Magyar Szó, 1993. május (50. évfolyam, 116-144. szám)

1993-04-30 -1993-05-03 / 116. szám

1993. április 30., május 1., 2., 3. A­zután, hogy a boszniai szerbek elutasították a V­ance-Owen-béketervet, nyugati diplomáciai körök­ben mind több szó esik a szerb belső ellentétekről, és igen nagy publicitást kap a sajtóban is. Maga a béketerv egyik megalkotó­ja, Owen úgy fogalmazott a héten, hogy a katonai tá­madások előtt erre kell rá­játszani. Nyugati források alapján megkíséreljük összefoglalni, miben is áll­nak a belső szerb ellenté­tek, valójában ki áll szem­ben kivel? A félreértések elkerülé­se végett mindjárt az ele­jén le kell szögezni, hogy nem a szerb nép fordult szembe önmagával, vagy egyik része a másikkal, és nem is a belgrádi csúcsha­talom hasonlott meg ön­magával. Nem is arról van szó, hogy Szerbia és a boszniai szerbség között keletkezett volna mély sza­kadék. Akkor hát miről van szó? Nyugati megfigyelők szerint a szerb nacionalista mozgalomban került sor belső szakadásra, az azon­ban már igaznak tűnhet, hogy ez a konfrontálódás polgárháborúvá fajulhat, mégpedig azért, mert a tö­megeket a nacionalista ha­talom manipulálja és befo­lyásolja. Ebből az is kispe­kulálható, hogy ha a Mi­losevic és a Veselj,a vezette áramlatok szembekerülnek egymással, akkor Szerbiá­ban polgárháború robban­hat ki. M­int a bevezetőben említettük, a belső szerb ellentét a bijeljinai elutasítás és az annak kap­csán íródott, a Milosevic, Cosic és Bulatovic által alá­írt - nevezzük feltételesen így - figyelmeztető levél kapcsán került felszínre. A francia rádió kommentáto­ra szerint itt valójában csak Milosevic aláírása a lénye­ges, a többi két politikusé nem. Miért? Azért, mert Cosicnak Belgrádban nincs hatalma és termé­szetesen másutt sem, s ha netán különbség is mutat­kozik az ő politikája és Mi­losevic politikája között, akkor az fiktív különbség. Ennélfogva többé sem a Nyugaton, sem Belgrád­ban nem veszik komolyan. Bulatovic komolyan hisz a V­ance-O­wen-béketervben, ilyenformán az ő aláírása nem meglepetés, tehát nem képezheti elemzés tárgyát. A lényeg, az új mozza­nat, ennélfogva az emlí­tésre méltó az, hogy Mi­losevic is aláírta. Ennél még fajsúlyosabb az a tény, hogy a boszniai szerb parlament ezt elve­tette. Ebből adódik a kér­dés és a politikai helyzet­elemzők közül senki nem mer végérvényes választ adni rá: vajon Milosevic felhívása őszinte meggyő­ződésből fakadt-e? Ha ugyanis valóban nyomást akart volna gyakorolni a boszniai szerbekre, akkor ezt nem így, ebben a for­mában teszi, ez nem az ő módszere. Ha valóban be­folyásolni akarja őket, ak­kor néhány nappal koráb­ban közzéteszi álláspontját, erőteljesen megtámogatja a belgrádi sajtóval, különö­sen a televízióval, azonkí­vül természetesen igénybe veszi az összes, az ő kezé­ben levő többi eszközt és azokkal bírja jobb belátás­ra a boszniai szerb testvé­reket. A­z alkalmazott módsze­rekből arra lehet azonban következtetni, hogy Milosevic valójában támogatta a béketerv el­utasítását, s a bijeljinai par­lamenti ülés után jelenték­telen levelet tett közzé a nemzetközi közvélemény megtévesztésére, és azt bi­zonyítandó, hogy sem neki, sem Szerbiának valóban semmi köze a boszniai há­borúhoz. Létezik még egy válto­zat, éspedig a következő: Milosevic az utolsó pillana­tig habozott, de amikor lé­pett, már késő volt. Habo­zott, de látta a szankciók formájában tornyosuló vi­harfelhőket és azt is tudta, hogy az oroszországi nép­szavazás kimenetele követ­keztében az oroszokra sem számíthat többé. De ami­kor lépett, már nem vál­toztathatott semmit. A Bihac és a Srebrenica elleni legújabb támadások, amelyek a bijeljinai ülést követő napon indultak, ar­ra