Magyar Szó, 1993. augusztus (50. évfolyam, 206-236. szám)
1993-08-01 / 206. szám
1993. augusztus 1 vasárnap Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Kinek jut a trófea? Nem könnyű véget vetni a (hódító jellegű) polgárháborúnak. Bebizonyosodott ez Bosznia esetében is, ahol a hivatalos állításokkal ellentétben mégiscsak területekért folyt, városok, falvak, körzetek meghódításáért folyik a harc. Kezdettől fogva világos volt ez sokak számára, a polgárháborúnak ezt az oldalát azonban másmilyen csomagolásban kellett tálalniuk az állami médiumoknak, úgyhogy a többségi nép szentül meg van győződve róla, hogy a látottak és a hallottak teljességgel fedik az igazságot. Persze a meglehetősen áttekinthetetlen helyzetben nem is egyszerű dolog fölmutatni a valóságot, különösen akkor nem, ha csak egy forrásból értesülhet az ember. Nos, bárhogy van is, az igazság valószínűleg még sokáig téma marad itthon és külföldön egyaránt. S ha már erről van szó, mondjuk el nyomban: tagadhatatlan, hogy a boszniai szerbek - más kérdés, hogy milyen módon és milyen erők segítségével - mérhetetlen sikereket értek el ebben a háborúban. „Felszabadították” Bosznia területének 70 százalékát, létrehozták a szerb államot, nemzetközi felségvizeken lobogtatják a térképeket és a réges-rég elavult kataszteri könyveket, s megtettek minden előkészületet a horvátországi szerbekkel való egyesülésre, az úgynevezett nyugati szerb állam megalakítására. S végső soron a Szerbiához való csatlakozás lehetősége is elérhetővé vált számukra. Karadorde művének befejezését tűzték ki célul, habár a jövőbeli egyesült szerb állam - nagyságra nézve - inkább a középkori császárság területével hasonlítható össze. Azzal a különbséggel, hogy akkoriban a Dunán, a Száván és a Drinán túli területek nem tartoztak hozzá. Mivel a mostaniak az elkeseredett törökellenes Karadordét állították példaképül, hivatkozásuk sok mindent elárul. Karadzicék eddig folyton azt hangoztatták, hogy ők csak védekeznek, s ez a taktika sikeresnek bizonyult. Az utóbbi időben megunhatták ennek állandó szajkózását, s egészen meglepő, de nem eredeti ötlettel álltak elő. A katolicizmus védelmezésével. Hogy mennyi ebben az igazság, képtelenség fölmérni, tény azonban, hogy a témát egyre gyakrabban melegítik föl annak érdekében, hogy megnyerjék a Nyugat jóindulatát, hogy - amíg szükségük van rá - élvezzék a horvátok „támogatását” is. Karadzicék tuladonképpen mindig is abban sántikáltak, hogy éket verjenek a meglehetősen laza és ellentétes érdekű muzulmán-horvát koalíció közé. Fiz a törekvésük békeidőben nem járt sikerrel, a háború forgatagában viszont annál inkább. Kár, hogy nem lehet előre látni pontosan az események alakulását, így azt sem tudhatjuk, hogy igaza van-e Fikret Abdicnak, aki a legelszántabb híve a horvátokkal való kibékülésnek. Ellentétben Ejup Ganictyal, aki legújabban a szerbmohamedán testvériségre esküszik. Ki tud itt eligazodni? LEJÁRATNI AZ ELLENFELET A genfi tárgyalások előtti napokban fölfigyelhettünk Karadzic fejtegetéseire, miszerint Európa megrettent a Balkánon létrehozandó iszlám állam gondolatától is. De nincs ok aggodalomra: a muzulmán államot a szerbek és a horvátok fogják közre. Lényegében elszigetelik a külvilágtól, a katolikus Európának tehát nem kell tartania a lappangó veszélytől, a fertőzés lehetőségétől. Hogy milyen súllyal esik a latba a szerb vezér fenti kijelentése a katolikus világban, nehéz lenne megmondani, a lényeg azonban az, hogy vannak, akik bedőlnek neki. Mint ahogy nagyon sokan készpénznek vették azt az állítását is, miszerint a szarajevói mohamedánok kérték föl, hogy szabadítsa föl a várost. Állítólag a tuzlai muszlimánok és a kresevói horvátok is ezt akarják, ők is a boszniai Szerb Köztársaságban