Magyar Szó, 1993. augusztus (50. évfolyam, 206-236. szám)

1993-08-01 / 206. szám

1993. augusztus 1 vasárnap Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Kinek jut a trófea? Nem könnyű véget vetni a (hódító jel­legű) polgárháborúnak. Bebizonyosodott ez Bosznia esetében is, ahol a hivatalos állításokkal ellentétben mégiscsak terüle­tekért folyt, városok, falvak, körzetek meghódításáért folyik a harc. Kezdettől fogva világos volt ez sokak számára, a polgárháborúnak ezt az oldalát azonban másmilyen csomagolásban kellett tálalni­uk az állami médiumoknak, úgy­hogy a többségi nép szentül meg van győződve róla, hogy a látottak és a hallottak teljes­séggel fedik az igazságot. Persze a megle­hetősen áttekinthetetlen helyzetben nem is egyszerű dolog fölmutatni a valóságot, különösen akkor nem, ha csak egy forrás­ból értesülhet az ember. Nos, bárhogy van is, az igazság valószínűleg még sokáig té­ma marad itthon és külföldön egyaránt. S ha már erről van szó, mondjuk el nyomban: tagadhatatlan, hogy a boszniai szerbek - más kérdés, hogy milyen mó­don és milyen erők segítségével - mérhe­tetlen sikereket értek el ebben a háború­ban. „Felszabadították” Bosznia területé­nek 70 százalékát, létrehozták a szerb ál­lamot, nemzetközi felségvizeken lobog­tatják a térképeket és a réges-rég elavult kataszteri könyveket, s megtettek min­den előkészületet a horvátországi szer­­bekkel való egyesülésre, az úgynevezett nyugati szerb állam megalakítására. S végső soron a Szerbiához való csatlakozás lehetősége is elérhetővé vált számukra. Karadorde művének befejezését tűzték ki célul, habár a jövőbeli egyesült szerb állam - nagyságra nézve - inkább a kö­zépkori császárság területével hasonlítha­tó össze. Azzal a különbséggel, hogy ak­koriban a Dunán, a Száván és a Drinán túli területek nem tartoztak hozzá. Mivel a mostaniak az elkeseredett tö­rökellenes Karadordét állították példaké­pül, hivatkozásuk sok mindent elárul. Karadzicék eddig folyton azt hangoztat­ták, hogy ők csak védekeznek, s ez a tak­tika sikeresnek bizonyult. Az utóbbi idő­ben megunhatták ennek állandó szajkó­zását, s egészen meglepő, de nem eredeti ötlettel álltak elő. A katolicizmus védel­­mezésével. Hogy mennyi ebben az igaz­ság, képtelenség fölmérni, tény azonban, hogy a témát egyre gyakrabban melegítik föl annak érdekében, hogy megnyerjék a Nyugat jóindulatát, hogy - amíg szüksé­gük van rá - élvezzék a horv­átok „támoga­tását” is. Karadzicék tuladonképpen min­dig is abban sántikáltak, hogy éket verje­­nek a meglehetősen laza és ellentétes ér­dekű muzulmán-horvát koalíció közé. Fiz a törekvésük békeidőben nem járt siker­rel, a háború forgatagában viszont annál inkább. Kár, hogy nem lehet előre látni pontosan az események alakulását, így azt sem tudhatjuk, hogy igaza van-e Fikret Abdicnak, aki a legelszántabb híve a hor­­vátokkal való kibékülésnek. E­llentétben Ejup Ganictyal, aki legújabban a szerb­mohamedán testvériségre esküszik. Ki tud itt eligazodni? LEJÁRATNI AZ ELLENFELET A genfi­ tárgyalások előtti napokban fölfigyelhettünk Karadzic fejtegetéseire, miszerint Európa megrettent a Balkánon létrehozandó iszlám állam gondolatától is. De nincs ok aggodalomra: a muzul­mán államot a szerbek és a horvátok fog­ják közre. Lényegében elszigetelik a külvi­lágtól, a katolikus Európának tehát nem kell tartania a lappangó veszélytől, a fertő­zés lehetőségétől. Hogy milyen súllyal esik a latba a szerb vezér fenti kijelentése a ka­tolikus világban, nehéz lenne megmonda­ni, a lényeg azonban az, hogy vannak, akik bedőlnek neki. Mint ahogy nagyon sokan készpénznek vették azt az állítását is, miszerint a szarajevói mohamedánok kérték föl, hogy szabadítsa föl a várost. Ál­lítólag a tuzlai muszlimánok és a kresevói horvátok is ezt akarják, ők is a boszniai Szerb