utalnak, hogy konfron­­tálódásra kerül sor Milose­vic és a boszniai szélsősé­gesek között. Ezek a táma­dások ugyanis azt a benyo­mást keltik, hogy azok, akik végrehajtják őket, egyszerűen az egész vilá­got provokálják. Másfelől azt a benyomást, hogy most már minél előbb dű­lőre kell vinni a dolgokat, hogy olyan helyzet álljon elő, amelyben már Milose­vic sem tudja ellenőrizni az eseményeket, még ha akarja, akkor sem. Ő is, akárcsak egész Szerbia a boszniai szélsőségesek ör­vényébe sodródnak azok által, akiket éppen ő és rendszere fegyverzett fel. A Francia Rádió kom­mentátora szerint máris megmutatkozik jó néhány olyan tényező, amelyből logikusan követ­kezik, hogy a belső össze­csapás - megint csak felté­telesen -, a szerb-szerb konfliktus elkerülhetetlen. Az egyik, és talán a leg­jelentősebb az, hogy Jelcin győzelmet aratott Moszk­vában. Belgrád többé Moszkva támogatására sem számíthat a boszniai háborúban. Persze komoly politikus eddig sem szá­míthatott, de a nacionalista politikára éppen az a jel­lemző, hogy a stratégiai ál­mokra és valamiféle törté­nelmi sémákra alapozódik, valami csodavárásra, mint amilyen a második világ­háborúban a német fasisz­ták által sokat emlegetett „csodafegyver” volt. Ezeket az álmokat kell most kissé szertefoszlatni, de ha lehet, teljes egészé­ben és leereszkedni a föld­re. Ha viszont ezt megte­szik, akkor Milosevicék egyetlenegy következtetést vonhatnak le: közönséges őrület szembefordulni az egész világgal, ennek sem­mi értelme. Inkább jobb a kompromisszumba bele­menni, mint holnap vagy holnapután kapitulálni, kockáztatva a büntetést és a bosszút is. E kompro­misszumok Milosevicéket és Szerbiát ideig-óráig megvédenék ugyan, de nem a térdig vérben járó boszniai szerbe­ket. Ez utóbbiak szá­mára nincs visszaút és kompromisszum sem. Azt, hogy a szerbiai és a boszniai szerbek érdekei mennyire különböz­nek, mihelyt erre a szélsőséges naciona­lista alapra helye­ződnek, azt a szerb politi­ka ismerői már a múlt szá­zadban nagyon jól tudták. Most visznt azok számára a szerbiai nacionalista poli­tikusok számára is kézzel­fogható közelségbe került ez, akik megalkották a Nagy-Szerbia koncepciót. I­rigylésre nem méltó di­lemmáik lehetnek most. Ha a szankciók súlya még jobban ránehezedik az országra - és miért ne nehezedne? -, továbbá, ha Oroszország támogatása el­marad - és el fog maradni -, akkor Szerbia gazdasági­lag megszűnik létezni, és ezt követően semmi más nem következhet, mint a katonai és a politikai meg­szűnés. Ebben a vonatko­zásban lehetséges tehát a konfrontálódás Szerbia és Bosznia között, tehát a szerb-szerb konfliktus. A konfrontálódás másik területe Crna Gora. Crna Gora szinte biztosra vehe­tően már régen kivált vol­na, ha a kiválás nem jelen­tene egyszersmind hábo­rút is a számára. A szerb- Crna Gora-i szövetség kö­vetkezésképpen a nyers erőszakra épül, tehát nem lehet tartós. Másrészt Crna Gora kiválásával a Nagy- Szerbia-koncepció, ame­lyet atyja, Costc - akárcsak Péter apostol hajnalban háromszor Krisztust - a héten tagadott meg, teljes­séggel értelmetlenné válik. Crna Gora maradása, illet­ve távozása kapcsán tehát ismét csak konfrontálódás valószínű a szerb naciona­lista irányzaton belül. En­nek egyik szárnya azt vall­ja, a fegyveres harcot min­denáron folytatni kell, és most már mindegy, hogy mi lesz, legyen, aminek lennie kell. A másik irány­zat, ez a töprengő szárny, nagyon jól tudja, hogy ennyi vérontás után mi következhet, s a következ­mények hatását igyekszik időben minél inkább kitol­ni. Mindkét irányzat tudja, hogy bármelyik percben nyílt összecsapás robban­hat ki közöttük, aminek nem kell feltétlenül véres konfliktusként