akarnak élni. Szarajevó és még néhány város „fölszabadítását” a nemzetközi közösség egyelőre meggátolta. A mohamedánok ugyanis tehetetlenek, Mladic legényei - fölszereltségüknek köszönhetően - könnyűszerrel elfoglalhatják bármelyik várost. Genf előtt azonban nem volt tanácsos a területgyarapítás, mert Karadzic is tisztában van vele, hogy az ámítás visszafelé sülhet el. Genfben a legfontosabb téma a térképek kérdése volt, s a nemzetközi közvélemény úgy tartja, hogy a szerbek különben is nagyobb területet foglaltak el, mint amekkora megilleti őket. Karadzic a terület 27 százalékát (mintegy 13 800 négyzetkilométert) ajánlotta föl a mohamedánoknak, javaslatával azonban senki sem értett egyet. A társelnökök legalább 30 százalékot követeltek a lakosság 43,7 százalékát alkotó muzulmánok számára. Ebben az esetben a szerbeknek Bosznia fele jutna, az elfoglalt területek 20 százalékáról pedig ki kellene vonulniuk. S ha tudjuk, hogy a Vance-Owen-féle tervnek is ez volt a legsarkalatosabb kérdése, hogy lényegében emiatt omlott össze, akkor nemigen hihetünk a kivonulás lehetőségében. Annál kevésbé, mert máris játékban van a tromf, miszerint egyes körzetek, városok muzulmánjai a szerbek köztársaságához akarnak csatlakozni, így csinálják ezt a szavahihető és nagy étvágyú politikusok is, továbbá úgy is, hogy folyton valamiféle nemes eszmévé- Alighanem senkinek, mert kölcsönös engedmények nélkül nem lehet béke Boszniában - Genfben sem lehetett elkerülni a kivonulás kérdésér telmezőjeként tüntetik föl magukat, miközben ultimátumszerű föltételeket szabnak. Azt mondják, ha a mohamedánok nem fogadják el a szerb-horvát javaslatot, a három nemzetállam létrehozására vonatkozó indítványt, végül is két állam alakul Boszniában. S a muzulmánok örülhetnek, hiszen ebben az esetben is számíthatnak autonómiára. A kérdés csak az, hogy milyenre: a vajdasági vagy a kosovói típusúra. Nem kétséges, hogy a genfi tárgyalások előtt mindegyik fél minden eszközt bevetett, hogy lejárassa a másikat. Hogy mi csak a Karadzi-féle fondorlatokkal foglalkoztunk, ennek oka az, hogy a muzulmán és a horvát fél nyilatkozatait csak elvétve közüik az itteni médiumok, úgyhogy nem is tudjuk - legföljebb föltételezzük -, miként látják a dolgokat a romokban heverő Szarajevóban vagy Mostarban. A FÖLOSZTÁS EGYIK VÁLTOZATA Igaz, a zárt ajtók mögött folyt genfi tárgyalásokról is meglehetősen kevés hír szivárgott ki péntek délig. Az a tény azonban, hogy a válság megoldásában érdekelt mindegyik vezető napokon át latolgatta a béke megteremtésének lehetőségét, Bosznia alkotmányos berendezésének módozatait és határainak kérdését, egyértelműen arra utal, hogy mindenki elérkezettnek látja az időt a békére. Nem véletlen, hogy Alija Izetbegovic a legfontosabbnak vélt kérdés (a térképek) helyett az alkotmányos berendezés megvitatását, tisztázását helyezte előtérbe, hiszen számára alapvető dolog, hogy Bosznia megmaradjon jelenlegi határai között, s hogy a „nemzetállamok” határainak meghúzásakor ne csak az etnikai elv érvényesüljön. Ez a törekvés ellentétes Karadzic nézetével, aki a minap azzal dicsekedett, hogy népszámlálást végeztek, s csak 14 000 ember nem „állampolgára” köztársaságának - elképzelhetetlennek tartja a különböző nemzetiségűek együttélését. Az efféle ideológia képtelenség ugyan, de háborúval és átgondolt etnikai tisztogatásokkal érvényt lehet szerezni neki, egyszóval szilárdan alátámasztható. Úgy tűnik, hogy a két társelnök nem akart részesévé válni a fentieknek, s ezért javasolták a bosnyák államok unióját, amelyben nem dominálna a nemzeti elv. Nyilvánvaló azonban, hogy a papír sok mindent elbír, s nagy kérdés, hogy miként fog érvényesülni mindez a gyakorlatban. . Ha a szemben álló felek csakugyan a