Köztársaságban akarnak élni. Szara­jevó és még néhány város „fölszabadítását” a nemzetközi közösség egyelőre meggátol­ta. A mohamedánok ugyanis tehetetlenek, Mladic legényei - fölszereltségüknek kö­szönhetően - könnyűszerrel elfoglalhat­ják bármelyik várost. Genf előtt azonban nem volt tanácsos a területgyarapítás, mert Karadzic is tisz­tában van vele, hogy az ámítás visszafelé sülhet el. Genfben a legfontosabb téma a térképek kérdése volt, s a nemzetközi közvélemény úgy tartja, hogy a szerbek különben is nagyobb területet foglaltak el, mint amekkora megilleti őket. Ka­radzic a terület 27 százalékát (mintegy 13 800 négyzetkilométert) ajánlotta föl a mohamedánoknak, javaslatával azonban senki sem értett egyet. A társelnökök leg­alább 30 százalékot követeltek a lakosság 43,7 százalékát alkotó muzulmánok szá­mára. Ebben az esetben a szerbeknek Bosznia fele jutna, az elfoglalt területek 20 százalékáról pedig ki kellene vonulniuk. S ha tudjuk, hogy a Vance-Owen-féle terv­nek is ez volt a legsarkalatosabb kérdése, hogy lényegében emiatt omlott össze, ak­kor nemigen hihetünk a kivonulás lehető­ségében. Annál kevésbé, mert máris játék­ban van a tromf, miszerint egyes körzetek, városok muzulmánjai a szerbek köztársa­ságához akarnak csatlakozni, így csinálják ezt a szavahihető és nagy étvágyú politikusok is, t­ovábbá úgy is, hogy folyton valamiféle nemes eszmé­vé- Alighanem senkinek, mert kölcsönös engedmények nélkül nem lehet béke Boszniában - Genfben sem lehetett elkerülni a kivonulás kérdésér­ telmezőjeként tüntetik föl magukat, mi­közben ultimátumszerű föltételeket szab­nak. Azt mondják, ha a mohamedánok nem fogadják el a szerb-horvát javaslatot, a három nemzetállam létrehozására vonatko­zó indítványt, végül is két állam alakul Bosz­niában. S a muzulmánok örülhetnek, hiszen ebben az esetben is számíthatnak­­ autonó­miára. A kérdés csak az, hogy milyenre: a vajdasági vagy a kosovói típusúra. Nem kétséges, hogy a genfi tárgyalások előtt mindegyik fél minden eszközt bevetett, hogy lejárassa a másikat. Hogy mi csak a Ka­­radzi­-féle fondorlatokkal foglalkoztunk, en­nek oka az, hogy a muzulmán és a horvát fél nyilatkozatait csak elvétve közüik az itteni médiumok, úgyhogy nem is tudjuk - legföljebb föltételezzük -, miként látják a dolgokat a romokban heverő Szarajevó­ban vagy Mostarban. A FÖLOSZTÁS EGYIK VÁLTOZATA Igaz, a zárt ajtók mögött folyt genfi tárgyalásokról is meglehetősen kevés hír szivárgott ki péntek délig. Az a tény azonban, hogy a válság megoldásában érdekelt mindegyik vezető napokon át latolgatta a béke megteremtésének lehe­tőségét, Bosznia alkotmányos berendezé­sének módozatait és határainak kérdését, egyértelműen arra utal, hogy mindenki elérkezettnek látja az időt a békére. Nem véletlen, hogy Alija Izetbegovic a legfon­tosabbnak vélt kérdés (a térképek) he­lyett az alkotmányos berendezés megvi­tatását, tisztázását helyezte előtérbe, hi­szen számára alapvető dolog, hogy Bosz­nia megmaradjon jelenlegi határai kö­zött, s hogy a „nemzetállamok” határai­nak meghúzásakor ne csak az etnikai elv érvényesüljön. Ez a törekvés ellentétes Karadzic nézetével, aki­­ a minap azzal dicsekedett, hogy népszámlálást végez­tek, s csak 14 000 ember nem „állampol­gára” köztársaságának - elképzelhetet­lennek tartja a különböző nemzetiségűek együttélését. Az efféle ideológia képte­lenség ugyan, de háborúval és átgondolt etnikai tisztogatásokkal érvényt lehet sze­rezni neki, egyszóval szilárdan alátá­masztható. Úgy tűnik, hogy a két társelnök nem akart részesévé válni a fentieknek, s ezért javasolták a bosnyák államok unióját, amelyben nem dominálna a nemzeti elv. Nyilvánvaló azonban, hogy a papír sok mindent elbír, s nagy kérdés, hogy mi­ként fog érvényesülni mindez a gyakor­latban. . Ha a szemben álló felek