjogúak, s az állam kötelessége ezt az egyenjogúságot szavatolni - ez a két évszázados koncepció lényege -, tehát az államnak kötelessége gondoskodni arról is, hogy ez az egyenjogúság ne csorbuljon csak azért, mert a polgárok egy csoportja más nemzethez tartozik - ez a továbbfejlesztés, így aztán a nemzeti jogok szavatolásának rendszeréből megtalálható már sok minden az érvényes nemzetközi egyezményekben: Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában (1948), Az emberi jogok európai egyezményében (1990), A polgári és politikai jogok egyezményokmányában (1966), Az európai biztonsági és együttműködési egyezményben (1975), A nemzeti és nyelvi kisebbségek jogairól szóló chartában (1976), Az EBEÉ koppenhágai záróokmányában (1990), A párizsi chartában (1990), Az Európai Tanács által létrehozott mechanizmusban, vagy a már elkészült tervezetekben, a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájában (már 1988 óta tervezett), Az európai kisebbségi konvencióban (1991-ben készült el) stb. A továbbfejlődésnek ezen a vonalon kell haladnia, hogy ez a rendszer kikerekedjen, a jogokat és érvényesítésük nemzetközi ellenőrzésének mechanizmusát illetően teljes nemzetközi rendszerré váljon. E feladat megoldása a legsürgetőbb munka az új esztendőben. Mert ha a világközösség ezzel a feladattal nem birkózik meg, akkor az idén, sőt a következő években is problémái annyira elszaporodnak, hogy a következmények katasztrofálissá válhatnak. BÁLINT István A KISEBBSÉGEK ÉVEI (3.) A megoldások keresése KÜLPOLITIKA 3 Helyreigazítás A „komputer ördöge” a szilveszteri Magyar Szóba is egy-két helyen beledolgozott. A legkirívóbb sajtóhiba - ezúttal is a számokban! - A magyarok száma Európában című táblázatban volt. Az erdélyi magyarság lélekszáma felhasznált forrásunk szerint ugyanis 1 930 000 (egymillió-kilencszázharmincezer), nem pedig 93000. A komputer, úgy látszik, az első és az utolsó számjegyet „lenyelte”. Olvasóink szíves elnézését kérjük.