békés rendezés hívei, föltétlenül engedményeket kell tenniük. Nyilvánvaló, hogy Izetbegovic aligha számíthat központi irányítású államra, de az is tagadhatatlan, hogy a szerbeknek is ki kell vonulniuk az elfoglalt területek egy részéről. A Vance-Owen-féle terv értelmében a szerbek Bosznia területének 43-45 százalékára számíthattak, a mostani genfi tárgyalásokon viszont az 50 százalék (25 500 négyzetkilométer) került szóba. (Karadzicék jelenleg mintegy 36 000 négyzetkilométert ellenőriznek.) Ha a mohamedánok megkapják a terület 30 százalékát (15 300 négyzetkilométert), a horvátoknak jutó rész 20 százalék (10 200 négyzetkilométer). HORVÁTH András Csúcs a csalagút árnyékában Nagy-Britanniát és Franciaországot néhány hónapja már vasút köti össze, méghozzá a la Manche csatorna alatt, Francois Mitterrand köztársasági elnök mégis a repülőgépet választotta londoni utazásához. Az elnök nem akart kockáztatni. Biztosra ment. Elvégre két év óta nem volt francia-brit csúcstalálkozó. Igaz, ez nem is neki volt fontos elsősorban, hanem vendéglátójának, John Majornek. A brit kormányfőnek és a hatalmon levő konzervatívoknak a népszerűsége az utóbbi időben mélypontra süllyedt. Major és pártja a közelmúltban megtartott időközi választásokon csúfos vereséget szenvedett. Arról nem is beszélve, hogy az EK pénzügyi rendszere és egyáltalán a gazdasági unió szempontjából nagy jelentőségű maastrichti szerződést is csak másfél évi heves vita után sikerült elfogadtatni a parlamentben. Majornek mindenáron valamilyen látványos politikai siker kellett, amit fel tud mutatni és amire hivatkozni tud. Tény azonban, hogy a francia államfő, a kíséretében levő miniszterelnök és a nyolctagú küldöttség az egynapos villámlátogatás idején jelentősebb megállapodást nem írtak alá, így Major aligha hivatkozhat a látogatásra, amikor a pártján belül tapasztalható vitákat és az újjászervezett kabinetet kompromittáló botrányokat kell elsimítania. Kétségtelen azonban, hogy bizonyos fokú közeledés tapasztalható a francia-brit kapcsolatokban. Ez leginkább talán a boszniai katonai beavatkozást és a fegyverszállítási embargó feloldását szorgalmazó amerikai diplomáciai elképzelés együttes meghiúsításában nyilvánul meg. Major és Balladur francia kormányfő eredményesen szálltak szembe Christopher amerikai államtitkárral a Bosznia-kérdés rendezésében. Ezzel közvetett módon meghiúsították a nyugat-európai gazdaság egyik mozgatórugójának, Németországnak egyes balkáni elképzeléseit is. Párizs és London egyetért abban, hogy az egységes Nyugat-Európa körvonalának véglegesítését nem szabad elkapkodni. Franciaország különösen fontosnak tartja a frank stabilitásának megőrzését, -----------------------------------a,, infláció elhatalmasodásának megakadályozását. Minthogy a frank helyzete a német márka árfolyamának függvénye, nyilvánvaló, hogy a francia nemzeti valuta stabilitásának biztosítása az európai monetáris rend egyik kulcsfontosságú tényezője. Most, hogy a maastrichti szerződés brit részről esedékes elfogadása elől gyakorlatilag elhárultak az akadályok, London és Párizs már-már egy táborba tartozónak érzi magát. Már nemcsak politikailag, hanem földrajzilag is közelebb kerültek egymáshoz. Éppen a I,a Manche csatorna alatt kiépített vasúti hálózattal. Maga Major jelentette be, hogy az úgynevezett Eurochunnelt, azaz a „csalagutat” 1994. május 6-án II. Erzsébet angol királynő és Mitterrand francia elnök nyitja meg. Egyelőre a technikai jellegű nehézségeket kell elhárítani. Mitterrand szemére is vetette vendéglátóinak, hogy a britek még mindig nem készítették el a szuperszerelvényt, amelyen az utasokat szállítják a csatorna alatt. Bezzeg a francia elnök otthon már ki is próbálta azokat a vasúti kocsikat, amelyeket