csakugyan a békés rendezés hívei, föltétlenül enged­ményeket kell tenniük. Nyilvánvaló, hogy Izetbegovic aligha számíthat köz­ponti irányítású államra, de az is tagad­hatatlan, hogy a szerbeknek is ki kell vo­nulniuk az elfoglalt területek egy részé­ről. A Vance-Owen-féle terv értelmében a szerbek Bosznia területének 43-45 szá­zalékára számíthattak, a mostani genfi tárgyalásokon viszont az 50 százalék (25 500 négyzetkilométer) került szóba. (Karadzicék jelenleg mintegy 36 000 négyzetkilométert ellenőriznek.) Ha a mohamedánok megkapják a terület 30 százalékát (15 300 négyzetkilométert), a horvátoknak jutó rész 20 százalék (10 200 négyzetkilométer). HORVÁTH András Csúcs a csalagút árnyékában Nagy-Britanniát és Franciaországot néhány hónapja már vasút köti össze, méghozzá a la Manche csatorna alatt, Francois Mitterrand köz­társasági elnök mégis a repülőgépet választotta londo­ni utazásához. Az elnök nem akart kockáztatni. Biztos­ra ment. Elvégre két év óta nem volt francia-brit csúcstalálkozó. Igaz, ez nem is neki volt fontos elsősor­ban, hanem vendéglátójának, John Majornek. A brit kormányfőnek és a hatalmon levő konzervatívoknak a népszerűsége az utóbbi időben mélypontra süllyedt. Major és pártja a közelmúltban megtartott időközi vá­lasztásokon csúfos vereséget szenvedett. Arról nem is beszélve, hogy az EK pénzügyi rendszere és egyáltalán a gazdasági unió szempontjából nagy jelentőségű ma­­astrichti szerződést is csak másfél évi heves vita után si­került elfogadtatni a parlamentben. Majornek mindenáron valamilyen látványos politi­­kai siker kellett, amit fel tud mutatni és amire hivat­kozni tud. Tény azonban, hogy a francia államfő, a kí­séretében levő miniszterelnök és a nyolctagú küldött­ség az egynapos villámlátogatás idején jelentősebb megállapodást nem írtak alá, így Major aligha hivat­kozhat a látogatásra, amikor a pártján belül tapasztal­ható vitákat és az újjászervezett kabinetet kompromit­táló botrányokat kell elsimítania. Kétségtelen azonban, hogy bizonyos fokú közele­dés tapasztalható a francia-brit kapcsolatokban. Ez leginkább talán a boszniai katonai beavatkozást és a fegyverszállítási embargó feloldását szorgalmazó amerikai diplomáciai elképzelés együttes meghiúsí­tásában nyilvánul meg. Major és Balladur francia kormányfő eredményesen szálltak szembe Christop­her amerikai államtitkárral a Bosznia-kérdés rende­zésében. Ezzel közvetett módon meghiúsították a nyugat-európai gazdaság egyik mozgatórugójának, Németországnak egyes balkáni elképzeléseit is. Párizs és London egyetért abban, hogy az egységes Nyugat-Európa körvonalának véglegesítését nem sza­bad elkapkodni. Fran­ciaország különösen fon­tosnak tartja a frank sta­bilitásának megőrzését, -----------------------------------­­a,, infláció elhatalmaso­dásának megakadályozá­sát. Minthogy a frank helyzete a német márka árfolya­mának függvénye, nyilvánvaló, hogy a francia nemzeti valuta stabilitásának biztosítása az európai monetáris rend egyik kulcsfontosságú tényezője. Most, hogy a maastrichti szerződés brit részről esedékes elfogadása elől gyakorlatilag elhárultak az akadályok, London és Párizs már-már egy táborba tartozónak érzi magát. Már nemcsak politikailag, ha­nem földrajzilag is közelebb kerültek egymáshoz. Éppen a I,a Manche csatorna alatt kiépített vasúti hálózattal. Maga Major jelentette be, hogy az úgyne­vezett Eurochunnelt, azaz a „csalagutat” 1994. május 6-án II. Erzsébet angol királynő és Mitterrand fran­cia elnök nyitja meg. Egyelőre a technikai jellegű ne­hézségeket kell elhárítani. Mitterrand szemére is ve­tette vendéglátóinak, hogy a britek még mindig nem készítették el a szuperszerelvényt, amelyen az utaso­kat szállítják a csatorna alatt. Bezzeg a francia elnök otthon már ki is próbálta azokat a vasúti kocsikat, amelyeket