indulnia, de minden további nélkül azzá fajulhat. Élethalál­harcról van szó. P­illanatnyilag úgy tű­nik, Milosevicnak van ereje ahhoz, hogy a szer­biai szélsőségeseket meg­zabolázza, hogy eltávolítsa őket a hatalomból, a tévé­ből és felkészítse a tömege­ket egy „másik” politikára. De nem biztos, hogy erre holnap is képes lesz. Mind­két esetben rossz a prognó­zis számára, ha marad ezen az irányvonalon, akkor is, ha változtat, akkor is, mert ez utóbbi esetben megint csak gyorsan kiderül, hogy merről fúj a szél. DUJMNOVICS György Új politikai frontvonalak Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 CLINTON ELSŐ 100 NAPJA Kockázatos dekoncentráció Az eddigi elnöki viadalok bemelegítésnek számíthatnak csupán­­ Az első igazi erőpróba éppen a Balkán lehet (Washingtoni tudósítónktól) Nincs annál kényesebb ügy, nincs veszélyesebb tennivaló, sem pedig kétesebb kimenetelű küzde­lem - írta a XVI. század elején Machiavelli becsvá­gyó hercegeknek szánt kézikönyvében -, mint a változások lovagjaként fellépni. Mert aki újítani akar, annak mindenki ellensége lesz, aki csak jól él a dolgok meglevő rendje alatt. És csak langyos tá­mogatást remélhet azoktól, akiknek esetleg jobb so­ruk lehet az új rendben. Bill Clinton, aki annak idején történelmet és po­litikai rendszerelméletet tanult, jól tudja, hogy amit az emberek akarnak, az nem mindig esik egybe az­zal, ami valóban a javukat szolgálja. És azt is, hogy a merész kísérletek nemcsak győzteseket, hanem veszteseket is termelhetnek. De nyilván abban bízik, hogy a nép megbocsátja annak a hibáit, aki legalább próbálkozik. „A nép az első” jelszavával változásokat hirdető és ígérő Clinton - ha csak a szavazatok 43 százalé­kával is - úgy került a Fehér Házba, hogy kivétele­sen bonyolult, kockázatos feladatot állított önmaga és a nemzet elé: újra fetalálni Amerikát - vagy, a politikai szólamoktól eltávolodva, szembenézni a diadalmas szuperhatalmi máz alatti valósággal. Az idestova 20 éve politizáló, de Washingtonban mégis kívülállónak számító egykori csodagyerek el­sőként merte azt kiáltani egy ilyesmihez nem szo­kott közegben, hogy „a császár, ha nem is meztelen, ruhája bizony szakadozott”. Tíz éve csökkenő életszínvonal, égbe szökkenő államadósság, öre­gedő lakosság, egyre elviselhetetle­nebbé váló egészségügyi kiadások, 20 millió biztosítás nélküli polgár, sok szegényebb ország mögött is le­maradó oktatási rendszer, és min­dennek a tetejébe, szűnni nem aka­ró gazdasági pangás. Ezt a rönt­genfelvételt tartotta a szavazók elé az USA egyik legfejletlenebb tagál­lamának fiatal kormányzója, és meggyőzte őket arról, hogy ő isme­ri a terápia titkát. A KEMÉNY MUNKA NEM GARANCIA Most, száz nappal hivatalba lé­pése után, Bill Clinton még mindig a vérvételnél és a reflexvizsgálatok­nál tart. Méghozzá úgy, hogy a sebtében felírt receptek némelyike már a papírkosárba került. A tömény belpolitikai napirend­del beiktatott elnök időközben arra kényszerült, hogy legalább két nemzetközi kényszerhelyzet - Jelcin viaskodása a hatalomért, valamint a balkáni háború - ideje jelen­tős részét lekösse. A Fehér Ház munkatársai azt ál­lítják, hogy ott emberemlékezet óta nem tartottak hétórás ülést egyetlen témáról, de a múlt héten Bosznia erre is rákényszerítette a hadi és külügyi koponyákat. Nem mintha a Clinton-csapat nem dolgozna fá­radhatatlanul. Az elnöki hivatalban éjfél után is ég a villany, a környező pizzériákból tucatszámra rende­lik a pizzát - noha a biztonsági szolgálat parancsára Clinton nem ehet belőle -, és a világ legrettegettebb hatalmi műhelyének újdonsült húszon- meg har­­mincvalahány éves inasai azzal kérkednek, ki hány éjszakát töltött zsinórban