a calais-i pályaudvarról indítanak útnak a szigetország felé. Az alagút, azaz a személy- és áruszállítás problémája a csatorna alatt, egyelőre jelentéktelennek tűnik a két ország között feszülő gazdasági ellentétek mellett. Nagy- Britannia egyenesen protekcionistának tartja a franciák gazdaságpolitikáját. Az álláspontok a csúcsértekezleten nem közeledtek egymáshoz ezen a téren. London továbbra sem akar hallani arról, amit Párizsban egyre hangosabban követelnek: meg kell változtatni az USA és az EK közötti gazdasági megállapodást, flogy ez milyen mértékben akadályozza a kétoldalú kapcsolatok fejlődését, nem tudni. Az azonban egyértelmű, hogy a londoni kormány jobban együtt tud működni az új francia kormánnyal, mint a korábbival. J. SZABÓ József Clinton fél éve A történelemnek megvannak a fordulópontjai, amelyek évtizedekre meghatározzák a történéseket. A szakértők szerint Európa történelmének ilyen fordulópontjai: a vesztfáliai béke 1648-ban, a Szentszövetség létrejötte 1815-ben, a második világháború vége 1945- ben és a szovjet világbirodalom összeomlása 1989-ben. Az utóbbi olyan közel van hozzánk, hogy sem horderejét, sem hatását nem mérhetjük fel. Lassan tudatosodik azonban, hogy nem egyszerűen a hidegháború végét és a kétpólusú szuperhatalmi világ letűnését jelent, hanem egy sokkal messzebb visszanyúló korszakot is lezár: véget vet nemcsak a szuperhatalmi, hanem a nagyhatalmi politika időszakának is. Részben abban az értelemben, hogy Európa és a világ sorsát meghatározó hagyományos hatalmak jelentősége csökken. A változásoknak ez a vonatkozása nyert kifejezést abban az elképzelésben, hogy növelni kell a Biztonsági Tanács állandó tagjainak számát. Részben abban az értelemben, hogy a történésekben mind nagyobb szerepet kapnak a közepes hatalmak vagy éppen a kisebb országok. Arról már eltérnek a vélemények, hogy ez az átrendeződés milyen formában zajlik le. Az egyik elképzelés szerint a mostani hatalmak letűnnek. Ezt az elképzelést Paul Kennedy már a Szovjetunió felbomlásának tudatosodásakor megfogalmazta A nagyhatalmak fellendülése és bukása című könyvében. .Azt hirdette, hogy a törvényszerű folyamat így játszódik le: a nagyhatalom mind több kötelezettséget vállal a világban, ezek a kötelezettségek elvonják erejét gazdaságától, és ezzel oda juttatják, hogy hamarosan nem tud nagyhatalom lenni. A Szovjetunió példája ezt meggyőzően mutatta, de szerinte az USA is hasonló sorsra jutott. Elmélete szerint az USA esetében a folyamatot a hidegháború letűnése fejezte be: „a hidegháborúban előidézett feszültség felengedése sokban csökkentette a katonai erő jelentőségét, az egyetlen hatalmat, amelynél az USA-nak előnye van a többivel szemben”. Vele szemben a szerzők egész sora hirdeti, hogy az USA nemzetközi vezető szerepére nemcsak továbbra is szükség van, hanem ez a vezető szerep meg is marad. A vita nem dőlt el, de a mi témánk szempontjából leglényegesebb, hogy ez a dilemma döntően befolyásolja Clinton amerikai elnök helyzetét. Clintont ugyanis az a kétely juttatta a Fehér Házba, hogy az USA által vállalt szuperhatalmi kötelezettségek aláássák gazdasági erejét, és az elmúlt fél évet nem érthetjük meg, ha nem tudjuk, hogy a látszólagos kapkodás és tanácstalanság szövevényének tűnő clintoni politika lényege az USAA vezető szerepének megőrzése és érvényesítése módjának keresése, belekalkulálva még azt is, hogy az amerikai elnök hatalma is elég véges, túl sok egyeztetésre, „megdolgozásra” van szükség érvényesítéséhez. Elrettentés ez volt a nyugati stratégia lényege a hidegháború egész tartama akut. Eszerint olyan haderőt kellett állandó készültségben tartani, amely a Szovjetunió számára nyilvánvalóvá tette, hogy minden támadást olyan visszavágás követ, amely