a calais-i pályaudvarról indítanak útnak a szigetország felé. Az alagút, azaz a személy- és áruszállítás problémá­ja a csatorna alatt, egyelőre jelentéktelennek tűnik a két ország között feszülő gazdasági ellentétek mellett. Nagy- Britannia egyenesen protekcionistának tartja a franciák gazdaságpolitikáját. Az álláspontok a csúcsértekezleten nem közeledtek egymáshoz ezen a téren. London to­vábbra sem akar hallani arról, amit Párizsban egyre hangosabban követelnek: meg kell változtatni az USA és az EK közötti gazdasági megállapodást, flogy­ ez milyen mértékben akadályozza a kétoldalú kapcsolatok fejlődé­sét, nem tudni. Az azonban egyértelmű, hogy a londoni kormány jobban együtt tud működni az új francia kor­­­mánnyal, mint a korábbival. J. SZABÓ József Clinton fél éve A történelemnek megvannak a fordulópontjai, amelyek évtize­­dekre meghatározzák a történéseket. A szakértők szerint Euró­pa történelmének ilyen fordulópontjai: a vesztfáliai béke 1648-ban, a Szentszövetség létrejötte 1815-ben, a második világháború vége 1945- ben és a szovjet világbirodalom összeomlása 1989-ben. Az utóbbi olyan közel van hozzánk, hogy sem horderejét, sem hatását nem mérhetjük fel. Lassan tudatosodik azonban, hogy nem egyszerűen a hidegháború végét és a kétpólusú szuperhatalmi világ letűnését jelent, hanem egy sokkal messzebb visszanyúló korszakot is lezár: véget vet nemcsak a szuperhatalmi, hanem a nagyhatalmi politika időszakának is. Részben abban az értelemben, hogy Európa és a világ sorsát meghatározó ha­gyományos hatalmak jelentősége csökken. A változásoknak ez a vonat­kozása nyert kifejezést abban az elképzelésben, hogy növelni kell a Biztonsági Tanács állandó tagjainak számát. Részben abban az érte­lemben, hogy a történésekben mind nagyobb szerepet kapnak a köze­pes hatalmak vagy éppen a kisebb országok. Arról már eltérnek a vélemények, hogy ez az átrendeződés mi­lyen formában zajlik le. Az egyik elképzelés szerint a mostani hatal­mak letűnnek. Ezt az elképzelést Paul Kennedy már a Szovjetunió felbomlásának tudatosodásakor megfogalmazta A nagyhatalmak fel­lendülése és bukása című könyvében. .Azt hirdette, hogy a törvény­­szerű folyamat így játszódik le: a nagyhatalom mind több kötelezett­séget vállal a világban, ezek a kötelezettségek elvonják erejét gazda­ságától, és ezzel oda juttatják, hogy hamarosan nem tud nagyhata­lom lenni. A Szovjetunió példája ezt meggyőzően mutatta, de sze­rinte az USA is hasonló sorsra jutott. Elmélete szerint az USA eseté­ben a folyamatot a hidegháború letűnése fejezte be: „a hideghábo­rúban előidézett feszültség felengedése sokban csökkentette a kato­nai erő jelentőségét, az­ egyetlen hatalmat, amelynél az USA-nak elő­nye van a többivel szemben”. Vele szemben a szerzők egész sora hir­deti, hogy az USA nemzetközi vezető szerepére nemcsak továbbra is szükség van, hanem ez a vezető szerep meg is marad. A vita nem dőlt el, de a mi témánk szempontjából leglényege­sebb, hogy ez a dilemma döntően befolyásolja Clinton amerikai el­nök helyzetét. Clintont ugyanis az a kétely juttatta a Fehér Házba, hogy az USA által vállalt szuperhatalmi kötelezettségek aláássák gaz­dasági erejét, és az elmúlt fél évet nem érthetjük meg, ha nem tud­juk, hogy a látszólagos kapkodás és tanácstalanság szövevényének tűnő clintoni politika lényege az USAA vezető szerepének megőrzése és érvényesítése módjának keresése, belekalkulálva még azt is, hogy az amerikai elnök hatalma is elég véges, túl sok egyeztetésre, „meg­dolgozásra” van szükség érvényesítéséhez. E­lrettentés­­ ez volt a nyugati stratégia lényege a hidegháború egész tartama akut. Eszerint olyan haderőt kellett állandó készült­ségben tartani, amely a Szovjetunió számára nyilvánvalóvá tette, hogy minden támadást olyan visszavágás követ, amely