alvás nélkül. Az Egyesült Államoknak soha nem volt ekkora szellemi összkapacitással rendelkező kormánya és politikakovács gárdája, ennyire tennivágyó elnöke. Ezt mindenki elismeri. Csakhogy Washington mintha másképp működ­ne! Száz nap után maga Clinton is elismerte, hogy „sok tanulnivalója maradt még ebben a városban”. Az apró, menet közbeni sikerek mellett már­is el kellett szenvednie néhány fájdalmas vere­séget, annak ellenére, hogy a kongresszus mindkét házában saját pártja alkotja a többsé­get. Ha mellékes kérdésekben ugyan, de vissza kellett vonulnia a szenátusi republikánusok idő­­húzásos taktikája meg a vezérkar konzervatív tányérsapkái előtt, és rá kellett jönnie, hogy ak­tivista szellemű kabinetje egyelőre képtelen át­törő cselekvésre koncentrálni. AZ ÖSSZPONTOSÍTÁS HIÁNYA­­ A szinte patikamérlegen összeállított kor­mány még a kulcspozíciókon sem mutatott elégséges fegyelmet, céltudatosságot és autori­tást. Warren Christopher külügyminiszter vég­telenül fegyelmezett, de minden vízió nélkül. Les Aspin véderőminiszter céltudatos, de nem elég fegyelmezett. Lloyd Bentsen pénzügymi­niszter autoritása kétségbevonhatatlan - de ed­dig semmire sem használta fel. Janet Renora, a nehezen kiválasztott és késve beiktatott igazság­ügyminiszternőre akár mind a három kvalitás ráillik - de mégis hagyta, hogy két tucat gyer­mek bennégjen a wacoi pokolban. Ráadásul az elnök legközvetlenebb főtanácsadói - a nemzet­­biztonsági, a gazdasági és a belpolitikai - rop­pant intelligens, fegyelmezett szakértők, de kü­lönösebb egyéniség híján inkább csak kompilál­­ják a véleményeket, mintsem maguk ontanák az öseteket. A Clinton típusú elnöknek az eddigi telje­sítménynél sokkal nagyobb fantáziával játszó csapatra lenne szüksége. Igaz, hogy egyesek arra fi­gyelmeztetnek: maga a vezér igazi énjét sem ismer­te még meg Amerika és a világ! Minden belpolitikai elképzelése és eltökéltsége ellenére könnyen előfordulhat, hogy Bill Clinton­nak első igazi elnöki vizsgáját éppen a Balkánon kell majd letennie. Az első 100 nap alatt nem keve­sebb, mint 25 állam- és kormányfővel találkozott, de ebben az ügyben nem várhatja el másoktól az iránymutatást. Jelcin megtámogatása nem számított túl nagy kockázatú húzásnak, hiszen nem volt igazi alterna­tívája. A volt Jugoszlávia területén dúló fegyveres válságban azonban egyetlen optimális opció sem mutatkozik. A világ mégis egyre nagyobb türel­metlenséggel kémleli az eget - nem Bosznia, hanem­­ Washington felett. Ha Clinton nemzet­közi tekintélyt kíván magának biztosítani - már­pedig nehezen hihető, hogy anélkül vezetni le-­e­hetne a világot az egyetlen szuperhatalom nevé­ben -, akkor előbb-utóbb az Egyesült Államok jelenlegi valós és feltételezett szerepéhez méltó döntést kell hoznia. PURGER Tibor Az „első bizonyítvány” Az „első 100 nap” Franklin Delano Roosevelt 1933. évi beiktatása óta szerepel úgy, mint egy új kormány várható teljesítményének a mutatója. Azóta terjedt el világszerte, hogy a „szűz” hatalmát ebben a kezdeti időszakban sem saját ellenzékének, sem a sajtónak nem illik bírálnia. A New Deal szerzője rendkívüli körülmények között kezdte meg elnöki megbízatását, a nagy gazdasági válság­ban meggyötört nemzet különleges hatalmakkal ruházta fel, hogy kiutat találjon a katasztrofális helyzetből. A modern politikai körülmények között az első 100 nap valójában semmit sem bizonyít. Clinton ed­digi teljesítményét a közvélemény- kutatások szerint csak „erős hármasra” értékeli az amerikai nép (59 százalék helyesli), és ez a háború utáni elnököket fi­gyelembe véve a legalacsonyabb osztályzat. „Még szerencse, hogy a mandátum 4 évre szól” - kommentálja a Fehér Ház.

Next