végzetes lehet a támadóra. Ez a stratégia zsákutcába vitt - elindítva a leszerelés folyamatát -, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az elrettentés hat ugyan, de a nukleáris fegyverek nemcsak azt jelentik, hogy mindkét fél sokszorosan meg tudja semmisíteni a világot, hanem a másik félnek nem is kell bevetni rakétáit, mert az egész világ - s benne a támadó - megsemmisítéséhez, elegendő, ha az egyik fél beveri őket. A hidegháború letűnésével nemcsak az a fél tűnt el, amelynek elrettentésére ezt a haderőt felhalmozták, hanem túl sok ország tanulta meg azt is, hogy az atomfegyverekkel senkit sem lehet megfélemlíteni, mert azokat nem lehet bevetni a szövetségesek, sőt az egész világ veszélyeztetése nélkül. Ebben a helyzetben kell megtalálnia az USA-nak katonai és biztonságpolitikai szerepét. A problémával már Bushnak szembe kellett néznie, Clinton pedig az első olyan amerikai elnök, aki nem katonáskodott, sőt nyíltan szembeszegült az USA egy háborújával - tudatosan keresi a megoldást. A megoldás néhány pontja már kikristályosodott. Az egyik: mivel vannak fegyverek, amelyeket csak őrült politikusok vetnének be, mindenáron elejét kell venni annak, hogy őrült politikusok ilyen fegyverekhez jussanak. A másik: a nukleáris fegyverek nélkül is elegendő elrettentő erővel kell bírni, és ezzel az erővel szükség esetén habozás nélkül le kell sújtani. A harmadik: az amerikai gazdasági erőt nem lehet a fentiekkel is jelzett stratégiai érdeken kívüli területen elfecsérelni, tehát nemcsak őrizkedni kell attól, hogy az USA minden probléma megoldására vállalkozzon, hanem hasonló eréllyel le is kell építeni az amerikai haderő - köztük a támaszpontok - felesleges terhet jelentő részét. Mindhárom ponton - akár Észak-Korea elrettentéséről, akár Irak megleckéztetéséről, akár az amerikai támaszpontok leépítéséről van szó - a szövetségesek számára nem marad más hátra, mint utólag rábólintani Washington döntéseire. Ezzel azonban más megvilágításba kerül a látszólagos tanácstalanság Bosznia kérdésében is. Itt ugyanis az álláspontban benne van az is, hogy meg kell határozni, mi az amerikai stratégiai érdek, de mellékes mozzanatként még azt is, hogy Európát rá kell kényszeríteni saját problémáinak megoldására, leckét kell neki adni tehetetlenségéből, és ennek alapján a stratégiai pontok azonnali meghatározása után hosszabb távon közösen finomítani a világbiztonság rendszerét. Minden idők legtehetségesebb politikusa - így jellemezte Clintont még kinevezése előtt új sajtófőnöke. Az elmúlt fél év minden ellenkező véleménnyel, közvéleménykutatási eredménnyel szemben ezt a megállapítást támasztotta alá. Clintonnak ugyanis fél év alatt nemcsak a világ biztonságának kérdését kellett újrafogalmaznia, hanem új alapra kellett állítania az USA gazdasági koncepcióját - a dogma szintjére emelt monetarista politika helyett előtérbe állítani azt az elképzelést, mely szerint a gazdasági növekedés kulcstényezője nem a hitel- és a pénzpolitika, hanem a technológia -, meg kellett változtatni a társadalompolitikát - a magántulajdon és a szabad vállalkozás istenítésének helyébe állítva a határozott állami beavatkozást a szabad vállalkozás okozta igazságtalanságok kiegyenlítésére, és felül kellett vizsgálni a hat gazdasági hatalom közti viszonyt, ezen a vonalon többek között kiharcolva, hogy három csúcsértekezlet üres határozata után Tokióban megoldás szülessen a gazdasági élet 18 szektorának vámilleték-csökkentésére. Ez a munka feltárta az USA lehetőségeit és korlátait, ezen belül az elnök lehetőségeit és korlátait. Clinton nagy eredménye, hogy tudatosan, hihetetlen erőbevetéssel dolgozik a lehetőségek és korlátok kitapogatásán és az általuk meghatározott tér kitöltésén. BÁLINT István