végzetes lehet a tá­madóra. Ez a stratégia zsákutcába vitt - elindítva a leszerelés folyama­­­tát -, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az elrettentés hat ugyan, de a nukleáris fegyverek nemcsak azt jelentik, hogy mindkét fél sokszoro­san meg tudja semmisíteni a világot, hanem a másik félnek nem is kell bevetni rakétáit, mert az egész világ - s benne a támadó - megsemmi­sítéséhez, elegendő, ha az egyik fél beveri őket. A hidegháború letűné­sével nemcsak az a fél tűnt el, amelynek elrettentésére ezt a haderőt felhalmozták, hanem túl sok ország tanulta meg azt is, hogy az atom­fegyverekkel senkit sem lehet megfélemlíteni, mert azokat nem lehet bevetni a szövetségesek, sőt az egész világ veszélyeztetése nélkül. Ebben a helyzetben kell megtalálnia az USA-nak katonai és biz­tonságpolitikai szerepét. A problémával már Bushnak szembe kel­lett néznie, Clinton pedig­­ az első olyan amerikai elnök, aki nem katonáskodott, sőt nyíltan szembeszegült az USA egy háborújával - tudatosan keresi a megoldást. A megoldás néhány pontja már ki­kristályosodott. Az egyik: mivel vannak fegyverek, amelyeket csak őrült politikusok vetnének be, mindenáron elejét kell venni annak, hogy őrült politikusok ilyen fegyverekhez jussanak. A másik: a nuk­leáris fegyverek nélkül is elegendő elrettentő erővel kell bírni, és ez­zel az erővel szükség esetén habozás nélkül le kell sújtani. A harma­dik: az amerikai gazdasági erőt nem lehet a fentiekkel is jelzett stra­tégiai érdeken kívüli területen elfecsérelni, tehát nemcsak őrizkedni kell attól, hogy az USA minden probléma megoldására vállalkozzon, hanem hasonló eréllyel le is kell építeni az amerikai haderő - köz­tük a támaszpontok - felesleges terhet jelentő részét. Mindhárom ponton - akár Észak-Korea elrettentéséről, akár Irak megleckéztetéséről, akár az amerikai támaszpontok leépítéséről van szó - a szövetségesek számára nem­ marad más hátra, mint utólag rábólin­tani Washington döntéseire. Ezzel azonban más megvilágításba kerül a látszólagos tanácstalanság Bosznia kérdésében is. Itt ugyanis az álláspont­ban benne van az is, hogy meg kell határozni, mi az amerikai stratégiai érdek, de mellékes mozzanatként még azt is, hogy Európát rá kell kényszeríteni saját problémáinak megoldására, leckét kell neki adni tehe­­tetlenségéből, és ennek alapján a straté­giai pontok azonnali meghatározása után hosszabb távon közösen finomítani a világbiztonság rendszerét. M­inden idők legtehetségesebb poli­tikusa - így jellemezte Clintont még kinevezése előtt új sajtófőnöke. Az elmúlt fél év minden ellenkező véle­ménnyel, közvéleménykutatási ered­ménnyel szemben ezt a megállapítást tá­masztotta alá. Clintonnak ugyanis fél év alatt nemcsak a világ biztonságának kér­dését kellett újrafogalmaznia, hanem új alapra kellett állítania az USA gazdasági koncepcióját - a dogma szintjére emelt monetarista politika helyett előtérbe állí­tani azt az elképzelést, mely szerint a gazdasági növekedés kulcstényezője nem a hitel- és a pénzpolitika, hanem a technológia -, meg kellett változtatni a társadalompolitikát - a magántulajdon és a szabad vállalkozás istenítésének he­lyébe állítva a határozott állami beavat­kozást a szabad vállalkozás okozta igaz­ságtalanságok kiegyenlítésére­­, és felül kellett vizsgálni a hat gazdasági hatalom közti viszonyt, ezen a vonalon többek kö­zött kiharcolva, hogy három csúcsérte­kezlet üres határozata után Tokióban megoldás szülessen a gazdasági élet 18 szektorának vámilleték-csökkentésére. Ez a munka feltárta az USA lehetősége­it és korlátait, ezen belül az elnök lehe­tőségeit és korlátait. Clinton nagy ered­ménye, hogy tudatosan, hihetetlen erő­bevetéssel dolgozik a lehetőségek és korlátok kitapogatásán és az általuk meghatározott tér kitöltésén. BÁLINT István

Next